A homogén európai gazdasági térség megteremtésének egyik alappillére volt mindig is az áruk, szolgáltatások, a tőke és a személyek szabad mozgása. Ez utóbbi átfogja a munkaerő akadályoktól mentes áramlását, továbbá a letelepedés szabadságát. A munkaerő szabad mozgása maga után vonja a nemzetközi elemet is tartalmazó munkaviszonyok elterjedését. Ezzel növekszik azon jogviták száma, melyeknél elsőként azt kell eldönteni, hogy mely állam bíróságai rendelkeznek joghatósággal az elbírálásukra. A cikk célja annak felvázolása, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat követően mely szabályok alkalmazásával találhatja meg a jogsérelmet szenvedett munkáltató vagy munkavállaló azt a bíróságot, mely jogvédelmet nyújthat számára.
Bármilyen jogvitáról legyen is szó, a joghatóság vizsgálata csak akkor merülhet fel, ha a felek közötti jogviszony valamilyen nemzetközi elemet rejt magában. Másképp az ügy tisztán belföldi jellegű, s ha a felek állami igazságszolgáltató szervek elé viszik, csak a hatáskör, illetve az illetékesség meghatározása válik szükségessé. A nemzetközi elem az alábbi formákban jelenik meg tipikusan:
1. a munkáltató külföldi székhelyű (esetleg lakóhelyű/tartózkodási helyű),
2. a munkavállaló külföldi lakóhelyű vagy tartózkodási helyű,
3. a munkáltató külföldi honosságú (esetleg állampolgárságú) - ez rendszerint a székhely elvéből következően tipikusan nem különbözik az 1. pontban foglaltaktól,
4. a munkavállaló külföldi állampolgár,
5. a munkavégzés helye külföldön van.
Ritkán egyéb külföldi elem is megjelenhet a felek közötti jogviszonyban, ami miatt szükségessé válhat a joghatóság vizsgálata. Így például, ha a munka részbeni ellentételezése nem pénz, hanem valamilyen külföldi jog vagy követelés.1 Ha a modern szabályokat nézzük, akkor a 3. és a 4. pontban foglalt eseteknek ma már kisebb a jelentőségük, mert a joghatóság nem a felek állampolgárságához, illetve honosságához, hanem alapvetően lakóhelyéhez, illetve székhelyéhez igazodik a magánjog területén.2
Az Európai Unió (akkor még Gazdasági Közösség) tagállamainak együttműködése polgári és kereskedelmi ügyekben a Római Szerződés eredeti 220. cikkére alapítottan igen korán formát öltött az 1968. szeptember 27-én aláírt Brüsszeli Konvencióban3, mely a joghatóságot, illetve a külföldi határozatok elismerését és végrehajtását szabályozta a tagállamok egymás közötti vonatkozásában. A Közösség bővülésével az újabb tagállamok kötelezően a Konvenció részes államai lettek, s ezen csatlakozások alkalmával tartalmában is módosultak a szabályok. Ezek a változások jelentősen érintették az egyéni munkaügyi jogvitákra vonatkozó joghatósági szabályokat. A Brüsszeli Konvencióhoz hasonló egyezmény született az EFTA tagállamok között is, mely rendszerében, szövegezésében szinte egy az egyben követte a minta-egyezményt, bár épp a munkaügyi jogviták tekintetében némileg eltérő szabályozást tett magáévá. Ez a Luganói Konvenció4, melyet 1988-ban írtak alá, s mely azóta jelentősen kiürült, mert a részes államok nagy része belépett az Európai Közösségbe, illetve Unióba, s részesévé vált a Brüsszeli Konvenciónak. Lényeges különbség a két egyezmény között, hogy míg a Brüsszeli Konvenció egységes és kötelező erejű értelmezésére az Európai Közösségek Bírósága (a továbbiakban Bíróság) felhatalmazást kapott az 1971. június 3-án aláírt Jegyzőkönyv által, addig ilyen egységes értelmezése és gyakorlata a Luganói Konvenciónak nincs.5 A bírói esetjog különösen nagy jelentőségű, gyakorlatilag jogfejlesztő hatású volt a munkaügyi jogviták területén.
A Brüsszeli Konvenciót 2002. március 1-jétől felváltotta a 44/2001/EK tanácsi rendelet, de a Konvenció minden olyan kérdésben továbbél, amelyre vonatkozóan a Rendelet nem tartalmaz rendelkezést, illetve Dánia tekintetében, melyre a rendelet hatálya nem terjed ki. A munkaügyi jogviták tekintetében csak az utóbbinak van jelentősége. Az 1979. évi 13. tvr. módosítása6 a rendelet rendelkezéseit átültetve hozta összhangba magyar joghatósági szabályokat az európaival.
Fontos kérdés annak felvázolása, hogy ezek közül a szabályok közül melyiket mikor is kell alkalmazni, ha Magyarország csatlakozik az EU-hoz, mely szinte már biztosnak vehető.
