1. A gyermekek jogai és a médiahatósági jogkörök önmagukban komoly szabályozási-filozófiai kérdéseket vetnek fel. De mielőtt ezek taglalásába fognék, szeretném jelezni, személyes élmények alapján is, hogy e tárgynál kulturális-módszertani nehézségekkel is számolnunk kell. Nem túl hosszú - húszhónapos - ORTT elnöki pályafutásom során, (melynek egy súlyos frekvenciaosztó törvénysértés ellen tiltakozó lemondásom vetett véget) alapvető élményem volt az, amelyet a Lisszabonban 2008-ban tartott klasszifikációs konferencián szereztem. Ott a megjelent szakértők a műsorszámok korosztályi besorolásáról cseréltek eszmét, és az elméleti jellegű konferencia-program lezárásaként a megjelentek megnéztek egy portugál játékfilmet, majd azt a feladatot kellett elvégeznünk, hogy mindenki a saját nemzeti szabályai alapján a korosztályi besorolást végezze el. Az eredmény igencsak elgondolkodtató volt. A kiválóan képzett "klasszifikátorok" a mozidarabot tizenkét évestől (valaki odáig ment, hogy nem is korhatáros, igaz őt lehurrogták) csak nagykorúak számára megtekinthető tizennyolcas kategóriáig rangsorolták, és ez az eredmény elsőre engem őszintén meglepett. Aztán megpróbáltam értelmezni az eredményt, és arra jutottam, hogy a szakértők különböző európai kultúrkörök képviselői. Két törésvonal volt érzékelhető, egy vallási és egy (látszólag) földrajzi. A déliek szigorúbbak voltak, mint az északiak és a katolikus és a keleti keresztény hátterű társadalmakból érkezők ugyancsak szigorúbbak, mint a protestáns kultúrák képviselői. Közép-Európa pedig, vallási tendenciáitól függetlenül a 14-16 éves korhatár besorolással középre húzott. Mindenesetre eléggé bizonytalan a tudásunk arról, hogy mi számít káros tartalomnak. Ez egyébként az időben is folyamatosan változik. Végezzük csak el azt a gondolatkísérletet, hogy ezelőtt húsz, harminc, hetven évvel, hol húzódtak volna a határok.
Ez nézetem szerint azért érdekes, mert aligha vitatható, hogy léteznek a gyerekekre káros tartalmak, ezt komoly kutatások bizonyítják, ám erősen kérdéses, mik ezek, illetve mit kell tiltani. Ugyan az első kijelentésemmel szemben is léteznek olyan ellenvetések, hogy ti. a népmesék világa (a farkas által felfalt nagymamától, a Jancsi és Juliska által megsütött boszorkányig, a két gyerek ezzel ússza meg, hogy a banya őket egye meg) teli vannak horror elemekkel, ez azonban téves ellenvetés, mert a lélektani magyarázat szerint a mesék stilizált szörnyűségei éppen hogy segítik a gyerekeket szorongásaik feloldásában, a felnőtteknek készült horror és pornográfia, de akár az erőszakot bemutató magas kultúra termékei viszont traumatizál(hat)ják őket. Fontos persze az is, hogy az egyéni tűréshatárok is jelentősen eltérőek. Annyit bizonyosan megelőlegezhetünk, hogy a legjobb védelmi vonal, a legfontosabb ellenőrző hatóság, ha tetszik, ha nem ez a megfogalmazás, maga a család.
2. A gyerekek jogainak védelme az ún. tartalomszabályozás körébe tartozik. A nyomtatott sajtó esetében a tartalom tekintetében (legalábbis a nyílt) állami beavatkozás lényegében a kezdetektől szalonképtelen, sőt gyűlöletes volt (a magyar polgári forradalom azzal a mondattal kezdődött, hogy "[k]ivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését"). A demokratikus államok korán belátták, hogy tartózkodni kénytelenek a tartalmi (és a technológiai, terjesztési) korlátozásoktól.
