(kézikönyv)
Ha olyan jelzőt keresünk a demokráciának, amellyel párosítva a legritkábban hallható napjainkban Magyarországon, akkor a "környezetvédelmi" szóval mindenképp érdemes próbálkozni, ugyanis feltehetően sikerrel kecsegtet. A fogalomnak ez az ismeretlenségbe burkolózott állapota meg fog szűnni a (nem is olyan távoli) jövőben, mivel a környezettudatosság már beszüremkedett, és szükségszerűen el is fog hatalmasodni mind a jogalkotói, jogalkalmazói, mind a jogkövetői fejekben. Ez az elhatalmasodás időtűzéssel ugyan még nem, felfüggesztő feltétellel viszont már datálható: amikor gazdaságilag is megérezzük az ökológiai összeomlás veszélyét, amikor nem csak diszkréten jelzi, hanem egyenesen megköveteli a (tág, nem csupán normatív értelemben vett) természet a szemléletváltás szükségességét.1 Ez a szituáció lesz a környezetvédelmi demokrácia ismertségének, "népszerűségének" leghatékonyabb fermentálója.
Az ismertetni kívánt kézikönyv (amely szintén jelentősen csökkenti a fogalommal kapcsolatos kiterjedt járatlanságot) a Közép- és Kelet-Európai Regionális Környezetvédelmi Központ (REC, The Regional Environmental Center for Central and Eastern Europe) gondozásában jelent meg 2002-ben.
A mű szerzője, Dr. Fülöp Sándor, az EMLA (Environmental Management and Law Association, Környezeti Management és Jog Egyesület) ügyvezető igazgatója és egyben gyakorló környezetjogásza.
A joghallgatók mély rokonszenvet éreznek az olyan, ritka, már-már egyedi, jogi témájú kiadványok iránt, amelyeket tekintélyes fizikai (és ezzel gyakran együtt járó mentális) megterhelés nélkül is huzamosabb ideig kézben lehet tartani. A jogvégzett olvasóból épp ezt a szimpátiát csalja elő a recenzió tárgya a maga könnyen forgatható 143 oldalával. Használhatóságát tovább javítja a részletes tartalomjegyzék, tárgymutató és a könyvre egyébként is jellemző áttekinthetőség, kiváló szerkesztés. A szerkesztő hölgy humánus beállítottságát dicséri néhány szempihentető karikatúra az önmagában is szemkímélő, klórmentes, stílszerűen és elvhűen újrahasznosított papírra nyomott szövegrészek között. Nyelvtani, nyelvhelyességi szempontból sem kifogásolható a könyv, a sajtóhibák száma is elenyésző.
Az igényes borítólap felütése után egy szakmailag megalapozott, töltelékszövegektől teljesen mentes, konzisztens, gondosan tipografált tanulmánnyal találkozik az olvasó. Valamennyi kapcsolódó jogszabályhelyet felkutatja, majd elemzi a szerző. Mind a normaszövegek, mind az elemzések két kolumnások, csak a keretbe foglalt joggyakorlatot felvillantó részek érnek át teljes szélességben az oldalakon (ez utóbbiak nehezen védhető és szokatlan módon "Táblázat" elnevezéssel szerepelnek mindenütt, holott a harmincból csak három táblázat jellegű, a többi zömmel jogeset). A joggyakor-lati pillanatképek magas száma természetesen hasznos a szakemberek számára.
A bevezetés legfontosabb gondolata egy ösztönző tanács, mely szerint valamennyi környezetvédelmi és vízgazdálkodási államigazgatási szakembernek kívánatos lenne megismerkedni az általuk intézett ügyekre vonatkozó néhány jogszabályban foglalt egy-két közösségi részvételi részletszabályon túl "a teljes rendszerrel, az alkotmányos alapokkal, az Adatvédelmi Törvény és az államigazgatási eljárási jog alapvető szabályaival2, azután a Környezetvédelmi Kódexszel, illetőleg az olyan keretirányelvekkel, mint az új Hulladékgazdálkodási Törvény". Valóban érdemes kicsit hátradőlnie a jogalkalmazónak a közösségi részvételi szabályok olvasásakor, mert bizonyos távolságra, szélesebb horizontra van szükség ahhoz, hogy minden szükséges és potenciálisan alkalmazandó nemzeti és nemzetközi jogszabály, jogszabály-szakasz látókörébe kerülhessen. A biztató szavak után a rendszerszerű jogalkalmazás segédeszközét is kézbe adja a szerző: a szem előtt tartandó normacsokrot és a hozzájuk fűzött értelmező, elemző meglátásait.
