Az eset két évtizede történt[1]. F. J. és N. L. rendőrök, szolgálatban gépjármű-ellenőrzést végeztek. Traffipax nem volt náluk, és ilyen készülékkel rendelkező más rendőr sem volt a közelben, akivel kapcsolatban álltak volna.
Egy arra haladó jármű vezetőjét P. G.-t megállásra szólították fel, majd N. L. közölte vele, hogy gépjármű-ellenőrzést végeznek és kérte az iratait. Eközben F. J. rendőr többször megkérdezte őt, hogy hány km/h sebességgel hajtott, mire P. G. azt felelte, hogy nem tudja.
Ekkor F. J. közölte a sértettel, hogy 67 km/óra sebességgel hajtott, majd ránézett N. L.-re, és annyit mondott, hogy "talán... 62 km/órával".
Ezt követően F. J. megkérdezte P. G.-t, hogy nagy szüksége van-e a gépjárművezetői engedélyére, majd igenlő válasz után távolabbra mutatva közölte vele, hogy 200 méter távolságban van két másik rendőr egy sebességmérő készülékkel ellátott rendőrautóval, azok a rendőrök bemérték és megállapították, hogy 67 km/óra sebességgel közlekedett. Közölte továbbá, hogy ha feljelentést tesznek, a gépjárművezetői engedélyt bevonják és legalább 25 000 Ft bírságot fognak kiszabni.
Azt is elmondta azonban, hogy el lehet intézni, hogy kiveszik a filmet a gépből, és nem tesznek feljelentést.
A vezető megkérdezte, mi ilyenkor a szokásos eljárás, mire F. J. közölte vele, hogy ő - mármint rendőrök - négyen vannak, ezért el lehet intézni a "dolgot" 10 000 Ft-tal, de legkevesebb 5000 Ft-tal.
P. G. megkérdezte a rendőröket, hogy ha 5000 Ft-ot fizet, akkor nem lesz folytatása az ügynek, mire F. J. igenlőleg válaszolt. Erre a sértett átadta pénzt, visszakapta iratait és továbbengedték.
A hasonló esetek megítélése azóta is olykor megosztja a jogalkalmazókat, a jogirodalom, valamint a bírói gyakorlat közzétett döntései, illetve a kommentárok mégis kerülik a határozott állásfoglalást.
Egy időben, nevezetesen 1994 és 2002 között különösen sok olyan ítélet született, amelyekben a váddal ellentétben nem vesztegetésnek, hanem hivatali visszaélésnek tekintették az olyan magatartásokat, melyek kapcsán a hivatalos személyek nem a kilátásba helyezett kötelességszegésükért kértek vagy fogadtak el előnyt, hanem kötelességszegéssel teremtettek jogcímet előny kérésére vagy elfogadására.
Mindenképpen kiemelendő tény, hogy 2002. április 1. napjáig a hivatali visszaélés és a passzív hivatali vesztegetés büntetési tétele azonos volt, azaz a bírák két azonosan fenyegetett cselekmény közül választottak. A helyzet ekkor valamelyest bonyolultabb értelmezést igényelt, hiszen pl. a súlyosabban fenyegetett cselekmény konszumáló hatása fel sem merülhetett.
A 2001. évi CXXI. törvény a korrupciós deliktumok büntetési tételét felemelte, a hivatali visszaélés büntetési tétele változatlan maradt.
Az indokolás azzal magyarázta a változtatást, hogy súlyos vesztegetési bűncselekmények ismertté válása tovább erősítette a társadalom érzékenységét, valamint az ilyen cselekmények társadalmi elutasítottságát. Erre tekintettel a törvény a vesztegetés eseteiben egységesen, egy büntetési tételkerettel emelte a büntetési tételeket.[2]
Ezzel azonban nem vált egységesebbé a gyakorlat, esetenként továbbra is eltér a bíróság és a vádhatóság szemlélete.
