Az utóbbi évtizedekben a büntetőeljárási szabályozásban egyre nagyobb hangsúlyt kapott a sértett: a jogalkotó folyamatosan bővítette a sértett jogait, fellépési lehetőségeit, illetve a védelmét, kíméletét biztosító eljárási eszközöket. A teljesség igénye nélkül kiemelhető, hogy 2003-tól a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: régi Be.) néhány évtizedes kihagyás után ismét bevezette a pótmagánvád jogintézményét a büntetőeljárási szabályozásba. 2007-től hatályba léptek a közvetítői eljárás szabályai, ami a mediáció lehetőségét vezette be az eljárási jogba. A bűncselekmények áldozatainak jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról és a 2001/220/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról szóló 2012/29/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv átültetése nyomán számos ponton módosultak a büntetőeljárási, illetve az áldozatvédelmi rendelkezések, amelyek szintén a sértetti pozíció erősítését célozták. A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) megalkotását és elfogadását megelőző előkészítő munka főbb irányait meghatározó, a Kormány 2015. február 11-i ülésén elfogadott, a büntetőeljárási törvény szabályozási elveiről szóló kormány-előterjesztés tizennégy pontja közül kettő is kifejezett célként fogalmazta meg egyrészt, hogy az új törvényben a sértettek érdekeinek védelmére a korábbinál nagyobb hangsúlyt kell fektetni, másrészt azt az elvárást, hogy az új kódex az ún. sérülékeny csoportba tartozó eljárási szereplők jogérvényesítési lehetőségeit fokozottabb garanciák révén biztosítsa. Ennek eredményeként a Be. számos újítás mellett újraszabályozta az ún. különleges bánásmódot igénylő személyekre vonatkozó kíméleti jellegű eljárási eszközök rendszerét, de meg lehet említeni azt is, hogy a Be.-hez kapcsolódó törvénymódosítások révén a hatályos szabályozás a bűncselekmények sértettjeinek kedvezőbb pozíciót biztosít a megítélt polgári jogi igények végrehajtása során.
Ehhez képest érdekes körülmény, hogy a sértett fogalmára vonatkozó normatív meghatározás gyakorlatilag megegyezik a Magyarország első büntetőeljárási kódexében alkalmazott megfogalmazással, tehát lényegében nem változott az elmúlt több mint száz évben.[1] Az ugyanakkor nyilvánvaló, hogy alapvető jelentőségű kérdésről van szó, hiszen ez a rendelkezés határozza meg, hogy egyáltalán ki minősülhet egy büntetőeljárásban sértettnek, ki vehet részt ilyen pozícióban a büntetőeljárásban. A sértett eljárásjogi helyzetének gyakorlati jelentősége szempontjából az alábbi három aspektust érdemes kiemelni: a) az, aki sértettnek minősül, meghatározott eljárási jogosítványokat gyakorolhat a büntetőeljárás során, az ügyiratokat - meghatározott körben - megismerheti, indítványokat, észrevételeket tehet, nyilatkozhat például arról, hogy kívánja-e a vádlott megbüntetését; b) az adhéziós eljárás révén, ha annak feltételei fennállnak, magánfélként érvényesítheti a polgári jogi igényét; végül c) a közvádas büntetőeljárás esetleges megszüntetése vagy vádelejtés esetén pótmagánvádlóként léphet fel és a bíróság előtt képviselheti a vádat a vele szemben elkövetett bűncselekmény miatt. A sértett törvényi meghatározásának tehát valójában döntő jelentősége van, hiszen ha valaki nem minősülhet büntetőeljárási szempontból sértettnek, akkor a fenti jogosítványokkal sem élhet.
A régi Be. 51. § (1) bekezdése a sértett fogalmát az alábbi módon fogalmazta meg: "[s]értett az, akinek a jogát vagy a jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette". Ezt az elsőre rendkívül tágnak tűnő megfogalmazást azonban a bírói gyakorlat megszorításokkal értelmezte, értelmezi.
