A nyugati civilizációk számára a verseny Isten és Ördög egy személyben"[1]
David J. Gerber angol jogtudós idézete pontosan jellemzi a versenyjog kétoldalúságát. A verseny egyaránt jelenthet jólétet és gazdasági fejlődést, de ugyanakkor meghatározza a javak elosztását és olyan piaci szabályokat vezet be, amelyek kihívást jelenthetnek bármely társadalom számára. Az európai jogfejlődés során a versenyszabályozás "kiegészítő jellege" a piaci érdekek védelmére korlátozódott, de az évek során túlnőtt ezen a feladaton és önállóvá vált. Az önálló versenyjog kapcsán viszont új kérdések merülnek fel. Milyen fontos a piac szerepe a gazdaságban? Lényeges-e a gazdasági verseny egyáltalán? Van-e olyan határ, amitől, a piaci erő már problémát okozhat? A fenti kérdésekre egyrészt a közgazdaság, másrészt pedig a jog (és azon belül a versenyjog) ad megfelelő választ.
Az EK szabályozás jogpolitikai indoka abban rejlik, hogy a már létrehozott, egységes, integrált gazdasági közösség újból nemzeti piacokra esne szét, ha a versenykorlátozások teret nyernek.
A gazdasági erőforrások (áruk, szolgáltatások, tőke, és az ezekkel összefüggő vállalatalapítás / letelepedés szabadsága) a gazdasági integráció alapjai. Az erőforrásokat korlátozó akadályokat két fő csoportba sorolhatjuk. Az első az állam által bevezetett korlátok. Ezek általában a vámok, mennyiségi korlátozások, vagy az állam által nyújtott szubvenciók, amelyekre vonatkozó szabályozást az EK-szerződés 92-94. cikkei tartalmazzák. A második csoportba tartoznak a vállalatok által alkalmazott korlátok. Ilyen a kartell, a fúzió, vagy a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés, amelyet az EK-szerződés 82-83. cikkei generálklauzulaként tartalmaznak. Tehát a Közösségek célja a következő: a már létrehozott közös piacot minden áron meg kell védeni a gazdasági erőforrások szabad áramlását korlátozó, akadályozó tényezőktől. Ennek biztosítására szolgálnak az előbbiekben felsorolt jogintézmények, amelyek minden közös piaccal összeegyeztethetetlen magatartás megakadályozására hivatottak.[2]
A nemzeti és közösségi versenypolitika alapvető különbsége az, hogy amíg a tagállamok joga a versenyintézményét védi, addig a közösségi versenyjog alapelve, hogy a tagállamok közötti közös kereskedelmet (a szabad versenyt) nem lehet torzítani. A közösségi és nemzeti versenyjog viszonya látszólag egyszerű: ha a verseny a nemzeti piacra vonatkozik a közösségi jog nem alkalmazható.
A problémát az teszi bonyolulttá, ha a tényállás egyszerre sérti a közösségi és a nemzeti versenyjogot is, ebben az esetben vetődik fel a párhuzamos alkalmazhatóság problémája. Mivel a jogalanyoknak mindkét követelményrendszernek meg kell felelniük, de a két jogrendszer szabályozási módja eltérő, a kollíziót valahogy fel kell oldani.[3] A probléma először a Costa vs. Enel ügyben vetődött fel, amikor az olasz állam államosította az energiaipart, erre hivatkozással viszont Costa úr megtagadta a villanyszámla kifizetését. Costa kérte az Európai Bíróságot: állapítsa meg, hogy az olasz törvény összeegyeztethetőe az EK-szerződés 189 cikkével (mai számozás szerint: 249. cikk). A Bíróságnak előkérdésként ki kellett fejteni a közösségi jog természetéről vallott nézetét, csak ezután kerülhetett sor a konkrét probléma megoldására. Ha ugyanis az előkérdés vizsgálata során kiderül, hogy a nemzeti jogszabályoknak összhangban kell lennie a nemzeti joggal, akkor az olasz törvény sérti a közösségi jogot, de ha az előkérdésre adott válasz nemleges (tehát nem kell összeegyeztethetőnek lennie) akkor a második kérdés (főkérdés) vizsgálata már nem is szükséges. A Bíróság kifejtette, hogy a 189. cikk olyan jogrendet hozott létre, amely azáltal, hogy ezt a tagállamok belső jogrendszerük részévé tették közvetlenül kötelezővé vált.[4]
A közösségi és a nemzeti versenyjogok párhuzamos alkalmazásának vizsgálatát a bíróság a Walt Wilhelm vs. Bundeskartellamt esetben tette meg. Egy kartellügyben a Bizottság eljárást kezdeményezett, majd vele párhuzamosan a német Kartellhivatal is. Az érintett felek ezt kifogásolták, arra hivatkozva, hogy a Bizottság eljárása kizárja a Kartellhivatal eljárását. A német bíróság kérdéseket intézett az Európai Bírósághoz, aki a következő álláspontra helyezkedett. Van lehetőség a két szerv párhuzamos eljárására, mert eltérő versenypolitikai koncepciót juttatnak érvényre, de tekintettel kell lenni a két joganyag lehetséges kollíziójára. A nemzeti jog alkalmazása tehát annyiban megengedett, amennyiben az a közösségi jog érvényre jutását nem gátolja.[5] Tehát összefoglalva a nemzeti hatóságok eljárhatnak párhuzamosan versenyügyekben, de nem gátolhatják a közösségi jog alkalmazását.
A szabályozás "gerincét "a 82 (86). cikk adja, amely generálklauzulaként határozza meg a szabályokat, olyan társaságokkal foglalkozik, amelyek az adott piacon (jelen esetben az EK közös piacán) közgazdasági értelemben, erőfölényben vannak.[6]
A 82 (86). cikk gyakorlati alkalmazása során három tényezőt kell konkrétan vizsgálni: "a tagállamok közötti kereskedelemre gyakorolt hatást", valamint az "erőfölény" és a "visszaélés" fogalmát.
1. A tagállamok közötti kereskedelemre gyakorolt hatás
A közösségi jogban csak a vállalkozások esnek a versenyjogi előírások hatálya alá, de ezt a kifejezést a Bizottság és az Európai Bíróság igen tágan értelmezi.[7] Az anya és leányvállalatokat az EK gyakorlata versenyjogi szempontból egységnek tekinti (ezt nevezik a "gazdasági egység doktrínájának"). A közösség joghatóságához szükséges, hogy a tagállamok tekintetében fenn kell állni a "kereskedelemre gyakorolt hatás"-nak, hiszen ennek hiányában nem lehet eldönteni, hogy a közösségi, vagy tagállami szervek járjanak el.
