"A tét kétségkívül nagy, különösen, ha figyelembe vesszük Európa sötét múltját az antidemokratikus rezsimekkel, valamint ezeknek a rezsiemknek a nacionalizmussal való kapcsolatát. Ez a sajátos kapcsolat ráadásul válságok idején ijesztően könnyen felerősödik, és nyugtalanítóan nagy népszerűségre tesz szert."
Catherine Dupré The Age of Dignity - Human Rights and Constitutionalism in Europe című könyve 2015-ben jelent meg először, keménykötésben. A jelen írás alapjául szolgáló puhakötésű könyv tartalmában megegyezik az immáron öt éve közreadott szövegváltozattal. Mégis, az emberi méltóságról és az európai alkotmányosságról szóló monográfia - az alkotmányosságot az elmúlt években ért rendkívüli kihívások miatt - a huszonegyedik század második évtizedének végén mintha még aktuálisabb lenne, mint a szöveg eredeti megjelenésekor. A könyv kiindulópontja, hogy a huszadik század az emberi méltóság korszakaként fogható fel, ugyanis a második világháborút követően, az emberi jogok egyetemessé válásával, az emberi méltóság globális érték lett. Ennek kézzelfogható eleme, hogy immáron nem csak az alkotmányok szövegéből, hanem az emberi jogi tárgyú bírói ítéletekből is kiolvasható az emberi méltósághoz való jog egyetemessége.[2]
Az emberi méltóság mint egyetemes érték térnyerésének hátterében leginkább két tényező áll: egyrészt az élet és a halál határvonalai közötti változás, különösen a biotechnológiai fejlődés eredményeivel összefüggésben (például az életképtelen embriók kiszűrésének lehetősége vagy éppen az életfenntartó orvosi eszközök és módszerek térnyerése). Másrészt, az emberi méltóság megértéséhez elengedhetetlen, hogy az emberi jogok védelmének szélesebb kontextusában közelítsünk hozzá. Ennek megfelelően arra van szükség, hogy egy folyamatosan fejlődő és történelmi korszakonként eltérő jogi konstellációban értelmezzük a fogalmat, és ezt a megközelítést a szerző is következetesen alkalmazza. Ezzel összefüggésben ráadásul elengedhetetlen, hogy - miként azt Susanne Baer hangsúlyozta - az emberi méltóságra a szabadság és az egyenlőség fogalmaival összefüggő elemként tekintsünk.[3]
A méltósághoz való jog egyetemessé válásában továbbá jelentős szerepe volt a huszadik század második felében lezajlott demokratizálódási folyamatoknak, amelyek új, demokratikus alkotmányok kodifikációját is eredményezték. Az emberi méltóság alkotmányi szintű megjelenése elsődlegesen régiónk alkotmányjogát jellemezte, és a volt szocialista blokk országainak egy része nem pusztán a diktatúrából a demokráciába való átmenet során támaszkodott az emberi méltóság eszméjére,[4] hanem később is, amikor ennek az átmenetnek a betetőzéseként az Európai Unió tagállamai is lettek a 2000-es évek elejére-közepére. A folyamat egyik legfontosabb mérföldköve ugyanakkor az emberi méltóság szupranacionális szintű elismerése volt, előbb az Európai Unió Alapjogi Chartájának első szakaszával, majd a lisszaboni szerződéssel, amely az emberi méltóságot uniós alapértékként határozta meg.[5] De kiemelendő a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának kapcsolódó gyakorlata, amely egységes alapjogi standardként szolgál az emberi méltóság európai felfogását illetően is.
Az emberi méltóság modernkori fogalmának alapját az a nyugat-európai emberi jogi felfogás adja, miszerint minden ember egyenlőnek születik, egyúttal mindenkit azonos mértékben és minőségben illeti meg a méltóság.[6] Az emberi méltóság - valamennyi alapjoghoz hasonlóan - többet jelent a puszta jogi deklarációban foglaltaknál, illetve, a fogalom eredetét szélesebb történelmi kontextusban célszerű vizsgálni. Ez a gondolatmenet felveti azonban azt a lehetőséget, hogy az emberi méltóság fogalmának megjelenése nem feltétlenül esik egybe annak nemzetközi jogi deklarációjával. Sőt, felmerül, hogy sok tekintetben leegyszerűsíti az emberi méltóság mint egyetemes emberi jog valódi tartalmát az, ha a fogalom megszületését a nemzetközi emberi jogi deklarációkkal, így mindenekelőtt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával azonosítjuk.