A legtöbb esetben nem nehéz a két bűncselekmény megkülönböztetése, mert - leegyszerűsítve - ha konkrétan megjelenik a hivatalos személynél a kötelességszegés "ellenszolgáltatásaként" az előny, és ez érzékelhető, bizonyítható, akkor egyértelműen vesztegetéssel állunk szemben, ha pedig csak a hivatalos személy jogtalan előny szerzésének célzatával történő kötelességszegése történik meg, és nincs vagy nem bizonyítható az ezért kapott vagy ígért előny, akkor a cselekmény hivatali visszaélésének minősül.
Ezt a gondolatmenetet folytatva - még jobban leegyszerűsítve - vesztegetés esetén az előny kettős funkciója a vesztegetőnél és a megvesztegetettnél világos. Ezzel szemben a hivatali visszaélésnél az előny "szinguláris": vagy a hivatalos személynél, vagy harmadik személynél mutatható ki.
A következő oldalon lévő ábrákkal szemléltethető a két bűncselekmény.
A tanulmányom elején felvetett jogesetnél tehát egy új fajta elkövetési mód jelenik meg, amikor is a hivatalos személy kötelességszegéssel teremt jogcímet előny kérésére vagy elfogadására. Az eredeti, kötelességszegéssel elkövetett vesztegetést felrovó váddal szemben a bírói minősítés hivatali visszaélés volt.
Érdemes megismerkedni az indokolás gondolatmenetével, mert annak egyes elemei további ítéletekben visszaköszöntek.
A bíróság tényként állapította meg, hogy az intézkedés okát a vádlottak gyorshajtásban jelölték meg, traffipaxos bemérésre hivatkoztak, s ezután egyértelmű ajánlat hangzott el, hogy jogtalan előny ellenében eltekintenek a további eljárástól.
- 100/101 -
Viszont a vádlottak úgy állították azt, hogy a sértett túllépte a megengedett sebességet, hogy ezen állításuknak semmi alapja nem volt. Ennek következtében a sértett gyorshajtás miatti felelősségre vonásának sem volt alapja. Amikor P. G.-t gyorshajtás miatt felelősségre vonták, akkor és ezzel éltek vissza a hivatali kötelességükkel, és így jutottak jogtalan előnyhöz. A jogtalan előnyt tehát nem a hivatali kötelességszegésükért kérték, hanem a hivatali kötelességszegésükkel szerezték.
Tekintettel arra - folytatódik az ítélet érvelése -, hogy a vádlottak csak állították azt, hogy az igazoltatott személyt sebességmérő radarral korábban bemérték, így nekik nem lett volna alapjuk és ezáltal kötelességük őt feljelenteni. A vádlottak a célba vett előnyhöz nem a kötelességszegésért, mint ellenérték gyanánt kívántak jutni, hanem a célba vett előny a hivatali helyzetükkel való visszaélés okozataként jelentkezik. Azzal a cselekményükkel, hogy az igazoltatott gépjárművezetővel szemben azon valótlan állítással kezdték meg az intézkedést, hogy korábban őt bemérték, a vádlottak tudatosan, a hivatalos minőségükhöz kapcsolódó jogosítványukat annak társadalmi rendeltetésével eltérő cél érdekében - személyes célra használva - gyakorolták.
A határozat következtetése tehát az, hogy korrupciós cselekményről csak akkor lehet szó, ha a hivatalos személy valódi - és nem színlelt - hivatali kötelességét szegi meg előny ellenében. Minthogy pedig a vádlottaknak ténylegesen megállapítható gyorshajtás hiányában nem volt hivatali kötelességük feljelentést tenni, az azt mégis kilátásba helyezve kért és elfogadott előny nem vesztegetés.
Ez a bírói érvelés azonban már a korábbi szabályozás idején vitatható volt.
Ha ugyanis a kifejtetteket elfogadjuk, és a színlelt kötelességszegésre tekintettel nem kötelességszegéssel elkövetett hivatali vesztegetésnek minősítjük a cselekményt, akkor sem kapunk választ arra, hogy miért nem kerül sor a vesztegetés alapesetének megállapítására, amely nem célzatos és nem is materiális cselekmény.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