2. Az erőfölény
Az erőfölény (amelyet gyakran neveznek - éppen tárgya miatt - piaci erőnek) vizsgálatakor három területet kell behatóan megvizsgálnunk, a releváns piacot, a piaci erőfölényt, majd a piacra lépési akadályokat.
a) a releváns piac
A releváns piac meghatározásánál csupán arra a kérdésre keressük a választ, hogy az adott vállalkozás milyen piacon versenyez, ennek behatárolása nélkül nem lehet meghatározni, hogy az adott vállalkozás versenytársaival, vagy akár a fogyasztókkal szemben erőfölényben van e. A releváns piaccal kapcsolatban, a Bizottság 1997-ben közleményt adott ki, amely meghatározza azokat a lépéseket, amelyeket a Bizottság eljárása során alkalmaz. Az első lépés a releváns termékpiac meghatározása, itt arra keressük a választ, hogy mely termékek alkotják a piacot, milyen más termékek versenyeznek a piacon.
A szándékolt felhasználás meghatározása azért fontos, mert adott terméknek több, különböző felhasználási módja lehet.[8]
Az erőfölény megállapítása előtt érdemes azt megvizsgálni, hogy azonos körülmények állnak-e fenn az egész piacon, erre szolgál a releváns földrajzi piac meghatározása. Lehet, hogy technikai, vagy jogi oka van annak, hogy adott termék miért csak az EK meghatározott részén van versenyben. Ha viszont, a verseny csak az adott földrajzi területre korlátozódik, akkor a gazdasági erőfölény is, értelemszerűen is csak itt lehet jelen. A földrajzi piac a szállítási akadályok miatt is korlátozódhat, ha például egy termék szállítási költsége magas, akkor nem valószínű, hogy az egész EK-ra kiterjedő piaca van. Ez különösen jellemző azokra a termékekre, amelyek jellegük, fizikai állapotuk miatt, hosszabb távolságokra nehezen szállíthatók (pl.: tej, tojás).
Utoljára, de nem utolsósorban kell megemlíteni az időbeni piacot, amely azon a felismerésen alapul, hogy a piac nem csak földrajzi, hanem időbeni tényezőktől is függ (pl.: évszakok változása), de külső tényezők szintén befolyással lehetnek a piacra.
b) a piaci erőfölény
Ha a releváns piacot meghatároztuk, akkor a következő lépés annak megállapítása, hogy ott a vállalat domináns-e. A piaci erőfölény megállapítása két lépésből áll: először a független cselekvés képességét kell vizsgálni, tehát, hogy az adott vállalatot a hatékony verseny feltételei már nem befolyásolják, másrészt pedig a vállalkozás azon képessége releváns, hogy meg tudja akadályozni a versenytársak piacra lépését is. A vizsgálatot elméletileg két részre kell bontani, bár a gyakorlatban ezeket együtt vizsgálják.
A vizsgálat első lépése a piaci erő vizsgálata, ezen belül is a vállalkozás piaci részesedésének megállapítása. A piaci részesedés önmagában nem jelenti a vállalkozás erőfölényét, de piaci erejéről jó képet adhat. A 100% körüli piaci részesedés nagyon magasnak minősül és a gyakorlatban is igen ritka. Az Európai Bíróság gyakorlata szerint az ilyen magas részesedés nagy valószínűséggel piaci részesedésre adhat okot, hacsak nem állnak fenn kivételes körülmények.[9] Attól, hogy egy vállalkozás piaci részesedése 50% alatt van, még lehet piaci erőfölényben. Ha a piaci részesedés 30-50% közé esik, akkor ezt össze kell vetni legközelebbi versenytársainak piaci helyzetével.
c) a piacra lépési akadályok
A piaci erő meghatározása után a piacra lépési akadályokat kell megvizsgálnunk. Az általános megfogalmazás szerint "piacra lépési akadály minden olyan költség, amely magasabb az újonnan belépő számára, mint azoknak, akik már a piacon versenyeznek".[10]
A költségek meghatározása azért fontos, mert ahol kevés a piacra lépési akadály ott az erőfölénnyel rendelkező vállalkozások nem tudják magukat megvédeni az új piaci szereplőktől. Ilyen esetben a versenyjogi beavatkozás sem annyira szükséges, hiszen, a piacra lépők képesek nyomást gyakorolni a versenyben résztvevőkre és ezzel a kvázi "önszabályozási mechanizmussal" akadályozzák meg az erőfölénnyel való visszaélést. Ha viszont a piacra lépés korlátozott, sokkal valószínűbb hogy a piaci erőfölénnyel rendelkező vállalkozások domináns pozíciót képesek kialakítani.
Azok a vállalatok, amelyek képesek jelentős tőkéhez, pénzügyi forrásokhoz hozzáférni, fokozott előnyt élveznek a kis és a középvállalatokkal szemben, akiknek ez a képessége korlátozott.
3. A visszaélés.
Az EK-szerződés 82. cikke példálózó jelleggel sorolja fel a visszaéléseket.[11] A visszaélésszerű viselkedés két fő formában nyilvánulhat meg, bár vannak olyan magatartások, amelyek mindkettő elemeit tartalmazzák. Az első, a kihasználásos jellegű visszaélés. Ebben az esetben a monopolista olyan helyzetben van, hogy nyereségét a termelés csökkentésével és a termék árának versenyszint fölé emelésével maximalizálhatja. Tehát ezzel a magatartással kihasználja vásárlóit. Jó példa erre a túlzott árak esete (ha az árak nem tükrözik az áruk gazdasági értékét). A másik eset az úgynevezett kiszorításos visszaélés. Ennek érdekessége abban rejlik, hogy itt a domináns vállalat magatartása teljesen jogszerű volna, ha nem lenne piaci erőfölénye, viszont súlyos gondokat okozhat, ha domináns helyzetben van a piacon. Ezért a vállalat fokozott felelősséggel tartozik, hogy a közös piacon lévő versenyt ne torzítsa. Ilyen a "felfaló árak" alkalmazása vagy a szállítás visszautasítása.