Az emberi méltóság ugyanis nem pusztán az emberi jogi dogmatika szempontjából releváns, az európai alkotmányosság nélkülözhetetlen alapelve, hanem olyan alkotmányos érték is, amely összekapcsolja a demokráciát és az emberi jogokat. A szerző ezzel összefüggésben hangsúlyozza, hogy az emberi mél-
- 143/144 -
tóságra az alapvető emberi jogi deklarációkat megelőző hosszú időszakban az igazságosabb világ reményeként tekintettek. Ezt vizsgálva az emberi méltóság három elv kapcsán érhető tetten a könyv szerint: szabadság, autonómia és egyenlőség. A szabadság és méltóság fogalma közötti kapcsolata már a tizenötödik században felmerült: egy olasz filozófus, Giovanni Pico della Mirandola volt az, aki az embert nem Istenhez vagy az állatokhoz való viszonyában értelmezte, hanem mint szabad önrendelkezéssel bíró lényt, és ezt az embert jellemző tulajdonságot végső soron méltóságként lehet felfogni. A méltóság lényegi összetevője továbbá az autonómia, vagyis az arra való képesség, hogy mindenki a saját maga által felállított szabályok szerint - és nem elsődlegesen a mások által felállított korlátok között - élhesse az életét. Ennek az elvnek az önmagában való érvényesülése persze akadályozná a demokratikus együttélést, ezért is hangsúlyozandó Immanuel Kant kategorikus imperatívuszának fontossága. Kant ugyanis sikeresen összekapcsolta az autonómia és az emberség fogalmát, és ez a modernkori méltóságkoncepció lényegi elemévé vált. Ez lesz a filozófiai háttere az emberi méltóság alkotmányos meghatározásának, amely egyúttal rögzíti azt is, hogy a méltóság fogalma kizárólag az emberhez kapcsolódik. Az emberi méltóság modern fogalmának harmadik és egyben legfontosabb eleme az egyenlőség, vagyis az, hogy minden ember értéket képvisel, ám ez a felfogás az évszázadok során politikai visszaélésekre is alkalmat adott.
Bár a méltóság, illetve az emberi méltóság egyes fogalmi elemeit a francia forradalomtól eredeztethetjük,[7] jogi szabályozására a második világháborút követő időszakig kellett várni. A francia forradalomtól évszázadok teltek el az emberi méltóság mint filozófiai és politikai elv általános elfogadásáig, de azután nem kellett hozzá sok idő, hogy magára öltse a széles körben alkalmazott alkotmányos elv jellegét. A második világháborút követő időszakban, a béke és a demokrácia jegyében megerősödött az emberi méltóság szerepe. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948), majd a bonni alaptörvény is (1949) alkotmányos alapelvként határozták meg, hogy valamennyi ember születésénél fogva szabad és egyenlő, valamint azt, hogy ez a jog sérthetetlen, és az államnak kötelessége tiszteletben tartani.
