A hazai szerzői jogi publikációk sorában viszonylag ritka az egy-egy szűkebb témát alaposan körbejáró, monografikus igényű feldolgozás. Már csak ezért is öröm kézbe venni Gyenge Anikó most megjelent könyvét. A fegyelmezett, leíró jellegű cím a tartalom által indokoltnál kevesebbet ígér: csak olvasás közben jövünk rá arra, hogy a szerzői jogot meghatározó érdekviszonyok alapkérdéseit tárgyaló művet tartunk a kezünkben, amely a szerzői jogászokon kívül a szélesebb szakmai közönségnek is bátran ajánlható. Sőt, a téma igencsak tárgyilagos megközelítése, a szerző mindvégig sokoldalú, forrásokkal bőven alátámasztott érvelése okán a könyv - minden irónia nélkül - számot tarthat akár a nagyközönség azon tagjainak érdeklődésére is, akik eddig mély meggyőződéssel vallották az üres hordozó jogdíjak sátáni eredetét.
A szerzői jog alapvető dilemmáját - bővíteni vagy szűkíteni kell-e a védelem terjedelmét a jogosultak, a műközvetítők és a befogadók érdekei közötti ideális egyensúly megteremtéséhez - már sokan és sokféle szempont szerint vizsgálták, a kérdéssel lényegében a jogterület születése óta birkózunk. A könyvet azonban különlegesen érdekessé teszi, hogy írója e dilemmát ezúttal a szerzői jog "földtani keresztmetszetének" teljességét figyelembe véve vizsgálja. Leás ugyanis a jogrendszerek alapját képező rétegekig és azt mutatja be, hogy milyen következtetésekhez vezethet, ha az alapvető emberi jogként elismert szerzői jog és a vele egyenrangú más emberi jogok, például a véleménynyilvánítás szabadsága, a művészeti szabadság vagy az információszabadság "tektonikus erői" feszülnek egymásnak. A szerző emellett nem csak "vertikálisan", hanem "horizontálisan" is a teljes kép megalkotására törekszik: a szerzői jog és más emberi jogok viszonyrendszerét, a szerzői jogi korlátozások fejlődéstörténetét és jelenlegi rezsimjét nemzetközi, regionális és nemzeti szinten egyaránt részletesen elemzi.
A vizsgálat során Gyenge Anikó vállaltan kerüli a "ki kit győz le" logikájára épülő válaszokat és az ilyen jellegű végletes megoldásokat (nagyon helyesen) a realitások világán kívülre utasítja. Inkább azt bizonyítja meggyőzően, hogy a vizsgálat során figyelembe vett nemzetközi, regionális és nemzeti normák jelenleg olyan rugalmas "hálót" biztosítanak a szerzői jognak, amelyben a jogalkotó megfelelő mozgásteret élvez "az érdekek kívánatos kiegyensúlyozására, a ’fair balance’ újra megtalálása érdekében a további korlátozásra vagy kiterjesztésre". Emellett több ízben rámutat arra is, hogy a szükséges egyensúly messze nem csak szerzői jogon belüli eszközökkel, a védelem terjedelmének bővítésével vagy korlátozásával teremthető meg, hanem e jogterületen kívülre eső megoldásokkal is, ezáltal pedig az érdekütközések harmonikus feloldásához rendelkezésre álló eszköztár még tovább bővíthető. (A szerzői jogon kívüli eszközök jelentőségének hangsúlyozása egyébként nagyon is időszerűnek tűnik, ha - csak a legutóbbi jogfejlődési tendenciákat nézve - meggondoljuk, vajon kellő körültekintéssel járnak-e el az államok, amikor például a kulturális intézmények ismeretterjesztési feladatainak megfelelő ellátásához vagy a fogyatékkal élők hozzáférési lehetőségeinek bővítéséhez az egyetlen szóba jöhető megoldásnak a szabad felhasználások kedvezményezetti körének kiterjesztését tekintik. Kétségtelen persze, hogy olcsó kenyeret úgy is lehet biztosítani, hogy hozunk egy rendelkezést, mely szerint mostantól ezért sem a paraszt, sem a molnár, sem a pék nem kap pénzt.)
