Az Európai Unióban a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés következményeként számos tanácsi rendelet látott napvilágot a határokon átívelő polgári eljárások tárgykörében. Tanulmányom keretein belül e jogi konstrukciók közül ragadok meg egy közösségi normát, nevezetesen a Tanács 1346/2000/EK rendeletét a fizetésképtelenségi eljárásról, amely egy viharos sorsú jogközelítés eredményeként láthatott napvilágot.
Az 1346/2000/EK tanácsi rendelet annak a folyamatnak az eredménye, amely az 1960-as években indult útjára az akkori EGK tagállamok között. Az Európai Gazdasági Közösséget 1958-ban megalapító Római Szerződés 220. cikke a tagállamok kötelezettségévé tette olyan intézkedések megtételét, melyek egyszerűsítenék a bírósági és választottbírósági határozatok kölcsönös elismerésének és végrehajtásának feltételeit.
A Római Szerződés által tételezett kötelezettség végrehajtása érdekében egymással párhuzamosan két "ikerproject"2 vette kezdetét, melyek első látványos eredménye az EK égisze alatt látott napvilágot 1968-ban (Brüsszeli Egyezmény)3 a bírósági joghatóságról és a határozatok végrehajtásáról polgári és kereskedelmi ügyekben, amely elvileg hatókörébe vonhatta volna a fizetésképtelenségi eljárással kapcsolatos joghatósági kérdéseket, valamint a bírói határozatok elismerésének és végrehajtásának problémáját is. A Konvenció 1. cikk 2. pontja azonban kizárja az Egyezmény alkalmazását a felszámolási, a csőd- és hasonló eljárásokban.
A nemzetközi fizetésképtelenségi jog e folyamattal párhuzamosan, de mint láthatjuk valamelyest elkülönítve fejlődött. E körülményt általánosságban a jogterület komplexitásával indokolják. Az egységesítést azonban mindenképpen szükségesnek tartották, felismerve, hogy a közös piac megteremtéséhez és hatékony működtetéséhez a fizetésképtelenségi jog egységes európai szabályozása jelentős segítséget nyújthatna. A felismerés következtében az 1960-as évektől kezdve mind a tagállamok, mind az EK szervei szintjén intenzív előkészítő munkálatok indultak. A fizetésképtelenség körében az első egyezmény-tervezet 1970-re készült el, melyet az új tagállamok felvétele miatt nem fogadtak el. A tervezet átdolgozásával született meg 1980-ban a második javaslat, de ezzel együtt úgy tűnt, hogy a jogegységesítési folyamatot megakadályozza a tagállamok ellenállása, 1990-ig ugyanis semmilyen előrelépés nem történt. Végül az 1990-ben létrehozott ad hoc bizottság 1992-ben terjesztett elő az EK Tanácsánál egy tervezetet a nemzetközi fizetésképtelenségi joggal kapcsolatban.4
A Tervezet nem kívánta szabályozása alá vonni a fizetésképtelenségi jogot a maga teljességében. A Preambulum világosan kifejtette, hogy nem a Római Szerződés 100. cikkére, az idevágó jogterületek teljes harmonizációjára alapozva készült, hanem a fent már említett 220. cikket kell kiindulópontnak tekinteni. Ebből következik, hogy a Tervezet elsősorban a fizetésképtelenségi joggal kapcsolatos kollíziós jogi problémákat kívánta rendezni, emellett azonban számos eljárásjogi kérdést és anyagi jogi problémát is hatókörébe vont.5
A fizetésképtelenség tárgykörében született egyezmény ebben a formában soha nem lépett hatályba, bár az Európai Unió Tanácsában egy 1999-es kezdeményezés tulajdonképpen megmentette főbb rendelkezéseit. Ez a megmozdulás a tervezet végső verzióját (1995) konvertálta át rendelet formájába, sértetlenül fenntartva annak lényeges előírásait.6
A Tanács rendelet mellett említést kell tenni a strasbourgi székhelyű Európa Tanács erőfeszítéseiről is. Tekintettel arra, hogy az EK égisze alatt indult jogegységesítés kimenetele hosszú időn keresztül kérdéses volt, a feladatot részben e szervezet vállalta át. Az Európa Tanács fizetésképtelenségi jogot egységesíteni kívánó tevékenysége az 1980-as évek elejére nyúlik vissza. A Comité Européen de Coopération Juridique keretében létrehozott szakértői bizottság 1981-ben egy átfogó jogösszehasonlító munkát készített, amelyet a következő évben az első tervezet követett. Az 1984-es Madridi Igazságügyminiszteri Konferencián a svájci delegáció a fizetésképtelenségi jog legújabb nemzetközi tendenciáit elemző jelentést terjesztett elő, amelyre alapozva született meg az Európa Tanács 1984-es egyezménytervezete, amit 1986- és 1988-ban egy átdolgozott variáció követett. A munkálatok eredményeként végül 1990-ben fogadtak el egy egyezmény-tervezetet (Isztambuli Egyezmény).
