E tanulmányban azt a problémát kívánom vizsgálat tárgyává tenni, hogy a római jogban az ún. reálszerződések kötelezettjei mennyiben és milyen alapon feleltek a velük felelősségi szempontból releváns kapcsolatban álló személyek (rabszolgák, teljesítési segédek stb.) által a másik szerződő fél sérelmére elkövetett deliktumokért, valamint a szerződési érdeket sértő egyéb magatartásokért.[1] Ez a kérdés a custodia-felelősséggel tartozó adósok vonatkozásában is föltehető, minthogy a custodia-felelősség a klasszikus jogban sem jelentett abszolút helytállást a mások - nevezetesen az adós érdekszférájába tartozó vagy azon kívüli (extráneus) személyek - által a szerződő partner sérelmére elkövetett deliktumokért, ill. szerződési érdeket sértő cselekményekért.[2] És jóllehet bizonyos esetekben az adósnak az elkövetőhöz fűződő releváns kapcsolatán alapuló felelősségét az őt terhelő custodia-felelősség mintegy eltakarja. Ilyen pl. az az eset, amikor az adóssal releváns kapcsolatban álló személy a szerződés tárgyát képező dolgot ellopja. Mindazonáltal a viszonylagos teljesség, valamint a másért való felelősség és a custodia-felelősség viszonyának jobb megvilágítása érdekében az ilyen tényállásokat is célszerű az elemzés körébe vonni.[3] Végül előrebocsátom, hogy a kölcsön (mutuum) mint stricti iuris obligátiót létrehozó szerződés kívül esik a jelen tanulmány tárgykörén, így az alábbiakban a haszonkölcsönnel (commodatum), a letéttel (depositum) és a zálogszerződéssel (pignus) kívánok foglalkozni.[4]
1. A commodatum körében a másért való felelősség leggyakrabban az egyik szerződő fél rabszolgája által elkövetett lopással kapcsolatban jelentkezik. E körben is többféle, és dogmatikailag igen érdekes probléma merül fel. Az idetartozó esetek egy részében az egyik fél rabszolgája a haszonkölcsönbe adott dolgot lopja el. Ennek következményeit tárgyalja az alábbi Paulus-szöveg:
Si servus commodatoris rem subripuerit et solvendo sit is cui subreptum est, Sabinas ait posse et commodati agi cum eo et contra dominum servi nomine: sed si pecuniam, quam dominus exegit, reddat, evanescere furti actionem: idem est et si remittat commodati actionem. Quod si servus tuus rem tibi commodatam subripuerit, furti tecum actio non est, quia tuo periculo res sit, sed tantum commodati (Paul. XXXIX ed. D. 47, 2, 54, 2).
Paulus két tényállást tárgyal. Az első esetben a ha-
- 157/158 -
szonkölcsönbe adó rabszolgája lopta el a commodatar-iustól a haszonkölcsön tárgyát képező dolgot. A custodia-felelősséggel tartozó commodatarius az általános szabályok szerint felel a dolog ellopásáért, és ha kész az ellopott dolog értékét megtéríteni (si ... solvendo sit), őt illeti meg a tolvaj elleni actio furti megindításának joga (és az annak alapján megszerezhető duplum vagy esetleg quadruplum).[5] Az adott esetben a lopást a commodator rabszolgája követte el, így a commodator mint a rabszolga tulajdonosa ellen indítható meg a lopási kereset mint actio noxalis. Ha azonban a commodator visszaadja a commodatariusnak a tőle szerződési kártérítés címén kapott pénzt, akkor mentesül a lopásért való noxális felelősség alól.[6]
A második esetben a commodatarius rabszolgája lopja el a haszonkölcsönbe adott dolgot. Ilyenkor a commodator csak a szerződés alapján követelhet kártérítést, mivel a tolvaj elleni actio furti megindításának joga a lopásért felelősséggel tartozó commodatariust illeti meg. Minthogy pedig az adott esetben éppen a commodatarius rabszolgája volt a tolvaj, az actio furti megindítása pozitív értelemben nem merül föl.
Mindkét tényállás elbírálásának kiindulópontja az, hogy a commodatarius felel a dolog ellopása esetén is, ennek fejében viszont őt illeti meg a lopási kereset megindításának joga. Ezért egyik esetben sem beszélhetünk szorosabb értelemben véve más deliktumáért való felelősségről. Az első tényállás azonban nem egyszerűen a custodia-felelősség alapján nyer megoldást, mert a commodatarius kontraktuális felelősségét kompenzálja, mintegy kioltja a commodator deliktuális, pontosabban noxális felelőssége.[7] Azt is mondhatjuk, hogy a commodatarius a másik szerződő fél rabszolgája által elkövetett lopásért nem felel, ezért ebben az esetben sem oka, sem módja nincs arra, hogy actio furtit indítson a commodator ellen.[8] Végül azt is megállapíthatjuk, hogy a rabszolga lopásáért való felelősség a commodator esetében kizárólag a deliktuális (noxális) felelősség, a commodatariusnál viszont kizárólag a kontraktuális felelősség formájában jelentkezik.
2. A fenti tényállásoktól eltérően a következő Paulus-szövegben nem az ellopott dolog, hanem maga a lopást elkövető rabszolga képezi a commodatum tárgyát:
Si servus, quem tibi commodaverim, furtum fecerit, utrum sufficiat contraria commodati actio (quemadmodum competit, si quid in curationem servi impendisti) an furti agendum, quaeritur, et furti quidem noxalem habere qui commodatum rogavit procul dubio est, contraria autem commodati tunc eum teneri, cum sciens talem esse servum ignoranti commodavit. (Paul. XXII ed. D. 13, 6, 22)
A haszonkölcsönbe adott rabszolga ellopta a commodatarius dolgát. Paulus fölteszi a kérdést, hogy a commodatarius a szerződés vagy a deliktum alapján léphet-e fel a rabszolga gazdájával szemben. Válaszában rámutat arra, hogy amíg a commodatariust a lopás alapján mindenképpen megilleti az actio furti noxalis, addig a szerződés alapján csak akkor perelhet, ha a haszonkölcsönbe adó tudott a rabszolga lopásra hajlamos voltáról, de arról a commodatariust nem tájékoztatta.[9]
Minthogy a haszonkölcsönbe adó mint ingyenadós a szerződés alapján csak dolusért felel, a rabszolga deliktumáért való szerződési felelőssége is csak saját dolusa (adott esetben a reticentia) alapján állapítható meg. Ha tehát pl. a commodator tudott rabszolgájának lopási hajla-
- 158/159 -
máról, de azt elhallgatta, akkor a szerződés alapján teljes kártérítéssel tartozik, ha viszont a rabszolga lopásával kapcsolatban dolus nem terheli, akkor a szerződés alapján nem felel, és mögöttes deliktuális kötelezettségének is eleget tehet a rabszolga noxába adásával. Figyelemre méltó, hogy a commodatarius kontraktuális és deliktuális igénye a haszonkölcsönbe-adó reticentiája esetén sem halmozható, mint ez egy - a 3. pontban részletes elemzésre kerülő - Africanus-fragmentumból (D. 47, 2, 62, 6) kitűnik. Az actio commodati és az actio furti halmozásának lehetősége csak akkor merülhetett fel, amikor a lopást egyenesen a commodator felbujtására követte el a rabszolga, ilyen esetet azonban a forrásokban nem találtam.
3. A commodatum körében a rabszolgákért való felelősség további gyakori esete az, amikor a rabszolga elveszti a haszonkölcsön tárgyát képező dolgot:
Argentum commodatum si tam idoneo servo meo tradidissem ad te perferendum, ut non debuerit quis aestimare futurum, ut a quibusdam malis hominibus deciperetur, tuum, non meum detrimentum erit, si id mali homines intercepissent. (Iul. III Urs. Fer. D. 13, 6, 20)
A tényállás szerint a haszonkölcsönbe kapott ezüstöt (talán ezüst étkészletet[10]) a commodatarius rabszolgája vitte volna vissza, akitől azonban azt útközben "mali homines" ellopták (vagy elrabolták?). A forrás szerint a commodatarius nem felel a kárért, ha megfelelő (idoneus) rabszolgát vett igénybe, akinél nem lehetett arra számítani, hogy "gonosz emberek" rászedik.
A szöveg kétségtelenül romlott, és bizonyos ellentmondásokat is mutat. Elsősorban a decipio és az intercipio igék használata érdemel figyelmet. A decipio valamilyen fondorlatos bűncselekményre, pl. lopásra utal, az intercipio viszont általában egy dolog erőszakos elvételét, tehát rablást jelent, de értelmezhető lopásként is. Az előbbi (rablásként való) értelmezés elfogadása esetén arra is lehet gondolni, hogy lopás esetén mégis felelne a commodatarius, az utóbbi (lopásként való) értelmezés esetén viszont egyértelmű, hogy a megbízható (idoneus) rabszolga kiválasztása, mint diligentia in eligendo mentesíti a haszonkölcsönbe vevőt a felelősség alól.