Ennek tükrében a többi uniós tagállam vonatkozásában a rendeletet kell majd alkalmazni, hacsak nincs olyan speciális nemzetközi megállapodás, amely elsőbbséget élvez (71. cikk). A Brüsszeli Konvenció Dánia tekintetében él csak tovább. Harmadik országokkal szemben jöhetnek csak figyelembe a nemzetközi magánjogi tvr. rendelkezései, de ezek is csak annyiban, amennyiben nincs eltérő tartalmú nemzetközi megállapodás ezekkel a harmadik országokkal. Ilyen lehet például a Luganói Konvenció, amennyiben csatlakozunk hozzá.7
Eredetileg a Konvenció nem tartalmazott külön szabályokat az egyéni munkaügyi jogvitákra vonatkozóan. Bár az előkészítő munkálatok során felmerült, hogy kizárólagos vagy majdnem kizárólagos joghatóságot írjanak elő ezekben az ügyekben, tekintettel arra, hogy az egyik fél, nevezetesen a munkavállaló gazdasági szempontból gyengébb pozícióban van a másik féllel, vagyis a munkáltatóval szemben. Ezért őt a joghatósági szabályok útján is jogi védelemben kell részesíteni kizárólagos joghatóság előírásával, illetve a fórumválasztás lehetőségének kizárásával. Ezt szem előtt tartva a tagállamok belső eljárásjogai is kizárólagos illetékességet írtak elő a munkaügyi jogvitákra. Végül mégis az az álláspont győzött, amely az egyéni munkaügyi szerződéseket az egyéb polgári jogi szerződéseknek megfelelően kezelte, arra figyelemmel, hogy azért ezeknél a szerződéseknél is erősen érvényesül még a szerződési szabadság elve. A munkaügyi jogvitákban így eredetileg ugyanazokat a szabályokat kellett alkalmazni, mint polgári jogi szerződéses jogvitában. A Bíróság azonban ezeknek a szabályoknak a munkaügyi jogvitákban való eltérő értelmezésével megindította az utat a munkaviszony és az egyéb szerződéses jogviszonyok eltérő kezelése felé a joghatóság területén. A joggyakorlat elmozdulását követve a Brüsszeli Konvenciót módosító San Sebastianban aláírt egyezmény jelentősen átalakította a munkaügyi jogvitákban alkalmazandó joghatósági szabályokat, melyek - bár csak az említett szűkkörben - a mai napig hatályosak.
Egyéni munkaügyi jogvitákban a felek megállapodása alapján eljárhat azon állam bírósága, amelyet a felek a joghatósági kikötésükben megjelöltek (17. cikk). Joghatóság kikötésére akkor van lehetőség, ha legalább a felek egyikének a Közösség területén van a lakóhelye vagy a székhelye8, s megfelel a kikötés a Konvenció formai előírásainak. A megállapodás vonatkozhat valamely állam konkrét bíróságára vagy valamely szerződő állam bíróságaira általában. Kikötésre korlátozás nélkül csak a jogvita felmerülése után van lehetőség, előtte csak a munkavállaló érdekében. Ez azt jelenti, hogy a munkavállaló választása szerint a felek által megjelölt bíróság előtt is indíthat pert a munkáltatóval szemben, de helyette választhatja az általános vagy a vagylagos joghatósággal rendelkező bíróságot is. Ez utóbbi esetben meg kellett jelölni azt a konkrét jogviszonyt, vagyis azt a munkaviszonyt, melyből a jogvita felmerülhet. A felek joghatósági kikötése az előbbi eset kivételével kizárólagosságot hoz létre, de ha egyébként a kikötés egyértelműen az egyik fél érdekét szolgálja, akkor ez a fél a Konvenció egyéb szabályai alapján joghatósággal rendelkező bíróságok helyett választhatja a kikötés szerinti bíróságot is, vagyis a megállapodás vagylagos joghatóságot teremt.
A 18. cikk alapján a felek hallgatólagos megállapodással is megalapozhatják az olyan bíróság joghatóságát, amelynek egyébként nem lenne joga az ügy elbírálására. A hallgatólagos alávetés azt jelenti, hogy az alperes a joghatóság hiányát nem kifogásolva érdemben védekezik a felperes keresetével szemben. A Bíróság gyakorlata szerint a hallgatólagos alávetés a felek kifejezett kikötésénél erősebb, vagyis ha az alperes nem hivatkozik arra, hogy a kikötés alapján egy másik állam bíróságának kell eljárnia, perbebocsátkozása felülírja a joghatósági kikötést.
Kikötés hiányában az általános (2. cikk), illetve a vagylagos joghatóság szerinti bíróság előtt lehet pert indítani. Az általános joghatóság alapján az alperes a lakóhelye, illetve a székhelye9 szerinti állam bíróságai előtt perelhető.
