2016. május 31. és június 1. között a román Alkotmánybíróság Bukarestben rendhagyó konferenciát szervezett "Az alkotmánybírósági tanácsadók szerepe az alkotmánybíróságok ítélkezési gyakorlatában" (The Role of Assistant-Magistrates in the Jurisdiction of Constitutional Courts) címmel. Az eseményen huszonnyolc bíróság és a Velencei Bizottság képviseltette magát. A résztvevők tízperces előadások keretében mutatták be országuk sajátosságait. Így a konferencia jó lehetőséget biztosított a különféle alkotmánybírósági vagy alkotmánybírósági funkciókat is ellátó egyéb legfelsőbb bíróságok munkaszervezeteinek megismerésére.
A konferencia témája azért rendhagyó, mert nem tartozik a sokak által kutatott témák közé. Néhány külföldi tanulmányt leszámítva[1] ugyanis a tanácsadók sosem kerültek a kutatások fókuszpontjába. Ezért a konferenciát követően rendkívüli gyorsassággal elkészített, az elhangzott előadások szerkesztett változatát tartalmazó konferenciakötet hiánypótló műnek tekinthető[2], amelyre nagymértékben támaszkodunk a nemzetközi kitekintés során.
A hazai szakirodalom sem bővelkedik az alkotmánybírósági tanácsadók szerepét elemző, de legalábbis felvető írásokban. Sólyom László 2001-ben megjelent, az alkotmánybíráskodás magyarországi kezdeteinek első átfogó feldolgozásában csupán egy hosszabb bekezdést szentel a szerepüknek, de azt is az Alkotmánybíróság belső nyilvánosságával összefüggésben tárgyalja.[3] Eszerint az Alkotmánybíróság megalakulását követően, amikor még csak öt tagja volt a testületnek, a "tudományos munkatársak" is részt vettek az üléseken.[4] Sólyom azonban úgy vélte, hogy ez felmentést adhat az alkotmánybíróknak az ügyekben való elmélyülés alól, ezért tarthatatlannak minősítette ezt az állapotot.[5] Álláspontja szerint "az anyagot a bírónak, aki a döntést hozza, teljes mélységében ismernie kell, [m]unkatársát saját felkészüléséhez kell igénybe vennie." További érvként merült fel emellett az is, hogy "[a] tíz tag többsége a testület privacy-jét érezte veszélyeztetve a külsők jelenlétével." Sólyom úgy gondolta, hogy "[a] döntéshozó tanácskozásnak valóban kárára van, ha a nézők számára is kell játszani, s nem csak az ügyre koncentrálni."[6]
Legújabban Pokol Béla vetette fel az "alkotmánybírák munkatársai" szerepének kérdését a döntéshozatalban.[7] Pokol az európai alkotmánybíróságokat az amerikai Supreme Courttal egybevetve - strukturális okokra hivatkozással - arra a következtetésre jutott, hogy az európai tanácsadóknak nagyobb szerepe van a döntéshozatal során. Pokol mindezt azzal támasztja alá, hogy Európában a bírák kinevezése nem élethossziglan szól, így a rendszerbe kerülő "tapasztalatlan" bírák a sokéves gyakorlattal rendelkező munkatársakra hagyatkoznak, az új alkotmánybírók tehát mintegy a munkatársak "küldötteként" lépnek fel a testületi vitákban.[8] Ezenkívül Pokol Béla szerint a helyzetet tovább súlyosbítja az, ha az alkotmánybírósági törzskarok között állandó egyeztetés jön létre[9], mivel így a
- 108/109 -
bíró "kiszolgáltatottá válhat az egységes erőként fellépő munkatársi gárdával szemben."[10]
A különféle modellek összehasonlítása során a szervezők összefoglaló tanulmányából[11], valamint a Velencei Bizottság képviseletében a konferenciára érkező Schnutz Rudolf Dürr írásából indultunk ki.[12] Figyelemre méltó a kialakult struktúrák relatíve egyedi jellege, illetve a hazai tradíciók általi meghatározottsága. Az egységesség hiányát jól mutatja az alkotmánybírósági munkatársak elnevezésére vonatkozó eltérő terminológia:[13] "kis bírók" (assistant magistrate, pl. Lettország, Románia, Oroszország, Spanyolország), joggyakornok/érdemi munkatárs (law clerk, pl. Ausztria, Horvátország, Grúzia, Szlovákia, Németország, Portugália, Moldova, Izrael), tanácsadó (advisor, pl. Albánia, Csehország, Szerbia, Szlovénia), tudományos munkatárs (research consultant, pl. Ukrajna), előadó (rapporteur, pl. Törökország).[14] Mindazonáltal nem az elnevezés a meghatározó, hanem a jogállás.
