A Kormány a veszélyhelyzet kihirdetéséről szóló 40/2020. (III. 11.) Korm. rendelet által elrendelt veszélyhelyzetben, a koronavírus-világjárvány nemzetgazdaságot érintő hatásának enyhítése érdekében szükséges azonnali intézkedésekről szóló 47/2020. (III. 18.) Korm. rendeletben [a továbbiakban: 47/2020. (III. 18.) Korm. rendelet] elrendelte a fizetési moratórium bevezetését. A koronavírus-világjárvány nemzetgazdaságot érintő hatásának enyhítése érdekében szükséges azonnali intézkedésekről szóló 47/2020. (III. 18.) Korm. rendelet fizetési moratóriumra vonatkozó részletszabályairól szóló 62/2020. (III. 24.) Korm. rendelet [a továbbiakban: 62/2020. (III. 24.) Korm. rendelet] a természetes személyek adósságrendezéséről szóló 2015. évi CV. törvényben (a továbbiakban: Are tv.) meghatározott eljárások alatt álló adósra, valamint az adós hiteltörlesztési kötelezettségeiért helytállni köteles személyekre is kiterjesztette a fizetési moratóriumot. A 62/2020. (III. 24.) Korm. rendelet azonban nem határozott meg az adósságrendezési eljárásban a fizetési moratóriummal kapcsolatosan alkalmazandó részletszabályokat.
A hivatkozott kormányrendeletek megjelenését követően számos megkeresés érkezett az Igazságügyi Minisztériumhoz, mint a természetes személyek adósságrendezési szakterületének szakmai irányítását ellátó szervéhez az adósságrendezési eljárásban részt vevők - adósok, családi vagyonfelügyelők, hitelezők - részéről. A kérdések elsősorban arra irányultak, hogy a fizetési moratóriumra vonatkozó szabályok vonatkoznak-e az eljárásban részt vevőkre, illetve hogyan kell értelmezni a természetes személyek adósságrendezési eljárásában azt a feltételt, miszerint fennálló követelések tekintetében alkalmazható a fizetési moratórium.
A természetes személyek adósságrendezési eljárásában az érintett követelések közel 95%-a az eljárásba való belépéskor lejárt esedékességű, vagy felmondott szerződés, és az eljárás ezen szerződések kapcsán kialakult helyzet rendezésére irányul a megállapodás, egyezség vagy adósságtörlesztési végzés elfogadása és végrehajtása által.
A 62/2020. (III. 24.) Korm. rendelet 7. §-a szerint:
"7. § (1) Az R. 1. § (1) bekezdése alkalmazásában adósnak minősül a természetes személyek adósságrendezéséről szóló 2015. évi CV. törvényben meghatározott eljárások alatt álló adós, valamint az adós hiteltörlesztési kötelezettségeiért helytállni köteles személyek is.
(2) Az (1) bekezdés szerinti fizetési haladék kiterjed a fő-hitelező részére fizetendő minimális törlesztőrészlet megfizetésére, a bíróságon kívüli adósságrendezési megállapodásban, bírósági adósságrendezési egyezségben, valamint a bírósági adósságtörlesztési végzésben megállapításra kerülő vagy megállapított, az R. 1. § (1) bekezdésében felsorolt, hitelviszonyból származó fizetési kötelezettségek teljesítésére is, az R. hatálybalépése után esedékessé váló törlesztési részletekre vonatkozóan."
A természetes személyek adósságrendezési eljárásában részt vevők többsége a 62/2020. (III. 24.) Korm. rendelet idézett szakaszaiban foglaltakat vette alapul, és az alapján úgy értelmezték, hogy a fizetési haladék kiterjed a főhitelező részére fizetendő minimális törlesztőrészlet megfizetésére, a bíróságon kívüli adósságrendezési megállapodásban, bírósági adósságrendezési egyezségben, valamint a bírósági adósságtörlesztési végzésben megállapításra kerülő vagy megállapított fizetési kötelezettségek teljesítésére függetlenül attól, hogy azok 2020. március 18. napján fennálló szerződések voltak-e.
