Ha az adós nem fizeti meg tartozását, akkor a hitelezők különböző - részben jogszerű, részben jogellenes - eszközökhöz folyamodnak követelésük érvényesítése érdekében. Ezek körébe bizonyos esetekben a fizikai erőszak vagy azzal büntetőjogilag azonos elbírálás alá eső módszerek (pl. fenyegetés) is beletartoznak. Tanulmányom a hitelezői igények behajtásával kapcsolatos legfontosabb bűncselekmény, nevezetesen az önbíráskodás dogmatikai és jogpolitikai kérdéseit elemzi.
Az 1878. évi V. törvény (1878. évi Btk.) nem szabályozta az önbíráskodást külön bűncselekményként. A jogirodalom azonban ismerte ennek fogalmát és önbíráskodás alatt "valamely jogosnak vélt igénynek önhatalmú, esetleg erőszakkal vagy fenyegetéssel eszközölt kielégítését" értette.[1]
A bírói gyakorlat "az önbíráskodási eseteket leggyakrabban zsarolásnak" minősítette.[2] Az 1878. évi Btk. alapján zsarolás vétsége miatt három évig terjedhető fogházzal volt büntetendő, aki "azon czélból, hogy magának vagy másnak jogtalanul vagyoni hasznot szerezzen, valakit erőszakkal vagy fenyegetéssel, valaminek cselekvésére, eltürésére, vagy elhagyására kényszerit: a mennyiben cselekménye sulyosabban büntetendő cselekményt nem képez."[3].
A Kúria ezen törvényi tényállás alapján "megállapította a zsarolást, bár a megszerezni célzott haszon nem jogellenes, sőt jogos, amikor a szerzés módja (erőszakkal vagy fenyegetéssel kényszerítés) jogellenes".[4]
Ezt az értelmezését azonban a jogirodalom nem tartotta helyesnek. Angyal Pál szerint ugyanis "jogtalanul" kitétel valójában nem az elkövetés módjára vonatkozik, hanem a vagyoni haszon jogtalanságát akarja jelenteni. Ez a törvény előkészítési anyagaiból megállapítható, ha a kódex végleges szövegének megalkotása során ezt nem sikerült megfelelően kifejezésre juttatni. Ennek alapján szerinte az önbíráskodásnak tekinthető esetek nem tartoznak a zsarolás körébe.[5] Lényegében ugyanerre a következetésre vezetett annak figyelembevétele is, hogy a zsarolás "személyes szabadságot sértő, továbbá vagyon elleni, s ugyanakkor kizsákmányolási deliktum".[6] Így "csak a jogellenes vagyoni haszon szerzésére irányuló célzat viszi át a kényszerítő cselekményt a zsarolás körébe. Szóval, aki vagyoni haszonra irányuló jogos igényét - bár jogilag tiltott eszközökkel - törekszik érvényesíteni: zsarolást semmi esetre sem követ el, de eshetőleg személyi szabadság megsértése […] címen büntetendő".[7]
Az ekkoriban a jogirodalomban megjelenő de lege ferenda javaslatok szerint az önbíráskodást önállóan vagy a vagyon elleni bűncselekményekhez kapcsolódóan (a jogtalan elsajátításról szóló fejezetet követően), vagy a kényszerítés szintén újonnan beiktatandó bűncselekményének[8] enyhébb alakzataként kellett volna büntetni rendelni.[9]
Az önbíráskodást végül a harmadik büntető novella (1948. évi XLVIII. törvény, III. Bn.) határozta meg önálló bűncselekményként, mégpedig a vagyon ellen elkövetett bűncselekményekre vonatkozó rendelkezések[10] között. Ennek alapján a jogtalan önbíráskodás vétségét az követette el, aki "abból a célból, hogy jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igényének érvényt szerezzen, mást erőszakkal vagy súlyos hátránnyal való fenyegetéssel valaminek megtételére, eltűrésére, vagy elhagyására kényszerít". A bűncselekmény egy évig terjedő fogházzal volt büntetendő.[11]
A büntető novella ezzel párhuzamosan átalakította a zsarolás tényállását, amely ezt követően azt rendelte büntetni, "aki abból a célból, hogy magának vagy másnak jogtalan vagyoni hasznot szerezzen, valakit erőszakkal vagy fenyegetéssel valaminek a megtételére, eltűrésére vagy elhagyására kényszerít, amennyiben cselekménye súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik". A zsarolás vétségének büntetési tétele hat hónaptól három évig terjedhető fogház volt.[12]
