Gyengéné Nagy Márta: A családi jogi mediáció helye az EU gyermekbarát igazságszolgáltatásról szóló tematikájában (CSJ, 2019/3., 32-37. o.)

Ne menj előttem, lehet, hogy nem tudlak követni.

Ne gyere mögöttem, lehet, hogy nem tudlak vezetni.

Gyere mellettem és légy a barátom."

(Albert Camus-nek tulajdonított idézet)

Nem véletlenül választottam Albert Camus nyomán ezt az idézetet írásom mottójául, mely az ET Miniszteri Bizottságának a gyermekbarát igazságszolgáltatásról szóló, 2010. november 17-én közzétett Iránymutatásából való, ezért kiválóan illeszkedik saját témámba. Olyan fogalmi asszociációkat teremt ugyanis, mely megteremti azt a közös ethoszt, amely a gyermekbarát igazságszolgáltatás és a békés vitarendezések közé hidat épít. Mi jut eszünkbe Camus szavairól? Egyenlőség, egyenrangúság, partnerség, megerősítés, képessé tevés, biztonság, jog, kommunikáció, önismeret, együttműködés, szolidaritás, védelem, részvétel és még sorolhatnánk... Ha ezeknek a szavaknak az értelmére gondolunk, óhatatlanul hiányérzetünk támad. Vajon az állam vagy a társadalom, közösségi formációink, és az egyes ember megtesz-e, meg tud-e tenni mindent azért, hogy diskurzusainkat ezek a szavak jellemezzék, hogy érzéseinket, interperszonális kapcsolatainkat ezeknek a szavaknak az intellektuális tartalma vezérelje? Nos, vannak kétségeim.

Ahhoz azonban, hogy jobban megértsük, milyen körülményekkel kell számolnunk, ha a családi mediáció, vagy egyáltalán a mediáció, az alternatív vitarendezési eljárások, az igazságszolgáltatás gyermekközpontú, baráti voltának hazai vonatkozásairól beszélünk, nem kerülhetjük meg, hogy beszéljünk arról a kulturális, társadalmi környezetről, azokról a hagyományokról, beidegződésekről, amelyek lenyomatot képeznek kultúránkban, így jogi kultúránkban, valamint közösségi és egyéni kapcsolatrendszerünkben is. Írásomban ebben a kontextusban határozom meg a mediáció szerepét, és helyezem el a gyermeket. Gyermekeink hazai társadalomban elfoglalt helyét a gyermek legjobb érdeke érvényesülésének európai eszméjével próbálom ütköztetni, és ebből az aspektusból megvizsgálni, hogy gyermekbarát-e már az igazságszolgáltatásunk. Rávilágítok arra, hogy miért elengedhetetlen, lenne elengedhetetlen egy megfelelő elméleti és gyakorlati ismeretekkel rendelkező, kiforrott módszertannal dolgozó szakembergárda az igazságszolgáltatás területén, akik számára világos lehetne, hogy a családjogi mediáció alkalmazása a komplex társadalmi igényeknek megfelelő, egyre sokrétűbb és összetettebb problémák társadalmi szinten egyre sürgetőbbé váló megoldására hivatott.

1. Kezdjük tehát vizsgálódásunkat a kulturális, társadalmi környezet legkisebb alkotóelemével, az egyénnel. A jogi szakmában, társszakmában, különösen a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek napi szinten találkoznak azzal, hogy nehéz meggyőzni a szülőket, a felnőtteket arról, hogy segíteni próbálunk nekik. A bizalmatlanság nagyon sok mindenből fakad. Az egyik évszázados kulturális paradigmánk, hogy a jogért meg kell dolgoznunk, az nem jár, nem alapvető, hanem kötelezettségeink teljesítése lojalitásunk függvényében elnyerhető. A "jogfosztottság-képzet" csökkenti a biztonságérzetet, önismereti problémákhoz, védtelenség- és kiszolgáltatottság-érzethez vezet. Az egyén "feladja" a küzdelmet, egyre kevésbé tudja érdekeit, szükségleteit artikulálni. Erős lesz vagy marad az igénye a hatalmi döntésre, annak elfogadására. Az egyén érdekérvényesítési képességének alacsony szintje önérdek vezéreltségbe csap át. Ez kell a túléléshez - mondja. Az önérdek-vezéreltség azonban nem a túlélést, hanem az elveszejtést hordozza magában, hiszen az egyén nem fosztható meg az őt körülvevő környezettől. Az önérdek-vezéreltség magában rejti a kommunikációs problémák sokasodását, gyengíti a kooperatív készséget, és ennek következtében a konfliktuskezelési képességet. Közösségi kontextusban ez egyrészről azt jelenti, hogy képtelen a kulturális ütközéseket, a másságot, a különbözőséget kezelni, és kanyarodjunk vissza a segítség elfogadásának hiányához, képtelenné válik a kölcsönös szolidaritásra. Ebben az elemben nyilvánvalóan megjelenik az intézményrendszertől való elidegenedés, elidegenedettség, mely nagyon súlyos problémákhoz vezet az egyén és az establishment viszonyában. Nem is hinnénk, hogy a hazai jogtudat szintjéről végzett közelmúltbeli kutatási adatok a bíróságokba vetett bizalom kapcsán azt állapították meg, hogy komoly konfliktusnál 42% fordul bírósághoz, 44% inkább nem, 19% választ alternatív megoldási utat.[1]

