Az ezredfordulón fennálló gyakorlat szerint a hivatásos sportolók, mint egyéni vállalkozók kötöttek szerződést a klubokkal. Ezek polgári jogi szerződések voltak, helyenként (pl. a labdarúgásban) azzal a plusz garanciával, hogy fizetési késedelem esetén sportjogi szankció is kapcsolódott hozzá: az Magyar Labdarúgó Liga / MLSZ Igazolási és Átigazolási Bizottsága fizetési késedelem esetén eljárt (a szerződés alapján), megállapította a klub szerződésszegését és a játékos szabadon igazolhatóságát, majd fegyelmi szankciók terhével (pénzbüntetés, pontlevonás, kizárás) kötelezte a klubot az elmaradt járandóság megfizetésére. A szerződés a teljes juttatást tartalmazta. Egy szerződés volt tehát, nem létezett még a kettős szerződések gyakorlata.
Ezek a szerződések nem munkaszerződések voltak, nem fűződtek hozzájuk a munkajog erős, munkavállalót védő garanciái. A polgári jogi (általában megbízási) szerződések a megállapodásban rögzített időtartam végéig, de legfeljebb 2006. december 31. napjáig voltak hatályosak. Ezen szerződésekben a sportolók, mint egyéni vállalkozók (ritkábban, mint egyszerűbb formájú gazdasági társaságok, tipikusan két tagú betéti társaság) szerepeltek félként - azaz a játékosok kötelesek voltak egyéni vállalkozói igazolványt kiváltani, és egyéni vállalkozóként működni, számlát adni tevékenységükről, ily módon tehát kényszervállalkozások sora jött létre.
A 2004. évi I. törvény értelmében hivatásos sportoló csak munkaviszony keretében foglalkoztatható: "8. § (1) A hivatásos sportoló - amennyiben törvény kivételt nem tesz - a sportvállalkozással kötött munkaszerződés alapján fejti ki sporttevékenységét." A hivatásost az amatőr sportolótól a következőképpen határolja el a törvény: "1. § (4) Hivatásos sportoló az a versenyző, aki jövedelemszerzési céllal foglalkozásszerűen folytat sporttevékenységet. Minden más versenyző amatőr sportolónak minősül."
Amatőr sportoló végezhet sporttevékenységet amatőr sportolói szerződéssel, illetve szerződés megkötése nélkül is, az egyesülettel létesített tagi jogviszonyban.
A járulékfizetési kötelezettségek, illetve a munkajog erősen munkavállalót védő garanciái miatt általános gyakorlat, hogy a klubok a munkaszerződésben csak a minimálbérnek megfelelő vagy ahhoz nagyon közeli mértékű fizetést rögzítették, illetve rögzítik a mai napig is. A járandóság túlnyomó része egy másik, polgári jogi szerződés alapján kerül kifizetésre (arculat-átviteli, marketing-, reklámszerződések stb.), amelyekhez semmilyen sportjogi szankció nem fűződik (nem olyanok tehát, mint a sporttörvény hatályba lépése előtti szerződések). Ezen "második" szerződés jellemzően nem a sportszervezet, hanem egy attól szervezetileg elkülönült, önálló gazdasági társaság, valamint a sportoló érdekeltségébe tartozó, általa megjelölt cég között létesül, így nem sérti a Sporttörvény 8. § (4) bekezdését, miszerint: "Semmis az a szerződés, amellyel a sportszervezet a hivatásos sportoló részére a sporttevékenységére kötött munkaszerződésben foglaltakon túl anyagi előnyt biztosít." A kettős szerződések rendszerével, az igényérvényesítés anomáliáival bővebben a későbbiekben foglalkozom.
Ideális és kívánatos lett volna tehát, ha a játékos valamennyi (a labdarúgással tényleges összefüggésben neki járó) juttatását egy (munka)szerződés alapján kaphatná - ennek megvalósítása nem volt reális a klubok gazdasági megfontolásaik, és a szerződés létrejötte körében fennálló erőfölényük miatt.
Lényeges ellentét feszül tehát a ténylegesen kifejtett tevékenység jellege és az érte fizetett díjazás formája között. A viszony játékosok irányába történő erősebb garantálására azonban vannak törekvések, eredmények amelyekkel a későbbi pontokban foglalkozom.
