Az elmúlt évtized egyik slágertémája az Egyesült Királyság közéletében a sajtószabályozás szükséges mértéke és lehetséges módja volt, a 2011-ben kirobbant News of the World botrány hatására. Emlékezetes, Rupert Murdoch vasárnapi lapja feltörte és exkluzív információk reményében lehallgatta bűncselekmények áldozatainak és közéleti személyiségek ezreinek telefonjait, amelynek napvilágra kerülése felforgatta a brit közéletet, a lap megszűnéséhez és a sajtó-önszabályozás reformjához vezetett.[1]
A botrány nyomán világossá vált, hogy a sajtót nem elegendő kizárólag az önszabályozásra bízni, amelyet hitelességi problémával küzdő, érdemi szankcionálási lehetőséggel nem rendelkező testületek felügyelnek, és amely rendszerben a részvétel eleve önkéntes alapú a kiadók számára. A sajtószabadság sehol nem ad mentességet a sajtó számára az elkövetett jogsértések alól. A brit bulvársajtó hírhedten erőszakos tud lenni, a legfőbb problémát így a magánszféra megsértése és az információszerzés érdekében elkövetett újságírói zaklatások jelentik. A bírósági eljárások azonban nem adnak megfelelő orvoslást az áldozatok számára: drágák, lassúak és kevéssé hatékonyak. A kötet által javasolt megoldás tehát a törvényen alapuló, kötelező hatályú, hatósági jellegű felügyelet, amelynek döntései bírósági felülvizsgálat tárgyai lehetnek.
Wragg könyvének egyik fontos következtetése tehát az, hogy a sajtó törvényi szabályozás alá vonható az általános hatályú jogszabályokon túlmenően is, és a médiaszolgáltatások hatósági felügyeletéhez hasonló megoldás nem összeegyeztethetetlen a sajtószabadság jogával. Ez a következtetés nem csak a szabályozásmentes sajtó ideálját évszázadok óta őrző Angliában, hanem Európa-szerte is az újdonság erejével hat, tekintve, hogy a legtöbb európai államban sajátos ön- vagy társszabályozási eszközökkel igyekeznek megoldani a sajtó működésének felügyeletét.
De a kötet másik állítása talán még jelentékenyebb, olyan elvi alapvetés, amely a sajtószabadság fogalmának újraértelmezését teszi szükségessé.
Ezen állításhoz vezető gondolatmenet megértéshez szükséges a sajtószabadság elméletének rövid áttekintése. A sajtóra a jog- és a társadalomtudományok képviselői
- 215/216 -
úgy gondolnak, mint olyan intézményre, amelynek szabadságát biztosítani kell - alkotmányos rangra emelve a magánkézben lévő kiadókat - annak érdekében, hogy a sajtó a demokrácia szolgálatában álljon. A sajtónak társadalmi felelőssége van, helyet kell biztosítania a közéleti viták lefolytatására, átláthatóvá kell tennie a hatalom működését, kritika tárgyává a közélet szereplőit, a vitás kérdéseket sokoldalúan be kell mutatnia, ebbéli tevékenysége pedig a demokratikus társadalmi berendezkedés és jogállam egyik fundamentuma.
Potter Stewart amerikai legfelső bírósági bíró már a múlt század hetvenes éveiben kifejtette, hogy a sajtószabadság - a szólásszabadsággal ellentétben - nem egyéni, individuális jogosultság, hanem a médiát mint intézményt illeti meg.[2] A média az egyetlen olyan magánvállalkozás, amely konkrétan nevesítve alkotmányos védelemben részesül.[3] A sajtószabadság nem a médiában dolgozó egyént, hanem az intézményt védi, így a sajtószabadsághoz kapcsolódó esetleges többletjogok és -kötelezettségek is az intézményt illetik, illetve terhelik.