A szerző két konkrét példát említ az 1949-et megelőző időszakból a méltóság alkotmányban történő szabályozására: az ír és az olasz alkotmányt. Az 1937-es ír alkotmány méltóságfogalma erősebb vallási alapokon, elvontan fogalmazta meg az emberiesség és az egyenlőség eszméjét, ezt a megoldást a második világháborút követő alkotmányozások során nem alkalmazták. Az 1947-es olasz alkotmány tekinthető az első olyan, II. világháború utáni jogi dokumentumnak, amely nem pusztán elvont elvként, hanem konkrét szabályként foglalkozik az emberi méltósággal. Ennek az alkotmánynak három különböző rendelkezésében jelenik meg az emberi méltósághoz való jog. Egyrészt egy általános egyenlőségi szabályban, amely célja szerint kapcsolatot teremtett a jogegyenlőség és a társadalmi egyenlőség, vagyis egy olyan méltóságfelfogás között, melynek lényege, hogy az emberi méltóságot nem individuális, hanem kollektív jogként fogjuk fel. Az olasz alkotmány ezen túlmenően a béregyenlőség, valamint a vállalkozás szabadsága mint egyéni jog speciális kontextusában használja az emberi méltóság fogalmát. Látható tehát, hogy az emberi méltóság fogalma ebben a dokumentumban - szemben a mai felfogással - sokkal inkább kollektív jelentőségű értékként, semmint egyéni jogként jelent meg.
Az emberi méltósághoz való jog alkotmányi szintű kodifikációjára 1949-től kezdődően három hullámban került sor. Az első hullám a dél-európai alkotmányos átmenetekkel párhuzamos: a spanyol, a portugál és a görög szabályozás tekinthető relevánsnak. A második hullám a kommunista diktatúrák bukását követő, kelet-közép-európai demokratikus átmenettel, illetve a magyar, a horvát, az észt, a lengyel, a lett, a litván, a bolgár, a román, a csehszlovák (majd szlovák és cseh), valamint a szlovén alkotmányok megszületésével jellemezhető. A harmadik kodifikációs hullám jellemzően szupranacionális keretek között zajlott.
A három hullám ugyanakkor nem vonatkoztatható el az adott korszakokat meghatározó történelmi, társadalmi háttértől. A második világháború alatt érvényesülő felfogás, mely szerint a jog pusztán eszköz a politikai célok megvalósítása (formálisan pedig a válságkezelés) érdekében,[8] nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a 20. század második felétől a jogi gondolkodás az emberi jogok deklarációján túl igyekezett garanciákat is biztosítani a jogok védelmére. Mi-
- 144/145 -
ként a szerző fogalmaz: a "soha többet" fogadalma nagyban segítette azt, hogy az alkotmányok egyre fontosabb értékként tekintettek az emberi méltóság védelmére. A háborút követő európai alkotmányozási folyamatokat végigkísérte a diktatúra és az embertelenség emléke, ami Habermas megfogalmazásában a "katasztrófából való tanulás" ('learning by disaster')[9] attitűdjének kialakulását eredményezte, és ebben a folyamatban az emberi méltóság fogalma kiemelt figyelmet kapott az emberi jogok és az alkotmányosság terén. Az emberi méltóság fogalma az évtizedek során egyre inkább a múlt elfeledésének jogi eszközévé vált: egyrészt segítette a demokratikus átmenetet, másrészt a kommunista diktatúra örökségének alkotmányjogból való eltávolításának eszköze lett (erre eklatáns példával szolgál a magyar alkotmánybíráskodás kezdeti időszaka).[10] Harmadrészt pedig az Emberi Jogok Európai Bíróságának méltósággal összefüggő gyakorlata jelentősen hozzájárult egy olyan szupranacionális védőháló kialakításához, amely hozzájárulhat ahhoz, hogy a második világháború szörnyűségei ne ismétlődhessenek meg Európában.
