A peres felek még a házasságkötésüket megelőzően, 2006. szeptember 28-án - az alperes kifejezett kívánságára - ügyvédi ellenjegyzéssel ellátott házassági vagyonjogi szerződést kötöttek, amely az alperes különvagyonát részletezi az ingatlanainak, értékes személygépkocsijainak tételes felsorolásával, illetve az I. Kft. feltüntetésével, azzal, hogy a 20.000.000 forint névértékű törzstőkével rendelkező kft-nek az alperes 60%-os arányú tulajdonosa a társaság alapítása, 1993. óta. A szerződés rögzíti, hogy a házassági életközösség megszűnése esetén a feleség a fenti társaság üzletrészére, valamint annak hozadékára nem tart igényt. Ezen túlmenően a házassági vagyonjogi szerződésben a felek rendelkeztek a közös életvitelhez szükséges költségek viseléséről, és arról, hogy a szerződésben szereplő, az alperes különvagyonaként megjelölt ingatlanok a házasság teljes időtartamára megőrzik különvagyoni jellegüket. Ha pedig valamelyik különvagyoni ingatlan helyébe más érték lép vagy elidegenítése esetén ennek értékén más ingatlan kerül beszerzésre, a szerződés szerint ez a férj különvagyona lesz. Ha a különvagyoni ingatlan elidegenítéséből eredő érték nem fedezi a megszerzendő ingatlan értékét, úgy a megszerzendő ingatlanon vegyes jellegű tulajdon keletkezik annak arányában, hogy mennyi volt a különvagyoni ingatlan ellenértéke és mennyi a közös vagyoni beruházás. A házassági vagyonjogi szerződés azt is rögzítette, hogy a feleség különvagyonnal nem rendelkezik.
A szerződés 9. pontjában a férj, (a per alperese) kötelezte magát, hogy a házassági életközösség nem várt megszűnése (a házasság felbontása, illetve az életközösség házasság felbontása nélküli megszakadása) esetén egy kb. 60-70 m2 alapterületű összkomfortos lakást juttat a felperes részére a feleség választása szerint B. XVII. kerületében, vagy az e helyen vásárolható ingatlan értékéig bárhol Magyarország területén. Ezen túlmenően egy középkategóriás, jelenleg kb. 4.000.000 forint értékű új személygépkocsit is juttat a feleségének, figyelembe véve a teljesítés időpontjában érvényes árakat is.
- 41/42 -
A felek életközössége 2007. augusztusában megszűnt. Az alperes a vagyonjogi szerződésben foglaltaknak megfelelően 2007. októberében átadta a felperesnek az általa megvásárolt, új személygépkocsit, a lakásingatlan vásárlására vonatkozó kötelezettségét azonban nem teljesítette.
A felperes módosított keresetében kérte a házasság felbontását, az alperes kötelezését a házassági vagyonjogi szerződés teljesítésére a szerződésben foglalt feltételeknek megfelelő ingatlan megvásárlásával vagy pénz egyenérték megfizetésével, melynek összegszerűségét 22.000.000 forintban határozta meg.
Az alperes a felperesi kereset elutasítását kérte. Viszontkeresetet támasztott a perbeli személygépkocsi visszaadása érdekében, azzal, hogy azt az alperes a felperesnek ajándékba adta. Állította, hogy a felperessel közös gyermek vállalása érdekében kötöttek házasságot, azonban a felperes többször is megszakíttatta a terhességét, illetve megsértette a házastársi hűséget, emiatt romlott meg nagymértékben a házassági kapcsolat. A felperes személyében rejlő okok miatt azon körülmények, melyekre tekintettel az alperes ingatlan, illetve gépkocsi ajándékozására vállalt kötelezettséget, alapvetően megváltoztak, a szerződés teljesítését lehetetlenné teszik, így az alperestől a teljesítés nem várható a Ptk. 312. § (3) bekezdése alapján.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a peres felek házasságát felbontotta. Kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek házassági vagyonjogi szerződés alapján 20.000.000 forintot. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Ugyancsak elutasította az alperesnek a házassági vagyonjogi szerződésre és ajándék visszakövetelésére vonatkozó viszontkeresetét.