Adódtak azonban pénzügyi intézmények, legfőképp követeléskezelő cégek, melyek arról tájékoztatták ügyfeleiket - hivatkozva a 47/2020. (III. 18.) Korm. rendeletben foglaltakra -, hogy a fizetési moratórium nem terjed ki a követeléskezelő cégekre, így azokra az ügyfelekre sem, akik a természetes személyek adósságrendezési eljárásban vesznek részt követeléskezelő cég felé fennálló tartozásukkal. Az egyik követeléskezelő cég honlapján az alábbi tájékoztatás jelent meg:
"Ezúton tájékoztatjuk Önöket, hogy a Magyar Közlönyben 2020. március 18. napján megjelent, a koronavírus-világjárvány nemzetgazdaságot érintő hatásának enyhítése érdekében szükséges azonnali intézkedésekről szóló 47/2020. (III. 18.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Rendelet) hatálya nem terjed ki a követeléskezelési tevékenységet folytató pénzügyi vállalkozásokra, így az [ ] Zrt.-re sem, tekintettel arra, hogy a Rendeletben meghatározott fizetési moratórium nem vonatkozik a már megszűnt szerződésből eredő, lejárt tőke-, kamat-, illetve díjfizetési kötelezettségekre."
A 47/2020. (III. 18.) Korm. rendelet 1. § szerint:
"1. § (1) Ha a felek eltérően nem rendelkeznek, a veszélyhelyzet fennállása alatt az adósnak a hitelező által üzletszerűen nyújtott hitel- és kölcsönszerződésből, illetve pénzügyi lízingszerződésből (a továbbiakban: szerződés) eredő tőke-, kamat-, illetve díjfizetési kötelezettsége akként módosul, hogy az adós a szerződésből eredő tőke-, kamat-, illetve díjfizetési kötelezettsége teljesítésére fizetési haladékot kap (a továbbiakban: fizetési moratórium). A fizetési moratórium nem érinti az adós azon jogát, hogy az eredeti szerződési feltételek szerint teljesítsen.
(2) A szerződések teljesítési határidejének módosulása a szerződést biztosító járulékos és nem járulékos mellékkötelezettségeket is módosítja, függetlenül attól, hogy a mellékkötelezettséget szerződésbe vagy egyoldalú jognyilatkozatba foglalták a felek.
(3) A fizetési moratórium 2020. december 31-éig tart, melynek időtartamát a Kormány rendeletével meghosszabbíthatja.
- 54/55 -
(4) A szerződéses kötelezettségek teljesítésének határideje, illetve a kötelezettségvállalás időtartama a fizetési moratórium idejével meghosszabbodik. A veszélyhelyzet fennállása alatt lejáró szerződés 2020. december 31-éig meghosszabbodik.
(5) E § rendelkezéseit a 2020. március 18. napján huszonnégy órakor fennálló szerződések alapján már folyósított kölcsönökre kell alkalmazni."
A jogértelmezési bizonytalanságra tekintettel az egységes jogalkalmazás érdekében egyeztetések indultak a természetes személyek adósságrendezési eljárásában a fizetési moratóriumra vonatkozó szabályok alkalmazása tekintetében.
Az egyeztetések és a kormányzati szándék eredményeképpen a jogértelmezésbeli bizonytalanságot a veszélyhelyzet megszűnésével összefüggő átmeneti szabályokról és a járványügyi készültségről szóló 2020. évi LVIII. törvény (a továbbiakban: 2020. évi LVIII. törvény) 5. alcímében található, a fizetési moratóriumra alkalmazandó szabályok oldották fel.
A 2020. évi LVIII. törvény 17. § (1) bekezdése szerint:
"A 9. § (1) bekezdése alkalmazásában - a 9. § (5) bekezdésében foglaltaktól függetlenül - adósnak minősül a természetes személyek adósságrendezéséről szóló 2015. évi CV. törvényben meghatározott eljárások alatt álló adós, valamint az adós hiteltörlesztési kötelezettségeiért helytállni köteles személy is."
A 2020. évi LVIII. törvény 9. § (5) bekezdés értelmében a 9. § rendelkezéseit a 2020. március 18. napján fennálló szerződések alapján már folyósított kölcsönökre kell alkalmazni. Mivel azonban a fent idézett 2020. évi LVIII. törvény 17. § (1) bekezdésében foglaltak ettől függetlenül értendőek, így egyértelművé vált, hogy a fizetési moratórium vonatkozik a korábban nemfizetés miatt már felmondott szerződésből eredő díjfizetési kötelezettségekre is.