Az európai alkotmányjog számára a 20. században a "soha többé" elv érvényesülésének garanciája lett, egyebek mellett, az emberi méltósághoz való jog is. Tényleges funkciója azonban ennél szerteágazóbb: miként azt a magyar Alkotmánybíróság kezdeti korszakában is megfigyelhettük, az emberi méltóságra hivatkozással megkönnyíthető a kommunista múltat leváltó, modern, alkotmányos rendszer megalapozása. A rendszerváltást követő "jogállami forradalom"-nak - amely biztosította a modern alkotmányosság bevezetésének lehetőségét tényleges forradalom nélkül - lényegi eleme volt az emberi méltóság elve.[11] Az elv a polgári és politikai jogok terén zajló szupranacionális fejlődést is meghatározta az 1950-es években, amikor az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: Egyezmény) kísérletet tett arra, hogy hatékony emberi jogi választ adjon a holokauszt borzalmaira. Ennek megfelelően az Egyezmény már az első három cikkében fontos, abszolút tilalmakat határozott meg az élet és az emberi méltóság védelmében; a kínzás, megalázó és embertelen bánásmód, valamint büntetés, továbbá a rabszolgaság és a kényszermunka tilalma révén. Ezek a tilalmak egyúttal hozzájárultak az emberi méltósághoz való jog alapvető jogi jellegének megteremtéséhez is.[12]
A 20. századi európai alkotmányosság ugyanakkor nem pusztán a "soha többet" elv, a múlt bűneinek jóvátétele keretében fejlődött. A múlt tagadása mellett ugyanis előtérbe került a demokrácia és az emberi jogok jövőbeni hatékony védelmének igénye is, melyben a szerző megállapítása szerint az emberi méltósághoz való jog evolúciójának kitüntetett szerep jutott. A második világháború vége egyúttal egy új, kegyetlenkedéstől mentes, békén és demokrácián alapuló európai alkotmányos fejlődés kezdetét is jelentette, melyben az emberség eszménye felváltotta az embertelenséget. Ennek egyik legfontosabb állomása volt az emberi méltóság egyértelmű kodifikációja 1948-ban. A puszta deklaráción túl ennek fontos, konkrét üzenete is volt a jövőre nézve: emlékezni a múlt embertelenségeire, és elkezdeni egy új korszakot, amely az emberi jogok egyetemes védelmén keresztül biztosítja a szebb jövőt. Bár - miként azt tapasztalhattuk - ez a jövőkép is jelentős optimizmuson alapult, mindenesetre tény, hogy az emberi jogok fejlődése jelentős mértékben hozzájárult az európai békéhez a 21. századra. Ezáltal az emberi méltóság az "alapvető jogokhoz való jogként",[13] a demokratikus átalakulás motorjaként is érvényesült.
A tagállami és szupranacionális szabályozások értelemszerűen adósak maradtak az emberi méltóság részletes meghatározásával. Ezért az általános szabályoknak a tagállami alkotmánybírói értelemzése az, ami nem pusztán tartalmat adott az emberi méltósághoz való jognak, hanem ezzel együtt hozzájárult az emberi méltósággal összefüggő akadémiai vitákhoz is. A szerző ezen a ponton mindenképpen új szemléletet jelenít meg, amikor nem azt az általános kérdést veti fel, hogy vajon miről is szólnak a méltósággal kapcsolatos döntések, hanem azt, hogy miért foglalkozik ennyit a bírói gyakorlat az emberi méltóság fogalmával, amely a szabályozás szintjén túlzottan elvontnak és absztraktnak tűnik. A válasz részben az emberi méltósággal összefüggő esetjog jellegéhez kapcsolódik. Az alkotmányok deklarálják ugyan az emberi méltóság fontosságát, mégis a kérelmezők kezdeményezéseinek, valamint az egyedi ügyekhez kapcsolódó bírói jogértelmezéseknek az összessége lesz az, amit emberi méltósághoz való jognak hívhatunk. Az emberi méltóság jogának "makroszintjét", tehát az alkotmányi szabályozást, így az egyes ügyekben alkalmazott bírói értelmezések,
- 145/146 -
"mikroszint"-ként, jelentős mértékben alakítják, még akkor is, ha az eljáró bíróknak nem feltétlenül volt céljuk a dogma alakítása. Azonban még mindig felmerül a kérdés, hogy vajon miként jutottunk el egy egységes európai emberiméltóság-felfogáshoz, és ebben milyen szerepük volt a tagállami bíróságoknak, alkotmánybíróságoknak.