A felfaló árak eszköze a részleges árcsökkentés. Mivel a vállalkozás domináns helyzetben van a piacon, rövid ideig képes elviselni a veszteséget, de ennek jutalmaként" a versenytárs kiszorul a piacról.[12]
A Bizottság a kiszorításos visszaélésekkel, sokkal többet foglalkozott, mint a kihasználásos visszaélésekkel, mivel az előbbiek létét sokkal könnyebb bizonyítani és a verseny torzulásának a veszélye is sokkal nagyobb.
Ha minden esetet meg lehetne határozni ezen két tényállás segítségével, akkor a Bizottságnak (és az Európai Bíróságnak) könnyű dolga lenne, de ez sajnos nem lehetséges, hiszen van olyan magatartás, amely mindkét kategóriába is beleeshet. Jó példa erre a megkülönböztető ármegállapítás esete is. Ebben az esetben egy olyan vállalkozásról van szó, amely különböző fogyasztóknak különböző árakon értékesít, azért, hogy így kihasználják azokat a fogyasztókat, akiknek nehézkes lenne alapvető szükségleteiket másképpen kielégíteni. Viszont azokkal a vevőkkel szemben, akiknél fennáll a veszély, hogy máshonnan szerzik be az árut, alacsony árat alkalmaznak. Így amíg az első esetben (a fogyasztókkal szemben) valósul meg a kihasználásos visszaélés, a többi versenytárssal szemben a kiszorításos jellegű visszaélés lesz megállapítható.
A közösségi szabályozás egyik érdekes jelensége, a Bizottság azon kísérlete, hogy az úgynevezett oligopolisztikus piacokat szabályozza. Az oligopolisztikus piac jellemzője, hogy kevés szállító van, ezek egyike sem rendelkezik piaci erőfölénnyel, de piaci részesedésük relatíve nagy. Ez általában elkülönült, speciális szektorokra jellemző, amely iránt a fogyasztói kereslet nem túl nagy, ezért két-három vállalkozás képes az egész piacot a kezében tartani. A 82. cikk az "egy vagy több vállalat" kifejezést alkalmazza, nyitva hagyva ezzel a kollektív erőfölény lehetőségét. A Bizottság korábban megpróbálta az oligopolisztikus piacokra a közös erőfölény lehetőségét alkalmazni, de a gyakorlat hiánya miatt ez nem sikerült. A fogalom tisztázatlanságát végül az Elsőfokú Bíróságnak sikerült feloldania az Italian Flat Glass-ügyben[13] amikor az EK- szerződés 82. cikkének értelmezése során arra az álláspontra jutott, hogy elvileg semmi nem akadályozhat meg két vagy több független gazdasági egységet abban, hogy a piacon közös gazdasági egységet hozzanak létre, és ezért piaci erőfölénnyel rendelkezzenek a többi szereplővel szemben.
A Bíróság az eljárást a kvóta-kartell létrehozása miatt is lefolytatta, de a vállalatokat egységnek minősítette. Itt mutatott rá a Bíróság arra, hogy a kartellek és a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés nem feltétlenül válik el egymástól, néha azok szoros kapcsolatban állnak egymással.
A vállalkozás joga és a gazdasági verseny szabadsága olyan alapjogok, amelyet az Alkotmány is garantál. A gazdasági verseny, ami mindig a piacgazdaság szükségszerű velejárója azt az elsődleges célt szolgálja, hogy a fogyasztók úgy tudják kielégíteni igényeiket, hogy érdekeik eközben ne szenvedjenek csorbát.[14]
A Tpvt. nem az erőfölény tényét szankcionálja, nem az erőfölényre törekvést tiltja, hanem az erőfölénnyel való visszaélést. A Gazdasági Versenyhivatal gyakorlatában elég nagyszámú azoknak az ügyeknek a száma, amelyeknél a gazdasági versenyhez nem szokott és évtizedek óta az adott piacon monopolhelyzetben lévő vállalkozó félve a versenytárs piacralépésétől, illetőleg annak piacon való szereplésétől, erőfölénnyel való visszaélés tilalmába ütköző magatartásra hivatkozik a Gazdasági Versenyhivatalnál. Itt pedig csak arról van szó, hogy egy, a korábbi vállalkozó által már uralt piacon hasonló vagy azonos szolgáltatással jelentkezik egy másik vállalkozó.
Az a körülmény, hogy korábban egy vállalkozó uralta a piacot (erőfölényben volt) és azon hasonló vagy azonos szolgáltatást nyújtó másik vállalkozó is megjelenik a gazdasági versenynek alapvető velejárója. A versenytársak ellen a piacon régebben tartózkodó mást nem tehet mint, hogy "felveszi a kesztyűt" és hagyományos piaci eszközökkel megpróbálja saját magát versenyképessé tenni.[15]
A versenyjogi szabályozások nagy többsége a vállalkozások domináns helyzetét a többi versenytárshoz képest kiemelkedő piaci pozícióból és az ebből fakadó erősebb érdekérvényesítő képességből vezetik le. A jogalkotó ezáltal a gazdasági erőfölényes vállalkozást a többi vállalkozáshoz képest többletkötelezettségekkel terhelik A kötelezettségszegések két csoportba oszthatók. A korlátozó típusú visszaélések közé tartoznak, azok a magatartások, amelyekkel a vállalkozás meglévő erőfölényét tovább erősítheti (pl. elzárkózás az üzleti kapcsolatoktól), a kizsákmányoló visszaélések csoportjába pedig azok, amelyekkel az áruk és szolgáltatások arányát fogyasztók kárára korlátozza. (pl. tisztességtelen ár megállapítása, indokolatlan előny kikötése stb.)
A gazdasági erőfölénnyel való visszaélés - szemben a polgári jog elvárható magatartás alapelvével (úgy kell eljárni, ahogy az adott helyzetben általában elvárható) - objektív alapokon nyugszik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mindenképpen szükség van valamilyen cselekvésre vagy mulasztásra a megvalósuláshoz. Jelen esetben a két elem, amelynek együttesen fenn kell állnia, az erőfölényes helyzet és a visszaélés. A gyakorlatban általában az erőfölény bizonyítása a nehezebb, hiszen a magyar piacon gyakran találkozhatunk domináns pozícióba lévő vállalkozással, de az korántsem biztos, hogy ezt a pozícióját a vállalat ki is használta. A közgondolkodás gyakran azonosítja a természetes piaci versenyt az erőfölénnyel.[16]
Abban a jogirodalom sem egységes, hogy a jogsértés elegendő oksági kapcsolatot teremt-e a visszaélés és az erőfölény között. A magyar joggyakorlatban nagyobbrészt a kizsákmányoló visszaélések kerülnek megállapításra, ahol a jogsértés alapvető feltétel.