Az 5(1) cikk szerinti vagylagos joghatósági szabály alkalmazása kapcsán a módosítások után nem alakult ki egységes álláspont. Az eredeti szövegváltozat szerint az alperest a lakóhelyétől eltérő azon bíróság előtt is be lehet perelni, ahol a kérdéses kötelezettség teljesítési helye van.10 A Bíróság értelmezésében a kötelmi jogi szerződéseknél mindig a jogvitára okot adó kötelezettség teljesítési helye alapítja meg a vagylagos joghatóságot,11 ha pedig ugyanabból a szerződésből eredő több kötelezettséggel kapcsolatos a jogvita, akkor az "accessorium sequitur principale" elv alkalmazásával a főkötelezettség, illetve az alapvető kötelezettség teljesítési helye a joghatósági ok.12 A Bíróság ugyanezt a rendelkezést azonban a munkaszerződésekből eredő jogvitákra vonatkozóan eltérően értelmezte. Egyrészt, részben visszacsempészték azt az elvet, hogy a gyengébb pozícióban lévő munkavállalót védelemben kell részesíteni, másrészt meg kívánták teremteni a szerződésekre alkalmazandó jogról 1980-ban aláírt Római Egyezménnyel az összhangot. Az eltérő értelmezés következtében a "kérdéses kötelezettség" alatt a munkaszerződésekből eredő jogviták esetében mindig a szerződésre jellemző kötelezettséget kell érteni, akár egy, akár több kötelezettség megszegésével kapcsolatos a jogvita, s függetlenül attól, hogy ténylegesen mely kötelezettség(ek) vitás(ak).13 A munkaszerződések esetén ez a jellemző kötelezettség a munkavégzés, vagyis egyéni munkaügyi jogvitákra az a bíróság is joghatósággal rendelkezik, ahol a munkavégzés helye van.14 Ha a munkát ugyanazon szerződés alapján több különböző állam területén kell végezni, felmerül a kérdés, mely bíróságnak vagy bíróságoknak van vagylagos joghatósága. A Bíróság a Mulox esetben15 a két szélsőséges lehetőség helyett, vagyis hogy ilyenkor mindegyik vagy egyik bíróság előtt sem indítható per a vagylagos joghatóság alapján, egy harmadik, köztes választ adott a kérdésre. Eszerint a per azon bíróság előtt indítható meg, amelynek területén a munkavállaló a munkavégzési kötelezettségnek alapvetően eleget tett, ahonnan a munkavállaló alapvetően teljesítette a munkáltató irányában fennálló kötelezettségeit.
A San Sebastian-i módosítás eredményeképp az eredeti szöveg kibővült. Így azon hely bírósága is joghatósággal rendelkezik az egyéni munkaszerződésekből eredő jogviták elbírálására, ahol a munkavállaló a munkát rendszerint végzi, vagy ha rendszerint nem egy állam területén végzi, akkor a munkáltató azon bíróság előtt is perelhető, ahol a munkavállalót foglalkoztató fióktelepe van vagy volt. A rendszerinti munkavégzési hely lényegében megfelel a korábbi "alapvető" munkavégzési helynek, melynek meghatározása során figyelembe kell venni, hogy hol tölti a munkavállaló munkaidejének nagyobb részét, hol hozta létre azt a központot, ahonnan elindul a többi munkavégzési helyre, illetve ahova mindig visszatér a munka befejeztével, ahonnan megszervezi a más államok területén végzendő munkáját, illetve amely munkahelyhez az adott jogvita a legszorosabban kapcsolódik.16 Az új szabály második fordulata szűkítést jelent a korábbiakhoz képest, mert csak a munkavállaló alapíthatja rá a joghatóságot a munkáltatója elleni perében. A munkavállalót foglalkoztató fióktelep alatt a munkáltató azon szervezetét kell érteni, amely felvette a munkavállalót. Ez gyakran nem más, mint maga a munkáltató székhelye, így az általános joghatósághoz képest kedvezményt nem nyújt a munkavállalónak. Ezért érvelt úgy A. Briggs17, hogy az új szabály a Bíróság által értelmezett eredeti szabályt nem szüntette meg a munkaszerződések tekintetében sem, csak kiegészítette. Ezzel szemben az Advocate General álláspontja az volt, hogy a régi szabályok nem alkalmazhatók munkaügyi jogvitákban, azokat megszüntették, azoknak a helyébe léptek az új szabályok.18
Elvileg egy másik vagylagos joghatósági ok is felhívható munkaügyi jogvitákban. Ezt pedig az 5(5) cikkben található szabály tartalmazza, mely kimondja, hogy az alperes azon bíróság előtt is perelhető, ahol fiókteleppel, irodával, egyéb szervezeti egységgel rendelkezik, ha a jogvita e fióktelep működéséből eredt. Ez csak arra az esetre alkalmazható, ha az alperes a munkáltató, és egy másik szerződő államban van a székhelye. A gyakorlatban akkor lehet jelentősége, amikor a munkavállalónak - egyéni körülményeire tekintettel - kedvezőbb ezen állam előtt perelnie a munkáltatót, mint a munkavégzés helye vagy a munkáltató székhelye szerinti bíróságok előtt.