Az elektronikus médiában már az 1920-as évektől törvények állapították meg, hogy a rádiópiacra való belépésre senkinek nincs alanyi joga, ellenben az állam a közérdekre hivatkozva szabályozza állami monopóliummal is és a frekvenciák kiosztásával is a piacra lépés lehetőségét. Aztán a rádiózásban és a televíziózásban megszüntették, enyhítették az állami monopóliumokat, a médiarendszereket liberalizálták, de az elektronikus média piacán mind az állam szerepe, mind a politikai befolyás, igaz, csökkenő mértékben és nagy nemzeti, sőt földrajzi eltérésekkel - meggyőzőek például Paolo Mancini földrajzi (látszólag, mert persze valójában kulturális) kategóriái[1], amelyekkel például a mediterrán és az észak-európai modellek között különbséget tesz - a mostani időkig fennáll.
A digitális korban mindenekelőtt a frekvenciaszűkösség enyhülésével/megszűnésével a hozzáférés és a tartalom szabályozásának alkotmányos érvei vagy elvesztették súlyukat, vagy meggyengültek; mindazonáltal, még ha a fejlődés a korlátok bomlása irányába mutat is, ezek az igények egyelőre fennállnak ma is, az Európai Unió jogában a tartalomszabályozó hatóság fenntartására irányuló tagállami kötelezettség formájában is. Az érvek meggyengülését nem követi automatikusan a beavatkozás csökkenése.
Az 1/2007. (I. 18.) AB határozat a frekvenciakorlát érvét a digitális korban sem tekinti teljesen okafogyottnak, de érvelése tanúsága szerint önmagában már elégtelennek tartja a tartalomkorlátozásra, melléteszi hát a befolyásolási képességet, amely egyébként, némi késleltetéssel bár, de nagy valószínűséggel szükségképpen együtt hanyatlik a frekvenciaszűkösség fokozatos megszűnésével. Ugyanis - ez gondolatkísérletként könnyen belátható - ahogy bővül a kínálat, úgy terül szét és foszladozik a kivételes befolyásolás képessége. A tartalom szabályozásának ez az érve az alkotmányjogban még kevésbé áll szilárd alapon, mint a frekvenciaszűkösség. Hiszen ha van elég műsorszolgáltatási lehetőség, nincs szükség olyan eljárásra, amely eldönti, kié legyen a jogosultság. Mégis ma még a tartalomkorlátozás alkotmányos indoka a rádiók és televíziók jelenleg meglévő kivételes közvélemény formáló ereje: "Azáltal, hogy a média a legszélesebb nyilvánosságot biztosítja a legkülönfélébb vélemények számára, és napjainkban ez képezi a legfontosabb információforrást, a szólásszabadság egyéb megnyilvánulási formáihoz képest a médiában megjelenő véleményeknek sokszoros a hatása, rendkívül nagy a befolyása az emberek gondolkodására, a közvélemény formálására"[2]. "Általánosan elfogadott, hogy a rádiós és televíziós műsorszolgáltatás véleményformáló hatása és a mozgóképek, hangok, élő tudósítások meggyőző ereje sokszorosa az egyéb információs társadalmi szolgáltatások gondolkodásra ható erejének" [1/2007. (I. 18.) AB határozat].
Tehát a médiahatósági hatáskörök sorának, ezek között a tartalomszabályozásnak is, ingatagok az alkotmányos alapjai. Ugyanakkor alkotmányjogi tekintetben is lehetséges ezeken a bizonytalan alapokon is a színvonalas, tapintatos, a sajtószabadságot tiszteletben tartó, alkotmányjogi tesztekre tekintettel lévő, következetes jogalkalmazó munka, miközben mindez persze nem függetleníthető egészen a jelzett problémahalmaztól. Ez a feszültség, amellyel itt nem foglalkozom a továbbiakban, mindenesetre izgalmas kérdés, s nem lehet vállvonogatással elintézni.
A rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény (Rttv.) 3. §-a (2) bekezdése szerint: "A műsorszolgáltató köteles tiszteletben tartani a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét, tevékenysége nem sértheti az emberi jogokat." Ez a rendelkezés, összhangban a törvény egyéb hatásköri rendelkezéseivel, az Alkotmány minden alapjogvédelmi és alapjogot érvényesítő szabályát a médiahatóság által érvényesítendő jog részévé teszi, parancsolóan írja tehát elő az alapjogi jogalkalmazást.
Az, hogy a hivatalból kezdeményezett vizsgálat megfelel-e a sajtószabadsághoz való alapjognak, függ a konkrét eljárástól és a kiszabható jogkövetkezménytől. Külön megfontolást igényel, hogy alkotmányosan van-e lehetőség ex officio eljárás megindítására. A hivatalbóli vizsgálat jogosultságát, egyetértve az AB-val, én sem tartom önmagában alkotmányellenesnek, feltéve, hogy a médiahatóság kellő önmérséklettel használja[3].
A magában tekintve nem alkotmányellenes szabályozás alapján persze, rossz szerepfelfogással, kialakulhat alkotmányellenes gyakorlat, de talán helyesen látja az Alkotmánybíróság, hogy ez ellen megfelelő és elegendő védelmet a bírói út jelent. Persze, elvben. Nem elvben, hanem a gyakorlatban a pártirányított médiahatóság, különösen, ha az kétpárti, és még különösebben a most létrejött egypárti (mindenesetre egyoldali), életveszélyes a sajtószabadságra, a demokráciára. A politikai képviselet uralta médiahatóság a hivatalbóli vizsgálat jogosultságával (sőt akár anélkül is) bármikor, bármely műsorszolgáltatót teljesen jogszerűen, a bíróság előtt érvényesíthetően elnémíthat, megfoszthat a műsorszolgáltatási jogosultságtól, a beterjesztett médiatörvény szerint az elektronikus sajtót tekintve a hatóság, megállapítva a szolgáltató visszaeső súlyos jogsértését, bármikor a nyilvántartásból törléssel, betilthatja[4].
Ami a második kérdést illeti: jól látja az Alkotmánybíróság, ha a válasza vitatható is, hogy az Alkotmány médiahatóság általi általános alkalmazásának nehézségein túl a jogvédelem terén további gondok akadnak. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt megállapította, hogy az ORTT az Rttv. 112. § (1) bekezdésében foglalt jogkövetkezményeket alkalmazva szankcionálhatja a műsorszolgáltató cselekményét, ha úgy találja, hogy a műsorszolgáltató a médiatörvény rendelkezéseit megsértette. A szankcionálási jog arra az esetre is fennáll, ha a műsorszolgáltató tevékenysége sérti az emberi jogokat. Tehát az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy "[a] Médiatörvény 112. § (1) bekezdése alapján az emberi jogok védelmében… indulhat eljárás". Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint a médiahatóság - az Rttv. 3. § (2) bekezdését alkalmazva - közigazgatási eljárásban nem az egyes jogalanyokat ért jogsérelmekről dönt. Az Rttv. idézett bekezdése alapelvi rendelkezés, "az ORTT ennek megfelelően a közigazgatási eljárás során annak megállapítására jogosult, hogy a műsorszolgáltató az emberi jogok tiszteletben tartásával tevékenykedik-e, és az egyes műsorainak témája, jellege, nézőpontja nem sérti-e az emberi jogokban megjelenő alapvető értéket".
Az Alkotmány 67. §-a szerint "a Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges".
Ugyanakkor az Alkotmány 61. §-ának (e sorok írásakor hatályos) szövege szerint a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás és a szólás szabadságához, továbbá a Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét. Ebből pedig az következik, hogy a kiskorúak védelmének és a sajtó szabadságának szabályai konfliktusban lehetnek, azaz amikor a kiskorúak védelmében a sajtó szabadságát a jog és a jogalkalmazó korlátozza, akkor az alapjogi korlátozás elvei szerint kell eljárniuk, a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadsága csakis a szükségesség-arányosság teszt elvei figyelembevételével korlátozható.