A fragmentumot régóta gyanúsítják interpolációval. Baron szerint a szöveg eredetileg arról szólt, hogy damnum fatale történt, amelyért a commodatarius nem felelt.[11] Hasonlóan vélekedik Schulz, aki szerint a commodatarius az eredeti klasszikus szöveg szerint csak akkor nem felelt, ha a dolgot rablók (latrones) ragadták el.[12] De a szakirodalomban régóta ismert az idevonatkozó interpolációkritika kritikája is, így pl. Baron nézetét már Ferrini elvetette.[13] Az újabb - az interpolációk megítélése terén jóval óvatosabb - szakirodalomban pedig a szerzők többsége lényegében eredetinek fogadja el a szöveget. MacCormack e forráshelyben a culpa in eligendo általános szabályának érvényesülését látja.[14] Hasonlóan foglal állást Knütel is, aki rámutat arra, hogy culpa in eligendo elkövetése esetén a commodatarius felelőssége kiterjed a vis maiorra, így a rablásra is.[15] A custodia-felelősség szubjektív jellegének bizonyítására törekvő Robaye úgy véli, hogy ha a dolog rablótámadás (vis maior) következtében veszett volna el, akkor indokolatlan lenne a szövegben a rabszolga megbízhatóságára való utalás, ezért az intercepissent igét a "tolvajok cselvetéseként" értelmezi.[16]
A haszonkölcsönbe vevő custodia-felelőssége a klasszikus korban kétségtelenül kiterjedt a lopásra is. A priori is megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a commodatarius lopásért való objektív felelősségét nem csökkenthette az a ténykörülmény, hogy a lopásra akkor került sor, amikor a dolgot rabszolgája visszavitte a commodatorhoz. Ebből a szempontból a klasszikus jogban az is közömbös volt, hogy a commodatarius mennyire megbízható rabszolgát bízott meg a kézbesítéssel, hiszen a lopás ellen még a diligentia boni patris familias sem nyújt feltétlenül védelmet. És ha maga a bonus pater familias sem mentesül a lopásért való custodia-felelősség alól, akkor hogyan mentesülhetne a custodia-kötelezett azon az alapon, hogy egy megbízható rabszolgájára bízta a dolgot? Ez a megfontolás, valamint az intercipio ige használata arra enged következtetni, hogy Paulus csak akkor mentesítette a commodatariust a felelősség alól, ha a dolgot erőszakkal vették el tőle. Kevésbé valószínű, de elvileg elképzelhető az is, hogy a commodatarius kimenthette magát annak perrendszerű bizonyításával, hogy rabszolgája a bonus pater familias gondosságával járt el, és csak a mali homines különleges fondorlatossága miatt veszett el a dolog.[17] Emellett szólhat az a
- 159/160 -
megfontolás is, hogy a custodia-kötelezett lopásért való felelősségének rációja nem elsősorban az, hogy a lopásért a custodia-kötelezett minden körülmények között feleljen, hanem sokkal inkább az, hogy a dolog eltűnése esetén ne a hitelezőt terhelje a bizonyítási szükséghelyzet.[18] Erre az interpretációra azonban a forrásszöveg nem ad alapot. A textus szerint egyértelműen a diligentia in eligendo jelentkezik kimentő okként, amely viszont a klasszikus custodiával összeegyeztethetetlen, ezért az arra való utalást a fent említett nézetekhez csatlakozva interpoláltnak tartom.[19]
4. A haszonkölcsönbe kapott dolognak a commodatorhoz való visszajuttatásáról szól a következő Ulpianus-szöveg is:
Commodatam rem missus qui repeteret cum recepisset, aufugit, si dominus ei dari iusserat, domino perit: si commonendi causa miserat, ut referretur res commodata, ei qui commodatus est. (Ulp. XXIX Sab. D. 13, 6, 12, 1)
A commodator elküldte egy rabszolgáját a commodatariushoz abból a célból, hogy kérje vissza a haszonkölcsönbe adott dolgot. A rabszolga megkapta a dolgot, majd elszökött. A kérdés eldöntése Ulpianus szerint attól függ, hogy a commodator felhatalmazta-e a rabszolgát a dolog átvételére vagy sem. Az első esetben ő viseli a kárt, ha viszont csak azért küldte ki a rabszolgát, hogy az felszólítsa a commodatariust a dolog visszavitelére, akkor utóbbi felelősséggel tartozik a küldönc magatartásáért. Ulpianus a döntést ugyan nem indokolja, de nem kétséges, hogy a második esetben a commodatarius gondatlanul járt el akkor, amikor nem arra jogosult személyre bízta a dolgot, ilyen értelemben felelőssége culpa in eligendón is alapulhat.[20]
Szintén a dolog visszavitelével kapcsolatos problémát tárgyal a következő Ulpianustól illetőleg Paulustól származó szöveg:
[Ulp.] Si rem inspectori dedi, an similis sit ei cui commodata res est, quaeritur. Et si quidem mea causa dedi, dum volo pretium exquirere, dolum mihi tantum praestabit: si sui, et custodiam: et ideo furti habebit actionem. Sed et si dum refertur periit, si quidem ego mandaveram per quem remitteret, periculum meum erit: si vero ipse cui voluit commisit, aeque culpam mihi praestabit, si sui causa accepit, [Paul.] qui non tam ideoneum hominem elegerit, ut recte id perferri possit: [Ulp.] si mei causa, dolum tantum. (Ulp. XXIX Sab. D. 13, 6, 10, 1. Paul. V Sab. 11. Ulp. XXIX Sab. 12 pr.)
A szöveg első részében Ulpianus arról beszél, hogy ha egy inspector (szakértő, becsüs) szívességből vizsgál meg egy dolgot (pl. egy ékszert), akkor csak dolusért felel, ha viszont ő akar egy dolgot megvizsgálni, akkor custodiáért, így különösen lopásért is felel.[21] A szöveg e része - kiváltképpen az actio furti aktív legitimációjára való utalás - egyértelműen a custodia objektív elméletét igazolja, illetve a custodia-felelősség alapjául szolgáló érdekeltségi elv (Utilitätsprinzip) érvényesülését illusztrálja.[22]
A másért való felelősség szempontjából a textus második része releváns, amelyben Ulpianus azt a kérdést vizsgálja, hogy ki viseli a kárt abban az esetben, ha a dolog akkor ment veszendőbe, amikor visszavitték. Nem véletlenül használ Ulpianus a visszavitelre passzív igealakot (refertur), ugyanis ebben az esetben nem az inspector, hanem valaki más vitte vissza a dolgot. A főszabály ebben az esetben is az érdekeltséghez igazodik: a szívességből eljáró inspector mindenképpen csak dolusért felel. Ha viszont a dolog megtekintéséhez érdeke fűződött, úgy Ulpianus megkülönbözteti azt az esetet, amikor a jogosult megbízottja ment az inspectorhoz a dologért, illetve amikor az inspector embere ("teljesítési segédje") vitte vissza a dolgot a jogosultnak. Az előbbi esetben a kárveszélyt a jogosult viseli, míg az utóbbi esetben az inspector felel a kárért, de csak culpa esetén. Az aeque culpam mihi praestabit kitételt föltehetően úgy kell értelmezni, hogy az érdekelt inspector a méltányosság alapján felel a teljesítési segéd culpájáért.[23] Az aequitas talán arra utal, hogy
- 160/161 -
az inspector saját culpája (pl. culpa in eligendo) hiányában is felel a segéd culpájáért. Ennek azonban ellentmondani látszik a kompilátorok által ideékelt Paulus-excerptum, amely szerint az inspector felelőssége a nem megfelelő rabszolga kiválasztásán, tehát culpa in eligendón alapul, bár az is elképzelhető, hogy ez a megjegyzés pusztán egy konkrét példára utal, vagy esetleg a saját rabszolgáért való felelősségnek a teljesítési segédért való felelősség általános szabályánál enyhébb fokára.
Ezt a forráshelyet is régóta gyanúsítják interpolációval.[24] Az érdekelt inspector ugyanis a klasszikus jogban custodia-felelős, amint erről a forrásszöveg első része is tanúskodik. Márpedig a custodia-felelősséget, mint láttuk, nem csökkenti az, ha az adós a teljesítést diligentia in eligendóval eljárva másra bízza, valamint az sem, ha a segéd a teljesítés során nem követ el culpát A segéd culpájára, ill. a culpa in eligendóra való utalás azért is problematikus, mert az ulpianusi szöveg arra enged következtetni, hogy a rabszolga culpájáért az inspector mindenképpen felel, a Paulustól származó beszúrás viszont a felelősséget megszorító szabálynak tűnik, amelyből arra lehet következtetni, hogy a rabszolga culpájáért való felelősség alól az inspector kimentheti magát a diligentia in eligendo bizonyítása révén. Erre az ellentmondásra tekintettel elképzelhető, hogy az Ulpianus-szöveget már Iustinianus előtt interpolálták a rabszolga culpájára való utalással, míg a kompilátoroknak csak a culpa in eligendóra vonatkozó Paulus-excerptum beiktatása tulajdonítható.[25]
5. A commodatariust kivételesen a haszonkölcsönbe adott rabszolga magatartásáért is terhelhette felelősség:
Si me rogaveris, ut servum tibi cum lance commodarem et servus lancem perdiderit, Cartilius ait periculum ad te respicere, nam et lancem videri commodatam: quare culpam in eam quoque praestandam, (Ulp. XXVIII ed. D. 13,6, 5, 13).
A haszonkölcsönbe adott rabszolga elveszti a vele együtt haszonkölcsönbe adott tálat. A - valószínűleg Augustus korában élt - Cartiliusra hivatkozó Ulpianus szerint a commodatarius a rabszolgának a tál elvesztésével kapcsolatos culpájáért is felel, mert a tálat is haszonkölcsönbe vette. Ezt a mondatot számos szerző gyanúsítja interpolációval. Arangio-Ruiz szerint a culpa szó a custodia helyébe került, még Iustinianus előtt.[26] Haymann pedig úgy véli, hogy a kompilátorok culpa-fikcióval alapozták meg a commodatarius felelősségét.[27] Megítélésem szerint a felelősség alapja a klasszikus jog szerint valóban a custodia volt, amely azonban ebben a konkrét esetben a rabszolga culpájáért való helytállást jelentette. Ezt a momentumot kívánja hangsúlyozni a talán interpolált - nyelvileg mindenképpen romlott - quare ... praestandam szövegrész, amely tehát nem szubjektivizálja el a commodatarius felelősségét, és culpa-fikciónak sem tekinthető.[28]
A commodatarius a dolgot harmadik személy általi használatra általában nem adhatta át. Ha ezt mégis megtette, magatartása furtum ususnak minősült, amelynek alapján ellene a commodator lopási keresetet indíthatott,[29] az esetlegesen bekövetkezett kár megtérítésére pedig - az actio furtival valószínűleg halmozva[30] - ex contractu is perelhette a commodatariust. A commodatariusnak kifejezetten a harmadikért való felelősségéről
- 161/162 -
ilyenkor nem beszélhetünk, mert saját szerződésszegése egyszersmind deliktuma alapján tartozik felelősséggel.