A novella javaslatának miniszteri indokolása szerint "a[z 1878. évi] Btk. előmunkálataiból […]már nem lehet bizonyossággal megállapítani, vajjon a[z 1878. évi] Btk. 350. §-ában szereplő «jogtalanul szó» szándékosan vagy véletlenül került-e az említett § végleges szövegébe. A §-ban szereplő «jogtalanul» módhatározó mindeneset-
- 169/170 -
re arra indította a bírói gyakorlatot, hogy a zsarolás körét messze túlterjessze azon a fogalmon, amely az egészséges jogi közmeggyőződésben zsarolásként él. Bíróságaink ugyanis a[z 1878. évi] Btk. 350. §-ának szövegére támaszkodva zsarolást állapítanak meg abban az esetben is, ha a tettes őt valóban megillető, tehát tárgyilag jogos haszonra törekedett, de evégből olyan eszközhöz folyamodott, amelynek igénybevételére a célba vett haszon megszerzése végett nem volt jogosult. Az állandó bírói gyakorlat ehhez képest zsarolásnak kénytelen bélyegezni olyan cselekményeket is, amelyek jogos igényt meg nem engedett módon érvényesítenek".[13]
A javaslat miniszteri indokolása szerint az "[1878. évi] Btk. szövegét követő bírói felfogás több tekintetben is kifogásolható. Kifogás alá esik, hogy a törvénynek pontosan megfelelő ez a gyakorlat távol áll a való élet józan felfogásától, a tárgyilag jogos haszonra meg nem engedett eszközökkel törekvő személyre pedig méltánytalan következményekkel jár az a körülmény, hogy a köztudatban megbélyegzőnek tekintett bűncselekmény miatt ítélik el, erkölcsi bizonyítványában zsarolóként szerepel, holott egészen más természetű az a cselekmény, amelyet elkövetett".[14]
Erre való figyelemmel a III. Bn. "29. §-a a[z 1878. évi] Btk. 350. §-ának megfelelő módosításával azt az álláspontot igyek[ezett] érvényesíteni, hogy zsarolásként csak az a cselekmény esik büntetés alá, amely tárgyilag is jogtalan vagyoni haszon szerzésére irányul. Ha azonban tárgyilag jogos igény érvényesítése történik meg nem engedett eszközökkel, ebben az esetben nem zsarolással, hanem egy a közvélemény megítélésében is jóval enyhébb és kevésbé megbélyegző cselekménnyel: tiltott önbíráskodással állunk szemben […] Más szóval: a javaslat […] szűkebbre vonja a zsarolás fogalmi körét és azt a természetnél fogva zsaroló jellegű cselekmények számára tartja fenn. Az ilyen értelemben vett zsarolás büntetését viszont […] megszigorítja, amennyiben speciális minimumot, hat hónapi fogházat is állít fel."[15]
A javaslat miniszteri indokolása szerint tehát "a zsarolás fogalmi köréből ki kellett emelni azokat a cselekményeket, amelyekkel a sértett meg nem engedett módon törekedett jogos vagy jogosnak vélt igény érvényesítésére". Ez képezi "a jogtalan önbíráskodás vétségét.[16]
A törvény rendelkezett arról, hogy a "jogtalan önbíráskodás vétségének kísérlete is büntetés alá esik".[17]
Önbíráskodás miatt bűnvádi eljárásnak csak magánindítványra volt helye,[18] "figyelemmel arra, hogy a jogtalan önbíráskodás természeténél fogva a sértett reakcióján múlik, vajjon a cselekményt sérelmesnek érzi-e".[19]
A tényállás nem terjedt ki "arra az esetre, ha az erőszak alkalmazása vagy a hátrány kilátásba helyezése az igény érvényesítésének megengedett eszköze".[20] A javaslat miniszteri indokolása szerint "egyes jogszabályok ugyanis megengedik az önhatalmú zálogolást, a birtokháborítással szemben való védekezést, ugyancsak megengedett eljárás, ha sértett a bűncselekménnyel okozott kár megtérítését feljelentés kilátásba helyezésével szorgalmazza stb. Minthogy ilyen esetben az elkövető jogosan jár el, cselekményét ki kell venni a jogtalan önbíráskodás köréből".[21]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