A 2020. évi LVIII. törvény 9. § (1) bekezdése szerinti fizetési moratórium tehát kiterjed a természetes személyek adósságrendezési eljárásában a főhitelező részére fizetendő minimális törlesztőrészlet megfizetésére, a bíróságon kívüli adósságrendezési megállapodásban, bírósági adósságrendezési egyezségben, valamint a bírósági adósságtörlesztési végzésben megállapításra kerülő vagy megállapított, a törvény 9. § (1) bekezdésében felsorolt, hitelviszonyból származó fizetési kötelezettségek teljesítésére is, a 2020. március 19. napja után esedékessé váló törlesztési részletekre vonatkozóan.
Ezzel egyértelművé vált a fizetési moratóriumra vonatkozó szabályok alkalmazása a természetes személyek adósságrendezési eljárásában, érvényesül a kormányzati szándék az eljárásban részt vevők támogatása tekintetében is, az eljárások kapcsán pedig kialakult az egységes jogalkalmazás.
* * *
Jogalkalmazói megkeresés kapcsán az a jogértelmezési kérdés merült fel, hogy korlátolt felelősségű gazdasági társaság társasági szerződése rendelkezhet-e arról, hogy a tagsági jogviszony megszűnik akkor is, ha a tag üzletrészét a társaság bevonja. Kérdésként merült fel, hogy a tagsági jogviszony megszüntetésének eszköze lehet-e az üzletrész bevonása, ha a társaság tagjának tagsági jogviszonya nem szűnt meg, vele szemben a társaság nem indított kizárásra irányuló keresetet, a tagnak a társaságban maradása nem veszélyezteti a társaság céljainak elérését, de a bevonás ellen a jogosult kifejezetten tiltakozik.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 3:164. §-a definiálja a korlátolt felelősségű társaságban létrejövő társasági részesedés, az üzletrész fogalmát. Az üzletrész a törzsbetéthez kapcsolódó tagsági jogok és kötelezettségek összessége, amely a társaság nyilvántartásba vételével keletkezik. A § továbbá diszpozitív rendelkezésként szabályozza, hogy az üzletrész mértéke a tagok törzsbetétjéhez igazodik, valamint, hogy azonos mértékű üzletrészhez azonos tagsági jogok fűződnek.
A társasági jogi rendelkezések nem határozzák meg az üzletrész bevonásának fogalmát, hanem az üzletrészbevonás módját, valamint annak eredményét rögzítik. A gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény (a továbbiakban: Gt.) 137. § (1) bekezdése azt tartalmazta, hogy az üzletrész bevonására csak akkor kerülhet sor, ha a társasági szerződés az üzletrész bevonását kifejezetten megengedi. Az érintett tag beleegyezése nem szükséges az üzletrész bevonásához, ha a bevonás feltételeit a társasági szerződés már akkor is tartalmazta, amikor a tag az üzletrészét megszerezte. A § (3) bekezdése kimondta, hogy az üzletrész bevonásának elhatározása a taggyűlés hatáskörébe tartozik.
A Gt. az üzletrész bevonásának joghatását tekintve pedig azt mondta ki, hogy "a bevonás elrendelésével a törzsbetét megszűnik, és értékével a törzstőkét - a kötelező tőkeleszállítás szabályainak alkalmazásával - csökkenteni kell".
Az üzletrész bevonása tehát az üzletrész megszűnésével jár; az a vagyoni és tagsági jogok és kötelezettségek megszűnését eredményezi.
A Ptk. 3:176. §-a a Gt.-hez képest módosult formában tartja meg az üzletrész bevonására vonatkozó előírást:
"3:176. § (1) Az üzletrész bevonása a legfőbb szerv döntése, amelynek következtében az üzletrészben foglalt tagsági jogok és kötelezettségek összessége, és az üzletrész jogosultjának tagsági viszonya megszűnik.
(2) Üzletrész bevonása esetén az üzletrész alapjául szolgáló törzsbetét összegével a törzstőkét le kell szállítani."