A jogintézmény működése szempontjából alapvető jelentőségű megállapításokat tartalmaz a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma 90/2011. BK véleménye (a továbbiakban: BKv.) II. részének 1. pontja. Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy ez alapján a kollégiumi vélemény alapján a bírói gyakorlat a pótmagánvádlókénti fellépés szempontjából csak azokat a személyeket tekinti sértettnek, akik a bűncselekménynek anyagi jogi értelemben vett passzív alanyai, illetve akikkel kapcsolatban a bűncselekmény tényállásában foglalt eredmény (ha van ilyen) megvalósul. Részletesebben megvizsgálva az okfejtést, a BKv. abból indul ki, hogy a Be. nem határozza meg
- 33/34 -
kifejezetten a sértett pótmagánvádlókénti igényérvényesítésének anyagi jogi kereteit, és azt is rögzíti kiindulópontként, hogy "[k]étségtelen az is, hogy minden bűncselekménynek van valamilyen következménye akár a szűkebb, akár a tágabb környezetre. Mindez azonban nem jelenti, hogy minden bűncselekménynek feltétlenül van eljárásjogi (természetes, illetve jogi személy, ekként pótmagánvádlókénti fellépésre jogosult) sértettje". A BKv.-ben kifejtett álláspont alapján "[a] sértett - pótmagánvádlóként - büntetőjogi igényét általában akkor érvényesítheti, ha passzív alanya a közvádra üldözendő bűncselekménynek, vagy a tényállás eredményt tartalmaz. Általában kizárt a pótmagánvád, ha az adott bűncselekmény alapvetően az állami, társadalmi vagy gazdasági rendet sérti vagy veszélyezteti, s a természetes vagy jogi személyt érintő jogsérelem csupán áttételesen következik be. [...] Ha a törvényi tényállás passzív alanyt (aki szükségképpen természetes személy) tartalmaz, akkor az őt ért sérelem egyben az eljárásjogi sértetti jogosultságot is megalapozza. Ugyanígy, ha a törvényi tényállás eredményt tartalmaz; ez esetben is (akár passzív alanyiság nélkül is) fennállhat a sértetti jogosultság, illetve a pótmagánvádlókénti fellépés lehetősége". Látható, hogy a kollégiumi vélemény minden mérlegelési szempontnál alkalmazza az "általában" kifejezést, amelyből az következik, hogy a fenti szempontokat nem minden esetben tekinti kötelezően érvényesülő feltételnek, illetve külön is hangsúlyozza, hogy "[k]örültekintően kell vizsgálni, különösen utóbbi esetben, hogy a sértetti igény alapja a személyében való érintettség nélkül csupán egyszerű károsulti, vagyonjogi érdek, avagy az adott, bűncselekménnyé nyilvánításban megtestesülő, büntetőjogi érdekhez szorosan kötődő, abban gyökerező olyan jog- vagy jogos érdekbeli sérelem, illetve veszélyeztetettség, amely az adott (természetes vagy jogi személy) sértettre konkretizált és közvetlen". Azaz a BKv. alapján mindig az egyedi eset összes körülményére tekintettel kell megállapítani, hogy valaki sértettnek minősülhet-e.
Mindezek fényében nem meglepő, hogy számos olyan bírói döntést lehet találni, amely olyan bűncselekményi tényállások esetében sem minősítette az érintettet sértettnek és ez alapján kizárta a pótmagánvádlói fellépés lehetőségét, amikor annak lehetővé tétele kézenfekvőnek tűnhetne.
A következő bűncselekmények és konkrét példák esetében a bűncselekmény "elszenvedője" a bírói gyakorlat alapján (amely egyébként nem egységes) nem minősül eljárásjogi értelemben sértettnek, ami, ahogy a konkrét példákból látható, a gyakorlati következmények szempontjából aligha indokolható.
A hamis tanúzás [a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 272. §] esetén, ha a hamis tanúvallomás az érintett számára hátrányos határozat meghozatalához vezet, például annak folytán ártatlanul szabadságvesztésre ítélik, akkor ez a személy közvetlenül érintett a bűncselekmény kapcsán, annak ellenére, hogy a bűncselekménynek nem passzív alanya.[2] A hivatali visszaélés (Btk. 305. §) tényállása sem tartalmaz passzív alanyt, de a tényállásban célzatként megfogalmazott jogtalan hátrány érintheti közvetlenül az adott személyt. Ez a jogtalan hátrány lehet akár vagyoni hátrány (pl. ha a hivatalos személy cselekménye abban áll, hogy a visszaéléssel érintett személy pénzösszegtől, bevételtől esik el), akár lelki sérelem is.