Az ítéletének indokolásában megállapította, hogy a felek érvényes-joghatályos házassági vagyonjogi szerződést kötöttek. Mindez a szerződés elnevezéséből és tartalmából határozott bizonyossággal megállapítható. A felperes elfogadta az alperes által felajánlott szövegezésű megállapodást, melynek hátterében az állt, hogy az alperes biztosítani kívánta ingatlanainak és értékes ingóságainak különvagyoni jellegét, ideértve a kft. üzletrészét is. Ennek ellentételezéseként a szerződés 9. pontjában vállalta a felperes lakhatásának biztosítását, illetve életvitele megkönnyítése érdekében gépkocsi juttatását is. A lakást és a gépkocsit a szerződés tartalma ismeretében ajándéknak minősíteni nem lehetséges, hiszen pontosan azt tartalmazza, hogy az életközösség nem várt megszűnése esetén megnyíló vagyoni ellentételezésről van szó. Egyik fél sem vitatta egyébként, hogy a szerződést ellenjegyző ügyvéd a szerződéssel kapcsolatban a szükséges tájékoztatást megadta.
A felek a szerződés tartalmát egymással egyetértve állapították meg, a Ptk. 200. §-ának (1) bekezdése szerint. Amennyiben az alperes ajándéknak szánta volna a 9. pontban részletesen szabályozott ingatlant és személygépkocsit, ez "erős valószínűséggel" kitűnt volna a szerződés szövegezéséből, a megajándékozott akkori nyilatkozatából, mindennek azonban nincsen nyoma. Ezért a 9. pontban rögzítetteket utólagosan ajándékozásnak minősíteni nem lehetséges, így az elsőfokú bíróság megalapozatlannak találta az ajándék visszakövetelésére irányuló viszontkeresetet, illetve az ingatlanra vonatkozó kötelezettség teljesítésének megtagadását.
- 42/43 -
Az érvényes szerződés alapján a felperesnek 20.000.000 forint jár az alperestől a szakértői vélemény alapján.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Ítéletének indokolásában kiemelte, hogy a vagyonjogi szerződésben a felek nem zárták ki a közös vagyon keletkezését, kivéve az alperes nagy értéket képviselő különvagyoni társasági üzletrésze révén keletkező közös vagyont, mely utóbbit valóban az alperesi különvagyon körébe utalták. A felek tehát a szerződésükben nem határozták meg, hogy annak megkötéséig milyen közös vagyont szereztek már, és a jövőre nézve sem zárták ki a közös vagyon keletkezésének lehetőségét. Éppen ebből következik, hogy az alperes a szerződésben megjelölt "juttatást" nyilvánvalóan nem ingyenesen vállalta, hanem a felperest megillető vagyoni igény ellenszolgáltatásaként. Nincs szó tehát ajándékról, mint ahogy arról sem, hogy a teljesítés olyan okból vált volna lehetetlenné, amelyért a jogosult (a felperes) felelős. Nyilvánvaló, hogy az alperes oldalán nem a teljesítés objektív, külső okból való lehetetlenné válásáról van szó, hanem szubjektív okról, vagyis arról, hogy az alperes nem akar a szerződés alapján teljesíteni. Erre az esetre pedig a Ptk. 312. §-ában foglaltak nem alkalmazhatók.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak megváltoztatását és a felperes házassági vagyonjogi szerződés teljesítése iránt előterjesztett kereseti kérelmének elutasítását és a viszontkereset teljesítését kérte.
Egyebek mellett arra hivatkozott, hogy a peres felek között közös vagyon és közös gazdálkodás nem volt, a közös vagyon gyarapításának szándéka sem állt fenn, így az alperest kizárólag az ajándékozás szándéka vezérelte, amikor a vagyonjogi szerződésben az ingatlan és a gépkocsi juttatását vállalta, az ott megjelölt feltételek bekövetkezése esetén. Az ajándékozás oka pedig alapvetően a közös gyermekvállalás szándéka volt. A felperes tudatában volt ugyanakkor annak, hogy a szerződésben foglalt juttatás feltétele a közös gyermek vállalása. E mindkét fél által ismert "titkos fenntartással" kötötték meg a felek a perbeli vagyonjogi szerződést, így az alperes részéről a vagyoni juttatás kizárólag ajándékozás jogcímén történhetett, ami a Ptk. 312. § (3) bekezdése alapján ellehetetlenült, így az alperes szabadult a kötelezettsége alól.
A Kúria felülvizsgálati kérelmet alaptalannak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta.