A kizsákmányoló visszaélések esetében a joggyakorlat abból az elvből indul ki, hogy ami a Ptk. szerint tisztességtelen, az nagy valószínűséggel a Tpvt. szempontjából is annak fog minősülni. Viszont az esetet visszájára fordítva már nem feltétlenül mondható el ugyanez. Attól, hogy valamely magatartás a polgári jog nem tisztességes, attól még a versenyjog szerint az lehet. A különbség abból fakad, hogy amíg a Ptk. alapvetően a mellérendeltségi viszonyokra épít, addig a versenyjogi szabályozás a domináns helyzetnél egy alárendeltségi helyzetet feltételez.[17]
2002. április 1-jén a már hatályos versenyjogi előírások mellett párhuzamos versenyjogi szabályok léptek hatályba. Eszerint más szabályokat kell alkalmazni a belső viszonyokra és más szabályokat az Európai Közösséggel szembeni kapcsolatokra.
A szabályozás alapját a Magyarország és az Európai Közösség között létrejött Európai Megállapodás 62. cikke képezi. A törvény alapvető rendelkezéseket tartalmaz azokra a versenykorlátozó megállapodásokra és gazdasági erőfölénnyel való visszaéléssel kapcsolatos esetekre, amelyek érinthetik a Magyarország és az Európai Közösség közötti kereskedelmet. Eszerint:
(i) "A Megállapodás megfelelő működésével, amennyiben érinthetik a Közösség és Magyarország közötti kereskedelmet, összeegyeztethetetlenek a következők:
(ii)... egy vagy több vállalat által uralkodó helyzettel való visszaélés Magyarország vagy a Közösség területének egészén vagy jelenős részén."[18]
A cikk emellett előírja a Római Szerződés versenyjogra vonatkozó rendelkezéseinek figyelembevételét.
A rendelkezés végrehajtása érdekében a Társulási Tanácsnak (Magyarország, a Közösség tagállamai, és a Bizottság tagjaiból álló egyeztető testület.) határozatot kellett hoznia, amit a 230/1996. (XII. 26.) számú kormányrendelet emelt a magyar jogba. A határozat egyes rendelkezéseivel szemben viszont alkotmányossági aggályok merültek fel, mivel a magyar jogalkalmazók számára nem volt egyértelmű, hogyan kell alkalmazni a közösségi jogi kritériumokat. A Társulási Tanács évekig tartó tárgyalások után tudott megoldást találni a magyar problémára. Ennek fő oka az volt, hogy a közösségi jog lényeges részét az esetjog képezi, amelyet nem lehet jogszabályszöveggé alakítani. A Bizottság végül beleegyezett abba, hogy Magyarországon csak a vonatkozó közösségi jogot hirdessék ki, amíg ő a teljes acquis communataire-t alkalmazza. Mivel a Gazdasági Versenyhivatal számára feladatot csak törvény írhat elő, ezért a jogforrás jellege is megváltozott, törvényi szintre lépett.[19]
A törvény egyrészt kihirdeti a Társulási Tanács határozatát, másrészt a melléklete és a törvényt kihirdető 39/2002. (III. 12.) kormányrendelet a jogértelmezéshez kíván segítséget nyújtani a közösségi jogszabályok magyarországi alkalmazása során.
A törvény szerint ha az általa vizsgált versenykorlátozás, gazdasági erőfölénnyel való visszaélés érinti az Európai Közösség és Magyarország közötti kereskedelmet, akkor nem az 1996. évi LVII. törvényt (Tpvt.) hanem a 2002. évi X. törvényt (Vsztv.) és a végrehajtására hivatott kormányrendeletet kell alkalmazni.
Ezek a "köztes szabályok" csak Magyarország uniós csatlakozásáig lesznek hatályban, mégis a párhuzamos szabályozással kapcsolatban rengeteg aggály merül fel. A közösségi jogban nagy szerepe van az Európai Bíróságok esetjogának, ezáltal a közösségi jogforrási rendszer állandóan változik. A magyar jogalkalmazó számára problémát jelenthet, a változások állandó figyelemmel követése és alkalmazása. Szintén veszélyt jelenthet a közösségi magyar kereskedelem elválasztása, hiszen erről a törvény igen szűkszavúan nyilatkozik. Könnyen felmerülhet annak a lehetősége is, hogy egy eset tisztázatlansága miatt akár Tpvt. akár a Vsztv. hatálya alá kerülhet. Ez annak az eredménye, hogy a 2002. évi X. törvény modelljeként a Római Szerződés szolgált, amelyet rengeteg közlemény, jogértelmezési jogalkalmazási gyakorlat egészít ki.
A problémát csökkenti viszont, hogy a magyar versenyjog nagymértékben alkalmazkodik az uniós jogi követelményekhez, sok esetben alkalmazva a hosszú évek során kialakult Bizottsági és Bírósági gyakorlatot.
A Vsztv. hatálybalépése óta még nem akadt olyan eset, amelyben a végrehajtási szabályok konkrét alkalmazása felmerült volna, és tekintettel a magyar hatóságok eljárásának időtartamára feltehető, hogy ilyen nem is lesz. Mégis ezek az előírások jó felkészülési lehetőséget biztosítanak a magyar hatóságoknak arra az esetre, amikor már a közösségi versenyjog egészét kell majd közvetlenül alkalmazni, hiszen a szabályok csak a csatlakozásig lesznek hatályban.
A csatlakozás után sokkal bonyolultabbá válik majd a versenyjog alkalmazása. A jelenlegi, egysíkú alkalmazás helyett elképzelhetővé válik az, hogy egy ügyben a Bizottság és a magyar bíróság egyszerre jár el, bár a cél mindig ugyanaz marad: szankciók kiszabása a versenykorlátozó magatartásokra. A honi bíróságok esetében nem érvényesül az a nemzeti versenyhatóságokra vonatkozó közösségi jogi szabály, hogy csak addig járhatnak el, amíg a Bizottság nem indította meg eljárását. A tagállami jog érvényesítése problémákat szülhet, hiszen így a különféle szervek esetleg eltérő döntésre juthatnak. Ezt a helyzetet próbálja meg kiküszöbölni egyrészt az EK-szerződés versenyjogi cikkeinek átvétele, másrészt pedig a közösségi joggyakorlat figyelembevételének követelménye.