A szakirodalomban elfogadott az az álláspont, hogy az emberi méltósághoz való jog globális előretörésében a bírói esetjognak elévülhetetlen szerepe van.[14] Ehhez képest ugyanakkor reálisabb, ha az alkotmánybírói jogértelemzésre úgy tekintünk, mint olyan területre, ahol az emberi méltósághoz való jog terminológiája kialakult. Ez az eredmény ugyanakkor nem egymástól elszigetelt bíróságok jogértelmezéséből jött létre, hanem ellenkezőleg: az egyes országok alkotmánybíróságai építettek más bíróságok korábbi gyakorlatára, mintegy hozzájárulva a globális alkotmányosság térnyeréséhez. így vált a második világháborút követően az emberi méltóság koncepciója az európai alkotmányosság megteremtésének motorjává. Az egységesülő európai "emberi jogi rezsim" azt is jelenti, hogy a tagállamok bíróságai - még ha közvetett módon is - de szoros "munkakapcsolatban" vannak egymással,[15] és a bíróságok közötti kommunikáció egyre erősödik.[16] Bár az emberi jog valamennyi területéről ez nem feltétlenül mondható el, az emberi méltósággal kapcsolatos alkotmánybírói jogértelemzésekre mindenképpen igaz.[17]
Ez a folyamat érvényesült a posztszocialista országok demokratizálódása során is; a magyar Alkotmánybíróság például 1990 és 1998 között egyebek mellett a német alkotmánybíróság korábbi döntéseire hivatkozva biztosította a zökkenőmentes jogállami átmenetet.[18] Ezt a folyamatot nézve azt a további következtetést is levonja a szerző, hogy az emberi méltóság európai fogalmának fejlődésekor három különböző forrás egyidejűleg hat(ott) egymásra: a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata, az Európai Unió joga és az uniós tagállamok esetjoga. Ez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberi méltóságra nem pusztán úgy tekinthetünk, mint az európai alkotmányosság és emberi jogi dogmatika megteremtésének hajtóerejére - amely szerep különös jelentőséggel bírt a korábbi kommunista diktatúrák demokratizálódásában -, hanem olyan értékre, amely képes az embertelenségek megakadályozására a jövőben is.
A szerző a kézirat lezárásakor még nem tapasztalhatta annak az összeurópai folyamatnak a kimenetelét, melynek kiindulópontja a könyv által is említett euróválság (és a 2015-ös menekültválság) volt, és amely hozzájárult az autokratikus folyamatokhoz egyes uniós országokban. Ez utóbbi háttereként a szerző az alkotmányosság túlzottan gyors adaptációját jelölte meg az olyan országokban, amelyek a jogállami átmenetet megelőzően évtizedekig diktatúrában éltek. Az európai uniós csatlakozást megelőzően ezekben az országokban nem ment végbe a nyugateurópai demokráciákat jellemző hosszú fejlődési folyamat, miközben a koppenhágai kritériumok teljesítése elvárás volt, ezért leginkább a nyugati minták átültetését láthattuk csak, miközben az alkotmányosság nem jelent meg értékként a társadalom szemében.[19] A 2010-es évek válságai (euróválság, menekültválság, illetve legutóbb a koronavírus-járvánnyal összefüggésben az egységes uniós fellépés hiánya stb.), valamint a gazdasági világválság hatására az unió által kívánatosnak tartott liberális alkotmányosság - és maga az Európai Unió - egyre inkább az újabb és újabb válságok bűnbakjaként jelent meg, megágyazva ezzel a szélsőjobboldali pártok előretörésének; ilyen folyamatok egyébként nem csak a posztszocialista országokban indultak el. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a szélsőjobboldali, nacionalista ideológia pártjai mára egyes országokban kormányzati pozíciókat is betöltenek, az idegengyűlölet és a társadalom egyes csoportjaival szembeni gyűlöletkeltés pedig bizonyos kormányok politikai eszközévé vált,[20] ami ellentétes az emberi méltóságon alapuló értékrenddel, amely az európai közösség számára a kezdetektől meghatározó volt, mintegy a második világháborúra adott reflexióként.