1. A letéteményes másért való felelősségével a római jogtudósok ritkábban foglalkoztak, mindazonáltal rendelkezünk néhány idevágó forrással.[31] A letétnél elsősorban a dolog őrzésének másra bízása kapcsán merült fel a letéteményes másért való felelősségének kérdése. A letéteményes a dolog őrzését elvileg és általában másra ("subdepositarius") bízhatta. A letéteményes dolusért való felelősségéből következik, hogy a letett dolog másra bízása csak akkor volt jogellenes, ha azt a szerződés kifejezetten megtiltotta, vagy pedig a letéteményes az őrzést olyan személyre bízta, akiről tudhatta, hogy a dologra nem fog megfelelően vigyázni (dolus in eligendo).[32] A letéteményes ezekben az esetekben szerződésszegést követett el, amelynek alapján a letevő actio depositivel követelhetett tőle kártérítést. A dolgot jogellenesen másra bízó letéteményes a dolgot ért károkért vis maior esetén is felelt, ráadásul a letevő halmozva furtum usus alapján is perelhette.[33] Ha viszont az őrzés másra bízása jogszerű volt, akkor a letéteményes a subdepositarius magatartásáért nem felelt, hanem csak arra volt köteles, hogy az őt a subdepositarius ellen megillető keresetet a letevőnek engedményezze. Ezt az általános szabályt mondja ki egy, a Digestában szereplő Africanus-fragmentum.[34] Egy, a Digestán kívül fennmaradt Paulus-töredékből kitűnően kivételesen - föltehetően a subdepositum jogellenességére tekintettel[35] - arra is lehetőség volt, hogy az első letevő közvetlenül a subdepositarius ellen léphessen föl actio depositi utilisszal, mintha ő tette volna le utóbbinál a dolgot.[36]
2. Mint látható, a letett dolog másra bízása valójában nem váltja ki a letéteményes másért való felelősségét. Ha ugyanis a subdepositum jogszerű volt, akkor a letéteményes - eltekintve a cessio actionistól - nem felelt, a subdepositum jogellenessége esetén viszont saját dolusa alapján kellett helytállnia, akár vis maiorért is. Ezzel szemben kétségtelenül a letéteményes másért való felelősségéről tanúskodik a következő, a szakirodalomban sokat vitatott[37] Ulpianus-szöveg:
Idem Pomponius quaerit, si apud te volentem me deponere iusseris apud libertum tuum deponere, an possim tecum depositi experiri. et ait, si tuo nomine, hoc est quasi te custodituro, deposuissem, mihi tecum depositi esse actionem: si vero suaseris mihi, ut magis apud eum deponam, tecum nullam esse actionem, cum illo depositi actio est: nec mandati teneris, quia rem meam gessi, sed si mandasti mihi, ut periculo tuo apud eum deponam, cur non sit mandati actio, non video, plane si fideiussisti pro eo, Labeo omnimodo fideiussorem teneri ait, non tantum si dolo fecit is qui depositum suscepit, sed et si non fecit, est tamen res apud eum. ... (Ulp. XLVIII Sab. D. 16, 3, 1, 14)
Az Ulpianus által leírt első tényállásban értelmezésem szerint arról van szó, hogy valaki (Ego) letétbe akar helyezni egy dolgot, és bár az általa felkért személy (Tu) személyesen nem vállalja a megőrzést, segítőkészségét kimutatandó azt javasolja,[38] hogy Ego helyezze letétbe a dolgot Tu libertinusánál. Ulpianus - Pomponiust idézve - azt a kérdést vizsgálja, hogy a letevő perelheti-e ebben az esetben a patrónust (Tu) a letéti keresettel. Álláspontja az, hogy amennyiben a libertinus a "patrónus nevében" - tehát a patrónusnak a letevő irányában felelősségvállaló, a libertinus irányában pedig utasítás jellegű nyilatkozata (iussum) alapján - vette át a dolgot megőrzésre, akkor úgy kell tekinteni, mintha azt maga a patrónus őrizné, következésképpen a letevő a patrónust perelheti, ha azonban a patrónus egyszerűen csak azt tanácsolta a hozzá forduló Egónak, hogy inkább a libertinusnál helyezze letétbe a dolgot, akkor nem felel. Ulpianus felveti azt a kérdést is, hogy lehet-e ilyenkor esetleg mandatum alapján fellépni. Ennek lehetőségét általában véve kizárja, hiszen a letevő saját ügyében jár el. Ha azonban a patrónus kifejezetten megbízást adott a letevőnek arra, hogy az ő veszélyére helyezze letétbe a dolgot a libertinusnál, akkor a mandatum alapján maga a patrónus lesz
- 162/163 -
perelhető. (Úgy tűnik, hogy ebben a vonatkozásban Ulpianus véleménye eltér Pomponiusétól.) Ezután Ulpianus Labeót idézi, aki szerint amennyiben a patrónus fideiussióval kezességet vállalt, akkor mindenképpen helyt kell állnia a letéteményes libertinusért, még akkor is, ha az dolust nem követett el. E felelősség alapja a kezességen kívül az, hogy a dolog a letéteményesnél van.
Ulpianus tehát az alaptényállásból kiindulva négy variációt vázol: (1) A "tuo nomine" - tehát a patrónus felelősségvállalása mellett létrejött - letétnél a letéteményes jogilag a patrónus, és a dolgot ténylegesen őrző libertinus tulajdonképpen csak teljesítési segéd, akiért a patrónus úgy felel, mintha maga járna el (quasi a te custodituro), felel tehát - a depositum általános szabályának megfelelően - a libertinus dolusáért.[39] (2) A patrónus pusztán tanácsolja (suaserit) a letevőnek, hogy a dolgot a libertinusnál helyezze letétbe. Mivel az efféle tanácsadás nem jogi tény (még mandatumnak sem tekinthető), a patrónus felelőssége csak deliktuális alapon képzelhető el, nevezetesen akkor, ha az általa adott tanáccsal megvalósítja a dolus malus tényállását. (3) A patrónus fokozott felelősséget vállalva ajánlja (mandasti) a letevőnek, hogy a dolgot a libertinusnál helyezze letétbe az ő (ti. a patrónus) veszélyére (periculo tuo). Ez esetben a patrónus custodia-felelősséggel tartozik.[40] Ez a sajátos megbízás véleményem szerint tulajdonképpen egyfajta mandatum qualificatum, amelyre nem a megbízó, hanem a letevő érdekében kerül sor, és amelynek lényege - a valóságos mandatum qualificatumhoz hasonlóan - a megbízó felelősségvállalása.[41] (4) A patrónus fideiussióval kezességet vállal a libertinusért mint letéteményesért, amikoris a patrónus a letéti szerződés teljesítéséért föltehetően culpáéxt - a culpa in eligendóról és a libertinus culpájáról egyaránt szó lehet - tartozik helytállni.[42] Ha a (4) variációra nézve adott értelmezésünk is helytálló, akkor a négy variáció megfeleltethető a saját (deliktuális) dolusért, a más dolusáért, a (saját és idegen) culpáért, ill. a custodiáért való felelősség eseteinek, ami az eleve finom disztinkciókat mutató ulpianusi gondolatmenet tökéletes logikáját illusztrálja.