A jelenlegi magyar szabályozás szerint a bíróság csak akkor vizsgál versenyjogi kérdéseket, ha a Gazdasági Versenyhivatal döntését megtámadják. Ám a csatlakozás után a magyar bíróságok a közösségi versenyjog közvetlenül hatályosuló rendelkezéseit (81. és 82. cikk) kötelesek lesznek alkalmazni. A magyar fél tehát bármikor kérheti a bíróságtól fenti cikkek alkalmazását, függetlenül attól, hogy a Gazdasági Versenyhivataltól és a Bizottságtól is az eljárás indítását kéri.
A helyzet igen furcsa, hiszen amíg a honi bíróság a magyar versenyjogot nem alkalmazhatja, nem ítélheti meg egy tényállás versenykorlátozó voltát, addig a közösségi joggal kapcsolatban ez már kötelesség lesz számára.
2001-ben mindössze a versenytanácsi határozatok mindössze 26,6%-át támadták meg a bíróság előtt[20], ez egy kicsivel több, mint a határozatok negyede. Ez természetesen nem baj, hiszen ez is alátámasztja a GVH effektivitását. A csatlakozás után viszont a bíróságoknak gyakorlatilag egyik napról a másikra kell majd tudni alkalmazni az EK-szerződés versenyjogi szabályait a terjedelmes gyakorlatról nem is beszélve. Némileg megkönnyíti a bíróságok dolgát az Európai Bíróság által nyújtott jogértelmezési lehetőség az előzetes döntés, bár ez a jogintézmény sem képes minden problémát eloszlatni. Egyrészt nagyon hosszadalmas az eljárás (akár 18 hónapig is eltarthat), másrészt pedig a Bíróság nem minden kérdésben nyújt segítséget. Az "acte claire" doktrína szerint az Európai Bíróság nem ad újból választ olyan kérdésre, amit már korábban megválaszolt, ha a kérdés olyan egyszerű, hogy nincs szükség a Bíróság véleményére, vagy ha a kérdésfeltevés nyilvánvaló indoka az időhúzás. A közösségi versenyjog alkalmazása, a magyar joggyakorlat számára valamelyest idegen "precedensrendszerű gondolkodást" kíván majd meg.[21] Szükségessé válik ezért a magyar bíróságok számára a közösségi jog főbb vonalainak és a közösség nyelveinek (angol, francia) ismerete, valamint az esetjog színvonalas magyar nyelvre fordítása.
A magyar versenyjog (és ezen belül a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés tilalma) abban a szerencsés helyzetben van a többi jogterülettel szemben, hogy szinte teljes egészében átvette a közösségi jogi szabályozás lényegi elemeit, már csak apróbb változtatásokra van szükség. Annak ellenére, hogy a honi jogalkalmazó szerveket újabb nagy kihívások elé állítja, a 2002. évi X. törvény (ld. I. pont) is nagy segítséget nyújt a csatlakozásra való felkészülésben. Az I. és a II. címben felvázolt közösségi és magyar erőfölényre vonatkozó versenyszabályozás áttekintése után, most nézzük a két rendszer összehasonlítását.
Magát a tényállást, mind a közösségi, mind a magyar versenyjog úgynevezett tilalmi tényállásként határozza meg. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a tényállás közvetlenül alkalmazandó, nincs szükség semmiféle előzetes eljárásra vagy döntésre.
A 82. cikk tárgyi hatálya kiterjed minden gazdasági ágazatra. Említésre méltó viszont hogy az 1952-es párizsi szerződés hatályának lejárta előtt (az ESZAK-szerződést 50 évre kötötték, hatály 2002. július 25-én lejárt és beleolvadt a Római Szerződésbe) voltak olyan ágazatok, amelyet csak az ESZAK szerződés szabályozhatott (pl. szén és acélipar), de ma már ezeket a kérdéseket is a Római Szerződés rendezi. A magyar versenytörvény is igen tágan értelmez, kiterjed a gazdaság minden szegmensében megjelenő gazdasági erőfölénnyel való visszaélésekre.
A személyi hatály kérdésében is egyezik a két jogrendszer: mind a magyar mind a közösségi jogban alanyok a vállalatok. Annak tisztázásakor, hogy mik is tartoznak ide a szabályozás inkább gazdasági, mint intézményi fogalomként kezeli a vállalatokat.
A területi hatály "gerincét" a közösségi jogban a tagállamok közötti kereskedelem érintettsége képezi. A 82. cikk megfogalmazásából kitűnik, hogy a domináns helyzetre vonatkozó szabályokat akkor kell alkalmazni, ha az erőfölény az Európai Közösség tagállamai között áll fenn, és ez érinti a tagállamok közötti forgalmat. A szabályok viszont akkor is alkalmazandók, ha az erőfölényes helyzet bárhol felmerül (a tagállamokon kívül), de ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet. A közösségi jog szerint az erőfölénynek és a visszaélésnek nem kell ugyanazon a földrajzi piacon fennállnia. A magyar versenyjogi szabályozás szerint, a Tpvt.-t akkor kell alkalmazni, ha az erőfölény (legyen az Magyarországon vagy bárhol) kihasson a magyar piacra, tehát a magyar jog szerint sem kell az erőfölénynek és a visszaélésnek ugyanazon a földrajzi piacon fennállnia.[22]
Mind a magyar mind a közösségi jogi szabályozás a gazdasági erőfölénnyel való visszaélésnek két elemét különíti el: az erőfölényes pozíciót és az azzal való visszaélést.