[3] Mivel a garázdaság bűncselekményének (Btk. 339. §) sincs passzív alanya, a bűncselekménnyel érintett személy a hatályos szabályok szerint sértettként nem tud fellépni, akkor sem, ha a közösségellenes, erőszakos magatartás közvetlenül ellene irányult. Ezzel kapcsolatban arra az anomáliára is fel kell hívni a figyelmet, amely szerint, ha a garázdaságot tettleges becsületsértéssel (pl. arculütés, lökdösődés, fellökés stb.) követik el, akkor mivel a tettleges becsületsértést a garázda, erőszakos magatartás szükségszerűen magában foglalja, abba beleolvad, a tettleges becsületsértés passzív alanya (aki tehát a tettleges becsületsértés esetén egyébként sértettként felléphetne) nem tud fellépni sértettként.[4] Az állatkínzás (Btk. 244. §) bűncselekménye esetében a jelenlegi joggyakorlat szerint ugyancsak nincs sértettként fellépni jogosult személy. Ugyanakkor az, akinek például a kutyáját megkínozzák, nyilvánvalóan közvetlenül érintett a bűncselekmény kapcsán, adott esetben akár anyagi következményei is lehetnek rá nézve a cselekménynek (például, ha gyógyíttatni kell a kutyát, vagy nagy értékű állatról van szó).[5] Végül a későbbiekben ismertetett alkotmánybírósági döntésre is tekintettel a hamis vád (Btk. 268. §) bűncselekményét szintén érdemes megemlíteni, amely bűncselekménynek van ugyan passzív alanya, de a passzív alanyt a bírói gyakorlat mégsem tekinti eljárásjogi értelemben vett sértettnek. Ennek ellenére vitathatatlannak tűnik, hogy ha a passzív alanyt a hatóság előtt bűncselekmény elkövetésével hamisan vádolják, az közvetlenül sérti őt, különösen, ha gyanúsítottként is kihallgatják, és főképpen akkor, ha a hamis vád alapján el is ítélik.[6]
A fenti esetek rávilágítanak arra, hogy a sértetti fogalom kapcsán kialakított joggyakorlat miatt olyan személyek nem tudnak fellépni sértettként a büntetőeljárásban, akik az adott bűncselekmény által egyértelműen és közvetlenül sérelmet szenvedtek, de az adott bűncselekménynek nem anyagi jogi értelemben vett passzív alanyai.
Az új büntetőeljárási kódex előkészítése során a fenti problémák azonosítására tekintettel, az előkészítést végző Igazságügyi Minisztérium kidolgozott egy megoldási javaslatot. Az új büntetőeljárásról szóló törvény közigazgatási egyeztetésre bocsátott szövegtervezetének 48. §-a a következők szerint alakította volna át a régi Be.-ben szereplő normatív meghatározást: "[a] sértett az a természetes vagy nem természetes személy, akinek vagy amelynek a jogát vagy a jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette, ideértve azt is, aki a bűncselekmény közvetlen következtében testi, lelki sérelmet szenvedett, illetve akinek vagy amelynek a bűncselekmény vagyoni hátrányt okozott".[7] A tervezethez fűzött
- 34/35 -
indokolás kifejezetten megfogalmazta azon célkitűzést, hogy az új fogalmi meghatározás révén a joggyakorlat addigi irányát, tartalmát az új törvény módosítsa. Az indokolás kiemelte, hogy "a hatályos sértett fogalom és a gyakorlat ellentmondását akként oldja fel, hogy a sértett fogalmát kiegészíti a következő fordulattal: »ideértve azt is, aki a bűncselekmény közvetlen következtében testi, lelki sérelmet szenvedett, illetve akinek vagy amelynek a bűncselekmény vagyoni hátrányt okozott«". Ezzel egyértelművé válhatott volna, hogy a "passzív alanyon és azon személyen kívül, akivel kapcsolatban az eredmény megvalósult, azokat is a sértett fogalma alá tartozónak kell tekinteni, aki a bűncselekmény közvetlen következtében sérelmet szenvedett". A törvénytervezet indokolása kifejezetten rögzítette, hogy "nem célja, nem is lehetett célja az, hogy a joggyakorlat által kezelhetetlen embertömegeknek (azoknak, akik a bűncselekmény kapcsán közvetett módon szenvedtek sérelmet) biztosítson sértetti jogokat a büntetőeljárásban".
A törvénytervezet későbbi egyeztetése során lefolytatott viták eredményeképpen ugyanakkor nem a fenti normaszöveg-javaslat szerinti tartalommal fogadta el az Országgyűlés a Be.-t. A Be. 50. §-a a következő rendelkezést tartalmazza: "[a] sértett az a természetes vagy nem természetes személy, akinek vagy amelynek a jogát vagy a jogos érdekét a bűncselekmény közvetlenül sértette vagy veszélyeztette". Látható tehát, hogy a régi Be. fogalom-meghatározásához képest a szöveg kisebb technikai módosításokon kívül oly módon változott meg, hogy a korábbi normaszövegbe bekerült a sérelem vagy veszélyeztetés "közvetlenségére" utaló kifejezés.