3. A forrásokban nemcsak a letéteményes, hanem a letevő másért való felelősségére is találunk utalást. A deponensnek a letétbe helyezett rabszolga által a letéteményes sérelmére elkövetett lopásért való felelősségével is foglalkozik a következő - még az alábbi kivonatos idézés mellett is meglehetősen terjedelmes - Africanus-fragmentum:
... (1) His edam illud consequens esse ait, ut et si is servus, quem mihi pignori dederis, furtum mihi fecerit, agendo contrarici pigneraticia consegnar, uti similiter aut damnum decidas aut pro noxae deditione hominem relinquas. (2) ... (3) ... si sciens quis ignoranti furem pignori dederit, omni modo damnum praestare cogendus est: id enim bonae fidei convenire. (4)... venditor quoque vel damnum decidere vel pro noxae deditione hominem relinquere cogatur. (5) Quod vero ad mandati actionem attinet, dubitare se ait, num aeque dicendum sit omni modo damnum praestari debere, et quidem hoc amplius quam in superioribus causis servandum, ut, etiamsi ignoraverit is, qui certum hominem emi mandaverit, furem esse, nihilo minus tamen damnum decidere cogatur, iustissime enim procuratorem allegare non
- 163/164 -
fuisse se id damnum passurum, si id mandatum non suscepisset: idque evidentius in causa depositi apparere. nam licet alioquin aequum videatur non oportere cuiquam plus damni per servum evenire, quam quanti ipse servus sit, multo tamen aequius esse nemini officium suuum, quod eius, cum quo contraxerit, non etiani sui commodi causa susceperit, damnosum esse, et sicut in superioribus contractibus, venditione locatione pignore, dolum eius, qui sciens reticuerit, puniendum esse dictum sit, ita in his culpam eorum, quorum causa contrahatur, ipsis potius damnosam esse debere, nam certe mandantis culpam esse, qui talem servus emi sibi mandaverit, et similiter eius qui deponat, quod non fuerit diligentior circa monendum, qualem servum deponeret. (6) Circa commodatum autem merito aliud existimandum, videlicet quod tunc eius solius commodum, qui utendum rogaverit, versetur, itaque eum qui commodaverit, sicut in locatione, si dolo quid fecerit, <omni modo damnum praestaturum esse: si dolo non fecerit>[43] non ultra pretium servi quid amissaram: quin autem paulo remissius circa interpretationem doli mali debere versari, quoniam ut dictum sit, nulla utilitas commodantis interveniat (Afr. VIII quaest. D. 47, 2, 62, 1-6)
Africanus e vitatott hitelességű[44] szövegben több szerződéssel kapcsolatban vizsgálja, hogy a rabszolga tulajdonosa mennyiben felel a lopásra hajlamos rabszolga által a másik szerződő fél sérelmére elkövetett lopásért. Először a zálogba adott rabszolga által a elkövetett lopás következményeivel foglalkozik, amikor a zálogadós a zálogszerződés alapján kártérítésre, vagy a rabszolga noxába adására köteles, ha viszont tudott a rabszolga lopási hajlamáról, akkor a noxae deditio lehetőségével nem élhet. Africanus ezzel kapcsolatban az eladónak az eladott rabszolga által a vevő sérelmére elkövetett lopásért való felelősséget is tárgyalja,[45] majd a mandatummal kapcsolatban teszi fel a kérdést: milyen mértékben kell felelnie a méltányosság alapján a megbízónak akkor, ha a megbízásából vásárolt rabszolga meglopta a megbízottat. Válasza az, hogy a megbízottat még inkább felelőssé kell tenni, mint az előzőekben tárgyalt esetekben szereplő feleket, ezért a megbízó akkor is köteles a megbízottnak a rabszolga lopása miatti kárát megtéríteni, ha nem tudott a rabszolga lopásra hajlamos voltáról. Hozzáteszi, hogy a megbízott teljes joggal hivatkozhat arra, hogy ha nem vállalta volna el a megbízást, nem érte volna kár. Africanus ezután leszögezi, hogy még nyilvánvalóbb az, hogy a deponens felelősségét is így kell megítélni. E vonatkozásban Africanus rámutat arra, hogy a letevőnek az az érdeke, hogy felelősségének mértéke ne haladja meg a letett rabszolga értékét (vagyis: szabadulhasson a noxae deditióval), másfelől viszont a letéteményesnek az az érdeke, hogy ha már más érdekében ingyenesen jár el, ebből őt legalább kár ne érje. Mindkét érdek jogos, de Africanus az utóbbit tekinti nagyobb súlyúnak az aequitas alapján. A letevőt tehát vétlensége esetén is a noxae deditio kedvezménye nélküli teljes kártérítési felelősség terheli a megőrzésre átadott rabszolga magatartásáért.[46] E szigorú döntés indokolását Africanus azzal folytatja, hogy az általa korábban tárgyalt szerződéseknél (superiores contractas), nevezetesen az adásvételnél, a bérletnél[47] és a zálogszerződésnél csak a rabszolga tulajdonosának dolusa, vagyis a rabszolga lopásra hajlamos voltának elhallgatása von maga után büntető jellegű szankciót (dolum eius, qui sciens reticuerit, puniendum esse dictum sit), a letétnél és a megbízásnál azonban, amely szerződések csak az egyik szerződő fél érdekét szolgálják, az érdekelt felek culpájukért is kötelesek helytállni: ugyanis culpának minősül az, ha a megbízó, illetve a letevő nem hívja fel a másik fél figyelmét a megvételre kiválasztott, illetve a letett rabszolga lopásra hajlamos voltára. Végül Africanus a commodatornak a haszonkölcsönbe adott rabszolga lopásáért való felelősségéről beszél, amely a másik fél egyoldalú érdekeltségére tekintettel - mindazonáltal bérbeadóhoz hasonlóan - csak dolus esetén jár kártérítési kötelezettséggel, míg dolus hiányában a commodator csak noxálisan felel.
Az Africanus-szöveg jól megvilágítja a római jogtudósok e kérdéssel kapcsolatos álláspontját. A szövegből a szerződések két csoportja rajzolódik ki: az egyik csoportba (superiores casus ill. superiores contractus) tartozó szerződések mindkét fél (adásvétel, bérlet, de idetartozik a zálogszerződés is) vagy a meglopott fél (a commodatarius) érdekét szolgálják, míg a másik csoportba azok a szerződések tartoznak, amelyek kizárólag a lopást
- 164/165 -
elkövető rabszolga tulajdonosának érdekét szolgálják (megbízás, letét).[48] Az első csoportba tartozó szerződéseknél a lopásra hajlamos rabszolgát átadó fél csak dolusa (reticentiája) esetén tartozik kártérítéssel, ha viszont nem tudott a rabszolga sajátos vitiumáról, akkor megilleti a noxae deditio joga. Ezzel szemben az egyoldalú érdekeltség, ill. az azt figyelembe vevő aequitas alapján a második csoportba tartozó szerződéseknél a rabszolga tulajdonosa objektív alapon felel. Africanus ugyan culpára hivatkozik, de ha ez nem interpolációnak tulajdonítható, akkor is egyértelmű, hogy itt - a iustinianusi jog szerint is - fiktív culpáró\, vagy legalábbis a culpa megdönthetetlen vélelméről van szó.[49] A klasszikus jogra nézve egyfajta "fordított custodia-felelősségről" is beszélhetünk, ami alatt a lopásért való objektív felelősség azon típusát értem, amely nem egy dolog őrzőjét, hanem annak érdekelt szerződési partnerét terheli.
Nem egyértelmű a szöveg alapján, hogy a rabszolga noxába adása a poena ex delicto vagy a szerződési kártérítés megfizetése helyett van előirányozva. A szakirodalomban vitatott az, hogy szerződési jogviszonyban egyáltalában helye lehet-e noxae deditiónak.[50] A szövegben tárgyalt esetekben a rabszolga tulajdonosát a szerződés alapján terhelő kártérítési kötelezettséggel alternatív viszonyban áll a noxae deditio, de ebből nem feltétlenül következik az, hogy az utóbbi is a szerződési felelősségtől való szabadulásként volna gyakorolható, mert e vonatkozásban a kontraktuális kereset és az actio furti noxalis alternatív konkurenciájáról is szó lehet. A rabszolgatartó kontraktuális és deliktuális felelősségének alternatív konkurrenciája mellett szól a puniendum esse kitétel is, amelynek alapján arra lehet gondolni, hogy a kártérítésre menő actio commodatival alternatíve megindítható, és a noxába adás lehetőségével nem mérsékelt actio furti képviseli a büntető jellegű szankciót. Ugyanakkor viszont látni kell azt is, hogy az alternatív konkurrenciának a kontraktuális és a lopásért való deliktuális felelősség cumulatiójának általános szabálya helyett való alkalmazása jelentősen mérsékli a rabszolga tulajdonosának felelősségét, ami összhangban áll a római jogtudósok más vonatkozásokban is észlelhető ilyen irányú törekvéseivel.[51]
Ugyancsak a rabszolgatartó felelősségének mérséklését szolgálja az, hogy noxae deditióval el nem hárítható kártérítési felelősséggel érdekelt adósként is általában csak akkor tartozik, ha dolust követett el (vagyis ha rosszhiszeműen elhallgatta, hogy a rabszolga lopásra hajlamos), holott érdekelt adósként (zálogba adóként, eladóként, bérbeadóként) legalább culpa levisért kellene felelnie. A rabszolgatartó a lopásra hajlamos rabszolgával kapcsolatos tájékoztatás elmulasztása tekintetében a dolusnál szigorúbb fokban (a szöveg szerint culpáért) csak akkor felel, ha a szerződés kizárólag az ő érdekében jött létre; ez a helyzet a megbízásnál és a letétnél. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szerződési felelősségnek az az általános szabálya, miszerint az érdekelt adós a dolus mellett culpáért is, sőt esetleg (a klasszikus jogban) tárgyi alapon felel, a rabszolga lopásáért való felelősség vonatkozásában csak az egyoldalúan érdekelt adósokra (a megbízóra és a letevőre) terjed ki.[52]
A fentiekből az a következtetés is levonható, hogy a római jogi szakirodalomban elterjedt "ingyenadós-érdekelt adós" disztinkciónak, mint a szerződési felelősség szabályozása alapjának jelentőségét nem lehet abszolutizálni. A lopásra hajlamos rabszolgáért való felelősség szempontjából a határok máshol húzódnak. Africanus gondolatmenetében az ingyenadós commodator egy csoportba kerül az érdekelt adós zálogba adóval és társaival, míg az ellenkező csoportban egyoldalúan érdekelt adósok vannak (a megbízó és a letevő).[53]
- 165/166 -
4. Visszatérve most már a depositumhoz, összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy e szerződés körében is jelentkeznek a másért való felelősségre jellemző hárompólusú jogviszonyok, de kifejezetten más cselekményéért való felelősséggel csak elvétve találkozunk, és ezekre az esetekre is rendszerint az általános szabályok vonatkoznak:[54] ennek megfelelően a depositarius általában csak saját dolusáért felel, subdepositarius igénybe vétele esetén pedig csupán az utóbbi elleni keresetének engedményezésére köteles. Felelőssége lehet magasabb szintű, sőt akár korlátlan is (fokozott felelősség vállalása, vagy dolózus magatartása folytán beálló eredményfelelősség esetén), amikor viszont objektív felelőssége teljesen "eltakarja" másért való felelősségét. A deponensnek a letett rabszolgáért való felelősségére vonatkozó szabály is az általános culpa- (ill. a klasszikus jogban a "fordított custodia"-) felelősség konkrét megnyilvánulása, amely hasonlóságot mutat a megbízó felelősségével, viszont eltér a többi - nem egyoldalúan érdekelt - adósoknak a rabszolgájuk deliktumával kapcsolatos, mérsékelt felelősségétől.