A fenti tendenciák nem pusztán a jogállamiság szempontjából aggasztóak, hanem azért is, mert az európai alkotmányosság alapját az emberi méltóság teremtette meg, és ezáltal sajátos "méltóság-demokráciát" ('dignity-democracy') hozott létre.[21] Ez az eredmény ugyanakkor, amennyiben a folyamat állandósul, a 21. századra semmivé válhat. Tágabb perspektívában a jogállamiságnak mint az európai egység egyik garanciájának a kiüresedése felveti a kérdést, hogy indokolt-e még az az optimizmus, amely
- 146/147 -
a könyv üzenete is, és amely az emberi méltóságot mintegy az európai alkotmányosság és béke megteremtésének zálogaként kezeli. Akkor, amikor az Európai Unió látványosan nem tud (vagy akar) mit kezdeni az alkotmányossággal nyíltan szembeforduló tagállamokkal, amikor a válsághelyzetek kezelése leginkább a hatalom megszilárdításának eszközévé válik, vagy amikor például hazánk az Alaptörvény módosításával sérti az emberi méltósághoz való jogot azáltal, hogy lehetővé teszi a hajléktalanság kriminalizálását, akkor joggal merül fel kérdésként, hogy az emberi méltóság és az alkotmányosság egyáltalában tekinthető-e még összeurópai értéknek, illetve megakadályozható-e az a - könyvben is jelzett - folyamat, amely szembefordul a "soha többet" elvével.[22] ■
JEGYZETEK
[1] Catherine Dupré: The Age of Dignity - Human Rights and Constitutionalism in Europe, Oxford-Portland, Hart Publishing, 2015, 2018.
[2] Cristopher McCrudden: Human Dignity and Judicial Interpretation of Human Rights, European Journal of International Law, 2008/4, 655-724; Luís Roberto Barroso: Here, There and Everywhere: Human Dignity in Contemporary Law and in the Transitional Discourse, Boston College International and Comparative Law Review, 2012, 331-393 Erin Daly: Dignity Rights: Courts, Constitutions and the Worth of the Human Person, Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 2013; Doron Schultziner - Guy E. Carmi: Human Dignity in National Constitutions: Functions, Promises and Dangers, American Journal of Comparative Law, 2014/2, 461-490.
[3] Susanne Baer: Dignity, Liberty, Equality: A Fundamental Rights Triangle of Constitutionalism, University of Toronto Law Journal, 2009/4, 417-468.
[4] Erről a folyamatról lásd mindenekelőtt: Catherine Dupré: Importing the Law in Post-communist Transitions: The Hungarian Constitutional Court and the Right to Human Dignity, Oxford, Hart Publishing, 2003.
[5] A lisszaboni szerződést követően az Európai Unióról szóló szerződés új 1a. cikke az általános rendelkezések között tartalmazza, hogy "Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok - ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait - tiszteletben tartásának értékein alapul"
[6] Ezt fejezi ki az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 1. cikke is, melynek értelmében "Minden emberi lény szabadnak születik, és azonos méltósággal és egyenlő jogokkal rendelkezik. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek."
[7] Az 1789-es "Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata" elfogadása úttörő esemény volt az emberi méltóság alapvető jogként való elismerésének folyamatában. De ekkoriban a méltóság rangként vagy egyenlőségként való felfogása változó erősséggel jelent meg, és noha ez a kettősség fontos állomása volt ugyan a méltóság alkotmányos evolúciójának, ugyanakkor az akkori koncepció jelentősen eltért a méltóság mai, modern alkotmányos felfogásától, bár kétségkívül alapul szolgált az utóbbi számára. Továbbá, az 1789-es dokumentum nem is kodifikálta az emberi méltóságot. Az emberi méltóság első kodifikációjára az 1919-es weimari alkotmány elfogadásáig kellett várni, igaz, annak megfogalmazása meglehetősen távol állt a mai alapelvi szintű, alkotmányi kinyilatkoztatásoktól. A weimari köztársaságban ugyanis az emberi méltóság kodifikációjára a társadalmi igazságosság és a tiszteletre méltó élet keretében került sor.