Ha az alperes nem rendelkezik lakóhellyel vagy székhellyel a Közösség területén - függetlenül attól, hogy a munkavállaló vagy a munkáltató az alperes -, a joghatóságot az adott szerződő állam belső joghatósági szabályai alapján kell meghatározni, s ennek során lehet hivatkozni az egyébként kizárt exorbitáns joghatósági szabályokra is. Ezek a belső szabályok azok által a személyek által is felhívhatók, akik nem állampolgárai az adott szerződő államnak, de ott rendelkeznek lakóhellyel [4(2) cikk - az egyenlő elbánás elve].
A Luganói Konvenció rendszerében hasonló szabályokat találunk.19 Itt is lehetőség van joghatósági kikötésre, de csak a jogvita felmerülése után. Ezen kívül itt is ismert az a szabály, mely szerint ha a joghatósági kikötés egyértelműen valamelyik fél érdekét szolgálja, akkor fennmaradnak a Konvenció joghatósági szabályai is, míg a kikötött bíróság mint vagylagos joghatósággal rendelkező bíróság választható a jogosult által. Megalapozható a joghatóság hallgatólagos alávetéssel is (18. cikk). Kikötés hiányában az általános joghatóság, illetve az 5. cikk (1) és (5) bekezdésben foglalt vagylagos okok alkalmazandók.
Az egyetlen lényeges különbség a Brüsszeli Konvencióhoz képest az, hogy míg a Brüsszeli Konvenció csak a munkavállaló számára biztosítja a munkáltató őt foglalkoztató fióktelepe szerinti vagylagos joghatóságot, addig a Luganói Konvenció mindkét fél számára lehetővé teszi az e fióktelep szerinti bíróság előtti perlést, amennyiben a munkát rendszerint több szerződő állam területén kell végezni.
A rendelet több ponton is módosította a joghatósági szabályokat, különösen a munkaügyi jogvitákra vonatkozókat. Eddig az általános szabályok szerint kellett meghatározni a joghatóságot a munkaszerződésekből eredő jogvitákban is, de 2002. március 1-jétől, amikor a rendelet hatályba lépett, majdnem kizárólagos joghatóság érvényesül. Gyakorlatilag a rendelet visszaért ahhoz az elvi feltevéshez, hogy a gazdaságilag gyengébb pozícióban lévő munkavállalót jogi szempontból kedvezőbb helyzetbe kell hozni, védelemben kell részesíteni. A szabályozás logikája a Brüsszeli Konvencióból már ismert: hasonló rendszert találhatunk a fogyasztói és a biztosítási szerződésekből eredő jogvitáknál. Ennek lényege, hogy a rendelet által kiemelt ügycsoportokban (úgy mint a fogyasztói, a biztosítási és az egyéni munkaszerződésből eredő jogvitákban) kizárt az általános (1. szakasz), a vagylagos (2. szakasz), illetve a kikötött joghatósági szabályok (7. szakasz) alkalmazása, és csak az adott ügycsoportokra vonatkozó speciális rendelkezések az irányadók. Így az egyéni munkaügyi jogvitákban csak az 5. szakasz joghatósági szabályait kell figyelembe venni. Ez alól - a rendelet 5. szakaszának két utaló normája alapján - az alábbi kivételek vannak.
a) Munkaügyi jogvitákban is alkalmazni kell a 4. cikket, mely kimondja, hogy amennyiben az alperes lakóhelye vagy székhelye az Unió területén kívül van, akkor a tagállamok bíróságai a saját belső joghatósági szabályaikat alkalmazhatják (kivéve a 18. cikkben foglalt esetet). Ezekre a szabályokra azok az uniós lakosok is hivatkozhatnak, akik egyébként nem az adott tagállam állampolgárai, de ott rendelkeznek lakóhellyel. Fontos hangsúlyozni, hogy az ilyen külföldi alperessel szemben az adott állam belső joghatósági rendelkezései közül az ún. exorbitáns okokra is alapozható a joghatóság.20
b) A másik kivételt az 5(5) cikkben foglalt vagylagos joghatósági szabály képezi, mely szerint az alperes (munkáltató) azon bíróság előtt is perelhető, amelynek területén fióktelepe, képviselete, irodája, vagy egyéb más elnevezésű szervezeti egysége van. Ez a szabály akkor alkalmazható, ha az alperesi szervezet székhelye az Unió területén van ugyan, de egy másik tagállam területén fióktelepet, irodát stb… tart fenn.
A fentiekhez kapcsolódik az a kizárólagosan munkaügyi jogvitákban érvényesülő, a rendelet 18(2) cikkében foglalt rendelkezés, hogy ha a munkáltató az Unió területén kívül rendelkezik székhellyel, de valamelyik tagállam területén fióktelepe vagy képviselete van, akkor a fióktelep, illetve képviselet működéséből eredő jogviták tekintetében úgy kell tekinteni, mint amelynek az Unió területén van a székhelye.