A fentiekben bemutatott előzmények fényében nagy jelentőségű az Alkotmánybíróság 3384/2018. (XII. 14.) AB határozata (a továbbiakban: AB határozat), amelynek tárgyát éppen a sértett fogalmával kapcsolatos bírói jogértelmezés alkotmányossági összefüggései képezték.
Az alkotmánybírósági döntés meghozatalára irányuló indítvány alapjául szolgáló eset a következő volt. Az indítványozó ellen egy polgári peres eljárásban egy általa bemutatott, hamisnak tartott igazolás miatt hamis tanúzás bűncselekménye miatt feljelentést tett az ellenérdekű fél. Ennek eredményeként nyomozást rendeltek el, amelynek során az indítványozó gyanúsítotti kihallgatására is sor került. A nyomozást végül bűncselekmény hiányában megszüntették. Ezt követően az indítványozó tett feljelentést hamis vád minősített esete [Btk. 268. § (2) bekezdése] miatt a feljelentő ellen. Ezt az eljárást szintén megszüntette az ügyészség. Az indítványozó emiatt pótmagánvádlóként a bírósághoz fordult. A bíróság ugyanakkor első- és másodfokon is megszüntette a büntetőeljárást. A bíróság döntésének indoka az volt, hogy tekintettel arra, hogy a hamis vád bűncselekménye az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények körébe tartozik, a tényállásnak nincs passzív alanya, ezért ez a bűncselekmény az érintett esetében nem okoz közvetlen érdeksérelmet, az csak áttételesen jelentkezett nála. Emiatt nem minősült a bűncselekmény sértettjének és így pótmagánvádlóként sem volt jogosult fellépni. (AB határozat, Indokolás [2]-[4])
Az indítványozó ezt a bírósági döntést támadta meg az Alkotmánybíróság előtt. Az indítványozó érvelése szerint egyrészt a Btk. 268. §-ának normaszövege alapján nem állítható, hogy a bűncselekménynek ne lenne passzív alanya, különös tekintettel arra, ha valaki ellen büntetőeljárás is indul a hamis vád alapján. Másrészt arra is rámutatott, hogy a régi Be. 51. § (1) bekezdésében meghatározott sértetti fogalommeghatározás szövegével sem áll összhangban az a következtetés, hogy a hamis vád bűncselekményének ne lenne sértettje. Álláspontja szerint a bíróságok ezzel ellentétes következtetése, "amely kizárólag azon alapul, hogy a bűncselekmény a törvénykönyv mely fejezetében található, önkényes és sematikus megközelítésre épül, és jogsértő, élettől idegen, egyúttal tarthatatlan bírósági gyakorlatot eredményez". Az indítványozó továbbá arra is rámutatott, hogy a jogalkotó nem zárta ki a régi Be.-ben kifejezett rendelkezéssel a hamis vád esetén a pótmagánvádlói fellépés lehetőségét. Erre tekintettel, érvelése szerint alkotmányossági szempontból a bíróságok jogértelmezése túllépte az Alaptörvény 28. cikkében rögzített alkotmányos jogalkalmazás kereteit és a jogalkotó szándékával össze nem egyeztethető, indokolatlan jogkorlátozást eredményezett, ami sértette az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdésében rögzített hatalommegosztás követelményét is. Ezen túlmenően az indítvánnyal kapcsolatban felmerülő alkotmányos összefüggésként arra is hivatkozott, hogy az a bírósági jogértelmezés, amely a hamis vád esetében kizárja a pótmagánvádlói fellépés lehetőségét, más sértettekhez képest - akik esetében ilyen akadályt nem állapít meg a bírói gyakorlat - az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdésében rögzített jogegyenlőséghez való alapvető jogát is sértette, illetve a XV. cikk (2) bekezdésében szereplő hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközik. Végül az indítványozó álláspontja szerint a bíróság elutasító döntése az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében garantált tisztességes eljáráshoz való jog részjogosítványaként értelmezett bírósághoz fordulás jogát is sértette, mivel a bíróság - a fenti megszorító értelmezés miatt - elzárkózott az egyébként minden egyéb törvényes feltételnek megfelelő pótmagánvádas eljárásra vonatkozó vádindítvány érdemi vizsgálata elől. (AB határozat, Indokolás [5]-[12])
Tekintettel arra, hogy az indítványozó az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszt nyújtott be, az Alkotmánybíróságnak az eljárásban azt kellett vizsgálnia, hogy az indítványozó által támadott bírói döntésben megtestesülő bírói jogértelmezés az Alaptörvény 28. cikkében rögzített alkotmányos jogértelmezési követelmény keretei között maradt-e és nem sértette-e az indítványozó valamely alapvető jogát. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság számára az indítvány alapján az volt az eldöntendő kérdés, hogy a támadott bírói döntésben testet öltő jogértelmezés nem sértette-e az indítványozó
- 35/36 -
esetében az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rögzített tisztességes bírósági eljáráshoz való jog egyik részjogosítványaként értelmezett bírósághoz fordulás jogát. (AB határozat, Indokolás [25]) Az Alkotmánybíróság végül nem vizsgálta az indítványnak az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdésére hivatkozó, illetve a XV. cikkét érintő összefüggéseit, a határozat kizárólag a bírósághoz fordulás joga követelményének a szempontjaival foglalkozott.