Dürr szerint az alkotmánybíróságokon dolgozó munkatársak több szempont szerint csoportosíthatók. Elsőként a kinevezés hosszát emeli ki, azaz, hogy határozott időt töltenek a tanácsadók az alkotmánybíróságokon (pl. Albánia, Ausztria, Csehország, Olaszország, Németország), vagy a kinevezés határozatlan időre szól (pl. Belgium, Ciprus, Litvánia, Románia, Szlovákia). Az előbbi előnye, hogy a munkatársak távozásuk után hozzájárulhatnak az alkotmányos kultúra terjedéséhez[15], míg a határozatlan időre történő kinevezés lehetővé teszi, hogy a tanácsadók mintegy intézményi memóriaként működhessenek.[16]
Egy másik lényeges szempont a kiválasztás kérdése, azaz, hogy a bírák szabadon dönthetnek-e munkatársaik személyéről (pl. Albánia, Ausztria, Olaszország) vagy versenyvizsgát kell tenni a státusz elnyeréséhez (pl. Belgium, Ciprus, Horvátország, Grúzia, Románia, Oroszország). Utóbbi esetben kifejezetten komplex vizsgarendszerekkel találkozhatunk. Belgiumban például kétszintű[17], míg Romániában ötszintű versenyvizsgát kell tenniük a jelentkezőknek.[18] Dürr szerint a versenyvizsga a szakmai színvonalat, míg az egyéni kiválasztás a sokféleséget erősítheti.[19]
Eltérő eredményekre vezethet továbbá a státusz jellege is, hiszen más megítélés alá esik, ha a tanácsadói munkát bírói (pl. Belgium, Olaszország, Románia, Törökország)[20] vagy köztisztviselői (pl. Ausztria, Litvánia, Szerbia, Szlovákia) jogviszony keretében végzik. Dürr szerint ennek anyagi, vagyis fizetésben tükröződő következményei lehetnek[21], amely az alkotmánybírósági munkatársak függetlenségére is hatással lehet.
Klasszikusnak nevezhető és ismert elhatárolási különbség a bírák és tanácsadók viszonya alapján az, hogy a tanácsadók közvetlenül a bírák mellé rendelt állandó munkatársak-e (pl. Csehország, Németország, Olaszország[22], Portugália, Spanyolország), vagy pedig egy központi rendszerben, ún. poolban foglalnak helyet (pl. Lettország, Románia, Törökország), és egyes ügyek révén kerülnek munkatársi kapcsolatba a különböző bírákkal.[23] Utóbbi esetben Dürr szerint jóval nagyobb ráhatása lehet az alkotmánybíróság elnökének a döntéshozatalra[24], bár bizonyos esetekben a
- 109/110 -
munkatársak nem a bírák vagy az elnök alá vannak rendelve, hanem a hivatalvezető főtitkár alá (pl. Horvátország, Litvánia, Lengyelország, Szlovénia).
Dürr is megemlíti a munkatársak alkotmánybírósági vitában való részvételével összefüggésben a bevezetőben ismertetett "sólyomi dilemmát", vagyis, hogy a tanácsadók részt vehetnek-e az alkotmánybírósági vitán. A korai hazai megoldás ugyanis nem példa nélküli (pl. Albánia, Horvátország, Macedónia, Románia, Szlovénia, Törökország),[25] ezzel szemben máshol a munkatársaknak a tanácskozásból történő kizárása érvényesül (pl. Belgium, Portugália, Szlovákia).
Végül felveti, de kevésbé meghatározó elhatárolási ismérvnek tartja a tanácsadók által végzett feladatok jellegét: csupán az ügyekkel foglalkoznak, tervezeteket írnak és véleményeznek, vagy ennél sokkal szélesebb feladatköreik lehetnek, mint például az alkotmánybíróság nemzetközi kapcsolatainak vitele. Ez esetben tipikusan az elnök mellett működő tanácsadókra hárul nagyobb szerep, illetve a pool rendszerben működő Romániában például a tanácsadói kar vezetőjére, akinek a tervezeteket jóvá kell hagynia még az előadó alkotmánybíró általi aláírás előtt.[26] Ami a fő feladatukat illeti, általánosan elmondható, hogy a tanácsadók az előadó bírók felügyelete alatt tevékenykednek, amely alól csupán egyetlen kivétel van: Törökország, ahol az alkotmánybíróság munkatársai semmiféle instrukciót nem fogadhatnak el az ügyek érdeme tekintetében.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