A Ptk. immár nem utal arra, hogy a társasági szerződés - a Ptk. rendelkezéseiből egyébként nem következő - további bevonási eseteket is meghatározhatna. A kérdés vizsgálata körében elsődlegesen azt kell megítélni, hogy az üzletrész bevonásával kapcsolatos kérdések a korlátolt felelősségű társaság tagjainak szerződéses szabadságába eső kérdésnek minősülnek-e vagy sem.
A Ptk. 3:4. § (2) és (3) bekezdése a következőket rögzíti:
"(2) A jogi személy tagjai, illetve alapítói az egymás közötti és a jogi személyhez fűződő viszonyuk, valamint a jogi személy szervezetének és működésének szabályozása során a létesítő okiratban - a (3) bekezdésben foglaltak kivételével - eltérhetnek e törvénynek a jogi személyekre vonatkozó szabályaitól.
(3) A jogi személy tagjai, illetve alapítói nem térhetnek el az e törvényben foglaltaktól, ha
a) az eltérést e törvény tiltja; vagy
- 55/56 -
b) az eltérés a jogi személy hitelezőinek, munkavállalóinak vagy a tagok kisebbségének jogait nyilvánvalóan sérti, vagy a jogi személyek törvényes működése feletti felügyelet érvényesülését akadályozza."
A Ptk. indokolása alátámasztja, valamint a bírói gyakorlat is egységes abban a kérdésben, hogy a jogi személy típus, gazdasági társasági forma fogalmi elemei eltérést nem engedő rendelkezések, vagyis ezekkel összefüggésben nem merülhet fel a szerződéses szabadság, a Ptk. 3:4. § (2) bekezdés szerinti eltérés lehetősége.
A feltett kérdésekhez hasonlatos esetet a Fővárosi Ítélőtábla már vizsgált, és az alábbi megállapításokat tette:
"Az alperes alapításakor hatályban volt gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény (rGt.) 2. § (1) bekezdése és a Gt. 2. § (1) bekezdése is egyező volt a tekintetben, hogy gazdasági társaság csak a Gt.-ben [2006. évi IV. törvény] szabályozott formában alapítható. A gazdasági társaságok alapítása során típuskényszer érvényesült, mely azt jelenti, hogy más formában, mint a Gt.-ben (rGt.-ben) meghatározott, gazdasági társaság nem volt létrehozható, és a létrehozandó gazdasági társaságoknak teljes mértékben meg kellett felelniük a Gt.-nek (rGt.-nek) az egyes társaságok fogalmi elemeit meghatározó rendelkezéseinek, az egyes társasági formák fogalmi elemei nem voltak vegyíthetők egymással. Egy társasági forma lényegi eleme, jellegzetes tulajdonsága a tagsági (részvényesi) jogviszony megszűnésének, megszüntethetőségének módja is, így értelemszerűen az egyes társasági formákra írt megszűnési okok sem vegyíthetők. [...]
Korlátolt felelősségű társaság esetében a Gt. 47-48. §-ában szabályozott tagkizárást meghaladóan a tagsági jogviszony csakis a Gt. fent említett különös szabályai szerint volt megszüntethető, illetőleg szűnhetett meg. A Gt. IX. fejezete a tagsági jogviszony felmondhatóságát, mint a tagi jogviszony megszűnésének egyik lehetséges okát nem tartalmazta, ezért a tagsági jogviszony nem is volt felmondható a Gt. szabályai szerint. Ez következik egyébiránt a típuskényszerből, a társasági formák fogalmi elemei vegyítésének tilalmából is. A felmondás kizártságát támasztja alá továbbá a Gt. tag által szolgáltatott, és ezzel a társaság tulajdonába került vagyon védelmét szolgáló 118. § (2) bekezdésének rendelkezése, mely a tőkeleszállítás esetét kivéve, kifejezetten tiltja a teljesített vagyoni hozzájárulás társaságtól visszakövetelhetőségét. A tagok által véglegesen rendelkezésre bocsátott vagyoni hozzájárulás ugyanis a korlátolt felelősségű társaság elkülönült jogalanyiságából következően a társaság önálló vagyonává vált.[...]