Az eldöntendő kérdés megválaszolása büntető eljárásjogi szempontból tulajdonképpen arról szólt, hogy az Alkotmánybíróság értékelése szerint a bíróság a konkrét esetben helyesen értelmezte-e a sértettnek a régi Be. 51. § (1) bekezdésében szereplő fogalmát, alkotmányosnak tekinthető-e tehát az a bírói gyakorlat, amely szerint a hamis vád bűncselekményének nincs sértettje. Mint azt alább látni fogjuk, az Alkotmánybíróság tulajdonképpen általános jelleggel vizsgálta a bíróságoknak a sértett fogalmával kapcsolatos, a 90/2011. BK véleményben kifejtetteknek megfelelő jogértelmezését. Hangsúlyozni kell, hogy a testület ezzel első alkalommal vonta alkotmányossági vizsgálat alá a sértetti fogalommal kapcsolatos bírói jogértelmezést.
1. Az Alkotmánybíróság elsőként - összefoglalva a pótmagánvád jogintézményével kapcsolatban korábban kifejtett alkotmánybírósági gyakorlatot - a kérdés alapjogi aspektusát vizsgálta és az indítványban felvetett kifogásoknak a bírósághoz fordulás jogával kapcsolatos szempontjaira vonatkozó álláspontját fejtette ki. Ez alapján a testület a tisztességes eljáráshoz való jog részjogosítványaként értelmezett hatékony bírói jogvédelem követelménye tekintetében a korábbi - elsősorban polgári eljárásokkal kapcsolatban hozott - határozataiban kialakított megállapításai alapján leszögezte, hogy alkotmányos igény, hogy a bíróság elé vitt kérdésben a bíróság érdemben dönthessen. A jogalkotó ugyan alkothat a bírósághoz fordulás jogának a kizárását eredményező szabályokat, azonban ilyen esetben meg kell felelnie a bírósághoz fordulás jogának érvényesítésére vonatkozó alkotmányos követelményeknek. Mindezen általános következtetéseket az Alkotmánybíróság a pótmagánvádas eljárás szabályozására is alkalmazhatónak tartotta oly módon, hogy rögzítette, hogy ugyan a törvényhozónak nem volt alkotmányos kötelezettsége arra, hogy bevezesse a pótmagánvád jogintézményét, azonban mivel emellett döntött, abban a kérdésben, hogy az erre jogosultak körét hogyan szabályozza, figyelembe kell venni a bírósághoz fordulás alapvető jogának biztosításából fakadó alkotmányos követelményeket is. Ez a szempont pedig megteremti a szabályozás alapjogi kontextusát, amelynek a vizsgálata az Alkotmánybíróság feladata. (AB határozat, Indokolás [35]-[37])
2. A testület azt is tisztázta, hogy ugyan a támadott bírósági döntések még a régi Be. rendelkezései alapján születtek, azonban tekintettel arra, hogy azok megsemmisítése esetén a megismételt eljárást a Be. alapján kellene lefolytatni, ezért az Alkotmánybíróságnak értékelnie kell a Be.-nek a sértett fogalmával, illetve a pótmagánvádas eljárás szabályozásával kapcsolatos változásait. E körben a Be. részletes elemzése alapján az Alkotmánybíróság elsősorban annak a változásnak tulajdonított jelentőséget, hogy a Be. 50. §-a [illetve a pótmagánvád törvényes feltételei körében az ezzel egyező, Be. 787. § (3) bekezdés c) pontja] a sértetti fogalom meghatározása során a régi Be. definíciójához képest a jog vagy jogos érdek sérelmének, illetve veszélyeztetésének a közvetlenségét követeli meg. (AB határozat, Indokolás [43], [51], [81])
Az Alkotmánybíróság a két eljárási kódex összevetése alapján megállapította, hogy a jogalkotó a pótmagánvádlói fellépést csak a sértettek számára, és csak meghatározott feltételek teljesülése, illetve a kizáró körülmények hiánya esetén tette lehetővé. Ugyanakkor a bírósághoz való fordulás jogának valamennyi, a törvényi feltételeknek megfelelő sértett esetében érvényesülnie kell a testület érvelése szerint, amely kérdés mérlegelése mindig a konkrét ügyben eljáró bíróságok feladata.