A közösségi jogban az erőfölény fogalma sokáig tisztázatlan volt, hosszú évek bírói gyakorlata kellett a meghatározásához. Ennek során rengeteg gyakorlati problémát vizsgáltak meg (versenytársak száma, piac mérete, kiterjedése stb.). Végül az az álláspont vált elfogadottá, amely szerint az a vállalat van erőfölényben, amely képes versenytársaitól, vevőitől szállítóitól képes függetlenül cselekedni, ezért piaci részesedése magas, könnyebben hozzáfér a nyersanyaghoz mindezek következményeként pedig az árakat önállóan képes meghatározni a termelést pedig ellenőrizni.[23] A magyar versenytörvény az erőfölény fogalmát a fentiekkel szinte szó szerint azonosan rögzíti, ezzel tökéletesen összhangba hozva a közösségi és a magyar jogot.
Az európai és a honi jog is ismeri a közös erőfölény fogalmát, amikor is két vagy több vállalat van olyan helyzetben, amikor is a többi szereplőtől függetleníthető piaci magatartásuk.
Sem a Római Szerződés sem a Tpvt. nem rögzíti a visszaélés fogalmát. Mind a két jogforrás csak példálózó jelleggel határoz meg magatartásokat, amelyek visszaélésnek minősülnek. Ennek meghatározása ugyanúgy mint az erőfölényé a gyakorlatra marad. A visszaélés megfogalmazására többféle gazdaságelméleti teória született, ezek közül kiemelendő a német joggyakorlatban meghonosodott elmélet, az úgynevezett "Als-Ob versenyteória"[24]. Eszerint azt az állapotot kell feltételezni, mintha tökéletes verseny volna a piacon, majd ez alapján kell megvizsgálni, hogyan viselkednek a vállalatok ebben a tökéletes versenyben és mely magatartások minősülnek visszaélésnek. A közösségi jog felfogása szerint a visszaélést a közös piac céljain keresztül magyarázza meg, így tehát azok a magatartások minősülnek annak, amelyek meggátolják a gazdasági integráció céljainak megvalósítását. Miután az elmélet és a gyakorlat is ráébredt arra, hogy a visszaélés egyetlen fogalomba nem sűríthető be, egyszerűen megtiltották azt és felsorolták néhány megjelenési formáját (amely magyarázatát az elméletre bízták). Ezt a megoldást alkalmazza a magyar és a közösségi versenyjog is. Nincsen különös jelentősége annak, hogy melyik jogrendszer milyen tényállásokat minősít visszaélésnek, ebből legfeljebb a jogalkotó jelenlegi jogpolitikai szándékát figyelhetjük meg. A közösségi jog kihasználásos, kiszorításos és vegyes elemeket tartalmazó visszaéléseket különböztet meg, de ezek a törekvések a magyar jogban nem jelentek meg.
A szankciók tekintetében is van mit változtatni a magyar jogon. Amíg a Közösségben akár több 100 millió eurós bírságra is volt példa, addig itthon, a legtöbb esetben csak néhány 10 millió forintos büntetésre számíthatnak a jogsértők. Az összegek emelése mindenképpen célszerű lenne, hiszen az ilyen kis összegű bírság nem bír kellő elrettentő erővel egy multinacionális vállalat számára. Így félő, hogy a csatlakozás után, egy külföldi cég inkább vállalja a jogsértő magatartás következményeit, mint hogy betartsa a szabályokat.
A versenyjog komplex jogterület, ezért a domináns pozícióval való visszaélés ismertetése során, ki kell térnünk más olyan jogintézményekre is, amelyek az általunk tárgyalt témakör jobb megértését szolgálják.
A vállalkozások közötti megállapodás nem tiltott, ha ez a fogyasztók verseny tisztaságával, fogyasztók érdekeivel nem ellentétes. A törvény tiltja a gazdasági verseny megakadályozását, torzítását, korlátozását célzó gazdasági megállapodásokat is, ezeket közismertebb szóval kartelleknek nevezzük. A kartelleken belül megkülönböztethetünk horizontális, illetve vertikális kartelleket. Horizontális kartellről beszélünk, ha az együttműködés a versenytársak között jön létre, vertikális a kartell, ha a megállapodás a forgalmi folyamat különböző szakaszaiban (pl. termelők és kereskedők) kötik. A Gazdasági Versenyhivatal kérelemre egyedi határozattal mentesítheti a megállapodásokat, ha az a gazdasági érdekeket előmozdítja. Ilyen érdekek a termelés, fogyasztás ésszerű megszervezése, a fogyasztók előnyben részesítése stb.
A gazdasági erőfölénnyel való visszaélés versenyt korlátozó megállapodásainak szabályozása szorosan összefüggenek a kartell-mentesítéssel. Amíg a kartell-mentesítés egy előzetes eljárás, az erőfölényes ügyekben a versenyfelügyeleti eljárás gyakorlatilag az utólagos kontrollt szolgálja ezekben az ügyekben. Ezt a tényt az is alátámasztja, hogy a Tpvt. alkalmazása során igen kevés esetben került sor a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés megállapítására,[25] mivel ez a (a korábbi szabályozással ellentétben) már tiltja a vertikális kartelleket. Ezért ha a versenyt korlátozó magatartás mögött valamilyen megállapodás húzódik meg az erőfölénnyel való visszaélés megállapítására csak abban az esetben kerülhet sor, ha a megállapodásban résztvevő egyik félnek sincs szerepe a versenykorlátozásban.
A vállalkozások erőfölényes a helyzetet teremthetnek úgy is, ha összefonódnak, egymásba olvadnak, vagy ha egyik vállalat a másik vállalat felett irányítást szerez. Az összefonódáshoz a törvény által meghatározott esetekben a GVH-tól engedélyt kell kérni, így a lehetséges koncentráció várható hatásaival a hatóság már időben tud számolni. A Tpvt. meghatároz egy úgynevezett engedélyezési küszöbértéket, amely felett kell a GVH engedélyét kérni.