A majdnem kizárólagos joghatóság a munkavállaló tekintetében érvényesül igazán, mert őt a munkáltató csak abban a tagállamban perelheti a munkaszerződésből eredően, ahol a munkavállaló lakik. Ez vonatkozik arra az esetre is, ha a munkáltató egyébként Unión kívüli székhelyű vagy lakóhelyű és fióktelepe sincs az Unió területén. Egy kivétel van csak ezen szabály alól pergazdaságossági szempontokra tekintettel: a munkavállaló által a munkáltató ellen indított perben a munkáltató által előterjesztett viszontkeresetre az eljáró bíróságnak joghatósága van (20. cikk).
Ezzel szemben a munkáltatóval szemben eleve vagylagos joghatóság érvényesül, mert ellene a munkavállaló megindíthatja a pert azon tagállam bíróságai előtt, ahol a munkáltató székhelye van (ez tulajdonképpen az általános joghatóságnak felel meg), de választhatja azon állam bíróságait is, ahol a munkavállaló rendszerint végzi vagy utoljára végezte a munkát. Abban az esetben, ha a munkavállaló rendszerint nem egy tagállam területén végzi vagy végezte a munkát, akkor azon tagállam bíróságai előtt is meg lehet indítani a pert, amelynek területén a munkáltatónak a munkavállalót foglalkoztató üzlethelye van vagy volt (19. cikk). Ezen vagylagos joghatósági okok körét a felek joghatósági kikötésükkel bővíthetik, akár a jogvita felmerülése előtt, akár utána (21. cikk).
A fenti joghatósági szabályoktól a felek csak a jogvita felmerülését követően térhetnek el közös megállapodással. A joghatósági kikötés feltételei egyébként megegyeznek az általános követelményekkel: vagyis a felek legalább egyikének az Unióban kell lakóhellyel vagy székhellyel rendelkeznie21, a kikötést az előírt formában kell megtenni és a kikötésnek valamely tagállam bíróságaira általában vagy valamely konkrét tagállami bíróságra kell vonatkoznia.22
Felmerül a kérdés, hogy hallgatólagos alávetéssel megalapozható-e egy olyan tagállam bíróságának a joghatósága, amely egyébként az 5. szakaszban foglalt szabályok szerint nem rendelkezne joghatósággal, de az alperes nem vitatja a joghatóság hiányát és a felperes keresetével szemben érdemben védekezik. Az erről szóló 24. cikk expressis verbis csak a rendelet által meghatározott kizárólagos joghatósági szabályokkal (22. cikk) szemben zárja ki a perbebocsátkozás joghatóság-alapító hatását, de az egyéni munkaszerződésekből, a biztosítási, illetve a fogyasztói szerződésekből eredő jogvitákra vonatkozóan meghatározott speciális rendelkezésekkel szemben nem. Mindazonáltal a szabályozás logikájából (nevezetesen abból, hogy maga a rendelet írja elő a kizárólagos joghatóságot, s zárja ki az egyéb szabályok alkalmazását) az következik, hogy ezekben az esetekben a perbebocsátkozás nem alapozza meg a joghatóságot.
Az új joghatósági szabályok már külön kiemelik a munkaszerződésekből eredő jogvitákat, és külön rendelkezéseket tartalmaznak rájuk vonatkozóan a fogyasztói szerződésekkel egy cím alatt. Emellett az általános szabályok közül az általános joghatóságra, illetve a joghatósági kikötésre utal a törvényerejű rendelet, melyek szintén alkalmazandók a munkaügyi jogvitákban. Ezzel a magyar jogalkotó is a kizárólagos joghatósághoz közelítette a szabályokat, de kicsit bővebben húzta meg a magyar bíróságok joghatóságát, mint a rendelet.
Munkaügyi jogvitákban alkalmazandók az általános joghatósági szabályok, vagyis akkor perelhető magyar bíróság előtt az alperes, ha a lakóhelye, illetve szokásos tartózkodási23 helye, jogi személy és jogi személyiség nélküli gazdasági társaság esetén a székhelye belföldön van [54. § (1) bekezdés].
Belföldön perelhető tehát a munkavállaló, ha Magyarországon van a lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye - állampolgárságra tekintet nélkül. Megfordítva, ha a munkavállaló lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van, csak a magyar bíróságok előtt perelhető. Nincs jelentősége annak, hogy a munkáltató belföldi székhelyű-e, vagy hogy hol volt a munkavégzés helye. Ezt a kizárólagos szabályt csak az alábbi esetekben lehet áttörni: alperesi pertársaság esetén (annak is csak az egységes [Pp. 51. § a) pont], illetve az egyszerű pertársasági formának a szigorúbb változata [Pp. 51. § b) pont] esetén, ha valamelyik alperes lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van. Ezt a bővítést a rendelet szabályai nem engedik meg. Ugyanígy, a főkötelezettel együtt a mellékkötelezettek magyar bíróságok előtt perelhetők, ha a főkötelezett lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van - ennek azonban munkaügyi jogvitákban nemigen van szerepe. Ha a munkavállaló nem rendelkezik lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel Magyarországon, akkor belföldi bíróság előtt nem perelhető, kivéve, ha a munkavállaló által a munkáltató ellen belföldön indított perben a munkáltató viszontkeresetet terjeszt elő [54. § (4) bekezdés]. A másik eltérési lehetőséget a joghatósági kikötés nyújtja, melyet azonban csak a jogvita felmerülése után lehet korlátlanul megtenni, mert egyébként a kikötés nem eredményezheti azt, hogy a munkavállalót a saját lakóhelyétől, illetve szokásos tartózkodási helyétől eltérő állam bíróságai előtt pereljék [62/G. § (2) bekezdés a) pont, illetve (3) bekezdés]. Szemben az európai szabályozással, a perbebocsátkozás szintén megalapozza a magyar bíróságok joghatóságát egyéni munkaügyi jogvitákban, ha a munkavállaló lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye külföldön van.
Felmerül a kérdés, mely időpontban fennálló lakóhelyet, tartózkodási helyet, illetve székhelyet kell figyelembe vennünk a joghatóság alapjaként.24 Ha a szövegezésből, illetve a hatáskör és az illetékesség vonatkozó szabályait nézzük, akkor a keresetindítás időpontja számít. Ebből a szempontból felveti Palásti Gábor25 azt a lehetőséget, hogy a munkavállaló a négyéves időszakra szóló munkaviszony megszűnése előtt 3,5 év eltelte után a jogtalanul felvett juttatásokkal lelép, elhagyja az országot a jogvita megindítása előtt. Mert ilyenkor a munkáltató csak mehet utána, s perelheti egy külföldi államban. Talán érdemes annyival finomítani a képet, hogy ha az eredetileg külföldi lakóhelyű munkavállaló meghatározott időre azért jön Magyarországra, hogy dolgozzon, akkor a belföldi lakóhelyhez szükséges végleges letelepedési szándék hiányzik, így az általános joghatóság lakóhelyre alapított fordulata alapján egyébként sem lehetne perelni belföldön. Mivel a szokásos tartózkodási helynek nincs általánosan elfogadott jelentése a bírói gyakorlatban, még nem lehet tudni, ez egyáltalán megalapozhatta volna-e a visszautazás előtt a magyar bíróság joghatóságát, bár nagy valószínűséggel egy 3-4 éves itt tartózkodás megalapozza majd a joghatóságot. Kérdés csak az ennél rövidebb, tehát néhány hónapos, esetleg 1-2 éves itt tartózkodás fog felvetni. Azzal azonban egyértelműen egyet kell érteni, hogy az új szabályokkal olyan jogviták belföldi peresíthetősége szűnik meg, amelyek egyébként nagyon is szorosan kapcsolódnak Magyarországhoz.
Amennyiben a munkáltató az alperes, a magyar bíróságok joghatóságát több körülmény is megalapozhatja. Itt is alkalmazhatók az általános joghatósági szabályok, vagyis a belföldi székhelyű (esetleg lakóhelyű, szokásos tartózkodási helyű) munkáltató Magyarországon perelhető, függetlenül attól, hogy a munkavállaló hol lakik, milyen az állampolgársága vagy hol volt a munkavégzés helye. Érvényesülnek a pertársaságra és a viszontkeresetre vonatkozó előírások is. Mindebben azonban még nem jelenik meg a munkavállalók védelme, mert a munkavállalónak a külföldi székhelyű munkáltatót külföldön kellene perelnie, pedig ez komoly nehézséget jelenhet számára. Ezért a nemzetközi magánjogi tvr. azt mondja, hogy a munkáltató akkor is perelhető belföldön, ha a munkavégzés szokásos helye belföldön van vagy utoljára belföldön volt [61. § a) pont]. Ez ugyanekkor semmilyen segítséget nem jelent abban az esetben, ha a munkát a belföldi lakóhelyű munkavállalónak külföldön kellett végeznie a külföldi székhelyű munkáltató számára. Amennyiben a munkát szokásosan több különböző államban kell vagy kellett végezni, de a munkáltató munkavállalót foglalkoztató telephelye belföldön van, akkor a magyar bíróságok előtt indíthat keresetet a munkavállaló [61. § b) pont]. Itt is adott továbbá a joghatósági kikötéssel való eltérés lehetősége: a jogvita felmerülése után korlátlanul, előtte pedig azzal a korlátozással, hogy a kikötés nem zárhatja ki, hogy a munkavállaló a szokásos munkavégzési hely szerint indíthasson pert [62. § (2) bekezdés b) pont], továbbá helye van a joghatóság hallgatólagos alávetéssel való megalapozásának is.
Kérdés, hogy mit kell értenünk munkavégzési hely kifejezés alatt. Ezzel kapcsolatban a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (Mt.) azon rendelkezéseit kell felhívni, amelyek a munkahely meghatározásával foglalkoznak. A 76. § (6) bekezdése értelmében a feleknek a munkaszerződésben meg kell jelölniük a munkavégzés helyét. Itt rögzíteni kell, hogy állandó vagy változó munkahelyről van-e szó. Így a munkaszerződés egyértelmű támpontod ad a munkavégzés helye tekintetében. A joghatóság szempontjából természetesen annak van jelentősége, hogy ez a munkahely belföldön van-e vagy külföldön. Amennyiben a változó munkahely több országot érint, akkor azt kell megnéznünk, hol található a munkavállalót alkalmazó telephely. Amennyiben belföldön, akkor a magyar bíróságok eljárhatnak, ha külföldön, akkor nem - még akkor sem, ha a munkavégzés helye Magyarországon is van vagy volt, sőt, ha nagyrészt itt is volt. Ez nagyon megnehezítheti a munkavállaló perlési lehetőségét, mert kénytelen lesz a külföldi bíróságokhoz fordulni.