A médiatörvény szerint a műsorszolgáltató kötelessége, hogy az általa közzétenni kívánt műsorszámot a közzétételt megelőzően a kategóriák valamelyikébe besorolja.
A műsorszámokat kategóriákba kell sorolni. Az első kategóriás műsorszámok nem jelentenek veszélyt a gyermekekre, bármikor adásba kerülhetnek. Az a műsorszám, amely tizenkét éven aluli nézőben félelmet kelthet, illetve amelyet koránál fogva nem érthet meg vagy félreérthet, a második kategóriába kell sorolni. Az ilyen műsorszám minősítése: tizenkét éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott. Az ilyen bármikor sugározható, megfelelő jelzéssel.
Azt a műsorszámot pedig, "amely alkalmas a tizenhat éven aluliak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésének kedvezőtlen befolyásolására", különösen azzal, hogy közvetett módon utal erőszakra, illetve szexualitásra, vagy témájának meghatározó eleme az erőszakos módon megoldott konfliktus, harmadik kategóriába kell sorolni. Az ilyen műsorszám minősítése: tizenhat éven aluliak számára nem ajánlott. Ezek megfelelő jelzéssel este kilenc és hajnali öt óra között sugározhatóak. A tizennyolc éven felülieknek szóló műsorszám este tíz és hajnali öt óra között sugározható, a pornográf műsor pedig sohasem. Mindez nem zárja el a magyar közönséget a nyílt pornográfiától, külföldi műsorszolgáltatók ilyen műsorai a műsorterjesztésben, igaz éjszaka, jelen vannak. "Az alkoholtartalmú italok reklámja nem szólhat kiskorúakhoz, és nem ábrázolhat alkoholt fogyasztó kiskorút".
3. A kézirat lezárásakor önálló képviselői indítványként (!) benyújtott médiatörvény[5] szigorítaná a kiskorúak védelmét.
A 2010. november végén beterjesztett médiatörvény a lineáris médiaszolgáltatást nyújtó médiaszolgáltató, azaz a hagyományos rádiók és televíziók tekintetében a mostanihoz hasonló, de szigorított szabályozást alkalmazna. Bevezeti ugyanis a hat éven aluliaknak nem ajánlott kategóriát. A minősítésnél irányadó részletes szempontokat a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa iránymutatásban határozza meg.
Amíg a hatályos törvény esetében, a sajtószabadság elveivel összhangban, a besorolás médiaszolgáltató feladata volt, a hatályba lépés után kérelmére, díj fizetése ellenében (!), a Médiatanács a műsorra tűzés előtt a műsorszám kategóriába sorolásáról hatósági határozatot hoz. Ez persze alkotmányos kétségeket ébreszt, hiszen a jogállami beavatkozás elvben mindig utólagos. A tervezet a felnőtt tartalmakat éjjel tizenegy és hajnali öt óra közé szorítaná.
Új megoldás, hogy a felnőtt tartalmakra vonatkozó korlátozásokat nem kell alkalmazni, "ha a médiaszolgáltatás titkosított formában tartalmazza a műsorszámot, és a titkosítás feloldásához olyan kódra van szükség, amelyet a médiaszolgáltató csak tizennyolcadik életévét betöltött előfizető számára tett hozzáférhetővé, vagy amely valamely más hatékony műszaki megoldást alkalmaz annak érdekében, hogy a műsorszám kizárólag tizennyolc éven felüli nézők vagy hallgatók számára legyen elérhető." Hogy mi számít hatékony műszaki megoldásnak azt a Médiatanács iránymutatásban mondja meg.
A lekérhető médiaszolgáltatásoknak műszaki megoldást kell alkalmazniuk annak érdekében, hogy a 16-18 éveseket érintő kategóriákba sorolt műsorszámai kiskorúak számára ne legyenek elérhetők. Ezt ugyancsak jogosult lesz a Médiatanács "iránymutatásban" szabályozni.