A másért való felelősség problémája a zálogszerződés (pignus) körében a források szerint elsősorban akkor jelentkezett, amikor a zálogba adott rabszolga lopást követett el. Ez az eset viszonylag gyakori lehetett, hiszen zálogba az adós nem feltétlenül a legmegbízhatóbb rabszolgáját adta.
Si servus pignori datus, creditori furtum faciat, liberum est debitori servum pro noxae deditione relinquere: quod si sciens furem pignori mihi dederit, etsi paratus fuerit pro noxae dedito apud me relinquere, nihilominus habiturum me pigneraticiam actionem ut indemnem me praestet. Eadem servanda esse Iulianus ait, etiam cum depositus vel commodatus servus furtum faciat. (Afr. VIII quaest. D. 13, 7, 31)
Africanus aszerint disztingvál, hogy a zálogba adó fél tudott-e a rabszolga lopásra hajlamos voltáról vagy sem. Ha nem tudott róla, akkor a lopásért csak deliktuális alapon, noxálisan felel, és ilyenkor a záloghitelező a zálogszerződés alapján kártérítést nem követelhet. Ha azonban a zálogba adó fél tudott a rabszolga lopásra hajlamos voltáról, akkor a záloghitelező nem köteles beérni a noxába adással, hanem a szerződés alapján kártérítést követelhet.[55] E fragmentum mondanivalója nem tér el az előző Africanus-szövegétől (D. 47, 2, 62). Africanus itt sem árul el többet az actio commodati és az actiofurti konkurenciájáról. Így a két fragmentum egybevetése alapján azokat a megállapításokat ismételhetem meg, amelyeket az előzőekben tettem. A szerződési felelősség általános szabályaitól tehát eltérést mutat a zálogadósnak a zálogba adott rabszolga deliktumáért való felelőssége, amennyiben felelőssége nem objektív ("fordított custodia"), de még csak nem is culpáért felel, hanem csupán dolusért. Következésképpen a zálogadós dolus hiányában a zálogszerződés alapján nem felel, és csak mint a rabszolga tulajdonosát terheli noxális felelősség, de dolus fennforgása esetén is csak alternatíve terheli a teljes kártérítést involváló kontraktuális, valamint a noxae deditióval ki nem védhető deliktuális felelősség.[56]
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a reálszerződéseknél az adós másért való felelőssége többnyire a rabszolgákért való felelősség formájában jelentkezik. A rabszolga magatartásáért az adós többféle, egymástól eltérő jogcímen tartozhatott felelősséggel: tulajdonosként általában noxalitás szabályai szerint felelt a rabszolga deliktumáért (ha azonban tudomása van a rabszolga lopásra hajlamos voltáról, ill. ha egyoldalúan érdekelt hitelező, akkor a noxae deditióval nem élhet), de emellett a szerződés alapján is felelhetett a rabszolga cselekményeiért. A felelősséget kiváltó tényállások körében a leggyakoribb a lopás, ritkábban fordul elő a dolog különféle okokra visszavezethető elvesztése, míg hiányzik a forrásokban tárgyalt esetekben a damnum iniuria datum. A károkozás (pontosabban: jogellenes rongálás) valószínűleg e szerződések - különösen az átadott dolog használatával járó commodatum - körében sem ment ritkaságszámba, a források azonban e vonatkozásban döntően az adós vagy az extráneus személyek által okozott károkkal foglalkoznak. A károkozás problémája az adós másért való felelősségén belül valószínűleg közelebbről nem ismert gyakorlati okokból nem került előtérbe.
A másért való felelősséget kiváltó magatartások szűk
- 166/167 -
köréhez képest a jogtudósok által az egyes tényállások objektív és szubjektív elemeinek értékelése során alkalmazott finom és következetes disztinkciók révén szélesebb skálát mutat a szankciók választéka: a deliktuális felelősség körében ismert a noxális felelősség és az adós közvetlen deliktuális felelőssége is, a kontraktuális felelősség körében pedig megtaláljuk a dolusévi, a culpáért (ezen belül a culpa in eligendóért) való felelősséget és a custodia-felelősséget is. Elkülöníthető továbbá a teljesítési segédért való, a klasszikus jogban objektív felelősség, valamint az egyéb személyekért, különösen a rabszolgákért való felelősség. Ez utóbbi körön belül különleges a rabszolgáért mint a szerződés tárgyáért való felelősség.
A források elemzése alapján megállapítható, hogy a culpára való utalások jelentős része interpoláció eredményeként került a szövegekbe, míg a culpa in eligendo mint a másért való felelősség sajátos konstrukciójának megjelenése a fent elemzett szövegekben többnyire interpolációnak tulajdonítható. Az érdekelt adós ugyanis a teljesítési segédért a klasszikus jogban objektív alapon felelt, sem a culpa in eligendo, sem pedig a segéd culpájának fennforgása nem volt szükséges az érdekelt adós felelősségének a custodia alapján való megállapításához. Mindazonáltal a dolog eltűnése, illetve lopás esetén az adós, vagy a segéd culpája a iustinianusi jogban általában megdönthetetlenül vélelmezve volt, a felelősség foka tehát a klasszikus joghoz képest gyakorlatilag nem csökkent. Ugyanakkor viszont a kontraktuális és a deliktuális felelősség halmozása a rabszolgáért való felelősség körében a klasszikus jogra nézve sem észlelhető, ami - a scientia jóindulatú értékeléséhez hasonlóan - a rabszolga tulajdonosa számára jogpolitikai megfontolásból nyújtott kedvezményként értékelhető. Arra is láttunk azonban példát (D. 47, 2, 62, 5), amikor a jogtudós (Africanus) a károsult érdekeit védő döntést hozott az aequitas alapján.[57] ■
JEGYZETEK
* E tanulmány részlet a szerző A másért való felelősség a római jogban címmel készülő akadémiai doktori értekezéséből.
[1] Reálszerződések alatt az ún. contractus reales nominatit értem, tehát a kölcsönt (mutuum), a haszonkölcsönt (commodatum), a letétet (depositum) és a (kézi)zálog-szerződést (pignus). Deliktumokról beszélve elvileg a lopásra (furtum) és a jogellenes rongálásra (damnum iniuria datum) gondolok, de mint látni fogjuk, a reál szerződések adósainak másért való felelőssége körében a damnum iniuria datum a források tanúsága szerint nem játszott jelentős gyakorlati szerepet.
[2] ld. részletesebben Földi A.: A hajósi-fogadósi receptum-felelősség és a custodia viszonyának kérdéséhez, Acta Fac. Pol.-Iur. Univ. Budapest, 33 (1991/1992), 9 skk.
[3] P. Krückmann: Custodia, SZ 64 (1944), 46 szerint "Die Kustodiahaftung ist eingeführt, nicht bloß benutzt, um die Dritthaftung zu rechtfertigen und hängt mit Entgeltlichkeit und Utilitätsprinzip nur lose zusammen."
[4] E három reálszerződés formájául a régebbi jogban a fiducia szolgált, ezzel kapcsolatban ld. J. A. C. Thomas: Pro noxal surrender, Labeo 17 (1971), különösen 32. E problémával bővebben nem kívánok foglalkozni (ld. mindazonáltal az 56. jegyzetet), miként azzal sem. hogy mikor alakultak ki az egyes reálszerződések, és mennyiben lehet az Obligationen re contractaet reálszerződéseknek nevezni.
[5] Azt az elvet, amely szerint az őrzött dolog ellopása esetében az actio furti megindításának joga a custodia-kötelezettet illeti meg, a legvilágosabban Gaius fejti ki (3, 203skk.). W. W. Buckland: The Roman Law of Slavery, Cambridge 1908, 124 a Paul. XXXIX ed. D. 47, 2, 54, 2 kapcsán jegyzi meg, hogy "the whole theory of this interesse of a person with no ius in rem is a juristic development. It is abnormal: it is not thoroughly worked out, and this is not the only point, at which its logic breaks down." Ezzel szemben Molnár I.: A vállalkozói és a munkabérszerződés alanyainak felelőssége és veszélyviselése a római jogban (= Acta Jur. et Pol. Szeged, XXXI, 2), Szeged 1974, 12 találóan állapítja meg, hogy e szabály "a jogtudomány megfelelő reagálása volt a conductor érdekében a custodia-kötelezett tehermentesítésére." Téves Mádl F.: A deliktuális felelősség a társadalom és a jog fejlődésének történetében, Bp. 1964, 227 azon megállapítása, miszerint az ab eo dominus suum consequi non potest (Gai 3, 205) kitétel arra utalna, hogy fizetésképtelensége esetén a custodia-kötelezett vállalkozó mentesül a megrendelő ellopott dolgáért való felelősség alól, és a tulajdonosnak a tolvajt kell perelnie: a potest ugyanis nem arra utal, hogy a megrendelő (a vállalkozó bírlalatába került, majd ellopott dolog tulajdonosa) nem perelhetné a vállalkozót, hanem arra, hogy a megrendelő a vállalkozó fizetőképességének vagy -készségének hiányában ténylegesen nem tudja érvényesíteni követelését a vállalkozóval szemben. A megrendelő ilyenkor a tolvaj elleni actio furti mint tiszta büntetőkereset mellett halmozva perelheti a vállalkozót is actio locatival, és ha utóbbi az ítéleti marasztalásnak nem tenne eleget, akkor vele szemben végrehajtási eljárás helyezhető folyamatba.
[6] Joggal jegyzi meg R. Knütel: Die Haftung für Hilfspersonen im römischen Recht, SZ 100 (1983), 379 hogy a commodator a lopásért való felelősség alól akkor is mentesül, ha lemond az őt a szerződés alapján megillető kártérítési igény érvényesítéséről.