Az Isztambuli Egyezmény nem az EK-ban folyó jogegységesítési folyamat konkurenciájaként jelentkezett, azt csak kiegészíteni kívánta. A Tanács rendelettel szemben, amely a fizetésképtelenségi eljárásra vonatkozó komplex nemzetközi szabályrendszert tartalmaz, az Isztambuli Egyezmény csak az egyes részterületeket rendezi, és a nemzetek közötti együttműködést kívánta megerősíteni, illetve továbbfejleszteni.7
Visszatérve az Európai Unióban hatályosuló rendeletre, a fizetésképtelenségi jog fejlesztésével kapcsolatos project arra tett kísérletet, hogy az eljárással kapcsolatban felmerülő valamennyi problémát felvázolja egy egyszerű szövegezésű közösségi szintű jogszabály keretein belül. Így a rendelet I. Fejezete (1-15. cikkek) rögzíti az alkalmazási kört azáltal, hogy közvetlenül alkalmazandó joghatósági szabályokat állapít meg, valamint az alkalmazandó jog kérdését is egységesen rendezi. A II. Fejezet (16-26. cikkek) rendelkezik az eljárást megindító bírósági határozatok elismeréséről és végrehajthatóvá nyilvánításáról valamennyi szerződő állam vonatkozásában: az elismerés közvetlen és automatikus, egy tagállam az elismerés megtagadására csak a 26. cikkben rögzített közrendi klauzulára hivatkozva jogosult.8 A III. Fejezetben olyan feltételek kerülnek rögzítésre, amelyek fennállása esetén ún. "másodlagos fizetésképtelenségi eljárás" indítható egy másik tagállamban, de ugyanazon adóssal szemben; míg a IV. Fejezet a hitelezők tájékoztatásáról, követeléseik bejelentéséről szól.
Mielőtt megkezdem a rendelet egyes szabályainak részletes ismertetését, indokoltnak tartom néhány mondat erejéig felvázolni azt az Európai Unióban egzisztáló jogi környezetet, amelyben e rendelet hatályosul. Annak ellenére, hogy a jogharmonizáció elsődleges eszközének az irányelveket tekinthetjük, azzal, hogy a polgári ügyekben való együttműködés átkerült az Unió harmadik pilléréből az elsőbe, a jogegységesítés a legtöbb eljárás-típus vonatkozásában rendelettel valósul meg. Mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy az Európai Unió szervei nem kívánják megadni a tagállamok jogalkotó szerveinek azt a szabadságot, hogy maguk határozzák meg a jogi szabályozás részleteit, például az irányelvben meghatározott célok alapján, és keretein belül, hanem kötelező és közvetlenül alkalmazandó jogi norma rendezi egységesen a részletszabályokat is.9 Mindezek alapján a rendelet 47. cikke leszögezi:
"Ez a rendelet az Európai Közösséget létrehozó szerződésnek megfelelően teljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó a tagállamokban."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