Az elmúlt években lefolytatott engedélyezési eljárások közül kiemelkedik a Matáv Rt., ami egy igen érdekes problémát vet fel. A távközlési szolgáltató fúzióival igen sokat foglalkozott a versenyhivatal. Csak néhány a kiemelkedő esetek közül Matáv-Westel 900, Matáv-Emitel, Matáv-Jásztel, Matáv-Maktel A GVH a fúziót az összes esetben engedélyezte, így a Matáv az ország egyik legnagyobb vállalatává vált. A Matáv nyolc évre kapott koncessziót a távközlési piacon, a távközlési piac felszabadulása után pedig megjelentek a versenytársak is. Természetesen a liberalizáció előtt nem lehetett gazdasági erőfölénnyel való visszaélés címén a vállalat ellen eljárást kezdeményezni, hiszen éppen az állam garantálta számára a kizárólagosságot. A versenytársak megjelenésével már a Matáv piaci helyzete is megnehezedett, hiszen együtt kellett működnie az új piaci szereplőkkel. A liberalizáció. 2002-ben a GVH megállapította a Matáv gazdasági erőfölénnyel való visszaélését, ami a hivatal szempontjából furcsa lépésnek tűnhet. A Matáv összeolvadásait több éve kísérhette figyelemmel, tudott arról, hogy egyedülálló a piacon, akkor miért nem hívta fel a figyelmét a lehetséges veszélyekre? A kérdés megválaszolható azzal, hogy a versenyhivatalnak nem kötelessége egy vállalat figyelmeztetése vagy tanácsokkal való ellátása. A Matáv az engedélyezési eljárás során minden feltételnek megfelelt. A magyar jogrendszer pedig nem teszi lehetővé azt, hogy egy később bekövetkező lehetséges körülmény beállta miatt a hivatal tagadja meg a fúzió engedélyezését. Jelen esetben konkrétan azért, mert a távközlési szolgáltató a piacliberalizációra már olyan domináns pozícióval fog rendelkezni, amellyel könnyen visszaélhet majd.
Ezek természetesen csak feltételezések maradnak, jól tudjuk az erőfölény igen gyakran megállapítható, de a visszaélés már sokkal ritkábban.
Bár a magyar szabályozás nagyrészt összhangban van az Európai, Közösség jogrendjével, mégis akadnak olyan jogintézmények, amelyekre a csatlakozás után nagyobb hangsúlyt kell majd fektetni. Pusztán a jogközelítés nem feltétlenül eredményes, akadnak olyan gyakorlati jellegű problémák, amelyek megoldásra várnak.
A bírók uniós jogismeretének fejlesztése fontos terület, hiszen 2004 májusa után a felek kérelmére kötelesek lesznek alkalmazni a közösségi jogot. A magyar bíróságok túlterheltek, nehezen megoldható, hogy egy bíró napi 8-10 óra munka után még tanfolyamokon, továbbképzéseken vegyen részt. Másrészt egy több évtizede adott ügycsoporttal foglalkozó bírótól sem várható el, hogy a számára teljesen új közösségi jogot ilyen rövid időn belül ismerje meg és alkalmazza. A megoldás talán mégis a tanfolyamokban rejlik. Valószínű, hogy csak az első pár év lesz nehéz, utána már kikerül az egyetemekről egy olyan jogászréteg, akiknek az uniós jogot már megfelelően oktatták. Addig is olyan néhány napos képzéseket kell szervezni, amelyek hosszabb hétvégékre, a törvénykezési szünetekre esnek. A nyelvismeretet kapcsolatban már egy kicsit jobb a helyzet, az elmúlt években már voltak is ilyen irányú törekvések. Bár itt megjegyzendő, hogy inkább az uniós munkanyelvekre kell a hangsúlyt fektetni, hiszen a luxemburgi székhelyű Európai Bíróság hivatalos munkanyelve is a francia.
A jelenlegi magyar gazdasági szektor igen furcsa képet mutat, rengeteg a nagy és a kisvállalkozás, középvállalkozásból viszont annál kevesebb van. Ezt a helyzetet szokták a közgazdászok homokórához hasonlítani, ahol a nagyvállalkozások alkotják a homokóra kiszélesedő felső, a középvállalkozások az összeszűkülő középső, a kisvállalkozások pedig az ismét kiszélesedő alsó felét. A magyarországi nagyvállalkozások, multinacionális cégek általános jellemzője, hogy a legtöbb nincs magyar tulajdonban, néha pedig külföldi anyacégek leányvállalataként, fióktelepeként szerepelnek.
Éppen a magyar tulajdonú nagyvállalatok hiánya miatt előállhat az a helyzet, hogy a csatlakozás után a külföldi vállalatok jelentős erőfölényben lesznek a hazai piacon.
Az a néhány nagyvállalat, amely magyar kézben van és jelenleg nagyvállalatnak minősül, a közösségben nem lesz majd képes jelentős piaci pozíciót kialakítani, hiszen egyrészt közösségi szempontból nem minősülnek igazán nagyvállalatnak, másrészt pedig új piaci szereplőként el kell majd magukat fogadtatni az új fogyasztókkal, ami nem lesz könnyű feladat. A hazai nagyvállalatok (pl.: MOL) megszokták azt a számukra igen kedvező helyzetet, hogy a hazai piacon domináns pozíciót foglaltak el, az Európai Közösségben pedig könnyen perifériára szorulhatnak.
Bizonyos gazdasági szektorokban - mint a taxiszolgáltatás - évek óta rengeteg piaci szereplő és nagy piaci verseny van. A csatlakozás után a piaci szereplők száma radikálisan meg fog változni, a konkrét példánál maradva a taxiengedélyek száma körülbelül a felére csökken majd. Amely nem feltétlenül hátrány, hiszen minél kevesebb a szolgáltató annál magasabb a színvonal, de az államnak törekednie kellett volna a fokozatos leépítésre, mert a gyakorlatilag egyik napról a másikra történő csökkentés nem éppen szerencsés az adott szektorban dolgozók számára. Egyrészt biztosítani kell, hogy azok juthassanak engedélyhez, akik szakmájuk legjobbjai, másrészt a kiszorulók számára mindenképpen biztosítani kell az átképzés, munkahelyteremtés lehetőségét.
Az Európai Bizottság legutóbbi jelentésében kifogásolta a nagymértékű állami támogatásokat, adókedvezményeket, amelyeket a külföldi befektetők kapnak hazánkban (pl. az ún. zöld mezős beruházások). Ezeket az adókedvezményeket a magyar államnak fokozatosan le kell építenie, majd megszüntetnie. A támogatásokkal kapcsolatban viszont az uniós politika nem következetes, megkülönböztetést alkalmaz a csatlakozásra váró államok és a tagállamok között. Az Európai Közösség és a tagállamok által kötött egyezség 2010-ig haladékot adott egyes államoknak arra, hogy adókedvezményeiket leépítsék. Ezt a kedvezményt Magyarország és a többi csatlakozásra váró állam nem kapta meg, arra hivatkozással, hogy azok piactorzító jellegűek.