3. Az Alkotmánybíróság ezt követően összefoglalta a BKv.-ben a sértetti minőség megállapíthatóságával kapcsolatos szempontokat, illetve elemezte az EBH2011. 2301. számú elvi bírósági határozatban (a továbbiakban: EBH) kifejtett álláspontot, amely utóbbi döntés kifejezetten a hamis vád bűncselekménye esetén a sértetti minőség vizsgálatára vonatkozott. Az EBH-ban kifejtett érvelésből azt érdemes kiemelni, hogy ebben a bíróság rögzítette, hogy mindig "a konkrét törvényi tényállás mentén vizsgálandó, hogy pótmagánvádnak, ekként a sértett általi büntetőigény érvényesítésének helye van-e. [...] Különösen így van ez, ha a törvényi tényállás passzív alanyt ugyan tartalmaz, eredményt azonban nem, a sérelem, illetve annak lehetősége pedig közvetett". Másrészt az Alkotmánybíróság azt emelte ki, hogy az EBH megállapította, hogy a hamis vád "jogi tárgya kettős, az igazságszolgáltatás rendeltetésszerű (igazságtevés iránti) tevékenységéhez, és a személyek ártatlanságának vélelméhez fűződő érdek. Elkövetési tárgya, ekként passzív alanya a vádolt személy", tehát rögzítette, hogy a hamis vád bűncselekményének van passzív alanya. Ugyanakkor az EBH mindezek mellett arra a következtetésre jutott, hogy a hamis vád "nem közvetlenül okozza konkrét személy tényleges és közvetlen jog- vagy jogos érdekbeli sérelmét, illetve nem közvetlenül vezet annak veszélyéhez, hanem közvetve, áttételesen. Elsődleges hatása az igazságszolgáltatás, a hatóság megtévesztése, míg a passzív alany ellen közvetve irányul". Ezért végül arra az álláspontra helyezkedett az EBH, hogy hamis vád miatt még sincs helye pótmagánvádnak. (AB határozat, Indokolás [55]-[56])
4. Mindezek után az Alkotmánybíróság értékelte az indítvánnyal támadott bírói döntésekben kifejtett álláspontot. A testület a büntetőeljárási kódexek alapján rögzítette, hogy a törvény állapítja meg azokat a feltételeket, amikor a pótmagánvádlói fellépés lehetősége fennáll, ezek között pedig a sértett fogalma is a törvényben meghatározott. A bíróságoknak ez alapján mindig egyedileg kell vizsgálniuk, hogy egyebek mellett a sértetti minőség megállapítható-e. Ennek során ugyanakkor az Alaptörvény 28. cikkében rögzített alkotmányos jogértelmezési követelménynek is meg kell felelniük. Mivel a "pótmagánvád jogintézményének a bevezetésével a jogalkotó lehetőséget teremtett a sértettek számára, hogy az állami büntetőigény érvényesítőjeként lépjenek fel és a bíróság eljárását kezdeményezzék. [.] A jogalkotó ezáltal valamennyi olyan sértettnek biztosítani kívánta a bírósághoz fordulás jogát, akik, illetve amelyek esetében a törvényben rögzített feltételek teljesülnek
- 36/37 -
és a törvényben meghatározott kizáró okok nem állnak fenn. A bírói jogvédelem lehetőségét tehát a büntetőeljárási törvény rendelkezései megteremtik. A pótmagánvádlói fellépés vizsgálatát érintően a bíróság eljárása abban az esetben áll összhangban az Alaptörvénnyel, ha a bírósághoz fordulás jogát ténylegesen is biztosítja valamennyi olyan sértettnek, akik számára a jogalkotó azt gyakorolhatóvá tette". (AB határozat, Indokolás [64]) Az Alkotmánybíróság tehát arra a megállapításra jutott, hogy a pótmagánvádlói fellépés lehetőségét ténylegesen kell biztosítani, a bíróságoknak az egyedi eset valamennyi körülményét arra tekintettel kell vizsgálniuk, hogy a sértett fogalmának megfelelő valamennyi személy élhessen a pótmagánvádlói fellépés lehetőségével, a sértett normatív definícióját nem lehet olyan megszorító módon értelmezni, ami egyes - egyébként a törvényi definíciónak megfelelő - személyeket elzár a bíróság előtti pótmagánvádlókénti fellépés lehetőségétől.