4. Ezek a szabályok, érezzük, mennyire esetlegesek, ízlés szerint nyugodtan bornírtnak, diszfunkcionálisnak minősíthetőek, aminthogy ezzel ellentétben lehet velük egyetérteni vagy akár szeretni, helyeselni is. Azonban látni kell, hogy itt a háttérben úgynevezett erkölcsi jogokról van szó. Ezért is érdekes, de még provokatív is: a kérdés az, hogy az erkölcsi szempont a jogalkotásban általában, de jelesül a kiskorúak védelme terén a médiajogban miként igazolható, és mik a sajátosságai. A jog belső erkölcse - mondja például a jogelmélet egyik jelese - a jog mögött álló erény. Hart szerint viszont "A szabályokkal történő irányítás e jellemzői nyilvánvalóan szoros kapcsolatban állnak az igazságosságnak azokkal a követelményeivel, amelyeket a jogászok a törvényesség elveinek neveznek. Sőt, a pozitivizmus egyik bírálója a szabályokkal való irányítás e vonatkozásaiban valami olyasmit látott, ami a jog és az erkölcs között szükségszerű kapcsolatnak számít, és azt javasolta, hogy nevezzük ezeket ’a jog belső erkölcsének’. Újra hangsúlyozzuk, hogy amennyiben ez az, amit jog és erkölcs szükségszerű kapcsolata jelent, úgy ezt elfogadhatjuk. Ez azonban sajnos összeegyeztethető roppant nagy gonoszságokkal is."
Az egyik kiváló szerző azt mondja, hogy az alkotmányban etikailag színezett kifejezések jól kiszámítható jogdogmatikai tartalmat kapnak. A másik pedig azt mondja, hogy általa az erkölcsi elvárások a jogrendszer részévé válnak. Az erkölcsi jogok pedig kilépnek az Alkotmányból, megjelennek más törvényekben, és azután ezek azok, amelyek valami kapcsolatot jelentenek az Alkotmányba foglalt alapvető jogokkal. És most, ha már a médiatörvényt nézzük, akkor azt látjuk, hogy a médiatörvénynek a sokat idézett és gyakran felhívott 3. §-a, amelyben foglaltakról úgy szoktak beszélni, hogy ezek lennének a médiatörvény "alapelvi rendelkezései". Nos ezek valójában, ha nem is az egész Alkotmányt, de az Alkotmány legfontosabb norma-halmazát, azt a halmazt amely az alapvető jogokról szól, beemelik a médiatörvénybe. És hozzáfűz, ugyanezen erkölcsi alapokra hivatkozva merőben esetleges szabályokat. A gyermekek védelmének elve olyan erkölcsi jog, amely a helyes jog többfajta igazolásától független, de ez már nem áll a gyermekek védelmének egyes jogintézményeire, amelyekkel szemben például a korlátozás arányos és szükséges igazolása és ennél a jog igazolási rendjében hátrébb fekvő igazolások is szükségesek lehetnek.