A hazai szabályoknak az európaiakkal való összhangba hozatala indokolt volt részben az elavult szabályokra tekintettel, részben pedig arra tekintettel, hogy számos olyan jogvita is a magyar bíróságok elé volt vonható, melyeknek semmilyen kapcsolódási pontja nem volt hazánkkal. A szűkítés mindenképpen egy sor olyan jogvita kizárását eredményezte, amelyek alig fordultak elő a gyakorlatban. A másik oldalon azonban néhány olyan ügy is kiszűrésre került, melyek hazai peresíthetőségéhez igenis komoly érdek fűződik. Ezen jogviták hazai elbírálhatóságának elvesztése nem az uniós tagállamok irányában bír jelentőséggel, hisz ebben a vonatkozásban a fenti jogforrások lesznek alkalmazandók, hanem harmadik, kívülálló államokkal szemben, amelyek tekintetében még a rendelet szerint is alkalmazhatók a tagállamok belső jogában megtalálható exorbitáns joghatósági okok.
A fórum megtalálása persze csak az egyik oldala a jogsérelem orvoslásának, mert legyen bármilyen kedvező is az általa hozott ítélet, nem sokat ér, ha annak aztán külföldön nem lehet érvényt szerezni neki: nem lehet elismertetni és végrehajtani. ■
JEGYZETEK
1 Palásti Gábor: Perek külföldön és Magyarországon. Cég és Jog 2003. január-február 10. oldal
2 A Jenard kommentár szerint (Official Journal 1979,C 59/14-15) az európai országok belső jogában a joghatóság-alapító ok általánosan a lakóhely lett az állampolgárság helyett, emellett az állampolgársági szabályok igen bonyolultak, s gondot okoz a hontalanok és a kettős vagy többes állampolgárok esetén a joghatóság meghatározása. Nem hagyható figyelmen kívül az, hogy gyakran nagyobb könnyebbséget jelent az alperesnek azon állam bíróságai előtt védekezni, ahol ténylegesen, hosszabb ideje lakik, mint azon állam bíróságai előtt, amelynek formálisan az állampolgára, de egyéb kapcsolata ezzel az állammal nincs. Az állampolgárság, illetve a honosság emellett gyakran azért volt (illetve jelenleg is azért) joghatósági ok, mert ezzel az államok hatalmi törekvéseiknek adhatnak szabad utat: olyan jogviták elbírálását vonhatják hatalmi szerveik elé, amelyeknek egyébként semmi más tényleges kapcsolódása nincs az adott országhoz. Ezek alkalmazását az európai joghatósági konvenciók ki is zárják a tagállamok vonatkozásában, mint ún. exorbitáns joghatóságot.
3 Közzétették: az eredeti szöveget O. J. 1978, L 304/36, az Egyesült Királyság, Írország és Dánia csatlakozása alkalmával módosított szöveget O. J. 1978, L 304/77, a módosító egyezményt Görögország csatlakozásakor O. J. 1982, L 388/1, a módosító egyezményt Spanyolország és Portugália csatlakozásakor (ún. San Sebastiani Egyezmény) O. J. 1989, L 285/1, a módosító egyezményt Svédország, Finnország és Ausztria csatlakozáskor O. J. 1997, C 15/1. A munkaügyi jogviták szempontjából a San Sebastianban aláírt módosítás bír jelentőséggel.
4 1988 O. J. L.319/9.
5 Ezidáig nem módosították a Luganói Konvenció szövegét, de már felmerült, hogy ezt az egyezményt is átalakítsák és választ adjanak a gyakorlat által felvetett problémákra. A felülvizsgálat másfél éve megkezdődött, de a módosítás elfogadása egy ilyen átfogó és sokszereplős egyezménynél nem fog egyik pillanatról a másikra megszületni.
7 Csatlakozásunk a Lugani Konvencióhoz 1997 óta folyamatban van, ám tekintettel arra, hogy ennek az egyezménynek az átfogó felülvizsgálata mintegy másfél éve megkezdődött, és belépésünkkel várhatóan csak a módosítások elfogadása után foglalkoznak majd a részes államok, még jónéhány évig ennek a konvencióak az alkalmazása nem fog felmerülni.