Ebből kiindulva más olyan módszereket kell a magyar államnak találni, amelyekkel az ország számára új befektetőket talál, mert a jelenlegiek már egyre-másra vonulnak ki a magyar piacról. Ez az elvándorlás megfigyelhető Nyugat-Európában is, a nagyvállalatok Távol-Keletre, Délkelet-Ázsiába helyezik át üzemeiket a szigorú versenypolitika miatt. Lehetséges, hogy bizonyos szinten vissza kell térni a régi laissez faire-elvhez, mert a kivonulás hosszú távon az egész unió versenyképességét csökkenti.
A magyar probléma "ördögi kör", mert a kedvezmények az ország hátrányos helyzetbe kerüléséhez vezethetnek, a szigorú szabályok viszont eltántoríthatják a nagyvállalkozásokat, amely egy olyan fejlődő ország számára, mint a miénk valószínűleg több hátrányt hoz, mint előnyt. A megoldás mind közösségi, mind hazai szinten a kevésbé szigorú versenyszabályok alkalmazása az új nagybefektetőkkel szemben, anélkül hogy ez indokolatlan megkülönböztetést okozna a többi piaci szereplők között. Az Unió rosszallása ellenére mindenképpen hasznos lenne a magyar gazdaságnak az olyan kedvezményrendszer kidolgozása az új multinacionális vállalatok megjelenését és a régiek megtartása, akár annak árán is, hogy az újabb jelentések is elmarasztalják az országot. Természetesen nem kell nyíltan szembeszegülni a közösségi politikákkal, olyan "kiskaput" kell keresni, amellyel mindkét fél elégedett lehet.
Fontos szempont a kis, középvállalkozások támogatása. Az Unió előnyben részesíti, ezt a politikát a versenyjog területén, ezt fejezi ki a "kicsi szép" jelmondata is. Eszerint a kis és középvállalatokat olyan piaci helyzetbe kell hozni, amivel felvehetik a versenyt a nagyvállalatokkal. Hazánkban ez a középvállalkozások kis száma és a rengeteg kisvállalkozás (köztük sok fantomcég) miatt is igen elmaradott terület. Megoldást jelenthet a kisvállalatok fejlesztésének támogatása, akár adók akár más juttatások formájában, hogy ez által egy "szinttel" feljebb lépve könnyebben váljanak középvállalkozássá, és jelentős tényezőként jelenhessenek meg a közös piacon.
Szintén megoldásra váró feladat a többi jelenleg csatlakozó állammal való együttműködés. Jelentősen megkönnyítheti az átmenetet, ha a környező országokkal ezen a területen is két vagy többoldalú megállapodásokkal szorosabbra fűzzük a kapcsolatot.
Az együttműködés két okból is igen fontos, egyrészt a versenypolitika területén való közös fellépés okkal hatékonyabb, másrészt pedig az államok területén kölcsönösen fennállnak olyan vállalkozások (hazánkban külföldi, külföldön pedig magyar) érdekeltségei, amelyek számára ezek a megállapodások kölcsönös előnyöket nyújthatnak, s így versenyképesek maradhatnak a csatlakozás után is.
Sok kritika éri mostanában Magyarország belépését az Európai Unióba. Rengeteg vélemény, állásfoglalás jelenik meg a médiában, amelyek egyfelől támadják, másfelől viszont támogatják ezt a folyamatot. A kétkedők legfőbb ellenérve, hogy hazánk elveszíti önállóságát függetlenségét, ha integrálódik az unióba. Az ország éppen azáltal tud megerősödni, hogy a közösségi döntéshozatalba - amit idáig csak kívülállóként szemlélhetett -, már bele tud szólni, képviselve ezzel Magyarország gazdasági, politikai érdekeit. Valószínűleg lesznek majd átmeneti nehézségek, de hosszú távon a csatlakozás mindenképpen előnyünkre szolgál majd, hiszen az Európai Közösségen kívüli lét lehetséges ugyan, de - számunkra legalább is - gazdasági szempontból mindenképpen zsákutcába vezetne. ■
JEGYZETEK
1 David J. Gerber: Law and Competition in the XX. century (Protecting Prometheus) Clarendon Press, Oxford 1998, p.: 8
2 Vörös Imre: Az Európai versenyjogok kézikönyve p.: 94-95 (Logod Bt., Budapest 2000)
3 op. cit. p.: 98
4 Várnay Ernő-Papp Mónika: Az Európai Unió joga (KJK-Kerszöv, 2001)
5 op. cit Vörös p.: 99
6 Lásd 82. cikk Az európai integráció alapszerződései 2. (KJK-Kerszöv, 2002)
7 78.516. sz . Bizottsági döntés (www.europa.eu.int)
8 Lásd Michelin-ügy Boytha Györgyné: Versenyjogi esetek (Osiris, 2001) p.: 361
9 www.europa.eu.int. (85/76, Hoffmann - La Roche ügy)
10 Kende Tamás-Szűcs Tamás: Az Európai Unió politikái (Osiris Kiadó, Budapest, 2000) p.: 464
11 Lásd 82. cikk Az európai integráció alapszerződései 2.
12 Richard Whish: Competition law (nem hivatalos fordítás) (Butterworth, 1993) p. 255
13 Whish: p.: 267
14 Dr. Boytha Györgyné - Dr. Bodócsi - Dr. Kaszainé - Dr. Nagy - Dr. Pázmándi - Dr. Vörös: Versenyjog (gazdasági törvények kommentárjai), (HVG-ORAC, 2001) p.: 139
15 Vj 83/1994 (Versenyfelügyeleti Értesítő, 1994. 7-8)
16 Lásd J-460 Beszámoló az Országgyűlés részére (2001)
17 Versenyjog p.: 141
18 Lásd 1994. évi I. törvény. 62. §
19 Lásd 2002. évi X. törvény
20 J/460 2001-es Beszámoló az Országgyűlés részére
21 Tóth Tihamér: Változó magyar versenyjog: jogharmonizáció az EU csatlakozás fényében (Jatepress, 1997) p.: 248
22 Európai közösségi jogi elemek a magyar magán és kereskedelmi jogban (szerkesztette: Vékás Lajos KJK-Kerszöv 2001) p.: 426-427
23 Vörös: op. cit. p.: 128.
24 Vékás: op. cit. p.: 430.
25 J-460-as országgyűlési beszámoló
Visszaugrás