Rátérve ezek után a mű részletes bemutatására, először annak ésszerűen átgondolt rendszerét kell kiemelnünk. A kilenc fejezetből álló monográfia két nagyobb blokkra osztható. Az első rész képet ad a közösségi részvétel jogintézményének társadalmi környezetéről, és összefogja a nemzetközi jog témához kapcsolódó szabályait, melyek az utóbbi években örvendetesen elszaporodtak. A kézikönyv második fele, amely kétségtelenül terjedelmesebb, a hazai környezetvédelmi és vízgazdálkodási jog közösségi részvételi szabályait veszi sorra az alkotmányos alapoktól (a kikerülhetetlen "kályhától") indulva az anyajogszabályokon át egészen a speciális vízgazdálkodási feladatokat előíró rendelkezésekig.
Az első fejezet, és így maga a könyv is a ,közösségi részvétel' kulcsfogalmának definíciójával indul: az az államigazgatási jogintézmény, amelynek segítségével az eljárásban az ügyfeleken kívül egyéb érintettek vagy a közérdek megvédése érdekében fellépő más személyek az ügyféli jogok egy meghatározott részét gyakorolják.
rövidség tekintetében a legfrissebbekével vetekszik, pedig nagyon régóta adottak a megszületéséhez szükséges feltételek. Semmi más nem kell hozzá ugyanis, mint egy államigazgatási szervezet, az igazgatottak közössége, valamint köztük folyó kommunikáció. Ezek az "összetevők" bizony évezredek óta rendelkezésre állnak. A technikai fejlődéssel (ld. Internet) párhuzamosan kialakuló jogi jelenségek röpke múltja speciális tárgyainak újszerűsége miatt nem meglepő. Itt azonban már régóta adott minden. Hát akkor hol került homokszem a szerkezetbe? Az egyik alapanyag - szemléleti okokból - krónikus betegségben szenvedett világszerte egészen a nyolcvanas-kilencvenes évekig: a kommunikáció, amely (fogalmából is következően) kölcsönösséget, kétoldalúságot feltételez. Az igazgatottak artikulált megszólalásához viszont számos további lépést kell megtenni: információkra van szükségük, hogy ne csak akkor értesüljenek a környezetvédelmi és a rokon államigazgatási jogágazatokhoz kapcsolódó döntésekről, "amikor a bulldózerek elindultak", valamint ,államigazgatási nyelvismeretre' is szükségük van, melyet csak szisztematikus oktatási, intézményfejlesztési és más hasonló programokon, ún. részvételre képesítésen (capacity building) keresztül sajátíthatnak el.
Az első fejezet utolsó pontja a közösségi részvétel jelentőségét hangsúlyozza három szempontból is. Fontos egyrészt azért, mert a környezettudatos lakosság helyismeretével, ellenőrző jelenlétével, bejelentéseivel, szakbarbárságból származó csőlátástól garantáltan mentes, "holisztikus" szemléletével exponenciálisan képes növelni a környezetvédelem hatékonyságát. Itt veti fel a szerző a környezetvédelmi aktivitás sokak által kizárólagosnak tartott, de legalábbis szignifikáns oka, az emberi önzés és érdekorientáltság kényes kérdését, messzemenően védelmébe véve az agilis, NIMBY3-szindrómás polgárokat, akik végső soron "hosszabb távon az egész társadalom érdekeit képviselik", mivel nyilvánvaló a helyi közösség és a nemzeti (sőt globális) szint közötti érdekazonosság. Véleményem szerint - Machiavelli4 után szabadon - az eszköz (valós vagy kevésbé valós környezetvédelmi elhivatottság, és ebből fakadó aktív közösségi részvétel) sem szentesíti a célt (ne építsenek a házam mögött egy atomerőművet), vagyis az érdek az érdek marad, de szükségtelen letagadni és szégyenkezni miatta, mert az emberi természet része. Ez egy ritka példája annak, hogy "rossz" tulajdonságunk is sarkallhat bennünket nemes tettekre!
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