A Fővárosi Ítélőtábla e körben megjegyzi, hogy a típuskényszer (formakényszer) a Ptk. 3:89. § (1) bekezdése alapján a gazdasági társaságok esetében változatlanul érvényesül. A Ptk. kommentár (Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez, Szerkesztette: Vékás Lajos/Gárdos Péter) ez utóbbi szakaszhoz fűzött indokolása szerint típuskényszerből következik az, hogy a társasági formákat meghatározó definíciós szabályok nem tekinthetők eltérést engedő szabálynak. A létrehozandó gazdasági társaságokat minden esetben a törvényi definíciók alapján kell minősíteni, és ha a definíció szempontjából lényeges elem hiányzik egy adott társaságból, akkor nem lehet azt e társasági formába tartozónak tekinteni.
Ebből pedig az olvasható ki, hogy egy adott társasági forma lényegi tartalmi eleme ez idő szerint sem változtatható meg, így másként a tagsági (részvényesi) jogviszony nem szűnhet meg, mint amit a Ptk. jogi személyekre rendelkezést tartalmazó harmadik könyve lehetővé tesz. A korlátolt felelősségű társaság tagjának tagsági jogviszonya vonatkozásában ezért fel sem merülhet a Ptk. szerződés bíróság általi megszüntetését szabályozó 6:214. §-ának alkalmazhatósága. A Fővárosi Ítélőtábla egyébiránt osztotta az elsőfokú bíróság társasági szerződés megszüntethetősége körében elfoglalt álláspontját is." [Fővárosi Ítélőtábla Gf.40.278/2018/4. számú eseti döntése.]
A fenti ítélet alapját képező tényállás szerint a tag kívánt felmondással kilépni a társaságból, azonban az Ítélőtábla általános érvényű megállapításokat is tett. A bíróság álláspontjával összhangban kijelenthető, hogy bár az üzletrész bevonása az üzletrész, és egyben a tagsági jogviszony megszűnését eredményezi, nem önálló társasági jogi eszköz. A Ptk. az üzletrész bevonását valamely társasági jogi helyzetből eredő következményként, megoldási technikaként említi. A bevonás a taggyűlés kizárólagos kompetenciájába tartozó kérdés, azonban az nem korlátlan jog. Nincs lehetőség a tag üzletrészének törvény által meghatározott eseteken kívüli bevonására. A bevonást, mint markáns, jogfosztást eredményező eszközt a Ptk. kizárólag meghatározott esetekre nézve írja elő, a taggyűlés pedig ennek megfelelően csak a törvényben meghatározott esetekben jogosult a tagsági jogviszony megszűnését eredményező döntés meghozatalára. Ilyen a tag kizárása után a tag üzletrészének sikertelen értékesítését követő bevonás, a társaság saját üzletrészének bevonása, a jogi személyiséggel rendelkező tag jogutód nélküli megszűnése.
A bevonás okainak taxatív meghatározása ebből következően az, hogy a taggyűlés nem dönthet szabadon a tag üzletrészének bevonásáról, illetve a társasági szerződés e tekintetben nem tartalmazhat rendelkezést, elsősorban a tagok védelmét hivatott szolgálni. Azt, hogy a tag általi felmondás nem lehetséges, a fent idézett ítélet egyértelműen rögzíti. Az ítéletből továbbá következik az is, hogy ilyen "felmondási jog" a társaságot sem illeti meg az üzletrész bevonása által. Ha taggyűlési döntéssel - tehát a taggyűlésen megjelent tagok többségi szavazatával - bárki megfosztható lenne az üzletrészétől (társasági vagyoni jogaitól, egyéb társasági jogi jogaitól), az valójában a kizárás jogintézményének (Ptk. 3:107-3:108. §) kijátszását jelentené. A tag kizárására ugyanis komoly garanciális rendelkezések mellett van csak mód.
A fent leírtakból következően tehát a taggyűlés a törvényben meghatározott eseteken kívül nem dönthet az üzletrész bevonásáról.
* * *
Az Igazságügyi Minisztérium által gondozott, elektronikus jogsegélyfórumon, az Ákr.-Helpdesk (www.akr.
- 56/57 -
kormany.hu) felületen keresztül a jogalkalmazók és az ügyeik iránt érdeklődő állampolgárok rendszeresen felteszik jogértelmezési kérdéseiket az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) rendelkezéseivel kapcsolatban. Ezen elektronikus fórumon érkezett a minisztériumhoz az a kérdés, hogy mit tehet az elsőfokú hatóság amennyiben az ügyfél által előterjesztett fellebbezéssel csupán részben ért egyet.