Nagyjából hasonló a helyzet a gyerekek védelméről szóló szabályokkal is, ezeknek is a mögöttes normái ott vannak az Alkotmányban. Mármost, hogyha ezeket a jogokat megnézzük, akkor azt látjuk, és ez nagyon izgalmas szerintem, hogy ezek a jogszabályok néhány nagyon fontos tekintetben különböznek a jog általunk jól ismert általános szabályaitól. Néhány példa a különbözőségre:
Az erkölcsileg színezett szabályok függetlenek a többségi elvtől. Tehát nem azért kell ezeket a rendelkezéseket betartani - persze kiindulópontjukról beszélek, nem például korhatárkarikákról szóló jogi szövegekről -, mert a szabályokat a többség helyesli, hanem azért, mert van valamilyen magasabb normarendszer, amely magukat az államokat is kötelezi. Fontos megjegyezni, hogy az a "magasabb normarendszer", amiről szó van, nem a természetjog, hanem "igazi" jog. Tehát az európai alkotmányosságban nem lehet vitatkozni mondjuk a gyülekezési szabadságról vagy a szólás szabadságáról, vagy az emberi méltóságról, vagy arról, hogy a kiskorúak fokozott védelmet kell, hogy kapjanak az államtól, mert ezek olyan követelmények, amelyek függetlenek attól, hogy a nép által megbízott képviselők éppen mit gondolnak. Mondom, az általános európai elvek szerint teljesen függetlenek attól, hogy a többség egyébként ezeket a normákat helyesli, vagy éppen elvetné. Az emberi méltóság oltalma például nem függhet attól sem, hogy a szavazók mit gondolnak egyébként az emberi méltóságról.
A másik ilyen fontos tulajdonsága ezeknek a szabályoknak, hogy nincsenek igazából kapcsolatban a hatékonysági elvekkel, miközben a jog hatékonysági elveket is képvisel. Például a bankgarancia szabályai elsősorban azzal indokoltak, hogy hatékonyak a gazdaság működésében. Itt nem merülnek fel hatékonysági szempontok, hiszen ezek valami a hatékonyság felett álló, ha tetszik a szabályozás szempontjából apriori jellegű értékek.
A következő elem, azt gondolom, és ez talán a legfontosabb, hogy ezek a normák teljesen függetlenek attól, hogy azok, akiket jogosít, a kötelezettségeiket mennyiben teljesítik, miközben az általános jogi felfogás úgy szól, hogy annak alapján vannak jogaink, hogy a kötelességeinket is teljesítjük, továbbá az hivatkozhat a jogaira, aki a kötelezettségeit előbb teljesítette. Itt épp ellenkezőleg, egészen másképp tekintünk ezekre a szabályokra. A gyerekvédelemnél ezt különösen könnyű belátni. Mert míg sokan vitatják, szerintem persze helytelenül, hogy az élethez való jog vajon megilleti-e a "nagyon rossz embereket", arról még nem hallottam bölcselkedni, hogy a kiskorúak jogi védelme, csak a "jó gyerekeket" illetné meg, a rossz gyerekeket már nem, őket úgyis elviszik a boszorkányok.
Továbbá ezekről a jogokról nem lehet lemondani. Az embernek, miközben viselkedhet úgy, mintha nem tartana igényt a szabadságra, de nincs joga arra, hogy a legelemibb példát hozzam fel, lemondani a saját személyes méltóságáról.
A kiskorúak védelme továbbá, e jog természeténél fogva, minden akarati elvtől is független. Talán nem alaptalan, hogy ha példaként Nabokov híres regényét említem. Az abban ábrázolt problémát talán Lolita paradoxonnak nevezhetnénk. Aki ismeri a mai magyar bulvár médiát, akkor bele tud gondolni, hogy ez valóságos dilemma, amely arról szól, hogy egy gyerekkorú lány egy érett férfit hogy csábít el. Szóval, aki alkotmányjoggal foglalkozik, annak az általános erkölcsi rosszalláson túl is van végig valami további rossz érzése, (miközben kiváló regényt olvasunk), mert a jogi megközelítése a problémának teljesen más, mint a regényes megközelítése. A jogban a gyerekkorúakkal létesített szexuális kapcsolat, az érintett beleegyezésétől