A szerzői jog emberi jogként is kettős természetű, mutat rá a szerző, számba véve azokat a nemzetközi normákat, illetve normaként érvényesülő döntéseket, amelyek a második világháborút követően olykor a kulturális, máskor a (szellemi) tulajdoni kötődéseket előtérbe helyezve ismerték el alapvető emberi jogként a szerzői jogot. Ezekből kiderül, hogy - történetileg érthető okokból - a második világháborút közvetlenül követő megfogalmazásokban főként a háborúban súlyos sérelmet szenvedett emberi szabadság és méltóság garanciáinak megteremtésére helyeződött a hangsúly, a szerzői jog pedig ennek megfelelően elsődlegesen kulturális szabadságjogként, illetve az ezt biztosító védelemhez való jogként nyert elismerést. Csak későbbi fejlemények eredménye, hogy a szerzői jog emberi jogi elismertségének - részint immár e jogok tényleges gyakorolhatóságát előtérbe helyezve, részint az iparjogvédelmi rezsimek védelmével egybefoglalt intézményes keretek (WIPO) révén - a szellemi tulajdonjogi kötődései is megjelennek, majd felerősödnek.
Az emberi jogként elismert szerzői jog e kettős kötődése természetesen a vele szemben fennálló korlátozások szempontjából is mérvadó. A szerző e "természetazonos" korlátok mibenlétét az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatától a 2005-ös UNESCO kulturális sokszínűségről szóló egyezményéig, szinte teljes spektrumban bemutatja. Ennek az elemzésnek az egyik figyelemreméltó következtetése, hogy az ismertetett emberi jogi normák egy része a szerzői jogot úgy ismeri el emberi jogként, hogy más emberi jogok egyidejű elismerésével mindjárt annak korlátait is felállítja. Mai szemmel nézve is korszerű egyensúlyt fogalmaz meg a jogosulti érdek és a közérdek között például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, amikor egyszerre ismeri el emberi jogként egyrészt a szerző jogát az irodalmi és művészeti alkotásaival kapcsolatos erkölcsi és anyagai érdekei védelméhez, másrészt a kulturális életben való szabad részvételhez és a műélvezethez (azaz lényegében a "hozzáféréshez") való jogot. Tanulságosak a szerzői jog (szellemi) tulajdonjogi aspektusait vizsgáló következtetések is, így különösen az a kétarcúság, amellyel az Európai Közösség kezdetben viszonyult a szerzői jog tulajdonjogi kötődéséhez. Egyrészről, a klasszikus tulajdont és a szellemi tulajdont a Közösség normaalkotási és ítélkezési kompetenciája szempontjából figyelemre méltó nagyvonalúsággal egyneműnek tekintve, ezt a tulajdonjogi kötődést tökéletesen elegendőnek látta ahhoz, hogy a maga számára a szerzői jog területén is hatásköröket állapítson meg. A megszerzett hatáskör alapján megalkotott normákban viszont már nyoma sincs a korábbi tulajdonjogi egyneműségnek, hiszen azokban a szellemi tulajdon már visszanyeri eredeti jelentését: nem klasszikus tulajdonként viselkedik, így nem is korlátozhatatlan, birtokvédelmi eszközöket sem élvez, sőt egyes esetekben akár mindenfajta ellentételezés nélkül is elsajátítható.
Ha a szerző kiválóan, szinte töretlenül végigvitt gondolatmenetével kapcsolatban egyáltalán megfogalmazható bármilyen hiányérzet, akkor annak legfeljebb az emberi jogi háttér történelmi, politikai és gazdasági kontextusainak ismertetése kapcsán van helye. Az emberi jogok elismerésének, kiteljesedésének egyes állomásai ugyanis olyan elválaszthatatlanul kötődnek a nemzetközi közösség általános helyzetét, együttműködési képességét vagy éppen konfliktusait meghatározó történelmi, politikai és gazdasági körülményekhez, hogy e kontextusok ismertetése a nélkül vizsgált normák kialakulásának indokai olykor magyarázat nélkül maradhatnak. Ez persze lehet tudatos választás eredménye is: a történelmi, politikai és gazdasági környezet szerteágazó kérdéseinek taglalása parttalanná és követhetetlenné teheti a választott vezérfonalat. Azt pedig - a talán csak szubjektív - hiányérzettel együtt is el kell ismerni, hogy a szerző következetes ragaszkodása az előre kijelölt tematikus keretekhez soha nem vált át technokrata megközelítésbe, témáját mindvégig annak társadalmi beágyazottságában, az azt meghatározó érdekviszonyok tükrében tárja elénk.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