[8] A weimari köztársaság alkotmányelméleti kérdéseiről részletesen: Szilágyi Péter: Köztársasági eszme és államelmélet - a Weimari Köztársaság államelméleti vitáról, in Köztársaság a modern történelem fényében, szerk. Feitl István, Budapest, Napvilág, 2007; Sólyom Péter: Alkotmánymódosítás mint alkotmánysértés? A Verfassungsdurchbrechung problémája a német alkotmányos hagyományban, in Alkotmányozás és alkotmányjogi változások Európában és Magyarországon, szerk. Gárdos-Orosz Fruzsina - Szente Zoltán, Budapest, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2014; Szabó István: Német alkotmányfejlődés 1806-1945, Budapest, Szent István Társulat, 2002; Németh István: Németország története. Egységtől az egységig (1871-1990), Budapest, Aula, 2002; a weimari Németország kivételes állapottal összefüggő alkotmány- és jogelméleti vitáiról: Mészáros Gábor: Alkotmányosság válságban? - Különleges helyzetek és kezelésük modelljei az alkotmányos demokráciákban, Budapest, Menedzser Praxis, 2018, 163-183.
[9] Jürgen Habermas: Learning by Disaster? A Diagnostic Look Back on the Short 20th Century, Constellations, 1998/3, 307-328.
[10] Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggő tevékenységéről és az esetleges felelősség kérdéséről a hazai autokratikus átmenettel kapcsolatban lásd Halmai Gábor: Régi dicsőségünk - Az alkotmánybíráskodás mint bűnbak, Fundamentum, 2020/1, 38-43.
[11] Dupré 2003 (3. vj.) 129-154.
[12] Nicolas Bratza: Living instrument or dead letter - the future of the European Convention on Human Rights, European Human Rights Law Review, 2014/2, 120.
[13] Alison Kesby: The Right to Have Rights: Citizenship, Humanity and International Law, Oxford, Oxford Scholarship Online, 2012.
- 147/148 -
[14] Erről lásd mindenekelőtt: Jeremy Waldron: How Law Protects Dignity, Cambridge Law Journal, 2012/1, 200-222.
[15] Vö.: Mary Ann Glendon: Rights Talk: The Impoverishment of Political Discourse, New York, Free Press, 1991.
[16] Basel Markesinis - Jörg Fedtke: The Judge as a Comparatist, Tulane Law Review, 2005/Special Issue, 80; Aharon Barak: The Judge in a Democracy, Princeton, Princeton University Press, 2006, 197-204; The Use of Foreign Precedents by Constitutional Judges, eds. Tania Groppi - Marie-Claire Ponthoreau, Oxford, Hart Publishing, 2013.
[17] Utóbbiról lásd: Vicki C. Jackson: Constitutional Dialogue and Human Dignity: States and Transnational Constitutional Discourse, Montana Law Review, 2004/1, 15.
[18] Lásd még: Mészáros Gábor: Volt egyszer egy... rendhagyó "alkotmányozó", Jog-Állam-Politika, 2019/4, 139-152.
[19] Catherine Dupré: After Reforms: Human Rights Protection in Post-Communist States, European Human Rights Law Review, 2008/5, 622.
[20] Az euró válságát követően a görögországi események, majd az olasz szélsőjobb előretörése okozott aggodalmat, de a magyar és a lengyel helyzet az utóbbi években jóval súlyosabb, és egyelőre kezelhetetlennek tűnik az unió számára. A probléma gyökeréről lásd: Paul Hockenos: Free to Hate: The Rise of the Right in Post-Communist Eastern Europe, New York - London, Routledge, 1993.
[21] Erin Daly: Dignity Rights: Courts, Constitutions and the Worth of the Human Person, Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 2013.
[22] A kérdésről hamarosan megjelenő tanulmányában a szerző részletesen értekezik. Lásd Catherine Dupré: Human Dignity and Democracy in Europe: Commitments, Connections and Red Lines, in: Human Dignity and Democracy: Identity, Citizenship and Solidarity, eds. Dan Bedford - Catherine Dupré - Gábor Halmai - Panos Kapotas, Cheltenham, Edward Elgar Publishing.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász.
Visszaugrás