Egy másik legendás amerikai főbíró, William Brennan egy beszédében a sajtószabadság és a szólásszabadság különbségéről elmélkedett. Mint mondta, a médiának tudomásul kell vennie, hogy olyan munkát végez, amelyben többféle, akár egymásnak ellentmondó érdekre is tekintettel kell lennie, és teljesítenie kell bizonyos többletkötelezettségeket is.[4]
Sonja West amellett érvel, hogy az újságírás máshoz nem hasonlítható tevékenység, illetve hogy a média társadalmi jelentőségű intézmény.[5] Álláspontja szerint a sajtószabadság nem vonatkozhat kizárólag a közzététel és a terjesztés jogára, azaz nem pusztán bizonyos technológiák szabad használatát védi, hanem demokratikus funkciója is van.[6] Ha mindenkit, aki a szólásszabadságát gyakorolja, egyúttal felruházunk a sajtószabadság - azonos mértékű - védelmével is, az paradox módon a sajtószabadság leértékelődéséhez vezet, mert ez a megközelítés figyelmen kívül hagyja a média sajátos társadalmi szerepét.[7] A média és a benne dolgozó újságírók ugyanis nem csak közzéteszik az egyes véleményeket: a média a társadalmi nyilvánosság első számú motorja és fóruma. A média nem eshet azonos megítélés alá a szólásszabadságot hangosbeszélők segítségével gyakorló egyének csoportjával, még akkor sem, ha az új technológiák révén ma már bárki gyűjthet híreket, és közzé is teheti őket.[8]
Míg az Egyesült Államokban a jogalkotás, illetve a bíróságok által alkalmazott doktrína legtöbbször nem követi a fenti megfontolásokat, az európai alkotmányok és jogrendszerek ténylegesen igyekeznek elválasztani egymástól a szólás- és a sajtószabadságot. A médiára valamennyi európai államban önálló törvényi szabályozás vonatkozik, az EU
- 216/217 -
külön is szabályozza az audiovizuális médiaszolgáltatásokat.[9] A két jog szétválasztása az angol jogirodalomban is tükröződik.[10] Thomas Gibbons is kiemeli, hogy a szólásszabadság az egyének, és nem az intézmények (médiavállalkozások) joga, a médiához kapcsolódó tulajdonosi jog pedig feltétlen, és nem azonos a szólásszabadsággal. Ugyanakkor a média intézményként való elismerése fontos, mert ha elég erőteljes, akkor elvben ellen tud állni a külső nyomásnak, de ezzel együtt közérdekből korlátozás alá vonható.[11]
Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikke nem említi önálló jogként a sajtószabadságot, ennek ellenére a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata figyelembe veszi a média társadalmi szerepét és működésének sajátosságait, és kiemelt fontosságot tulajdonít neki, mivel az a demokratikus társadalmi berendezkedés felügyeletét látja el.[12] A média és az újságírók fokozott védelmet élveznek tehát, de felelősségük is fokozott az utcai szónokéhoz képest: a 10. cikk 2. bekezdése szerinti, a szabadság gyakorlásával járó kötelezettségek és felelősségek a média tevékenységében önálló értelmezést nyernek. Az EJEB számos döntésében megerősített felfogása szerint a médiára hárul a közérdekű információk és a közérdekű témákhoz kapcsolódó vélemények közzétételének kötelezettsége.[13]
Wragg sorra veszi a fent idézett szerzőket és forrásokat - és még másokat is, szép számmal -, a sajtó közérdekű kötelezettségeit és ahhoz kapcsolódó felelősségét összefoglalóan a "társadalmi felelősség elméletének" nevezve. Egészen a jogelméleti alapokig (Wesley Hohfeld) leásva vizsgálja a sajtó "kötelezettségeinek" mibenlétét. Alapvetően vonja kétségbe azt a tételt, hogy a sajtónak tényleges, jogi értelemben vett, kikényszeríthető kötelezettsége (duty) volna a társadalom szolgálatára. Álláspontja szerint a társadalomnak, illetve egyes tagjainak pedig ezzel párhuzamosan nincs elismert joga (right) arra, hogy a sajtótól a közügyek sokoldalú bemutatását, vagy felelős magatartást követeljen.
Wragg szisztematikus, kérlelhetetlen érveléssel semmisíti meg azt a dogmát, amelyet bírósági, alkotmánybírósági döntések, tudományos publikációk áradata erősített meg újra és újra, szép hipotézisként, azonban a valóságra - a sajtó tényleges működésére - kevéssé reflektálva. A sajtó ugyanis jogi értelemben nem köteles bármit is tenni a közügyek vitájában, ha pedig saját döntése alapján helyet biztosít annak, akkor is csak
- 217/218 -
a mások jogainak tiszteletben tartása kötelezi. Lehet szabadon elfogult (partisan) is, amely jogával a sajtó magától értetődően él is. Nincs tehát kötelezettsége a demokrácia szolgálatára, nincs (jogi) felelőssége a társadalom irányában. Erkölcsi persze lehet, de az erkölcsösség nem kikényszeríthető, nem alapjogi kérdés.
Fontos rögzíteni, hogy Wragg kizárólag a sajtóról, azon belül is elsősorban a nyomtatott sajtóról ír, a televízió, rádió, online elérhető más médiaszolgáltatások szabályozását részletekbe menően nem vizsgálja. Azt is ki kell emelni, hogy a szerző következtetései általános érvényűek, tehát nem csak Angliában, hanem a sajtószabadságot kiemelt értéknek tekintő valamennyi demokratikus jogállamban is megfontolást érdemelnek.