Az Európai Közösséget alapító Római Szerződés, majd az azt megújító Maastrichti Szerződés sem tett külön említést a sportról. A sport Unión belüli szerepét több Charta és egyéb dokumentum elemzi, az első igazán komoly hatású azonban a 2007 nyarán az Európai Bizottság által elfogadott és kiadott "Fehér Könyv a sportról" elnevezésű dokumentum, amely részletesen elemzi a sport Unión belül elfoglalt helyét, valamint megfogalmazza az uniós sportszabályozás előtt álló legfontosabb kihívásokat, problémákat. A Fehér Könyv szerint a főbb problémák a következők:
"a) a jogbiztonság hiánya a közösségi jognak a sport területén való alkalmazásával kapcsolatban,
b) főként a professzionális sporttal kapcsolatos irányítási kérdések, különös tekintettel a játékosok ügynökeinek körében elterjedtnek tűnő, illegális eljárásokra, a kiskorú sportolók gyenge védelmére, valamint a doppingolás, a rasszizmus és a sporttal kapcsolatos erőszak káros hatásaira,
c) a sport finanszírozásának kérdései és azon kihívások, amelyek a sport lokális szinten való finanszírozásának hagyományos módjaiból fakadnak,
d) a sportpolitika megteremtéséhez szükséges, a sportszektorra vonatkozó adatok hiánya,
e) a túlsúly, az elhízás, a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a csont-ízületi gyulladás elterjedése, ami nagyrészt a testmozgás hiányára vezethető vissza,
f) a sportnak csupán részleges bevonása az oktatási és képzési politikába."
g) A sport gazdasági értékének egyre nagyobb része kapcsolódik a szellemi tulajdonjogokhoz. Ezek a jogok a szerzői joghoz, a kereskedelmi kommunikációhoz, a védjegyekhez, az arculathoz és a médiajogokhoz kapcsolódnak.
A 2009 decemberében hatályba lépett új európai uniós alapszerződés, a Lisszaboni Szerződés külön szakaszban foglalkozik a sporttal, rögzítve - alapszerződési szinten elsőként - annak specifikus jellegét és autonóm struktúráját. A Lisszaboni Szerződés 165. cikke szerint szerződései között első alkalommal szerepel közvetlen utalás a sportra, ezzel történelmi elismerést nyert a sport.
"Az Unió a sport sajátos természetére, az önkéntes részvételen alapuló szerkezeti sajátosságaira, valamint a társadalomban és a nevelésben betöltött szerepére tekintettel hozzájárul az európai sport előmozdításhoz. Az Unió fellépésének célja a sport európai dimenzióinak fejlesztése a sportversenyek tisztaságának és nyitottságának, valamint a sport területén felelős szervezetek közötti együttműködésnek az előmozdítása, illetve a sportolók, köztük különösen a legfiatalabbak fizikai és szellemi épségének védelme révén.
A legfontosabb sportjogi kérdés a Lisszaboni Szerződés hatályba lépését követően tehát akként tehető fel, hogy a sport specifikus jellege alapján ipso iure kivételt jelentenek-e a sportjogi jogviszonyok (elsősorban a sportszerződések megkötése, értelmezése, gyakorlata) az EU általános szabályozása alól, illetőleg milyen körben, és terjedelemben érvényesülhet ez a kivételes helyzet.
Az alapszerződésre reagálva a "Nemzetközi Olimpiai és Sport Mozgalom" elnevezésű tömörülés állásfoglalást adott ki 2010 januárjában. Ebben részletesen lefektették a sport specifikus jellegének és autonómiájának alapköveit, vagyis azokat a tárgyköröket, amelyekre tekintettel a sport mindenképpen egyedi elbírását igényel. Ezek - a teljesség igénye nélkül - a következők: dopping, tiltott sportfogadás, az egyes sportágak sajátos, "technikai" jellegű versenyszabályai (Lex Ludica), a sport szereplői közötti vitarendezés speciális követelményei, a sportolók (különösen a fiatal sportolók) védelmét szolgáló intézkedések szükségessége, a munkavállalás szabadságának szükségszerű korlátozásával együtt járó, speciális sportbeli szabályozások szükségessége stb.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