A Csjt. 27. §-ának (2)-(3) bekezdése értelmében a házasulók a házasságkötés előtt, valamint a házastársak az egymás közötti vagyoni viszonyaikat - a házassági életközösség tartamára -szerződéssel rendezhetik. A szerződésben a Csjt. rendelkezéseitől eltérően határozhatják meg, hogy mely vagyon kerül a közös, illetőleg a különvagyonba. A szerződés érvényességéhez annak közokiratba vagy jogi képviselő által ellenjegyzett magánokiratba foglalása szükséges.
Jelen esetben a felek házasságkötését több mint öt éves élettársi kapcsolat előzte meg. Helyesen mutatott rá a másodfokú bíróság ítéletének indokolásában arra, hogy a következetes bírói gyakorlat értelmében a házasságkötést megelőző együttélést - vagyonjogi szempontból - a házastársi életközösséggel egybeolvadónak kell tekinteni, így - házassági vagyonjogi szerződés hiányában
- 43/44 -
- az életközösség fennállása alatt szerzett vagyont is a házastársak osztatlan közös tulajdonaként kell elszámolni a házastársi vagyonközösség megosztása esetén. Nyilvánvalóan többek között ez motiválta az alperest, amikor a házassági vagyonjogi szerződés megkötését szorgalmazta, melyben a felek jelentős vagyontömeg vonatkozásában annak alperesi különvagyoni jellegét ismerték el.
Helyesen mutatott rá a másodfokú bíróság arra is, hogy a perbeli házassági vagyonjogi szerződés nem zárta ki a házastársi vagyonközösséget, melyek elszámolására - az utóbb szerzendő ingatlanok esetében - rendelkezést is tartalmazott.
A fentiekből is kitűnően a szerződés 9. pontja szerinti juttatás - melyet az alperes önkényesen kiragadott a szerződés egymással összefüggő rendelkezéseiből - nem minősül ajándéknak, az alperes az ingatlan és a személygépkocsi szolgáltatását nyilvánvalóan nem ingyenesen vállalta, hanem a felperest megillető vagyoni igény ellenszolgáltatásaként, a tételes vagyoni elszámolás elkerülése érdekében.
Az ingatlan, illetve személygépkocsi vonatkozásában tehát azok ajándék jellege a perben nem nyert bizonyítást. A vagyonjogi szerződés erre vonatkozó rendelkezést egyáltalán nem tartalmaz, illetve az alperes nem bizonyította, hogy a vagyontárgyak szolgáltatását azzal a feltétellel vállalta, hogy a házastársaknak közös gyermekük lesz. Az alperes által bejelentett tanúk az alperestől értesültek arról, hogy a házasságkötésre a közös gyermekvállalás reményében került sor, azt ugyanakkor egyikük sem tudta megerősíteni, hogy ezen feltétel megvalósulása esetén juttatott volna az alperes a felperesnek ingatlant, valamint személygépkocsit, amennyiben a házassági életközösségük megszűnik, házasságuk felbontásra kerül.
Az alperes vonatkozó perbeli nyilatkozatainak, viszontkeresetének, felülvizsgálati kérelmének ellentmond az a tény is, hogy az alperes a házassági vagyonjogi szerződés 9. pontjában foglaltaknak megfelelően a gépkocsi szolgáltatására vonatkozó szerződési előírásnak eleget is tett, noha a felek életközössége oly módon szűnt meg, hogy a házastársaknak közös gyermeke nem született.
A fentiekre tekintettel a peres felek között nem ajándékozás, hanem házassági vagyonjogi szerződés jött létre. Figyelemmel arra, hogy a házastársak életközössége végleg megszűnt, a házasságuk felbontására sor került, az alperes a Ptk. 277. § (1) bekezdése szerint köteles a szerződés 9. pontjában foglaltaknak eleget tenni és a már korábban szolgáltatott személygépkocsin túlmenően az abban körülírt ingatlan megvásárlásához szükséges pénzeszközt a felperes rendelkezésére bocsátani. Az eljárt bíróságok helyesen döntöttek az alperes fizetési kötelezettségének mértékéről is.
A kifejtettekre tekintettel a Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet nem jogszabálysértő, ezért azt hatályában fenntartotta. (Kúria Pfv.II.20.001/2012. szám)
A felperes a fizetési meghagyás közjegyző általi kibocsátását követően perré alakult eljárásban előterjesztett keresetében az alperes arra való kötelezését kérte, hogy a Ptk. 523. § (1) bekezdése alapján fizessen meg neki 2.420.000 forint kölcsönösszeget, valamint annak 2006. december
- 44/45 -
7. napjától kezdődően a kölcsönszerződésben meghatározott részösszegek után járó törvényes kamatát.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével kötelezte az alperest arra, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 2.420.000 forintot, valamint annak késedelmi kamatát.