A szerző érvelése meggyőző, és egészen a részletekig hatol, többek között kiterjedt és számos korábbi szerzőt kiigazító vagy pontosító értelmezését adja John Stuart Mill alapművének,[14] tisztázva azt, hogy milyen következtetések adódnak Mill teóriájából a jelenkor szólás- és sajtószabadság-felfogására nézve. Bizonyos pontokon azonban érdemes továbbgondolni a szerző következtetéseit. A következőkben két ilyen pontot azonosítanék.
Egyfelől, a sajtónak a szerző által értelmezett szabadsága nem vezet hátrányos következtetésre a közéleti viták szabadságára nézve. Azok továbbra is kiemelten védettek. De a beszéd minősége - közüggyel való összefüggése - és nem a beszélő személye - azaz, hogy "sajtónak" minősüljön - biztosít alapot erre a védelemre.
Mick Jagger és a Rolling Stones 1965-ben azt énekelte, hogy "The singer, not the song", de a szólás- és sajtószabadságra vonatkoztatva nem ez a helyes megközelítés. A "dal" - a közügyek tárgyalása - fontosabb, mint az "énekes". Wragg következtetése legalábbis ez: a jog a közügyekkel kapcsolatos beszédet és nem általában a sajtó beszédét védi.
De azt azért érdemes leszögezni, hogy a szólásszabadság jogával mégis a sajtó (a média) él legészrevehetőbben és tevékenységéből fakadóan szükségszerűen mindennapos jelleggel. Lehetnek még más olyan hivatások - tanár, politikus, író, művész stb. - akiknek a munkája feltételezi a szólásszabadság rendszeres gyakorlását, de a sajtó mindenképpen a szólásszabadság legnagyobb haszonélvezői közé tartozik. Bizonyos esetekben szinte kizárólag vagy legalábbis túlnyomórészt a sajtó szerepel bírósági eljárásokban (pl. rágalmazási, magánszféra-védelmi perek). Hiába nincs tehát kifejezett szabályozás a sajtó beszédét érintően, az általános szabályok a gyakorlatban legtöbbször a sajtót (médiát) védik.
E problematikán belül helyezkedik el a sajtó számára biztosított előjogok (privileges) kérdése. Wragg tételesen cáfolja a feltevést, hogy a sajtó olyan előjogokat élvezne, amelyekért "cserébe" kötelezettsége keletkezne a közügyek tárgyalására vagy a demokrácia más módon történő szolgálatára. Ilyen előjognak tekintjük az információforrások névtelenül maradásához való jogot, a belépés lehetőségét egyes, egyébként zárt eseményekre, helyszínekre (parlamenti ülés, bírósági tárgyalás, börtön stb.), a közérdekű adatokhoz való hozzáférés jogát. A szerzőnek igaza van abban, hogy ezek egy része nem is kizárólag a sajtó tevékenységét védi (a forrásvédelem pl. mindenekelőtt magának a forrásnak az érdeke), illetve hogy nem feltétlenül kizárólag a sajtó számára biztosított jogokról van szó (a parlamentbe, a bírósági tárgyalóterembe bárki bemehet bizonyos szabályok betar-
- 218/219 -
tása mellett, az információszabadság általános érvényesülő jog). Ugyanakkor az egyes európai szabályozásokban létezhetnek olyanjogok, amelyeket kizárólag a professzionális sajtó gyakorolhat, amelyek a tevékenységét védik, működésének lehetőségeit szélesítik ki. A magyar sajtószabályozás például rendelkezik a szerkesztői és újságírói szabadságról,[15] a médiatartalmak befolyásolására irányuló tulajdonosi vagy támogatói nyomásgyakorlással szembeni védelem céljából. Hasonlóképpen, a magyar törvény lehetővé teszi, hogy amennyiben az oknyomozó újságírók jogsértést követnek el, úgy mentesülhetnek a felelősségre vonás alól, ha a jogsértést valamely közérdekű információ megszerzésével összefüggésben követték el, és az adott információ általuk nem, vagy csak aránytalan nehézséggel lett volna más módon megszerezhető.[16] A forrásvédelem védi a forráson kívül a sajtót is, a hivatalos sajtótájékoztatókra pedig csak újságírókat szokás beengedni. Függetlenül attól, hogy az efféle szabályok milyen módon és hatékonysággal érvényesülnek a gyakorlatban, világos, hogy a sajtót (illetve általában a médiát) kedvezőbb helyzetbe hozzák, mint a szólásszabadság más gyakorlóját.
