Ormos Mária írja Hitlerről: "Korszakos jelenség volt: egy megzavarodott, válságos korszak gyermeke, kifejezője, megtestesítője. Egy olyan koré, amelyben a magukfajták - kudarcot vallottak, kidobottak, hontalanok, csődbejutók, munkanélküliek - milliói nem találták a helyet a társadalomban. Egy olyan koré, melyben a demokrácia eszméi kényszerterjedésük ellenére megfonnyadtak, és megújításuk módjait nem találták."1
Sok szempontból más a mai helyzet. A történelmi párhuzam erőltetése félrevezető lehet. Ugyanakkor hiba nem észrevenni a történelmi korszakok közötti hasonlóságokat, esetleg azonosságokat.
A demokrácia eszméinek kényszerterjedéséről ír Ormos.
Kérdés számomra: terjeszthető-e - a siker reményével - a demokratikus gondolkodás, demokratikus viselkedés állami kényszerrel, akár büntetőjogi eszközökkel.
Helyes eszköz-e ez, az egyébként minden jóérzésű ember által támogatott célok elérése érdekében.
Omnipotens-e a büntetőjogi eszköztár.
A büntetőjogi beavatkozás nyomán megindult büntetőeljárás a tárgyalás nyilvánossága folytán, a sajtó hathatós segítségével inkább nyilvános szószéket biztosít a szélsőséges ideológiáknak, zavarba hozva az államot.2
Az európai jogi gondolkodást a felvilágosodás kora óta mindmáig meghatározó alaptétel: a hatalmi ágak megosztásának követelménye. Ennek korai megfogalmazásában a jogalkotás és a jogalkalmazás egymástól élesen elhatárolható folyamatot képeztek, olyannyira hogy Montesquieu a bírót a jogalkotó által létrehozott törvények gépies végrehajtójának, egyfajta ítélőgép-nek, "a törvény szájának" tekintette3.
Ezzel szemben mára már illuzióvá vált nézetnek tekinthető, a XVII-XVIII. század matematikai világképének alapjain kibontakozó formális racionalizmus, amely szerint az emberi értelem segítségével valamennyi társadalmi viszonyt hézagmentesen, előrelátóan lehet szabályozni4.
A jogalkotó eleve csak racionálisan elgondolható élethelyzetekre készülhet fel a normaalkotás során, így szükségszerűen megfelelő mozgásteret (diszkrecionális jogot) kell biztosítania a jogi norma alkalmazójának, hogy az "megküzdhessen" a jogalkotó által definiált típushelyzet, és az előtte fekvő konkrét eset összevetéséből fakadó nehézségekkel.
Napjainkban, széles körben elfogadott jogfilozófiai alaptétel szerint: "a jogban eleve és elvileg nem tudunk semmiképpen sem teljes szabályozást elérni."5
A jogalkotónak azon szándéka, hogy jogi szabályozásával a felmerülhető valamennyi társadalmi viszonyt lefedje eleve kudarcra van ítélve, minden egyes hézagpótlási kísérlet mentén csak további hézagok keletkeznek a normarendszer szövetén. Ennek köztudomásúan legkirívóbb példája a porosz Landrecht (1791).
A hatalmi ágak megosztásának jogállami alapelvként történő tisztelete dacára, Kelsen óta tudjuk, hogy a jogalkotás és jogalkalmazás korántsem választható el olyan élesen egymástól, mint azt a felvilágosodás gondolkodói szerették volna. A bíró nem csupán "a törvény szája", a törvény alkalmazása és értelmezése során a normaalkotó folyamatba kapcsolódik be a jogalkalmazó. A jogalkotás és jogalkalmazás: viszonyfogalmak, így csak egymáshoz való viszonyukban értelmezhetőek, kölcsönösen elemei egymásnak, állandó kölcsönhatásban, egymásra utaltságban léteznek6.
Az írásom által felvetett problémákra vetítve az előbbi eszmetörténeti kitérőt a kérdés a következő.
Ha egyes, a joggyakorlatot orientálni hivatott bírósági határozatok az alapul szolgáló jogi norma félreértelmezéséről árulkodnak, mit tehet, mit tegyen a jogalkotó. Változtasson-e a helyes jogértelmezés mellett rendeltetésszerűen alkalmazható törvényi tényálláson, vagy sem.