[7] Ennek megfelelően kell értelmezni a kompenzációra nem utaló Afr. VIII quaest. D. 13, 6, 21, 1 helyet is ("et si tibi rem periculo tuo utendam commodavero eaque a servo meo subripiatur, agere mecum furti possis servi nomine.").
[8] Buckland: Slavery (id. 5. j.), 123 e szabály célját sem látja egyértelműnek.
[9] I. Goldschmidt: Über die Verantwortlichkeit des Schuldners für seine Gehülfen, ZgH 16 (1871), 292sk. szerint e tényállás, nemkülönben a mindjárt említésre (a 4. pontban pedig részletesebb elemzésre) kerülő Afr. D. 47, 2, 62 szövegben szereplő tényállások, minthogy bennük a rabszolgák (és az állatok) mint a szerződés tárgya által elkövetett deliktumokért való felelősség jelentkezik, nem tartoznak a segédekért való felelősség körébe ("Einem anderen Gebiete gehört die nach Römischem Recht mögliche Haftung für Delicte der Vertragsobjecte [Sklaven bez. Thiere] an."). Goldschmidt utal arra is, hogy ezek az esetek a szerződés tárgyának hibáján alapuló, az egyes szerződésekre vonatkozó szabályoknak megfelelő kártérítési felelősség konkrét megnyilvánulásai, és e szabályokból a segédek deliktumaiért való felelősségre nézve semmilyen közvetlen következtetést nem lehet levonni. Véleményét csak részben tudom elfogadni. Nem látom indokoltnak a rabszolgák és az állatok parifikálását, hiszen az állat deliktumot nem követhet el, az állatkárokért való felelősségnek a deliktumokéihoz részben hasonló szabályai pedig nemcsak a rabszolgák, hanem a filius familias által elkövetett deliktumokért való felelősséggel is párhuzamba állíthatóak, minthogy az utóbbi kettő között csak minimális különbség mutatkozik. Tanulmányom tárgyát egyébként sem csupán a segédért való felelősség képezi, hanem - az 1. pontban vázolt, tágabb kört átfogó - másért való felelősség római jogi szabályait kívánom bemutatni, már pedig ezek közé a történeti szemlélet alapján a szóbanforgó szabályok akkor is beletartoznak, ha a másért való felelősség szabályainak későbbi fejlődésére nem gyakoroltak hatást.
[10] Kifejezetten ezüst étkészlet commodatumáról szólnak az Ulp. XXVIII ed. D. 13, 6, 5, 14 és a Gai. IX ed. prov. D. 13, 6, 18 pr. szövegek. E forráshelyekhez ld. legújabban H. Ankum: Prèt de couverts d'argent pour un déjeuner en droit romain classique, Mélanges Fritz Sturm, Liége 1999, I, 14.
[11] J. Baron: Diligentia exactissima, diligentissimus paterfamilias oder die Haftung für custodia, AcP 52 (1869), 70.
[12] F. Schulz: Die Haftung für das Verschulden der Angestellten im klassischen römischen Recht, GrünhZ 38 (1911), 17sk.o. A mali homines Schulz szerint latronest jelent. Hasonlóan J. Vány: Custodia, APal 12 (1929), 117; V. Arangio-Ruiz: Responsabilità contrattuale in diritto romano, Napoli 19332, 1132; F. Pastori: Il commodato nel diritto romano, Milano 1954, 274.
[13] C. Ferrini: Opere, Milano 1929, III, 176.
[14] G. MacCormack: Culpa in eligendo, RIDA 18 (1971), 532.
[15] Knütel: Haftung für Hilfspersonen (id. 15. j.) 389 hivatkozik e vonatkozásban az Ulp. XXXII ed. D. 19, 2, 13, 1 helyre. Knütel nézetéhez áll közel R. Zimmermann: The Law of obligations. Roman foundations of the civilian tradition, Oxford 19963, 1120 álláspontja, aki szerint a culpa-felelősség itt már majdnem az objektív felelősség szintjére van fokozva.
[16] R. Robaye: L'obligation de garde. Essai sur la responsabilité contractuelle en droit romain, Bruxelles 1987, 315. A szöveg klasszikus volta mellett foglal állást P. Voci: Diligentia, custodia, culpa, SDHI 56 (1990), 1067 is.
[17] F. M. De Robertis: La responsabilità contrattuale nel sistema della grande compilazione, II, Bari 1982, 65221 szerint a szöveg valódi culpa in eligendóra utal, amellyel kapcsolatban a commodatariusnak megengedték az exkulpációt.
[18] Földi: A hajósi-fogadósi receptumfelelősség (id. 2. j.), 11. E nézetemet egyetértően idézi M. Wimmer: Besitz und Haftung des Vindikationsbeklagten, Köln-Weimar-Wien 1995, 81.
[19] Csak a posztklasszikus-iustinianusi jogra nézve erősítheti meg a dolgot visszavivő segédért való szubjektív alapú felelősség teóriáját az Ulp. XXXII ed. D. 19, 5, 20, 2 szöveg. Mert ha egyetértünk is De Robertis: Responsabilità contrattuale (id. 17. j.), II, 636sk. értelmezésével, aki a szöveg első mondata alapján a culpa in eligendót konstatálja, ennek ellentmond a második mondat, amelyben a Labeóra hivatkozó Ulpianus leszögezi, hogy a segédek culpájáért való az adós a maga részéről már objektív alapon felel (ez tulajdonképpen másért való felelősség). Ez utóbbi felelősségi kontrukció klasszikusnak tűnik, amellyel kapcsolatban nem meggyőző Schulz: Haftung für Angestellten (id. 12. j.), 10sk. radikális - a segédek culpájára való utalást törlő - interpolációkritikája. A szöveg alapos, de kimondottan szubjektív felelősségként való elemzését adja Goldschmidt: Verantwortlichkeit für Gehülfen (id. 9. j.), 317.
[20] Goldschnüdt: id. m. 3162.
[21] Arra az esetre, amikor az inspector megtekintésre átvett egy dolgot, a római jogtudósok analógia alapján, az inspector érdekeltségétől függően a cammadatum vagy a depositum szabályait alkalmazták, vö. Voci: Diligentia (id. 16. j.), 75sk., aki az inspectorral kötött szerződést innominát kontraktusnak nevezi. Hasonlóan Pastori: Commodato (id. 12. j.), 2638; Rabaye: L'obligation de garde (id. 16. j.), 399. Megjegyzendő, hogy az inspector érdekeltsége nem díjazást jelent, mert ez esetben locatio conducilo állna elő. A saját érdek nélkül eljáró inspectorra valószínűleg azért nem a mandatum szabályait alkalmazták, mert a letét - reálszerződés jellege és felelősségi szabályai révén - előnyösebb volt a becsüs számára.
[22] Vö. F. M. De Robertis: La disciplina della responsabilità contrattuale nel sistema della compilazione giustinianea, II, Bari 1964, 305skk. De Robertis: Responsabilità contrattuale (id. 17. j.), I (1983), 201 szerint a custodia kifejezést a kompilátorok azért hagyták meg, mert azt amúgy is szubjektív felelősségként (diligentia in custodiendo) értelmezték. Ennek azonban ellentmondani látszik az, hogy a custodiával közvetlen összefüggésben történik utalás az actio furti aktív legitimációjára.
[23] De Robertis: Responsabilità contrattuale, I (id. 17. ill. 22. j.), 446sk. szerint a culpa in eligendo a rabszolga culpája alapján megdönthetetlenül vélelmezve van, egy másik helyen (II, 670) pedig rámutat arra, hogy a commodatarius csak vis inaiar esetén mentesül a felelősség alól. Hasonlóan vélekedik C. A. Cannata: Sul problema della responsabilità nel diritto privato romano, Catania 1996, 8358 is, aki szerint a culpáért való helytállás alatt ebben az esetben a veszélyviselés (bele nem értve a vis maiort) is értendő.
[24] Schulz: Haftung für Angestellten (id. 12. j.), 11 szerint a si quidem...culpam kitétel helyén custodiam állt, és a non tam idoneum, valamint az ut... possit kitételek is utólag kerültek a szövegbe. Hasonlóan J. Paris: La responsabilité de la custodia en droit romain. Paris 1926, 142; Vázny: Custodia (id. 12. j.) 117; Arangio-Ruiz: Responsabilità (id. 12. j.), 113; J. Miquel: Periculum locatoris, SZ 81 (1965), 152; Molnár I.: A római magánjog felelősségi rendje. Szeged 1994, 168.
[25] Megerősíti e feltevést az Ulp. XXXII ed. D. 19, 5, 20, 2-ben szereplő "certe culpam eorum, quibus custodiendum perferendumve dederis, praestare te oportere Labeo ait" kitétel, amelynek érvényessége az inspector felelősségére is kiterjed. Mint arra az újabb irodalomban Cannata: Sul problema della responsabilità (id. 23. j.), 9587 rámutat, e forráshelyben is kifejezésre jut az a klasszikus római jogban már megszilárdult elv, miszerint a teljesítési segédért az adós úgy felel, mintha maga járt volna el, a segéd culpája mellett tehát nem szükséges az, hogy még culpa in eligendo is fennforogjon, vö. P. F. von Wyss: Die Haftung für fremde Culpa nach römischem Recht, Zürich 1867, 109sk. Schulz: Haftung für Angestellten (id. 12. j.), 14 szerint Iustinianus az inspector felelősségét oly módon csökkentette a culpa in eligendo szintjére, hogy az utóbbi fennforgását kár esetén megdönthetően vélelmezte. Arangio-Ruiz: Responsabilità (id. 12. j.), 113 is interpolációnak tulajdonítja a culpa in eligendóra való utalást. Nem értek azonban egyet azzal a megállapításával, miszerint "è questo uno dei pochi casi in cui tale concetto (ti. a culpa in eligendo) ci si presenta in tema di responsabilità contrattuale"; a forrásszövegek tanúsága szerint ugyanis a culpa in eligendo nem fordul elő ritkábban a szerződéses felelősség terén, mint szerződésen kívül. Knütel: Haftung für Hilfspersonen (id. 15. j.), 381 skk. síkra száll a szöveg klasszicitása mellett, és arra a következtetésre jut, hogy mivel a dolog visszaküldése a másik fél érdekét is szolgálja, az inspector legfeljebb culpájáért felel. Hasonlóan Robaye: L'obligation de garde (id. 16. j.), 398skk.