5. Ezt követően a testület megvizsgálta, hogy a támadott döntésekben a bíróságok a fentieknek megfelelően végezték-e el a mérlegelési feladatukat. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a bíróságok nem voltak figyelemmel sem a konkrét büntetőjogi tényállás vonatkozó minősített esetének az értelmezésére, sem a konkrét ügy egyedi körülményeit nem vizsgálták. Tehát a bírói döntések nem voltak figyelemmel a fentiekben ismertetett bírói gyakorlatban kimunkált szempontokra sem. A bíróságok egyrészt olyan bírósági döntésre hivatkoztak, amelyek más büntetőjogi tényállások esetében vizsgálták a pótmagánvádlói fellépés követelményét. Másrészt nem tulajdonítottak annak sem jelentőséget, hogy a konkrét esetben - ellentétben az EBH-val - nem a hamis vád alapesetéről volt szó, hanem a Btk. 268. § (2) bekezdésében foglalt minősített esetről. A bíróságok nem vizsgálták megfelelően azt sem, hogy a bűncselekmény okozott-e közvetlen jogsérelmet a sértettnek. (AB határozat, Indokolás [68]-[73])
Az Alkotmánybíróság mindezek alapján úgy ítélte meg, hogy a támadott bírósági döntés a bírósághoz fordulás jogát ellehetetlenítette, és ezáltal az indítványozó tisztességes eljáráshoz való jogát olyan mértékben sértette, amely miatt a bírói döntés megsemmisítése vált szükségessé.
1. Az AB határozat jelentősége kapcsán elsősorban azt kell megemlíteni, hogy az Alkotmánybíróság első alkalommal foglalkozott a pótmagánvádlói fellépésre való jogosultság alkotmányossági összefüggéseivel abból a szempontból, hogy egy konkrét esetben a sértetti fogalom értelmezésén keresztül a bíróságok által követett joggyakorlat alkotmányosságát vizsgálta. Hangsúlyozni kell, hogy bár a határozat kifejezetten a pótmagánvádlói fellépés törvényi feltételeit vizsgálta, mégis lényegében a sértettnek a Be. 50. §-ában rögzített büntetőeljárási fogalmára vonatkozó bírói jogértelmezést vizsgálta.
2. Fontos fejleménynek tűnik az is, hogy a testület a vizsgált kérdés alapjogi összefüggését abban ragadta meg, hogy a pótmagánvádlói fellépésre való jogosultság a tisztességes eljáráshoz való jog részjogosítványaként felfogott hatékony bírói jogvédelemhez való joggal áll alkotmányossági összefüggésben. A határozat elvi jellegű megállapításának az minősíthető, hogy a bíróságoknak a pótmagánvádlói fellépésre való jogosultság vizsgálata során - az Alaptörvény 28. cikkében foglalt értelmezési követelményre tekintettel - oly módon kell vizsgálniuk a jogosultság fennállásának a kérdését, hogy a bírósághoz fordulás jogát ténylegesen is biztosítsák valamennyi olyan sértettnek, akik számára a jogalkotó azt gyakorolhatóvá kívánta tenni. A határozat alapján tehát a Be. 50. §-át [illetve a Be. 787. § (3) bekezdés c) pontját] érintő jogalkalmazás során erre az alkotmányjogi aspektusra is figyelemmel kell lenni.
3. Rá kell mutatni arra is, hogy az Alkotmánybíróság az érvelése során jelentőséget tulajdonított annak, hogy a Be.-ben a régi Be.-hez képest megváltozott a sértett fogalmának normatív meghatározása. Tehát az új büntetőeljárási kódex módosulása is alapot adott az Alkotmánybíróság döntésére. (AB határozat, Indokolás [81])
4. Az AB határozatból érdemes kiemelni azokat a szempontokat, amelyeket az Alkotmánybíróság álláspontja alapján a bíróságoknak figyelembe kell venniük akkor, amikor a pótmagánvádlói fellépésre való jogosultságot vizsgálják. Eszerint a bíróságoknak az alábbi szempontokat kell vizsgálniuk a pótmagánvádlói fellépésre jogosultság vizsgálatakor:
- a bűncselekmény okozott-e közvetlen jogsérelmet az érintett személynek,
- a szóban forgó büntetőjogi tényállás tartalmaz-e passzív alanyt vagy eredményt, és
- minden esetben a konkrét törvényi tényállás mentén vizsgálandó, hogy pótmagánvádnak, ekként a sértett általi büntetőigény érvényesítésének van-e helye.
Az AB határozat következményeként megítélésem szerint a korábbi bírói gyakorlathoz képest a vizsgálandó szempontok közül a közvetlen jogsérelem kérdésének a körültekintő mérlegelése kiemelt jelentőséget kell, hogy kapjon.