Az ítélet indokolása szerint a peres felek 2003. október 18. napján kötött házasságát a bíróság a 2010. február 15. napján jogerőre emelkedett P.23.066/2009/3. számú ítéletével felbontotta. A járulékos kérdések tárgyában olyan tartalmú egyezséget hagyott jóvá a felek között, amely szerint a házastársi vagyonközösséghez tartozó ingóságaikat az egyezséget tartalmazó jegyzőkönyv mellékleteként csatolt okiratok szerint egymás között teljesen és véglegesen megosztották azzal, hogy az alperes 150.000 forint értékkülönbözet felperesnek való megtérítésére vállalt kötelezettséget, és a felek kölcsönösen kijelentették, hogy ezt meghaladóan további értékkülönbözetre nem tartanak igényt.
A felek a házasságuk fennállása alatt, 2006. november 24. napján kölcsönszerződést kötöttek egymással, amelyben rögzítették, hogy a felperes 2.420.000 forint összeget kölcsönöz az alperes részére, az alperes pedig arra vállal kötelezettséget, hogy legkésőbb 2007. május 7. napjáig a kölcsönösszeget a felperes részére megfizeti azzal, hogy ezen időpontig kamatmentesen teljesíthet. Amennyiben a határnapokat elmulasztja, vagy alacsonyabb összegben teljesít, úgy a kölcsön fennmaradó része egy összegben esedékessé válik. Az alperes a szerződés rendelkezéseitől eltérően, a visszafizetési kötelezettségének nem tett eleget.
Az elsőfokú bíróság a keresetet alaposnak ítélte. Annak tulajdonított jelentőséget, hogy a felperes a keresetlevele mellékleteként csatolt okirattal bizonyította, hogy közte és az alperes között a Ptk. 523. §-a és az azt követő szakaszokban meghatározott kölcsönszerződés jött létre. Ezt az alperes nem is vitatta, mint ahogy azt sem, hogy a felperes által átadott pénzösszeget a felperes részére nem fizette vissza.
Az alperesnek a Csjt. 27. § (1) bekezdésére való hivatkozását az elsőfokú bíróság csak annyiban találta alaposnak, hogy a házasfelek között a házasság megkötésével házastársi vagyonközösség keletkezett. A Csjt. rendelkezései ugyanakkor nem zárják ki azt, hogy a házasság fennállása alatt a házasfelek között egyéb jogviszony is létrejöjjön. A felperes okirattal igazolta, hogy a felek által megkötött megállapodás kölcsön jogcímén jött létre és ezen a jogcímen az alperest visszafizetési kötelezettség terhelte. A peres felek a szerződésben meghatározott pénzösszeget a házastársi közös vagyon köréből lényegében kivették és a közös vagyoni vélelemtől eltérően úgy rendelkeztek, hogy ezen felperes által átadott pénzösszeget az alperesnek kölcsön jogcímén vissza kell fizetnie.
Alaptalan az alperesnek az arra való hivatkozása, hogy a bontóper során megkötött egyezségben a felperes ezen igény érvényesítéséről lemondott azáltal, hogy a bontóperben a felek teljes egészében egymással elszámoltak, ugyanis az egyezség azt tartalmazza, hogy a házastársi vagyonközösségbe tartozó ingóságokat a felek a jegyzőkönyv mellékleteként csatolt okiratok szerint osztották meg
- 45/46 -
teljesen és véglegesen. Az okiratokból pusztán arra lehet következtetni, hogy a felek elszámolása kizárólag a gépjármű és a két gazdasági társaság vonatkozásában jött létre.
Sem a felek egyezsége, sem a jegyzőkönyv mellékleteként csatolt okiratok nem tartalmaznak olyan kifejezett rendelkezést, amely a kölcsönszerződésből fakadó igényre vonatkozóan felperesi joglemondást tartalmazna. A joglemondó nyilatkozatokat kiterjesztően értelmezni nem lehet.