Elöljáróban leszögezendő, hogy az eljárási törvény kimondja, hogy a hatóság határozata ellen önálló jogorvoslatnak van helye,[1] és ezen belül kérelemre, illetve hivatalból induló jogorvoslati eljárásokat tesz lehetővé. A fellebbezési eljárás kérelemre induló jogorvoslati eljárás.[2] Az ügyfél, vagy akire a döntés rendelkezést tartalmaz, az elsőfokú döntés ellen akkor fellebbezhet, ha azt törvény kifejezetten megengedi.[3] E rendelkezésből következik, hogy a fellebbezés a kódexben nem általános, hanem kivételes jogorvoslat.
A fellebbezési jog továbbá nem korlátlan, hiszen fellebbezni csak a megtámadott döntésre vonatkozóan, tartalmilag azzal közvetlenül összefüggő okból, illetve csak a döntésből közvetlenül adódó jog- vagy érdeksérelemre hivatkozva lehet.[4] A fellebbezést ezen felül indokolni kell; továbbá abban csak olyan új tényre lehet hivatkozni, amelyről az elsőfokú eljárásban az ügyfélnek nem volt tudomása, vagy arra önhibáján kívül eső ok miatt nem hivatkozott.[5] Az eljárási törvény mindezek mellett határidőt is szab a fellebbezés előterjesztésére, amikor kimondja, hogy azt a döntés közlésétől számított tizenöt napon belül az azt meghozó hatóságnál lehet előterjeszteni.[6]
A fellebbezés alapján az elsőfokú hatóság számára három lehetőség adott:
- Amennyiben a fellebbezés alapján az elsőfokú hatóság megállapítja, hogy döntése jogszabályt sért, azt módosítja vagy visszavonja.[7]
- Amennyiben az elsőfokú hatóság döntése nem jogszabálysértő, ám a fellebbezésben foglaltakkal egyetért - amennyiben ellenérdekű ügyfél nincs -, úgy döntését módosíthatja vagy visszavonhatja.[8]
- Amennyiben pedig a hatóság a megtámadott döntést a fellebbezésnek megfelelően nem módosítja és nem is vonja vissza, a fellebbezést az ügy összes iratával együtt felterjeszti a jogszabályban kijelölt másodfokú hatósághoz.[9]
A fellebbezést rendszerint a döntést hozó szerv irányítását, felügyeletét gyakorló szerv bírálja el, a fellebbezéssel a döntés joga átszáll a másodfokú hatóságra, ezért átszármaztató, devolutív hatályú jogorvoslat. Az Ákr. 119. §-a mégis módot ad arra, hogy a döntést hozó hatóság a nála benyújtott fellebbezés alapján, saját hatáskörben orvosolja döntése hibáját. A fellebbezés átszármaztató hatálya tehát attól a feltételtől függ, hogy a döntést hozó a fellebbezés alapján él-e a módosítás, visszavonás - valamint a (3) bekezdést is figyelembe véve a kijavítás és kiegészítés - jogával. A módosításnak, visszavonásnak ez speciális esete nem azonos a hatóságot az Ákr. 120. §-a alapján hivatalbóli eljárásként megillető módosítás, visszavonás lehetőségével. E rendelkezés célja az eljárás egyszerűsítése, amely a hatékonyság elvével is összhangban van.[10] Ha az elsőfokú hatóság saját hatáskörében orvosolja a döntése hibáját, akkor elkerülhetővé válik a másodfokú eljárás, az ügy pedig hamarabb zárul végleges döntéssel.
Az Ákr. 119. §-ában szabályozott módosításnak, visszavonásnak - ahogyan azt már fentebb ismertettük - két esetköre van. Egyrészt, az (1) bekezdés rendelkezése a hatóság jogsértésének orvoslására szolgál. A fellebbezés nyomán történő módosításnak vagy visszavonásnak másik esetköre arra ad módot, hogy az elsőfokú hatóság felülmérlegelje a saját döntését, és jogsértés hiányában is éljen a módosítás vagy a visszavonás lehetőségével.