5. Hangsúlyozni kell, hogy az AB határozat konkrétan a hamis vád bűncselekményének minősített esete kapcsán fogalmazta meg a fentiekben kifejtett szempontokat és a döntés hangsúlyozza, hogy továbbra is mindig egyedileg kell vizsgálni a fenti szempontoknak megfelelően, hogy a szóban forgó konkrét bűncselekmény esetén ki jogosult a pótmagánvádlói fellépésre. Megítélésem szerint azonban az AB határozat általános jellegű megállapításaira tekintettel az várható, hogy nemcsak a hamis vád esetén jutna hasonló következtetésekre az Alkotmánybíróság. A fentiekben bemutatott részletes és újszerű alapjogi megközelítésre tekintettel tehát, az Alkotmánybíróság szerinti értelmezési irány más bűncselekmények esetében is érvényesítendő lehet. Véleményem szerint az alkotmánybírósági követelmények számos más, a fenti I. pontban említett bűncselekmény esetén is hasonló következtetésre és következményekre kellene, hogy vezessenek. Tehát az AB határozat minden bizonnyal megnyitja az utat a sértett fogalmának a korábbi bírói gyakorlattól eltérő értelmezése előtt.
Annál is inkább várható ez, mivel az Alkotmánybíróság kifejezetten rámutatott arra, hogy álláspontja szerint "a Be. hatálybalépése és a pótmagánvádlóra irányadó szabályozás megváltozása - különösen a Be. 50. § és 54. §-ára, valamint a Be. 787. § (3) bekezdés d) pontjára figyelemmel - szükségessé teszi a BKv. felülvizsgálatát és a fenti megállapítások újragondolását annak érdekében, hogy a bíróságoknak szóló iránymutatás a Be. rendelkezéseivel összhangban álljon. Orvosolni szükséges továbbá a jogalkalmazás azon hiányosságát, amely
- 37/38 -
a sértett mint büntető eljárásjogi, valamint a passzív alany mint büntető anyagi jogi fogalom viszonyának a rendezetlenségében, ennek következtében pedig a két büntetőjogi kategória következetlen és a jogbiztonság követelményeinek a sérelmét felvető alkalmazásában nyilvánul meg". (AB határozat, Indokolás [51]) Az Alkotmánybíróság tehát a vonatkozó bírói gyakorlatot meghatározó kollégiumi vélemény felülvizsgálatát is szükségesnek tartotta.
6. Végül lehetséges következmény lehet, hogy mivel az AB határozat - a pótmagánvádlókénti fellépésre jogosultság szempontjából - a sértett büntetőeljárási fogalmával kapcsolatban általában is érvényes megállapításokat tett, az várhatóan kihathat az I. pontban említett egyéb sértetti jogok gyakorlására is.
A sértett fogalmára vonatkozó bírósági gyakorlat esetleges elmozdulása ugyanis magától értetődően magával vonhatja az eljárás során sértetti pozícióra jogosult személyek meghatározására vonatkozó jogértelmezés módosulását is. Ezért az AB határozat nemcsak a pótmagánvádas eljárások megindítására jogosult személyek körének a bővülését eredményezheti, hanem az abban tett megállapításokra figyelemmel az eljárás során például az ügyiratok megismerésére, indítványok tételére vagy éppen magánfélként történő fellépésre olyan bűncselekmények érintettjei is jogosultakká válhatnak, akiket eddig az eljáró szervek értelmezése ettől elzárt. ■
JEGYZETEK
[1] Az 1896. évi XXXIII. törvénycikkel elfogadott bűnvádi perrendtartás 13. §-a szerint: "[s]értett az, a kinek bármely jogát sértette vagy veszélyeztette az elkövetett vagy megkísérlett bűncselekmény".
[2] A pótmagánvádlói fellépés kizártságára lásd: EBH2010. 2125.
[3] A pótmagánvádlói fellépés kizártságára lásd: BH2012. 257., BH2011. 246.
[4] A pótmagánvádlói fellépés kizártságára lásd: Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság Bf.2253/2010/3. határozata.
[5] A pótmagánvádlói fellépés kizártságára lásd: BH2013. 183.
[6] A pótmagánvádlói fellépés kizártságára lásd: EBH2011. 2301.
[7] Lásd: http://www.kormany.hu/hu/dok?page=5&source=5&type=302&year=2016#!DocumentBrowse
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogi szakreferens, Igazságügyi Minisztérium, Közigazgatási Államtitkárság, Büntető Eljárásjogi Főosztály.
Visszaugrás