teljesen függetlenül nemcsak, hogy bűncselekmény, hanem a büntetőjog ezt még erőszaknak is tekinti. Ezt értékelte elnökségem idején a médiahatóság tizenkét órás elsötétítéssel, amikor például egy kereskedelmi televíziós showban, ott ült két tizenöt éves kislány, velük szemben meg a műsorvezető nő, aki a vizsgálóbíró szerepét játssza el, és a két kislány azon vitatkozott, hogy három évvel korábban, amikor a kislányok tizenkét évesek voltak, az egyikük nevelőapja a jelen lévő két kislányt, valamint barátnőjüket is megerőszakolta-e, vagy amint állította az egyik kislány, ő nem lett megerőszakolva. És a műsorvezető azt nyomozza, hogy az a kislány, aki azt állítja, hogy őt nem erőszakolták meg, hazudós-e? Majd bejön a vádló gyerek édesanyja és női riválisként jól megveri a gyereket. Ez, már bocsánat, ha vannak ilyen követelmények, az alkotmányos rend megtiprása. Ez persze nem azt jelenti, hogy a médiának nincs joga a pedofília jelenségével foglalkozni. Nemcsak, hogy joga, hanem kötelessége is, amint minden szülőnek is erkölcsi kötelessége a pedofília problémáját a gyerekével, annak nagyon korai, zsenge életkorában megértetni, hiszen ezzel bizonyos fokig védeni tudja a gyereket. Mindig a feldolgozás módja dönti el a minősítést. A bulvármédiában rendszeresen lealacsonyító módon mutatnak be nagyon rosszul iskolázott, magukat kifejezni nem képes embereket. Az előbbi műsor konkurense a homoszexualitást mutatta be hasonlóan, amikor egy asszony, bizonyítékok nélkül persze, a szomszédját azzal vádolta, hogy kisfiúkat ront meg, de a szerencsétlen meglepett "vádlott" hiába tiltakozott, hogy ő ilyet soha nem tett, de olyan vádlott-vádló szituációba kerül, amiből kikerülni, vagy az igazát bizonyítania lehetetlen.
Ezekben az esetekben a formális önkéntesség már csak azért sem visz előbbre, mert az egyéb, a fentiekkel kapcsolatos problémákon túl, önkéntes és tudatos beleegyezésről eleve nem lehet szó. Nem egyszer a kiskorú megaláztatása és a roma származás egybekapcsolódik.
Még egy problémáról szeretnék szólni. A szakirodalom nagyon határozottan beszél arról, hogy itt vannak különös veszélyek. Az egyik veszély az, amikor az emberi jogok jogi dogmatikájából a jogalkalmazás kilép akár a természetjogig vagy talán még azon túl is. Ezt a lehetőséget a Magyar Alkotmánybíróság kiváló első elnöke egyik fontos tanulmányában utasította el. A veszély abban áll, hogy ezek az erkölcsileg színezett jogok hajlamosak a jogi dogmatika köréből kilépni. Valóságos veszély, hogy például a médiahatóság egyfajta erényrendőrségként léphet fel. Ezt a veszélyt nagyon szigorú jogászi munkával, hozzáteszem, kissé száraz jogászi munkával lehet elkerülni. Tehát az a követelmény, hogy nagyon pontosan, nagyon finoman megállapított tényállások alapján, és nagyon a törvény betűjére is koncentrálva mondjon határozatot akár a bíróság, akár a médiahatóság. A másik kiút pedig az a kérdés, hogy a szabályozás szintjét lehet árnyaltabbá tenni. Ehhez az önszabályozás adhatna segítséget. Egy olyan rendszerben, ahol a kiskorúak védelmében az önszabályozás nagyobb súlyt kap, a médiahatóságot nem vagy kevésbé kísérti az erényrendőrségi szerep. Hozzáteszem, hogy a kiskorúak védelme az önszabályozásnak kitüntetett területe az európai jogalkalmazásban, sőt az európai önszabályozás éppen a kiskorúak védelmével kezdődött. Tehát amikor maga a műsorszolgáltató, illetve a műsorszolgáltatók csoportja a helyes magatartást kódexekbe foglalják, és ezeket a kódexeket egymást ellenőrizve együtt tartatják be, ott az a veszély, hogy a hatósági vagy a bírói jogalkalmazás átcsúszik jogon túli morális ítéletmondásba, jelentősen csökkenthető.