8 Ha egyik fél sem rendelkezik lakóhellyel vagy székhellyel valamely szerződő állam területén, akkor valamely szerződő állam bíróságára vagy bíróságaira vonatkozó kikötés esetén más szerződő államok bíróságai nem járhatnak el, hacsak a kikötött bíróság (bíróságok) megállapítja az ügyre joghatóságának hiányát. [17(2) cikk]
9 A lakóhely, illetve a székhely értelmezésére lásd az 52-53. cikket.
10 A vagylagos joghatósági okok nem valamely állam bíróságait jelölik ki általában, hanem mindig valamely konkrét bíróságot - tekintettel az adott állam hatásköri szabályaira, vagyis a joghatósági szabály egyben illetékességi szabályt is jelent. Ezzel szemben az általános (de a kizárólagos) joghatósági szabályok csak az eljárni jogosult államot jelölik ki, ezen belül azonban az adott állam belső eljárási szabályai szerint kell meghatározni a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságot.
11 De Bloos v Bouyer eset, C-14/76 [1976] ECR 1497, ezzel kapcsolatban lásd: Trevor Hartley: First cases before the European Court. European Law Report (ELR) 1976. p. 60.
12 Shenavai v Kreischer eset, C-266/85 [1987] ECR 239
13 Ivenel v Schwab eset, C-133/81 [1982] ECR 1981 Lásd: Trevor Hartley: Jirisdiction in employment contracts: Article 5(1) ELR 1982 p. 328-331
14 Six Constructions v Humbert eset, C-32/88 [1989] ECR 341 Igazából csak ezzel a második döntésével tudta a Bíróság biztosítani az összhangot a Római Egyezmény és a Konvenció között, mert a Római Egyezmény kifejezetten kizárta a "jellemző kötelezettség" szabályának alkalmazását munkaügyi jogvitákban, s helyette egyértelműen kimondta, hogy munkaszerződésekre a munkavégzés helye szerinti állam jogát kell alkalmazni, kivéve, ha a munkaszerződés egy másik állam jogával szorosabb kapcsolatban van. Az összhang pedig azáltal valósult meg, hogy így azon állam bíróságai előtt is lehetett perelni, ahol a munkavállaló a munkát végzi, ez a bíróság a saját jogát alkalmazhatja. A munkavállaló védelme persze nem teljes, hisz csak arra az esetre nyújt segítséget neki ez a szabály, ha ténylegesen ismeri ezen állam anyagi és eljárási szabályait, egyáltalán ezen állam nyelvét, vagyis ha a munkáltató külföldi, de ő a saját hazájában végzi a munkát.
15 Mulox v Geels, C-125/92 [1993] ECR I-4075
16 Rutten v Cross Medical eset, C-383/95 [1997] ECR I 57, Weber eset, C-37/00 [2002] ECR 2013
17 Yearbook of European Law Oxford, 1993 p. 520-525; 1997 p. 515-518, A. Briggs: Civil Jurisdiction and Judgements. London, 1997 p. 105-105
18 Opinion of Advocate General [1993] ECR I 4075 13., 15. és 36. §
19 A Luganói Konvenció szövege szinte teljesen megegyezik a Brüsszeli Konvenció szövegével, s cikkek számozása is azonos.
20 Lásd a rendelet I. sz. Függelékét.
21 Ha egyikőjük sem rendelkezne lakóhellyel, illetve székhellyel az Unióban, akkor egy olyan kikötés, ami a egy tagállam bíróságára vagy bíróságaira vonatkozik, akkor is irányadó, és a többi tagállam bíróságai nem járhatnak el, kivéve, ha a kikötött tagállam bírósága megtagadja a joghatóságot [23(3) cikk].
22 Vitatott, hogy mi a helyzet akkor, ha a kikötés Unión kívüli állam bíróságaira vonatkozik. Alapvetően az nem tisztázott, hogy ilyenkor a kikötésnek milyen formai követelményeknek kell megfelelnie (vagyis hogyan zárható ki a tagállami bíróságok joghatósága), s mikor járhat el ilyenkor a kikötés ellenére egy tagállami bíróság, amelynek a rendelet alapján egyébként lenne joghatósága. Ez a probléma már a Brüsszeli Konvenció alkalmazása kapcsán felmerült.
23 A lakóhely fogalmának már a polgári eljárásjogban jól kialakult és elfogadott tartalma van, ezzel szemben a szokásos tartózkodási helynek ilyen értelmezése nincs, mert a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény ezt a kifejezést nem, csak a tartózkodási hely fogalmát ismeri. A jövő bírói gyakorlatára vár annak kidolgozása, hogy mit is kell akkor szokásos tartózkodási hely alatt értenünk. Lásd: Köblös Adél: Joghatósági szabályok Európában és Magyarországon. Acta Juridica, Szeged, 2002, 11. oldal
24 Az Európai Közösségek bíróságának gyakorlatában eddig nem merült fel, csak elméleti munkák utalnak rá, hogy a keresetindítás időpontja számít a lakóhely (székhely) megállapítása szempontjából, de a nemzeti eljárásjogok sokszínűsége miatt ez a kérdés közel sem biztos, hogy ennyire egyértelmű.
25 Palásti Gábor: Perek külföldön és Magyarországon. Cég és Jog 2003. január-február 12. oldal
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Köblös Adél, egyetemi tanársegéd, Szegedi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar
Visszaugrás