Ugyanakkor a fentiek nem cáfolják Wragg tételét, hiszen ahhoz, hogy ezen előjogokkal a sajtó élhessen, már eleve vállalnia kell - önkéntesen - a közügyek bemutatását, hiszen az előjogok jellemzően csak akkor gyakorolhatók, ha a sajtó közérdekű tevékenységet lát el. De ez a vállalás, ez a tevékenység a sajtó számára önkéntes, arra nézve kötelezettsége nincs. (A főzőmagazinok nem igénylik a forrásvédelmet.) Ugyanakkor, ha a közügyekről való tájékoztatást a sajtó vállalja, akkor - az egyes államok jogrendszereiben rögzített - előjogokkal élhet. Ha pedig így tesz, akkor a sajtószabadság és a szólásszabadság szabályozása, gyakorlati megvalósulása elválik egymástól, a sajtó - önkéntesen ugyan, de - teljesíti azon kötelezettségét, amelyet a sajtószabadság elméleti megfontolásai rá terhelnek. Nem csak a beszéd (közérdekű jellege), hanem a beszélő személye (sajtó vagy nem sajtó) is fontossá válik. Továbbá a sajtó - bár világszerte nehezülő gazdasági alapokkal - a nyilvános kommunikációt általában védő szabályok támogatása mellett próbál vállalkozásként működni, nyereségre szert tenni. A szólásszabadság általános hatályú szabályai a gyakorlatban a médiát (és benne a sajtót) védik elsősorban.
A kötet következtetéseihez másfelől fontos hozzáfűzni, hogy a sajtó közérdekű kötelezettségeinek elutasítása nem terjeszthető ki a teljes médiaszabályozásra: a televízió, rádió és egyre inkább az online médiaszolgáltatások, valamint általában a médiapiac szabályozása továbbra is igyekszik szem előtt tartani a média felelősségének szempontját, és kötelezettségeket előírni a polgárok tájékozódási lehetőségeinek növelése érdekében. A médiaszolgáltatásokra vonatkozóan Európa-szerte számos és részletes szabály vonatkozik, úgy mint a kiegyensúlyozott tájékoztatás kötelezettsége, a közérdekű hírek vagy helyi hírek közzétételének kötelezettsége, a műsorkvóták előírása (európai vagy hazai műsorszámok kötelező aránya), a tulajdoni koncentráció korlátozására az általános versenyjogtól eltérő, szigorúbb szabályozás stb. Könyvének végén Wragg is adresszálja ezt a kérdést, kételyeit fejezve ki abban a tekintetben, hogy e szabályok kellően stabil elméleti alapokon nyugszanak-e. Ezt a kérdést több mint időszerű felvetni. Miközben igaz az, hogy e szabályok még egy korábbi médiavilágban jöttek
- 219/220 -
létre, gyakorlati hatékonyságuk erősen kérdőjeles, és megmosolyogtató, hogy egy helyi rádióra ma szigorúbb szabályozás vonatkozik, mint egy globális online platformra vagy hírportálra, a szabályok mögötti elvi megfontolások nem technológia-függőek és nem feltétlenül válnak érvénytelenné a szabályok alkalmazásának gyakorlati nehézségei miatt. Azt célozzák - a számos jogrendszer által biztosított, és a sajtót is kötelező válaszadási joggal, illetve a közszolgálati média költséges és az internet kora óta némileg identitászavaros struktúrájával együtt -, hogy a polgárok képesek legyenek tájékozódni a közösség ügyeiben, ezt a média számukra könnyítse meg, azaz a társadalmi felelősség terhét helyezik a médiára (a sajtóra, mint láttuk, nem).
Az online platformok ma már kiemelt szerepet játszanak a tájékoztatásban és a közügyek vitáiban is. Bizonyos mértékben a médiaszabályozás hatálya alá pedig még csak a közelmúlt fejleményeként kerültek.[17] Formálódó szabályozásuk pedig szintén szembesülni fog a kérdéssel, hogy előírhatók-e kötelezettségek a platformok számára a polgárok tájékoztatása érdekében. Azt a kérdést tehát, miszerint a médiaszabályozás egyes, a közérdekű kötelezettségeket előíró elemeit a televíziókon és a rádiókon túl másoktól is megköveteljék a jogrendszerek, avagy éppen ellenkezőleg, utóbbiak szabályozásából is eltűnnek idővel, a belátható jövőben el kell dönteni. De jelen pillanatban a médiaszabályozás még különálló, és így ha elfogadjuk Wragg következtetését a sajtó szabályozására vonatkozóan, akkor abból az is következik, hogy a sajtószabadság fogalma nem egységes, pontos tartalma eltér a sajtó, a média (televízió, rádió és azok online megfelelői) és a platformok tekintetében. Wragg ezt látva nem általában a sajtószabadságról, hanem "a sajtó szabadságáról" ír könyvében. (Megnyugodhatunk, Mick Jagger tehát mégsem tévedett, legfeljebb csak pontatlan volt: a sajtó- és a médiaszabályozás területén nem csak a dal, az énekes személye is fontos.)