5. Összefoglalva mondandómat az eddigiekből azt hiszem levonhatom már azt a következtetést, hogy a gyerekvédelem a jogrendszerben utilitárius jellegű és hasonló logikájú indokolásokra nem szoruló alapvető jog, ha tetszik alkotmányos öncél. Ez azonban nem áll a gyerekek jogi védelmében kitalált eseti, helyhez és időhöz kötött eszköz-jellegű szabályozásra. A gyereknek tehát alkotmányos joga van a társadalom védelmére. Ehhez tartalomszabályozási premisszaként hozzátehetjük, hogy bizonyosan vannak a gyermekek számára káros tartalmak (viszont nem lehetünk biztosak abban, hogy a káros tartalom körét pontosan ismerjük), viszont az alkotmányos jogelv felhatalmaz bennünket arra, hogy tartalomszabályozással a szükségesség, arányosság követelményének keretei között szabályozzuk a szólás (a kereskedelmi szólás) szabadságát. Az alkalmazott jogi eszközök esetén viszont a hatékonysági kifogásokat már komolyan kell venni, akár az olyanokat is, amelyekkel a filmművész szövetség keresett meg ORTT elnökként. Szerintük ugyanis az esztétikai értéket képviselő megkomponált filmképet a vizuális csatorna-jelzések, ábrák, villogó logok, hatóságilag kötelező piktogramok és hasonlók teljesen tönkreteszik. Erre és a hasonló ellenvetésekre az alkotmányos elvek talaján nincsenek válaszok. Azokat saját érdemük szerint kell elbírálni.
A legfontosabb pedig mégiscsak az, hogy a gyermekek védelmében a jog és a hatóság nagyon keveset tehet. Az igazi gyerekvédő hatóság nem más, mint a szülői és nagyszülői szeretet, a felnőttek - akár a nagyobb testvérek - gondoskodása. Semmi nem tudja náluk jobban megvédeni a gyermekeket a káros tartalmaktól, illetve, hiszen a káros tartalom hatása a tömegtársadalomban elkerülhetetlenül eléri a gyereket, a káros tartalom által okozott személyes sérelmektől. Azt sem lehet elfelejteni, hogy például az újabb neurobiológiai és lélektani kutatások alapján igazoltnak látszik az a gyanú, hogy a háromévesnél fiatalabb kisgyerekre a TV, a tartalomtól teljesen függetlenül káros[6]. Franciaországban megpróbálják a reklám korlátozásával, egyéb eszközökkel a legkisebbeknek szóló adások vonzerejét csökkenteni. De hát nyilván nem a hatóság, hanem ki más, mint a gyerek anya és az apja, esetleg a nagyszülő képes a gyereket az ilyen típusú ártalomtól megvédeni. Az állam legfeljebb - például a tudatos médiafogyasztás terjesztésével - segíteni tudja őket. ■
JEGYZETEK
[1] Lásd: Hallin-Mancini: Médiarendszerek AKTI-Gondolat, Budapest, 2008
[2] 1006/B/2001. AB határozat.
[3] 46/2007. (VI. 27.) AB határozat.
[4] 186. § (3) bek. e) pontja törölheti azon médiaszolgáltatást a 41. § (4) bekezdés szerinti nyilvántartásból, amelyben a jogsértést elkövették, illetve azonnali hatállyal felmondhatja a médiaszolgáltatási jogosultság tárgyában megkötött hatósági szerződést, miután a jogsértő ismételten súlyos jogsértést követett el. A nyilvántartásból törölt médiaszolgáltatás a törlést követően nem tehető a nyilvánosság számára elérhetővé.
[5] A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról, T1744, 2010. november 22.
[6] Nagy Krisztina, Tímár János: Babatévé-tévébölcsi, médiafogyasztás 3 év alatt. A média hatása a gyerekekre és a fiatalokra. V. 216-221. o. KOBAK Könyvsorozat, Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Magyar Egyesület Bp. 2010
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Majtényi László elnök, Eötvös Károly Intézet
Visszaugrás