Alaptalan az alperesnek arra hivatkozása is, hogy ítélt dolog miatt a felperes nem érvényesíthet igényt, mivel az egyezség a kölcsönszerződésből fakadó felperesi követelés körében rendelkezést nem tartalmaz, az ítélt dolognak nem minősülhet.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben és akként változtatta meg, hogy a teljesítési határidőt 15 nap helyett 60 napban állapította meg, ezt meghaladóan pedig az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A fellebbezésben foglaltakra tekintettel kiemelte a másodfokú bíróság azt, hogy a felperes a perben becsatolta a banki igazolást, amely szerint a 2006. októberi bankszámlakivonat alapján a felperesnek likvid pénzeszközként 10.790.009 forint állt rendelkezésére 2003. szeptember 30. napján pedig a bankszámlájának a felhasználható záróegyenlege 5.941.685 forint volt.
Ezen okiratokkal a felperes igazolta, hogy a kölcsönszerződés megkötésének időpontjában, valamint a házasságkötést megelőzően saját bankszámláján milyen összegű megtakarításai álltak rendelkezésre, amelyek a kölcsönszerződésben szereplő összeget meghaladják. Ezzel pedig a felperes igazolta a kölcsönadott összeg forrását is.
Az alperes fellebbezési érvelésével kapcsolatban utalt a másodfokú bíróság arra, hogy amennyiben a kölcsönszerződés megkötésének időpontjában a kölcsönszerződésben szereplő 2.420.000 forint valóban a felek közös vagyonából származott volna, akkor a szerződésnek azt a kitételt kellett volna tartalmaznia, hogy a házastársak közös vagyonából kerül át az alperes különvagyonába a kölcsönszerződésben írt összeg elszámolási kötelezettséggel. Ilyen utalás a kölcsönszerződésben nem szerepel, ezért az alperes okfejtése téves.
A kölcsönszerződésben - amelyet kifejezetten ilyenként jelöltek meg a felek - a felperes kölcsönadóként, az alperes kölcsönvevőként szerepelt. A szerződés 6. pontja pedig kifejezetten tartalmazza, hogy "a jelen kölcsönszerződésben nem szabályozott egyéb kérdésekben a Ptk. rendelkezései az irányadók."
Mindezek egyértelművé teszik, hogy a felperes és az alperes között kölcsönügylet jött létre a szerződésben foglaltak szerint.
A felek házasságának felbontása iránti per adatai szerint a felek a kölcsönügylet tárgyát képező pénzösszeget a házastársi közös vagyon köréből lényegében kivették és a közös vagyoni vélelemtől eltérően úgy rendelkeztek, hogy ezt az összeget kölcsön jogcímén köteles a felperesnek az alperes visszafizetni. Amennyiben a felek a vagyonrendezés körébe ezt be kívánták volna emelni, a bontóperben külön rendelkeztek volna róla, figyelemmel arra is, hogy a házasság felbontásakor az okirattal bizonyítottan átadott összeg visszafizetésére még nem került sor.
- 46/47 -
Mindezekre tekintettel az elsőfokú biróság helyesen állapította azt meg, hogy a felperes az összeget kölcsön jogcímén adta az alperesnek, aki azt kölcsönként köteles a felperesnek visszafizetni.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatása és a felperes keresetének az elutasítása, másodlagosan pedig a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozta hozatalára való utasítása iránt.
A felülvizsgálati kérelmet a Kúria alaptalannak találta. Döntését a következőkkel indokolta.