A kötet érdemei számosak. A sajtó "felszabadítása" közérdekű kötelezettségei alól a dogmatikai tisztaságot segíti, amely az egyes jogrendszerek figyelmét még inkább a közügyek vitáinak szabadsága felé terelheti. Legalább ennyire fontos az ezzel párhuzamosan érvényes állítás, mely szerint az olvasónak felelőssége van a megfelelő tájékozódásban, nem várhatja el azt egy-egy sajtóorgánumtól, és a demokratikus nyilvánosság így külön-külön sokak erőfeszítéseiből - olvasók, hirdetők, újságírók, kiadók - áll össze. A "sajtószabadság" többarcúsága is fontos felismerés, amelyből eredően a sajtószabadság elméleti megalapozásainak egy részét mindenképpen érdemes lesz újragondolni. A kötet ezen túlmenően meggyőzően érvel amellett, hogy a "kikényszerített" - azaz a törvényi - szabályozás a sajtó területén a sajtószabadság védelmével nem összeegyeztethetetlen. A szerző tehát sikerrel ingat meg "halott dogmákat". Maga John Stuart Mill is büszke lenne rá. ■
JEGYZETEK
[1] The Leveson Inquiry: Culture, Practice and Ethics of the Press, https://www.levesoninquiry.org.uk/; Press Regulation: where are we now? House of Lords Select Committee on Communications, 3rd Report of Session 2014-15, HL Paper 135, 23 March 2015. https://publications.parliament.uk/pa/ld201415/ldselect/ldcomuni/135/135.pdf
[2] Potter Stewart: Or of the Press. Hastings Law Journal, Vol. 26. (1975) 631.
[3] Zurcher v. Stanford Daily 436 US 547 (1978) 576, Stewart bíró különvéleménye.
[4] William J. Brennan: Address. Rutgers Law Review, Vol. 32. (1979) 173.
[5] Sonja R. West: Press Exceptionalism. Harvard Law Review, Vol. 127. (2014) 2434.; Sonja R. West: Awakening the Press Clause. UCLA Law Review, Vol. 58. (2011) 1025.
[6] West (2014) i. m. 2441.
[7] Uo. 2442.
[8] Uo. 2445.
[9] Az Európai Parlament és a Tanács 2010/13/EU irányelve (2010. március 10.) a tagállamok audiovizuális médiaszolgáltatások nyújtására vonatkozó egyes törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseinek összehangolásáról (AVMS irányelv).
[10] Ld. pl. Eric Barendt: Inaugural Lecture - Press and Broadcasting Freedom: Does Anyone Have any Rights to Free Speech? Current Legal Problems, Vol. 44. (1991) 63., 79.; Geoffrey Marshall: Press Freedom and Free Speech Theory. Public Law, (1992) 40.
[11] Thomas Gibbons: Free Speech, Communication and the State. In: Merris Amos - Jackie Harrison - Lorna Woods (szerk.): Freedom of Expression and the Media. Leiden-Boston, Martinus Nijhoff, 2012. 36.
[12] Jersild v. Denmark no. 36/1993/431/510, 1995. augusztus 22-ei ítélet.
[13] Ld. pl. Observer and Guardian v. the United Kingdom, no. 13585/88, 1991. november 26-ai döntés; Sunday Times v. the United Kingdom (No. 2), no. 13166/87, 1991. november 26-ai döntés; Porgeir Porgeirsson v. Iceland, no. 13778/8, 1992. június 25-ei ítélet; MGN Ltd. v. the United Kingdom, no. 39401/04, 2011. január 18-ai ítélet; Uj v. Hungary, no. 23954/10, 2011. július 19-ei ítélet.
[14] John Stuart Mill: A szabadságról. Budapest, Századvég - Readers International, 1994.
[15] A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény 7. §.
[16] Uo. 8. §.
[17] Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2018/1808 irányelve (2018. november 14.) a tagállamok audiovizuális médiaszolgáltatások nyújtására vonatkozó egyes törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseinek összehangolásáról szóló 2010/13/EU irányelvnek (Audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv) a változó piaci körülményekre tekintettel való módosításáról.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár (NKE és PPKE).
Visszaugrás