2. Vizsgáljuk meg inkább, mit jelent közösségi szinten az együttműködés hiánya és a problémakezelési gyengeség, mint össztársadalmi jelenség. Nyugodtan állíthat-

- 32/33 -

juk, hogy e hiányosságok nemcsak a társadalmi, hanem a gazdasági fejlődésnek is gátjai. Miért? Évtizedek óta hallunk és beszélünk róla, hogy a hazai konfliktuskezelő kultúra kialakítása és megszilárdítása társadalmi és gazdasági szempontból nem elhanyagolható jelentőséggel bír, mert ha nő a felelősség és az együttműködési hajlandóság, és megtanuljuk az adott helyzetből a lehető legtöbb közös eredményt kihozni, akkor egészségileg, érzelmileg és gazdaságilag is nő a jólét. Bakacsi György[2] szociológus szerint az együttműködésre való hajlandóság alacsony szintjét és a "zsigeri bizalomhiányt" szociológiai értelemben magyarázhatjuk a társadalmi- gazdasági átmenet első periódusára jellemző "zsugorodó tortával", mely felerősíti az önérdekvezérelt gondolkodásmódot, csökkenti az együttműködési hajlandóságot és ez bizonyíthatóan gátja a sikerességnek. Ennek következménye, hogy a "torta-nagyobbító" játék keretében nem tudjuk az erőforrásainkban rejlő lehetőségeket kiaknázni, sőt olykor eljutunk a vesztes-vesztes pozícióig, tudniillik Magyarországon a tortaszelet megszerzésért folytatott küzdelemben rendre "a földre esik a torta". További vizsgálódásunk a hazai konfliktuskezelő kultúra fejlődésének akadályai körében elvezetnek arra a felismerésre, hogy társadalmunk kisebb vagy nagyobb csoportjai, maga a közösség képes a saját érdekeivel ellentétben viselkedni. Ennek a legismertebb formája a rövidtávú vagy kisebbségi érdekek előtérbe helyezése, a széthúzás. Ne gondoljuk azt, hogy kizárólag a gazdasági szférában érhetőek tetten e negatív folyamatok. Az állami intézményrendszer működésében - szinte kizárólagos kelet-közép-európai sajátosságként - felfedezhetők ezen anomáliák. A kisebb vagy nagyobb közösségek egymással szemben tanúsított bizalomhiányáról, önmegvalósítási vágyáról, a felelősségvállalás hiányáról már ne is beszéljünk. Miért? - tesszük fel a kérdést kétségbeesetten. Mivel okolható az intézményrendszer?

Kezdjük felülről a vizsgálatot. Bármilyen paradigmaváltásról, kultúraváltásról, szemléletváltásról beszélünk, ezek eléréséhez - tetszik vagy nem tetszik - állami szerepvállalás, az állam kötelezettségvállalása szükséges. Témánk szempontjából a legfontosabb szerepvállalása az államnak, hogy kötelessége intézményein keresztül biztosítani az alapvető jogok, az emberi jogok érvényesülését, ezek nélkül ugyanis a gyermek jogainak érvényesüléséről sem beszélhetünk. Nemzetközi jogi értelemben legalábbis - az egyetemes emberi jogok deklarálása óta - az elvárt emberi jogi norma az, hogy minden egyes ember - bőrszínétől, etnikai vagy nemzeti hovatartozásától, szociális helyétől, vallási kultúrájától függetlenül - úgy tekintsen minden másik emberre, mint ugyanannak a fajnak a képviselőjére, azaz mint embertársára.[3] Az államnak az egyén vagy közösségek kisebb csoportjaival szembeni büntető szankciók alkalmazása helyett az emberi jogok érvényesülése érdekében hozott jogszabályainak, jóléti és jólléti intézkedéseinek betartását, betartatását, az intézmények számon kérhetőségét, kötelességszegéseik, mulasztásaik szankcionálását kell biztosítani. Számos példát hozhatunk az igazságszolgáltatásból (és ezen most hatóságok, bíróságok, az állam egyéb szerveinek az összességét értem), hogy míg a szülő büntetése (és ezen keresztül a gyermeké is) maradéktalanul megvalósul, az intézményé nem, és ezen keresztül az állam felelősségvállalásának hiánya sem érhető tetten. Gondoljuk végig, mikor tapasztaltunk utoljára olyat, hogy független vizsgálóbizottság vizsgál széles körű társadalmi elégedetlenséget kiváltó eseteket? Hogy érdeklik a legfőbb hatalmi szerveket az ok-okozati összefüggések, az intézményrendszer működési zavarainak kiküszöbölésről való gondolkodás és cselekvés? Semmiképpen sem elegendő, hogy az állam, az intézményrendszer zászlajára tűzze, hogy "ellátó", "jóltartó", vagy, hogy "szolgáltató, ennek megfelelően kellene működni, ehhez a megfelelő anyagi és humán erőforrásokat biztosítani, az okozatok helyett az okokat kezelni, a részproblémák ad-hoc kezelése helyett megtervezett, hosszú távú, a problémák átfogó kezelését biztosító intézkedéseket hozni.