[26] Arangio-Ruiz: Responsabilità (id. 12. j), 96. Hasonlóan már korábban Schulz: Haftung für Angestellten (id. 12. j.),14skk. A forrást interpoláltnak tartja Pastori: Commodato (id. 12. j.), 251 is.
[27] F. Haymann: Textkritische Studien zum römischen Obligationenrecht, ZSS 40 (1919), 181 szerint "Der Kompilator fingiert mit dem sprachlich anstössigen in eam quoque ... ein individuelles Verschulden des Kommodatars..."
[28] Vö. Cannata: Sul problema della responsabilità (23. j.), 8251. A forrásszövegben használt periculum szó iustinanusi értelmezésével kapcsolatban ld. De Robertis: Responsabilità contrattuale (id. 17. ill. 22. j.), I, 47082; II, 65639; 660sk.
[29] Ld. erre a következő forráshelyeket: "... si quis utendam rem acceperit eamque in alium usum transtulerit, furti obligatur..." (Gai 3, 196); "Eum, qui quod utendum accepit ipse alii commodaverit, furti obligari responsum est." (Gaius XIII ed. prov. D. 47, 2, 55, 1.) A furtum usus kapcsán M. Pouret: Du contrai de commodat, Paris 1895, 50 "rigueur primitive"-ről beszél, amelyet mindazonáltal enyhített az a szabály, miszerint a commodatarius mentesült a deliktuális felelősség alól, ha úgy vélhette, hogy magatartása nem ellentétes a tulajdonos akaratával, ld. Pomp. XXXVIII Q. Muc. D. 47, 2, 77 pr.
[30] Az actio commodati és az actio furti halmozhatósága a klasszikus jogtudósok között valószínűleg vitatott volt, Iav. XV ex Cass. D. 47, 2, 72 pr. szerint a két kereset csak alternative indítható, a többségi nézet (ld. Ulp. XXX Sab. D. 17, 2, 45) azonban megengedte a cumulatiói, ld. ilyen értelemben Ferrini: Opere (id. 13. j.), III, 197. A glosszátorok óta számos tekintélyes tudós képviselte azt a nézetet, miszerint Iavolenus nem is az actio furtiról, hanem a condictio furtiváról beszélt, amely mint actio reipersecutoria kétségtelenül alternatív viszonyban áll az actio commodatival, ld. összefoglalóan E. Levy: Die Konkurrenz der Aktionen und Personen, I-II, Berlin 1918-1922, II 1, 95skk. Az újabb szakirodalomban a cumulatiói elveti M. Kaser: Das römische Privatrecht, II2, München 1975, 4335; D. Liebs: Die Klagenkonkurrenz im römischen Recht, Göttingen 1972, 87skk.
[31] A depositarius másért való felelősségét tehát nem indokolt teljesen figyelmen kívül hagyni, ahogy azt W. Litewski: Depositary's liability in Roman law, AG 190/2 (1976), 3skk. teszi.
[32] C. bongo: Corso di diritto romano. Il deposito, Milano 1933, 54 joggal mutat rá arra, hogy tévesek azok a nézetek, amelyek szigorúbbnak gondolják az őrzés másra bízásának szabályait. Ahogy írja, "il richiedere di più per la leceità del subdeposito; l'affermare cioè ... che il subdeposito ... debba esser giustificato positivamente da ragioni di necessità o di effettiva migliore tutela dell'interesse del primo deponente, non corrisponde né al sistema del diritto classico, né al sistema del diritto giustinianeo puro...".
[33] Longo: id. m. 55.
[34] "Si is, apud quem rem deposueris, apud alium eam deponat et ille dolo quid admiserit, ob dolum eius, apud quem postea sit depositum, eatenus eum teneri apud quem tu deposueris, ut actiones suas tibi praestet." (Afr. VII quaest. D. 16, 3, 16.) Az e forráshelyben kimondott szabály főszabály-jellegére ld. Wyss: Haftung für fremde Culpa (id. 25. j.), 92.
[35] Goldschmidt: Verantwortlichkeit für Gehülfen (id. 9. j.), 302 szerint az actio utilis az első letevőt az aequitas folytán (vö. C. 4, 32, 8, 1 [a. 293]) általában is megillette.
[36] "Si quis rem penes se depositam apud alium deposuerit, tam ipse directam, quam is qui apud eum deposuit, utilem actionem depositi habere possunt." (Paul. sent. 2, 12, 8 = coll. 10, 7, 8.)
[37] A forráshelyet sokan gyanúsították interpolációval, ld. összefoglalóan A. Cenderelli: Le garanzie personali delle obbligazioni per debiti e crediti della eredità giacente, SDHI 30 (1964), 130, aki a maga részéről a szöveget hitelesnek tartja. A szöveg nézetem szerint is eredeti, de valószínűleg rövidített formában maradt ránk.
[38] A tömör szöveg szerint iussumról van szó, amellyel a patrónus felelősséget vállal azért, hogy a libertinus teljesíteni fogja a közte és a letevő között a iussum alapján létrejövő szerződésből folyó kötelezettségeit, E. Seckel: Heumanns Handlexikon zu den Quellen des römischen Rechts, Jena 19079, s. v. iussum, e. a.
[39] Ez a tényállás jelentősen eltér attól az Africanus által tárgyalt főszabályszerű esettől, amelynél a letéteményes a letevővel szemben a segédért csak az őt megillető kereset engedményezésével felel ("Si is, apud quem rem deposueris, apud alium eam deponat et ille dolo quid admiserit, ob dolum eius, apud quem postea sit depositum, eatenus eum teneri apud quem tu deposueris, ut actiones suas tibi praestet." Afr. VII quaest. D. 16, 3, 16). Az eltérés oka az, hogy az Africanusnál szereplő esetben a letéteményes, amikor a dolog őrzését másra bízta, pusztán egy olyan lehetőséggel élt, amely őt a szerződési szabadság alapján megillette, míg az Ulpianus által tárgyalt esetben teljesítési segéd alkalmazására került sor a magatartásáért való kifejezett felelősségvállalás mellett. Az Africanus által leírt főszabályhoz képest ismét eltérő az az eset, amikor - föltehetően a subdepositum jogellenességére tekintettel - az első letevő közvetlenül perelheti a subdepositariust utilis actióval ("Si quis rem penes se depositam apud alium deposuerit, tam ipse directam, quam is qui apud eum deposuit, utilem actionem depositi habere possunt." [Paul. sent. 2, 12, 8 = coll. 10, 7, 8]).
[40] A letevő ajánlkozását a római jogtudósok általában is a custodia-felelősség elvállalásának tekintették, ld. Ulp. XXX ed. D. 16, 3, 1, 35 ("...se quis deposito obtulit, idem Iulianus scribit periculo se depositi illigasse, ita tamen, ut non solum dolum, sed etiam culpam et custodiam praestet, non tamen fortuitos casus."). Ez utóbbi forráshely értelmezése a szakirodalomban nem egységes. J. Rosenthal: Custodia und Aktivlegitimation zur Actio furti, SZ 68 (1951), 228 szerint a letéteményes valószínűleg érdekelt adós, és nem pusztán szívességből vállalkozott a dolog megőrzésére. H. T. Klami: Mutua magis videtur quam deposita, Helsinki 1969, 13. § szerint a se obtulit kitétel úgy is értelmezhető, hogy a letéteményes önkényesen beavatkozott más ügyébe, ami indokolttá teszi szigorúbb felelősségét (ld. H.-P. Benöhr recenzióját, SZ 89 [1972], 440). Robaye: L'obligation de garde (id. 16. j.), 45 szerint a felelősség alapja az, hogy ha valaki önként ajánlkozik egy feladat elvégzésére, akkor elvárható, hogy gondosan járjon el (Robaye ugyanis a custodiát, mint általában, itt is szubjektív felelősségként értelmezi), és a másik fél ne járjon rosszabbul annál, mintha nem ajánlkozott volna. Robaye felhívja a figyelmet arra, hogy az önként ajánlkozó letéteményes felelősségét a Code civil 1928. cikkelye is szigorúbban rendeli megítélni.
[41] G. MacCormack: Periculum, SZ 96 (1979), 149 rendes mandatumra gondol, és ezen az alapon a szöveget "ambiguous text"-nek tartja, és fölveti annak lehetőségét, hogy a dolog nem is a letevőé, hanem a megbízóé, és ebben az "inverz" tényállásban a megbízott letevő nem felel a megbízó irányában.