1. A Csjt. 27-28. §-aiban és 30-31. §-aiban, továbbá a családjogi törvény végrehajtásáról, valamint módosításáról szóló 1986. évi IV. törvénnyel kapcsolatos átmeneti rendelkezésekről szóló 4/1987. (VI. 14.) IM rendelet (a továbbiakban: Csjtr.) 3. § (2) bekezdésében foglaltakból az következik, hogy a házastársak által kötött ügyletek lehetnek:
1.) egymással kötött ügyletek, és ezen belül:
a) házassági vagyonjogi szerződés, amely irányulhat:
aa) a házassági vagyonjogi viszonyaik átfogó szabályozására (ún. szűkebb értelemben vett házassági vagyonjogi szerződés), vagy
ab) egyszeri szolgáltatásra, tehát: adásvételre, cserére, ajándékozásra vagy kölcsönre is (ún. tágabb értelemben vett házassági vagyonjogi szerződés), továbbá
b) a házastársi közös vagyon megosztására, tehát a házastársak vagyoni kapcsolatainak felszámolására vagy
2.) harmadik személyekkel kötött ügyletek, amelyekre a Ptk., a Gt., illetőleg az adott jogviszonyra irányadó más jogág rendelkezései az irányadók (Csjt. 30. § és 31. § (5) bekezdés)
A házassági bontóperben a felek között a házasságuk Csjt. 18. § (2) bekezdésének a) pontja alapján történő felbonthatósága érdekében - a fenti l/b) pont szerinti - házastársi közös ingó vagyon megosztására irányuló olyan tartalmú szerződés-tervezet, illetve jogerős bírósági végzéssel jóváhagyott egyezség jött létre, amely szerint a felek házastársi vagyonközösségéhez tartozó ingóságok közül az alperes nevén nyilvántartott két üzletrész a felperes, a személygépkocsi pedig az alperes kizárólagos tulajdonába került, az alperes kötelezettséget vállalt arra, hogy megfizet a felperesnek 150.000 forint értékkülönbözetet, és a felek kölcsönösen kijelentették, hogy ezáltal a közös ingó vagyonukat teljesen és véglegesen megosztották egymás között.
Az alperesnek a szerződés-tervezetben, illetve egyezségben foglalt ezt a jognyilatkozatát a felperesnek - a Csjt. 31. § (5) bekezdése szerint alkalmazott Ptk. 207. § (1) bekezdése alapján -a nyilatkozó alperes feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint úgy kellett, és nem is lehetett másként értenie, minthogy a megállapodás kizárólag a házassági életközösségük ideje alatt megszerzett közös vagyoni ingóságok teljes és végleges megosztására terjed ki.
- 47/48 -
Nem vonatkozik viszont a felek között esetleg létrejött ún. egyszeri szolgáltatásra irányuló - fenti l/ab) pont szerinti - ügyletekre, többek között tehát az esetleges kölcsönszerződésükre sem. A perbeli kölcsönszerződés létrejöttére utaló adat ugyanis a perben nem szerepel, és a szerződéstervezet, illetve a perbeli egyezség sem tartalmaz arra vonatkozó utalást, hogy a felperes - az alperes által sem vitatottan - létrejött kölcsönszerződésen alapuló igényének az érvényesítéséről a közös ingó vagyon megosztása tárgyában létrejött egyezség megkötésével egyidejűleg lemondott volna. Önmagában a megállapodásnak a vagyoni igények teljes és végleges rendezésére való utalása a kölcsön visszafizetése iránti igény érvényesítéséről való lemondásnak nem tekinthető, mert a Ptk. 207. § (4) bekezdése kimondja, hogy ha valaki jogáról lemond, vagy abból enged, nyilatkozatát nem lehet kiterjesztően értelmezni. Az alperesnek az ezzel ellentétes esetleges titkos fenntartása vagy rejtett indoka pedig - a hivatkozott § (5) bekezdése szerint - a szerződés érvényessége szempontjából közömbös.
A fentiekkel ellentétes értelmezés lehetőségét kizárja ugyanakkor az is, hogy a felek a kölcsönszerződésbe kifejezetten belefoglalták azt, hogy a szerződésben nem szabályozott kérdésekre a Ptk. rendelkezéseit tekintik irányadónak.
2. Téves az alperesnek az a felülvizsgálati érvelése, hogy a Csjt. 27. § (1) bekezdésének főszabályából az következnék, hogy a felperes által neki nyújtott kölcsön közös vagyonnak minősül azért, mert a Csjt. ugyan nem zárja ki, hogy a házastársak között a különvagyonaikra vonatkozó kötelezettség-vállalások jöjjenek létre, ilyen jogviszony azonban csak akkor hozható létre, ha a felek kifejezetten megjelölik, hogy az adott jogviszony kívül esik a közös vagyonuk körén.