Az én álláspontom szerint a jogalkotói beavatkozás az ilyen esetekben több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt. A joggyakorlat öntisztulásában7 látom a megoldást.
Az öntisztulási folyamat - esetleg - időigényesebb, de tartósabb megoldást hoz és kevésbé kártékony, mint a komplexitást szem előtt nem tartó jogalkotói hiperaktivitás.
Minden szabályrendszer működtetése kizárólag a belső és külső értelemben vett bizalmi elven alapulhat. Ennek hiányát az egymást követő szabályozási ötletek nem pótolhatják. A bizalmi elv külső értelemben: a szabályozás ésszerűségébe vetett hit.
Belülről pedig azt jelenti, hogy az alkalmazója töretlenül hiszi, hogy a társadalmi folyamatokért felelős más szereplők is a szabályok betartásával járnak el.
Egész konkrétan fogalmazva: pusztán az, hogy egy eseti döntés a "Rekeszd ki őket!" egyértelmű cselekvésre felhívást az alapvető etimológiai elveknek is ellentmondva véleménynyilvánításnak tekinti, nem kell, hogy jogalkotói választ indukáljon.
Hiszen ilyen esetben a törvényalkotás már tartalmilag is figyelemmel lesz a normát helytelenül értelmező jogalkalmazói döntésre, tartósan, visszafordíthatatlanul sérül a jogalkalmazás és jogalkotás közötti egészséges kölcsönhatás.
A cikkemben kísérletet teszek arra, hogy feltárjam a közösségekkel kapcsolatos véleménynyilvánítás határát büntetőjogi eszközökkel kijelölő közösség elleni izgatás bűntettének jogalkalmazói értelmezése során kialakult visszásságokat.
Arra a később részletesen kifejtendő ítélkezési problémára, amely abban áll, hogy a Legfelsőbb Bíróság a Btk. 269. §-ába ütközö közösség elleni izgatás bűntettét olyan szűken értelmezte ezidáig, hogy lényegében alkalmazhatatlan rendelkezéssé vált, nem megoldás az ún. gyűlöletbeszéd - bármely formájának -kriminalizálása. Ugyanis a két megoldandó probléma nem fedi egymást, így az azokra adott válasz sem lehet ugyanaz.
A gyűlöletbeszéd8 fogalomkörébe eső gyalázkodó, sértő, lealacsonyító kijelentések más típusú elkövetési magatartások - lennének a szabályozásuk esetén -, mint a hatályos Btk.-ban leírt gyűlöletre uszítás. A védendő jogi tárgy, és a cselekménytípusok tárgyi súlyának eltérő volta is megkülönböztetésre ad okot. Ebből értelemszerűen következik, hogy egyik törvényi tényállás sem pótolhatja a másikat.
A jogalkotó minden igyekezete ellenére, a közösség elleni izgatás bűntetténél csekélyebb tárgyi súlyú cselekmények részletesen körülírt pönalizálásval adekvát választ a kérdésre nem adhat.9
Megjegyzem a XX. században elkövetett emberiesség elleni bűncselekmények létének kétségbevonását, elismerése melletti dicsőítését a büntetőjogi beavatkozás szintjén tartom társadalomra veszélyesnek10, de a kriminalizálás a jelzett ítélkezési problémát nem oldja meg.
Ez a "probléma kezelés" - leegyszerűsített - példával élve hasonló lenne ahhoz, mintha a jogalkotó a testi épség elleni bűncselekmények cizelláltabb szabályozásában látná a megoldást arra, ha a joggyakorlat meg-szorítóan félreértelmezné az emberölés törvényi tényállásában foglaltakat, és azt szinte soha nem tartaná megállapíthatónak.
Úgy gondolom nem az "uszításon túlmenő büntetőjogi védelemre"11 van szükség, - mivel a helytelen jogértelmezés folytán a közösség elleni izgatás bűntettével védeni kívánt jogi tárgy sem részesül tényleges oltalomban - hanem a "gyűlöletre uszítást", mint elkövetési magatartást kell helyes tartalommal megtölteni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