A módosításra csak két feltétel együttes fennállása esetén van lehetőség: ha a hatóság teljes mértékben helyt ad a fellebbezési kérelemben foglaltaknak és ha nincs ellenérdekű ügyfél. Ha az első fokon eljárt szerv ily módon eleget tesz a fellebbezési kérelemben foglaltaknak, nem kerül sor a fellebbezés felterjesztésére, és így a másodfokú eljárásra sem. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az elsőfokú hatóság módosított döntésével szemben a jogorvoslati jog ismételten megnyílik.
Más a helyzet azonban, ha az elsőfokú hatóság csak részben ért egyet a fellebbezésben foglaltakkal. A fentiekből következően arra nincsen mód, hogy a hatóság csak részleteiben adjon helyt a fellebbezési kérelemben foglaltaknak, ahogy arra sem, hogy a fellebbezésben foglalt egyes kérelmeket a hatóság figyelembe vegyen, másokat pedig ne.
Az elsőfokú hatóság számára tehát mindössze két lehetőség adott: fellebbezésének az elsőfokú hatóság vagy teljes egészében helyt ad és döntését ennek megfelelően módosítja, javítja vagy egészíti ki, vagy pedig - eleget téve az Ákr. 119. § (3) bekezdésében előírt kötelezettségének - a döntés bárminemű módosítása nélkül a fellebbezést és az ügy összes iratát a másodfokon eljáró hatósághoz felterjeszti.
Amennyiben a módosítás jogával az elsőfokú hatóság nem él (akár azért mert a fellebbezéssel teljes egészében nem ért egyet, illetve az abban foglaltak teljesítése nem lehetséges, akár azért mert a fellebbezésnek csak bizonyos pontjaival ért egyet), úgy a fellebbezést azonnal, de legkésőbb a fellebbezési határidő leteltétől számított nyolc napon belül - az ügy összes iratával együtt - terjeszti fel a fellebbezés elbírálására jogosult hatósághoz.[11] Az elsőfokú hatóság felterjesztésében a fellebbezésről kialakított álláspontjáról is nyilatkozhat, illetve az együttműködés elvéből fakadóan szükséges nyilatkoznia, konkrét jogszabályi előírás hiányában is. Nincs tehát akadálya annak, hogy az elsőfokú hatóság a felterjesztés során jelezze, hogy a fellebbezés bizonyos részeivel egyébként egyetért.
Összefoglalva megállapítható tehát, hogy az elsőfokú hatóságnak az Ákr. 119. § szerinti módosítási jogköre csak
- 57/58 -
abban az esetben jöhet szóba, amennyiben a fellebbezés az Ákr. 118. §-a szerinti fellebbezési korlátozásoknak maradéktalanul megfelel, és az elsőfokú hatóság azzal teljes mértékben egyetért. Amennyiben az ilyen fellebbezéssel az elsőfokú hatóság csak részben ért egyet, úgy a döntését nem módosíthatja, hanem a fellebbezést és az ügy összes iratait az Ákr. 119. § (3) bekezdése szerint, az Ákr. 50. § (6) bekezdésében foglalt határidőn belül terjeszti fel a másodfokú hatóságnak, amely a fellebbezést az Ákr. 119. § (4)-(6) bekezdései szerint bírálja el.
* * * Az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalásai, jogértelmezései az Alkotmánybíróság 60/1992. (XI. 17.) AB határozata értelmében kizárólag szakmai tájékoztatás érdekében készültek, azoknak bíróságra vagy más hatóságra nézve kötelező ereje nincs. * * * ■
JEGYZETEK
[1] Vö. Ákr. 112. § (1) bekezdés.
[2] Vö. Ákr. 113. § (1) bekezdés b) pont.
[3] Vö. Ákr. 116. § (1) bekezdés.
[4] Vö. Ákr. 118. § (1) bekezdés.
[5] Vö. Ákr. 118. § (2) bekezdés.
[6] Vö. Ákr. 118. § (3) bekezdés.
[7] Vö. Ákr. 119. § (1) bekezdés.
[8] Vö. Ákr. 119. § (2) bekezdés.
[9] Vö. Ákr. 119. § (3) bekezdés.
[10] Vö. Ákr. 4. §
[11] A határidő tekintetében vö. Ákr. 50. § (6) bekezdés.
Visszaugrás