[42] Ez az értelmezés inkább hipotetikus, semmint bizonyítható. A szövegben szereplő omnimodo ... teneri kitételből úgy tűnik, hogy a letéteményesért fideiussiós kezességet vállaló patrónus felelőssége szigorúbb a letéteményes saját felelősségénél. A felelősség szigorúbb fokát Ulpianus azzal jellemzi, hogy a kezes akkor is felel, ha a letéteményes nem követett el ugyan dolust, de a dolog nála van. A dolus hiányára való utalásból arra lehet következtetni, hogy a kezes minimálisan a letéteményes culpájáért felel, bár az omnimodo tenetur kitétel alapján ad absurdum a vis maiorig terjedő felelősségre is lehet gondolni (vö. Ulp. XIV ed. D. 4, 9, 3, 1). Még nehezebben értelmezhető az est tamen res apud eum kitétel, amely valószínűleg a kezes felelősségének a mérséklését szolgálja abban az esetben, amikor a letéteményes nem volt dolózus. Cenderelli: Garanzie personali (id. 37. j.), 132skk. szerint - ha kissé nehezen követhető fejtegetését helyesen értelmezem - a kezes felelőssége nem szigorúbb a letéteményesénél, mert nézete szerint Ulpianus arról beszél, hogy ha a dolog megvan, de a letéteményes azt dolusa miatt nem tudja vagy nem akarja kiadni, akkor a kezes felel, de nem felel sem a letéteményes culpájáért, sem pedig a dolog véletlen elpusztulásáért.
[43] A Mommsen-féle konjektúra nélkül a szöveg ellentmondásos lenne.
[44] A régebbi interpolációgyanúsításokhoz csatlakozó A. Watson: Contract of mandate, 41 szerint a forráshely "[is] a notoriously corrupt text and it would be dangerous to draw conclusions of any kind from it". Erősen interpoláltnak tartja a szöveget H. H. Pflüger: Zur Lehre von der Haftung des Schuldners nach römischem Recht, SZ 65 (1947)175skk. és Liebs: Klagenkonkurrenz (id. 30. j.) 120 is. Óvatosabban nyilatkozik P. Stein: Fault in the formation of contract in Roman Law and Scots Law, Edinburgh-London 1958, 148skk.; Thomas: Pro noxal surrender (id. 4. j.), 23skk.; G. MacCormack: The liability of the mandatory, Labeo 18 (1972), 167; W. Waldstein: Entscheidungsgrundlagen der klassischen römischen Juristen, ANRW II, 15 (1976), 75268; F. Wieacker: Offene Wertungen bei den römischen Juristen, SZ 94 (1977), 30106.
[45] Az eladó felelősségével bővebben nem kívánok foglalkozni, mert a probléma elemzése a jelen tanulmány kereteit meghaladná. Liebs: Klagenkonkurrenz (id. 30. j.), 120 szerint itt az eladott, de a vevőnek még át nem adott, így de iure még az eladó tulajdonában álló rabszolgáért való felelősségről van szó. Az mindenesetre kétségtelen, hogy az eladó általában csak reticentia esetén felelt a vevő tulajdonába került rabszolga által elkövetett lopásért, ld. Ulp. XXXII ed. D. 19, 1, 13, 1; Marci. IV regul. D. 21, 1, 52, vö. Jakab É.: Stipulationes aediliciae (= Acta Jur. et Pol. Szeged, XLIV, 7), Szeged 1993, 58; uő: "Praedicere" und "cavere" beim Marktkauf, München 1997, 132; Hamza G.: Az eladói kellékszavatosság fejlődése a római jogban, Acta Fac. Pol.-Iur. Univ. Budapest 32 (1990), 47.
[46] Knütel: Haftung für Hilfspersonen (id. 15. j.), 437 szemléletesen mutat rá arra, hogy Africanus az aequitas érvényre juttatása céljából áttörte a nec factum servi domino obesse debere nisi hactemis ut ipso careat (Paul. VI ed. D. 2, 10, 2) elvét.
[47] A locatio conduction a Digestában fennmaradt töredék szövegének megelőző része - Lenel Palingenesiáját figyelembe véve is ezt kell konstatálnunk - nem említi.
[48] Egyes romanisták szerint Africanus eredetileg nem zálogszerződésről és letétről, hanem fiduciáról (f. cum creditore,f. cum amico), ld. az 56. jegyzetben írottakat.
[49] De Robertis: La disciplina (id. 22. j.), II, 404 rámutat arra, hogy a klasszikusok a rabszolga gazdáját vétkességétől függetlenül tették felelőssé, de a culpára való interpolációnak tulajdonítható hivatkozás Iustinianus korában sem jelentett szubjektív felelősséget, mert a letevő culpája megdönthetetlenül vélelmezve volt, ill. fikció tárgyát képezte, ld. hasonlóan De Robertis: Responsabilità contrattuale, II (id. 17. j.), 735. D. Nörr: Die Entwicklung des Utilitätsgedankens im römischen Haftungsrecht, SZ 73 (1956), 91 is interpoláltnak tartja a culpára vonatkozó utalást, ld. még ilyen értelemben Zimmermann: Law of obligations (id. 15. j.), 430.
[50] Tagadó álláspontot képvisel Levy: Konkurrenz (id. 30. j.), II, 1, 71skk; Th. Mayer-Maly: Locatio conductio, Wien-München 1956, 201; Knütel: Haftung für Hilfspersonen (id. 15. j.), 393; velük szemben ld. Schulz: Haftung für Angestellten (id. 12. j.), 33; Haymann: Textkritische Studien (id. 27. j.), 253; MacCormack: Culpa in eligendo, 536; Liebs: Klagenkonkurrenz (id. 30. j.), 121.
[51] E törekvéssel kapcsolatban vö. Földi A.: Kereskedelmi jogintézmények a római jogban, Bp. 1997, 184sk.
[52] A szövegből - és tudomásom szerint más fonásokból sem - nem derül ki, hogy kit terhelt ezekben az esetekben a scientia bizonyítása. Mindenesetre könnyebb a dolus fennforgását bebizonyítani, mint annak hiányát, hiszen elegendő egyetlen, a rabszolga által elkövetett olyan lopás tényét bizonyítani, amelyről gazdájának tudnia kellett. Ennél többet nem kívánhattak meg a meglopott féltől, hiszen egy olyan merőben szubjektív momentum, mint a fides bizonyítása mindig nagyon nehéz: az nyilván nem volt cél, hogy bármelyik felet kitegyék az ún. Beweisnotstandnak. Gyakorlati szempontból tehát az látszik valószínűnek, hogy a dolus fennforgásának bizonyítása a károsultat terhelte, de könnyített formában.
Érdekes az is, hogy az érdekelt adósnak minősülő zálogba adót, eladót és bérbeadót a lopásra hajlamos rabszolgával kapcsolatban nem terhelte szigorúbb felelősség, mint a commodatori, holott utóbbi ingyenadós, bár az elképzelhető, hogy a haszonkölcsönbe adó dolusának bizonyításához többet kívántak meg, mint az érdekelt adósok dolusának bizonyításához, vagyis a haszonkölcsönnél a commodatariusi terhelő onus probandi doli súlyosabb volt.
[53] Ugyanígy a szinallagmatikus emptio venditio és locatio conductio egy csoportba kerül az egyenlőtlenül kétoldalú commodatummal és pignusszal igaz, a másik csoport itt is homogén.
Africanus gondolatmenete valamelyest kvadrál B. Kübler: Das Utilitätsprinzip als Grund der Abstufung bei der Vertragshaftung im klassischen römischen Recht, Festgabe O. Gierke, Weimar, 1910, II, 235skk. elméletével (bár azt nem erősíti meg), amely az érdekeltség, és ebből következően a szerződési felelősség három fokozatát különbözteti meg: a szerződés egyedül a hitelező érdekében jön létre (mandatum, depositimi: az adós csak dolusért felel), a szerződés mindkét fél érdekében jön létre (pignus: culpáért való felelősség), a szerződés egyedül az adós érdekében jön létre (commodatum: az adós custodiáért felel). Kübler nézetének ismertetését és kritikáját ld. Marton G.: A polgári jogi felelősség [sajtó alá rend. Zlinszky J.], Bp. 1992, 353104; Molnár: A római magánjog felelősségi rendje (id. 24. j.), 214.
[54] Mint láttuk, az egyetlen jelentős eltérést a letevőnek a lopásra hajlamos rabszolgáért felelőssége mutatja.
[55] A noxae deditio lehetősége a rabszolga lopási hajlamáról tudó zálogadóst is megilleti, ld. a Paul. XXII ed. D. 13, 6, 22 hellyel kapcsolatban fentebb írottakat.
[56] Ferrini: Opere (id. 13. j.), III, 107 szerint mindkét Africanus-szövegben fiducia cum creditoréról, és nem pignusról volt szó, ami azt jelenti, hogy a záloghitelező tulajdonossá vált, ennek ellenére Ferrini szerint a zálogadósnak módja volt a noxába adásra, ami a fiducia sajátosságai közé tartozik. Stein: Fault in the formation of contract (id. 44. j.) 148skk. a kérdés szinte teljes irodalmának áttekintése alapján arra a - Ferrini szövegkritikai értékeléséhez hasonló - következtetésre jut, hogy a D. 47, 2, 62-beli szöveg adja meg a kontextust, viszont a D. 17, 1,31 fragmentum pontosabban őrzi az eredeti Africanus-szöveget. Stein abban is egyetért Ferrinivel, hogy Africanus eredetileg fiducia cum creditoréről (ill. a letéttel kapcsolatban fiducia cum amicóról) beszélt, és ennek alapján konjekturális magyarázatot ad a noxae deditio alkalmazhatóságát illetően. Ld. hasonlóan Thomas: Pro noxal surrender (id. 4. j.), 23. E magyarázatok azonban aligha visznek közelebb a megoldáshoz, hiszen az állítólagos fiduciárius jelleg ellenére más szabály vonatkozik a zálogadósra és a letevőre, arról aztán már nem is beszélve, hogy a D. 47, 2, 62-ben említett commodatumról szintén fel lehetne tételezni, hogy Africanus eredetileg azt is fiducia cum amicóként tárgyalta.
[57] A D. 13, 6, 10, 1-ben szereplő hivatkozás az aequitasra a teljesítési segéd culpájáért való - a klasszikus jogban azonban valószínűleg objektív - felelősség indokolását szolgálja, ezért klasszicitása kétségesnek tűnik.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest).
Visszaugrás