A házastársak között létrejött ún. egyszeri szolgáltatásokra irányuló szerződések vonatkozásában ugyanis a Csjtr. - fentebb hivatkozott - 3. § (2) bekezdése kifejezett kivételt létesít a Csjt. 27. § (1) bekezdése szerinti házastársi közös szerzés vélelme alól azáltal, hogy úgy rendelkezik, hogy a Csjt. 27. § (2) bekezdésében meghatározott, tehát házassági vagyonjogi szerződésnek kell tekinteni a házastársaknak az életközösség fennállása alatt egymással kötött adásvételi, csere, ajándékozási és kölcsönszerződését is. Olyan rendelkezést viszont sem a Csjt., illetve a Csjtr., sem más jogszabály nem tartalmaz, hogy a házastársak különvagyonaira vonatkozó ilyen jogügyletek csak az alperes által hivatkozott feltételek mellett jöhetnének létre. Ellenkezőleg: a Csjt. 27. § (4) bekezdése a házassági vagyonjogi szerződéssel összefüggésben kifejezetten úgy rendelkezik, hogy a házastársak a harmadik személlyel kötött ügyleteik során kötelesek tájékoztatást adni arról, ha a szerződéssel érintett vagyontárgy valamelyikük különvagyonába tartozik. Ebből pedig - a contrario - az következik, hogy ilyen tájékoztatási kötelezettség a házastársakat az egymás közötti, belső jogviszonyaikban - az erre vonatkozó tények kölcsönös ismerete folytán - nyilvánvalóan nem terheli.
A Ptk. 523. § szerinti kölcsönszerződés fogalmából az következik, hogy a polgári jogi viszonyokban a hitelező a kölcsönösszeget a saját - dolgot, jogot és kötelezettséget magában foglaló - "saját" vagyonából bocsátja az adós rendelkezésére. Ennek a további következménye viszont az, hogy az életközösség ideje alatt a házastársak között létrejött kölcsönszerződés esetén a
- 48/49 -
kölcsönösszeg fogalmilag a hitelező házastárs különvagyonához tartozik, hiszen fogalmilag kizárt az, hogy az egyik házastárs a közös vagyonhoz tartozó készpénzt teljes egészében (tehát annak az adós házastársra eső fele részét is) a saját nevében bocsássa az adós házastárs rendelkezésére. Helyes tehát a másodfokú bíróságnak az a jogi álláspontja, hogy amennyiben a kölcsönösszeg a közös vagyonból került volna az alperes különvagyonába, úgy annak a közös vagyoni jellegét kellett volna a feleknek a kölcsönszerződésben feltüntetniük - az arra vonatkozó megtérítési (elszámolási) kötelezettség megjelölése mellett.
3. Az alperes maga sem vitatta, hogy a felek között az életközösségük ideje alatt a Ptk. 523. § (1) bekezdésében meghatározott olyan tartalmú kölcsönszerződés jött létre, amelynek alapján a felperes, mint hitelező meghatározott pénzösszegnek az alperes, mint adós rendelkezésére bocsátása, az alperes pedig arra vállalt kötelezettséget, hogy a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizeti.
Bizonyítást nyert a perben az, hogy a felek 2003. október 18-án történt házasságkötését megelőzően a felperes a bankszámláján 5.941.685 forint - Csjt. 28. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti, házasságkötéskor meglévő - különvagyoni készpénz megtakarítással a perbeli kölcsönszerződés 2006. november 24-i keltének időpontjában pedig 10.790.009 forint likvid pénzeszközzel rendelkezett. A házasságkötéskor meglévő vagyontárgyak vonatkozásában nem a Csjt. 27. § (1) bekezdése szerinti házastársi közös vagyon, hanem a 28. § (1) bekezdés a) pontja szerinti különvagyon vélelme az irányadó, arra pedig az alperes a perben nem hivatkozott, hogy a felperes nevén vezetett bankszámla követelése a felek esetleges házasságkötést közvetlenül megelőző élettársi kapcsolata miatt vagy bármely más okból akár felek közös vagyonához vagy az alperes különvagyonához, akár harmadik személy vagyonához tartozott volna. Az erre irányuló alperesi bizonyítási indítvány hiánya folytán a Pp. 164. § (2) bekezdésének a helyes alkalmazásával járt el az elsőfokú bíróság akkor, amikor a további bizonyítás hivatalból való elrendelését mellőzte.
Nem csupán nem bizonyította, de nem is állította az alperes azt sem, hogy az általa felvett kölcsönt akár részben is visszafizette volna, a Ptk. 523. § (1) és 301. § (1) bekezdésének a helyes alkalmazásával járt el tehát mindkét fokú bíróság akkor, amikor a felperest a kölcsönösszeg visszafizetésére és annak törvényes kamatai megfizetésére kötelezte.
A kifejtettek miatt a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Kúria Pfv.II.21.214/2012. szám)■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Kúria Polgári kollégium, tanácselnök
Visszaugrás
