Dr. Dudás Ferenc: Mi a helyzet a manézsban, avagy Ön alatt van védőháló? S vannak, akik elkapják? (Jegyző, 2021/1., 31-33. o.)

Ki és hogyan asszisztál a különböző típusú - csapatban is gondolkodni tudó és annak előnyeit kihasználó, illetve a mindent kontrollálni akaró - vezetők elvárásainak? Ha nem találjuk a megfelelő taktikát, van-e, aki "zuhanás közben elkap" minket? Erre és a kapcsolódó kérdésekre kapunk most válaszokat.

A fenti kép alapvetően a lényeget mutatja: a vezetés mindig akrobatikus és egy sajátosan magányos műfaj. Mert kávét ugyan főznek, ha kérsz, és ha igényled, akár túlzott figyelmet is kaphatsz, de a döntéseket senki nem fogja meghozni helyetted. A jókat és a rosszakat egyaránt. S e körben bőven játszik még sok egyéb is. Például, amikor a főnököd ledelegálja neked azokat a kényszeres ügyeket, amelyekben valójában neki kellett volna határozni, de nem kívánja azokhoz adni a nevét, vagy az arcát. S az ilyenek mindig nálad kötnek ki. Ismerős? Hisz, vidd el te a balhét, szidjanak téged! Ne ő legyen a népszerűtlen. Ne rá haragudjanak. Ő inkább a zakót gombolgatja szívesen, és a sikereknél szereti kihúzni és exponálni magát. Szóval sokszor olyan ez, mint a cirkuszban a salto mortale. Ugrás közben és utána számíthatsz rá, kalkulálhatsz vele, de egyáltalán nem biztos, hogy van és lesz, aki elkapjon. Lehet, hogy felülről remélsz segítséget, támogatást, de legnagyobb meglepetésedre azt mégsem onnan kapod, hanem alulról, a közvetlen kollégáidtól. Mert minden attól függ: van-e csapatod. Állnak-e, s vannak-e mögötted. Lesz-e, aki elkapjon, amikor éppen ugrasz. Mert az ugrás nem megúszható. Egyszer mindenkinek ugrania kell, a környezetnek pedig mindig szint kell vallania.

Hát, ezért kell egy csapat! Mivel egyedül soha nem megy:

Éppen a fentiek miatt, talán nem hiábavaló mindezt érinteni és ehhez kapcsolódóan néhány dolgot fésületlenül csokorba szedni. Jelesül azt, hogy minek ne dőljünk be. Hiszen ezeket évtizedek óta nem tudtuk és nem tudjuk kinőni, mivel vannak mitikus fogalmak, ködösítő csodaszlogenek. Ezek küldetése leginkább az, hogy titkárságokat, előszobákat sejtelmesen belengjenek és általuk egy másik önálló világot kreáljanak és leképezzenek. Hiszen, ez már nem a való világ, hanem sokkal inkább egy másik belső, összekacsintós közeg, amelyet csak azok értenek, illetve azok érzik jól magukat benne, akiknek ez tűnik igazinak. Ez a képzelt és vágyott világ, hiszen e planétán a kedvelt és szinte mindennaposan alkalmazott tirádák például az alábbiak:

• "...sajnos a főnök vidéken van, most nem tudom Őt adni és kapcsolni...";

• "...a főnök (ha kell) házon kívül van (no és persze a főnök - nem jön, hanem - értekezik, s ebből fakadóan ő

- 31/32 -

fontossága teljében van, illetve néha magán kívül van);

• "...persze, majd visszahívjuk... "(s aztán sokáig néma csönd);

• "...most semmiképpen nem tud beszélni a főnökkel, mivel nagyon be (vagy éppen el) van havazva...";

• "...a főnök nem elérhető, mivel egyetlen szabad perce sincs. Hisz ma még ebédelni sem tudott szegény...," stb., stb., s még sorolhatnánk.

Egészen bizonyos, hogy nem teljes ez a sor, de sok mindent érzékeltet abból, amiről beszélni szeretnénk. A jelenség lényege abban foglalható össze, amelyet kabineti vagy titkársági drillnek hívhatunk, de a főnök által igényelt, illetve elvárt, sőt nem kért körítészuhatagnak is nevezhetünk. Ha mindezt elvárjuk, sőt igényeljük, akkor egyben egészen biztosak lehetünk. Abban, hogy a közvetlen előszobai környezetünk erre aktívan mindig rálicitál. Mert mindig van feljebb és lejjebb, s a tehetségesebbek szinte ujjgyakorlatként, magánszorgalomból még rá is tesznek néhány szívlapáttal. Mivel mindenhol vannak olyanok, akik ebben komoly önmegvalósítási lehetőséget látnak. Olyan ziccert, amelyeket feltétlenül ki kell aknázni. S a magánszorgalmúak szerint, arra folyamatosan illik ráfejleszteni. Az e körbe tartozó magatartás egyébként egy sajátos létforma, aki ennek alanyává, esetleg rabjává válik, az könnyen minden mást ennek rendel alá. Az ember lelki szemei előtt máris átsuhan egy személyi titkár, asszisztens, vagy éppen titkárnő (összefoglalóan: kapuőr), aki a folyosón éppen lélekszakadva követi a főnökét, a kedves vezetőt. Kellő ütemérzékkel - mindig hozzáigazítva - szaporázza lépteit, s ez alatt buzgón, füzettel a kezében referál a végtelenül elfoglalt, senki és mindenki számára elérhetetlen, olykor érinthetetlen főnökének.

Ennek az embernek:

Ismerős? Vagy ma már ilyen nem fordul(hat) elő? Mert nála sok mindent el lehet képzelni, csak éppen bensőséges munkakapcsolatot nem. Az is külön tanulmányt érdemelhet, amikor a "... soha nincs egy percem sem..." típus örökké elfoglalt vezetői értekezletet tematizál. De némelyek láttak, ismertek ennél különbeket is, például, amikor rituálisan megtervezett és komolyan attraktív műgonddal kivitelezett körtánccal belejt a kapuőrség, vagy annak valamely szintű - kellően kompetens - képviselője és feltűnés nélkül, de kellő feltűnéssel, diszkrét aktivizmussal a főnök fülébe súg. Vagy évek (évtizedek) múlva, ősnyomtatványi értékkel felérő cetlikét csúsztat annak magas ítéletű tekintete szemmagasságába. Nos, ha a fentiekre nem vagyunk immunisak, akkor ne reménykedjünk túl fényes jövőben. Akkor meg különösen ne, ha gyerekkorunkban nem kaptunk ezek ellen szérumot. A folyamat végén ne csodálkozzunk azon, ha később a közemberek világában el leszünk veszve vagy onnan ki leszünk ikszelve.

Mert fene nagy egós bizalmatlanságunkkal, vagy az észre nem vett kontrollmániánkkal másoknál - többek között - ezt okozhatjuk:

Pedig az igazi, csapatban gondolkodni képes vezető tudja, hogy: