Annak ellenére, hogy a cselédek alkalmazása már a 15-16. században jelen volt a gazdaságban és számuk fokozatosan növekedett, hazánkban a 19. század végéig nem volt rájuk vonatkozó, átfogó törvényi szabályozás. Sőt, egyáltalán nem szabályozta törvény a munkaadó és a munkavállaló közötti jogviszonyt, így a felek jogait és kötelezettségeit, a munkabért, a munkaidőt, a szolgálati időt vagy a felelősség és felelősségre vonás kérdését.
Elsőként a "nemtelen szolgák bérének mérsékléséről s a szolgálat egyidőben való megkezdésének behozataláról" szóló 1723. évi LXVI. törvénycikk érintette a cselédek helyzetét, míg pár évvel korábban az 1715. évi 101. törvénycikk csupán a csavargó és szökevény szolgák letartóztatásáról rendelkezett.[1] Az uralkodó osztály általában akkor tűzte napirendre a cselédkérdést, ha érdekei így kívánták, vagy ha elkerülhetetlenné vált a szabályozás, mint ahogy az 1897. évi aratósztrájk idején történt. Ez a megállapítás a törvényhozáson túl a helyi jogalkotásra is igaz, hiába adott az 1723. évi törvénycikk felhatalmazást, sőt kötelezte a törvényhatóságokat arra, hogy intézkedjenek a nem nemes szolgák béréről és a szolgálati idő megkezdéséről. A tanulmány kitér a Somogy és a Baranya vármegyei szabályrendeletek elemzésére, amelyből kitűnik, hogy a mezőgazdasági munkák megkívánta rendelkezés általában annyiban valósult meg, hogy az elszegődés idejét meghatározták. A további szabályozás azonban rendkívül szűkszavú volt, és a vizsgált korszak közigazgatási hatóságai sem fordítottak különösebb figyelmet a cselédekre. A cselédügy rendezetlenségéből adódó problémákat felsorolni is hosszú. A gazdasági cselédek lakhatása megoldatlan volt. Azok a munkások, akik évre tudtak szegődni, áldatlan körülmények között, összezsúfolva éltek. Az időszaki mezőgazdasági munkások szálláshelyei sokkal rosszabbak voltak, míg valamelyest jobb helyzetük volt a házi (ún. belső) cselédeknek, akik a gazdával együtt, többnyire a konyhában éltek.
Az alábbi tanulmányban - a nők jogi helyzetével foglalkozó kutatásaim körében - a cselédségen belüli tipikusan női foglalkozásokat vizsgálom. Statisztikai adatok sajnos nem állnak rendelkezésre a házi (belső) cselédek számáról. Ahogy a cselédekre irányadó jogszabályok hiányoztak a korban, a velük kapcsolatos kutatások száma is csekély. A szakirodalom többnyire néprajzi szempontból jellemzi életmódjukat és viszonyaikat. A források hiányos volta ellenére megállapítható, hogy legnagyobb számban nők végezték a háztartási és ház körüli teendőket, azaz a belső cselédek többnyire közülük kerültek ki. Ezért álláspontom szerint indokolt az, hogy az alapkutatásba illesztve megvizsgáljuk a cselédség, különösen a belső cselédség jogi helyzetét a dualizmus-kori Magyarországon a vonatkozó központi és helyi jogi normák, valamint a gyakorlatban felmerülő somogyi és baranyai cselédügyek alapján.
Bár vizsgálódásom a dualizmus-kori Magyarországra irányul, megjegyzem, hogy a mezőgazdasági bérmunka igénybevétele a középkori Magyarországon is jelen volt, hiszen már a 13. században is alkalmaztak munkásokat nemcsak az úri, de a jobbágyparaszti birtokon is. Az esztergomi szandzsák 1570. évi adóösszeírásából kiderül, hogy minden ötödik-hatodik parasztgazdaságra jutott egy felnőtt férficseléd. A szorosabb értelemben vett cselédek a 15-16. században jelentek meg, amikor a nagyobb művelt birtok munkálására nem volt elegendő a családok saját munkaereje. Ekkortól találunk a majorsági- és parasztbirtokokon nagyobb számban olyan gazdasági cselédeket, akik éves szolgálatra szegődtek az állatgondozás és a földművelés különböző munkáira. Eleinte többségben voltak a parasztgazdaságokon és ekkor még párhuzamosan dolgoztak a jobbágyokkal, akik életkörülményei a 18. század óta szélesedő majorsági birtokokon egyre rosszabbak lettek.[2] A bérmunkások száma a zselléresedéssel mindinkább növekedett, és 1848 előtt az uradalmak cselédtartása is egyre nagyobb arányú lett.[3] A zselléreket az különböztette meg a gazdasági cselédektől, hogy kizárólag a gazda hatalma alá tartoztak, miután az állam vagy a megye részére adófizetési kötelezettségük nem volt. A feudális kötöttségek megszüntetését követően - a mezőgazdaság gépesítése előtt - a bérmunkára való áttérés révén az uradalmi cselédek többségbe kerültek a gazdacselédekkel szemben. Az így kialakult nincstelen tömeg művelte az ország szántóterületeinek 30-40%-át, miközben a termelt javakból a legkeve-
- 171/172 -
sebb jutott nekik, és áldatlan körülmények között éltek. Nyomorúságukat fokozták az egészségtelen, zsúfolt cselédlakások. Először az 1907. évi cselédtörvény rendelkezett a lakáskörülmények javításáról, hosszú, 10 éves határidő előírásával. Azonban arra is található adat, hogy az uradalmak rendre megszegték az előírásokat.[4] Majd a háborús körülmények között a határidőt meghosszabbították, és a kérdés lekerült napirendről.[5]
Az idők folyamán kialakult a cselédség szubkultúrája, amelyben általánossá vált a belházasság. Társadalmi értelemben vett vegyes házasság legfeljebb cseléd és summás, cseléd és napszámos viszonylatban fordult elő. A gyermeknevelés szinte középkori szintre süllyedt, iskoláztatásnak esélye, de különösebb értéke sem volt ebben a közegben.[6] A munkakörök között nem volt éles határ. A vonatkozó szakirodalom általában megkülönbözteti a cselédeket a munkahelyül szolgáló birtok nagysága (uradalmi és gazdacseléd), illetve a munka jellege szerint. Utóbbi felosztásban mezőgazdasági és házi cselédekről beszélhetünk, de az sem volt ritka, hogy valaki mindkét munkára szegődött. Tehát összefoglalva elmondhatjuk, hogy a cselédségen belül megkülönböztetünk külső (gazdasági) és belső (házi) cselédeket. Mezőgazdasági munkacsúcsok időszakában alkalmaztak idénymunkát, részeseket (szakmányosok, átaljások) és a napszámosokat is. Ezen utóbbi szabad mezei bérmunkások a legnépesebb réteg volt a mezőgazdasági munkások körében. Létük bizonytalan volt. A cselédek legrosszabbul fizetett rétege, a házi cselédek és a summások többsége nő volt. A házi cseléd szinte csak zsebpénz kapott. A summások többsége 15-30 év közötti nő volt, akik mezőgazdasági idénymunkákra szerződtek. Olyan tömegmunkákat végeztek, mint a kapálás vagy betakarítás. Fél, kétharmad vagy háromnegyed bért kaptak, illetve a kapálásért általában napszámot (időbért). Az 1898. évi II. tc. értelmében munkásokként szerződtek és egyetemlegesen is felelősek voltak a szerződés betartásáért, így összeütközés esetén szinte mindig alulmaradtak.[7]
A cselédség munkaviszonyában archaikus, prekapitalista elemek és a bérmunka jellemzői keveredtek. Az archaikus maradvány a patriarchális gazdai fenyítő hatalmon érzékelhető, amely gyakran a testi fenyítést sem mellőzte.[8] A munkaadó részéről megszokott volt az ordítozás, sőt sor kerülhetett megalázó pofonra, ütlegelésre is.[9] A jogi szabályozás kezdetben és na-
gyon sokáig a helyi szinthez kötődött, és a szokásjog dominált, amely alapján partikuláris szerződési jog és bírói gyakorlat alakult ki. A cselédrendtartások egységesítési folyamata 1723 után indult azzal, hogy az 1723. évi LXVI. törvénycikk kötelezte a törvényhatóságokat arra, hogy intézkedjenek a nem nemes szolgák bérének megszabása és a szolgálati idő megkezdése tekintetében. 1775-től, illetve az 1856. évi cselédpátens nyomán a törvényhatóságok öntevékenyen kezdtek cselédrendtartásokat alkotni. A cselédpátens rendelkezett először a cselédkönyv kötelező alkalmazásáról is.
A vizsgált korszakban, vagyis a dualizmus idején a cselédrendtartásoknak három szakasza különíthető el. Az első, 1867-1876 közötti szakaszban a megyék és a nagyobb városok szabályrendeletekkel helyettesítették az 1856. évi pátenst. Ezen idő alatt készült szabályrendeleteknek egyrészt eszmei jelentősége volt, amennyiben az oktrojált központi jogszabályt felaprózták, másrészt előkészítették az első magyar cselédtörvényt. A második szakasz az első cselédtörvény megalkotásával vette kezdetét, amelyet 1907-től, az ún. "deres" törvény megalkotásától újabb szakasz követett.
Az 1876. évi XIII. tc. a mezőgazdasági munkások és napszámosok szolgálati viszonyát is szabályozta, ennek ellenére az első cselédtörvényként került a köztudatba. A szerződési szabadság elvét hirdette, és így a felek szabad egyezkedésére bízta a szolgálati szerződés egyes elemeinek meghatározását. A törvényt elemző tanulmányok szerint sem jogilag, sem társadalmilag nem volt képes a problémák megoldására. Megalkotása idején polgári magánjog még nem fejlődött ki, ezért a mezőgazdasági munkásság új szerződéses jogviszonyait nem volt hová beilleszteni. A törvény lehetővé tette a törvényhatóságok részére kiegészítő szabályrendeletek alkotását.[10] Az 1876. évi XIII. tc. az egyetlen törvény a vizsgált korszakban, amely a házi (belső) cselédek jogviszonyait szabályozta. Mivel a soron következő törvények ezt elmulasztották, a korszak végéig ennek a jogszabálynak - idővel túlhaladott - rendelkezései vonatkoztak rájuk.
Az ún. első cselédtörvény - mint említettük -megkülönböztette a külső (mezei, gazdasági), házi (belső) cselédeket, mezei munkásokat és napszámosokat. A külső cselédek szegődése általában egy évre, a belső cselédeké eltérő rendelkezés hiányában három hónapra szólt. A cselédek részére előírta a szolgálati cselédkönyv viselését. A mezei munkások és napszámosok nem cseléd minőségben végeztek mezőgazdasági munkát. Esetükben az írásbeli munkaszerződés kötése kötelező volt. A törvényhozó szándéka a gazdasági munkaerő biztosítása volt, és ennek érdekében igyekezett a cselédeket
- 172/173 -
és más mezőgazdasági munkásokat röghöz kötni. Ezt a célt szolgálta a törvénynek az a rendelkezése, amely szerint a cseléd szolgálatba lépésével a gazda háznépének tagjává válik.[11] A munkaerő biztosítása érdekében tette lehetővé a törvény több rendelkezése karhatalom igénybevételét a cseléd jogtalan eltávozása esetén. Ha az elszegődött cseléd mégis vonakodott volna beállni a szolgálatba, vagy a szerződési idő letelte előtt jogtalanul eltávozott, a gazda kérelmére, hatóságilag kényszeríthető volt a munkába állásra. Még abban az esetben is, ha a hatósági kényszer célra vezetett, kártérítéssel tartozott a gazdának, köteles volt a foglalót visszaadni és pénzbírsággal vagy elzárással volt fenyítendő. A gazda kérelmére a hatóság akkor is alkalmazhatott kényszer-rendszabályokat, ha a cseléd a szerződéses vagy e törvényben szabályozott egyéb kötelezettségeit megszegte.[12] A cseléd anyagi felelősséggel tartozott az esetleges károkért, amelyek például az állatállományban keletkeztek. A törvény értelmében a bér is visszatartható volt.[13] Szigorú házrend vonatkozott a dolgozókra, ami teljes elszigetelésüket, az ún. izgatók távoltartását, ezáltal a cselédség röghöz kötését szolgálta. A gazda tudta és jóváhagyása nélkül a cselédnek tilos volt kimenni, illetve időn túl kimaradni. A gazda kifejezett engedélye nélkül éjszakai vendéget nem fogadhatott, sőt egyáltalán nem fogadhatott látogatókat annak tilalma ellenére, sőt még az ingóságait is a gazda birtokán kellett tartania.[14]
Sajnálatos módon a törvény a cseléd becsületét egyáltalán nem védte. Kimondta a gazda dorgálási jogát, sőt a cseléd fizetését is levonhatta. A törvény szövege szerint a "kifejezések és cselekvények, melyek a család és háznép keretén kívül más személyek között sértőnek tekintethetnek, a gazda irányában nem támasztják a vélelmet, hogy a cselédet becsületében érinteni szándékozott volna". A vonatkozó irodalom szerint a cselédek gazdák általi megalázása gyakorlat volt, amelyet immár a törvény szentesített.[15]
Az 1876. évi XIII. tc. csupán két említést tesz a női cselédekre vonatkozóan, amelyek a korabeli jogfelfogást tükrözik. Egyrészt a férjes asszony férje ellenzése esetén nem léphetett szolgálatba, vagy ha szolgálatba lépett, férje visszakövetelhette őt. Az elszegődött cseléd sem volt köteles szolgálatba lépni, ha időközben férjhez ment és a férje a beleegyezést megtagadta.[16] A törvény a cselédnő részére is megadta a lehetőséget a szerződés idő előtti megszüntetésére abban az esetben, ha házassága által önállóságra tehetne szert, és a szolgálati idő kitöltése esetén erre nem lenne kilátása.[17] Másrészt, a női munka védelmének hiányát tükrözi a gazdának biztosított lehetőség arra, hogy a szerződést a felmondási idő előtt is jogszerűen megszüntesse, ha a nőcseléd terhes állapotba jutott.[18]
Az első cselédtörvény bizonyos védelmet is jelentett a cselédség részére. A gazda köteles volt bért fizetni, a kikötött ruházatot, élelmet átadni, a cseléd gyermekeit iskolába járatni. Köteles volt továbbá ügyelni arra, hogy a cselédje testi erejét meghaladó, vagy egészségét veszélyeztető munkát ne végezzen. Betegsége esetén köteles volt ápolásáról, gyógyításáról legfeljebb egy hónapig gondoskodni, sőt, a teljes felgyógyulásig, amennyiben a gazda hibájából betegedett meg. Kivételt képezett a kötelezettség alól, ha a cseléd betegségét annak könnyelmű vagy erkölcstelen életmódja, saját hibája okozta.[19] Az e korszakról tudósítók azonban arról számolnak be, hogy az uradalmak ezeket a kötelezettségeiket vajmi kevésszer tartották be. A törvény rendelkezett annak áthágása esetére alkalmazandó szabályokról és az eljáró hatóságokról is.
Ezeket a rendelkezéseket a későbbi, a témában 1898-ban hatályba lépett ún. rabszolgatörvény a mezei munkások és a napszámosok vonatkozásában hatályon kívül helyezte, mivel e munkásokra vonatkozó jogviszonyokat újraszabályozta. A házi cselédség jogi helyzete azonban a dualizmus korszakában változatlan maradt. Az 1898. évi II. tc. megalkotásának az 1897. évi aratósztrájk volt az előzménye. Az új szabályozás elvileg a mezőgazdasági munkások helyzetének javítására jött létre, de fő célja továbbra is a munkaerő röghöz kötése volt. Rabszolgatörvénynek elsősorban azért nevezték, mert betiltotta a mezőgazdasági sztrájkot. Általában véve a törvényszegés esetére kilátásba helyezett büntetések is szigorodtak, mind a munkavállaló, mind a munkáltató részéről. Az új törvény a nőcselédekre külön rendelkezést nem tartalmazott.
Azok a biztosítékok, amelyekben az új törvény alanyai részesültek, a házi cselédekre nem vonatkozhattak, mivel az 1898. évi cselédtörvényből kimaradtak, továbbra is az 1876. évi XIII. tc. hatálya alatt álltak. Nem részesültek olyan jogi garanciában, mint az írásbeli szerződés kötelezettsége, amelyet a községi elöljáró a jogkövetkezményekre történő figyelmeztetéssel el is magyarázott a munkavállaló részére. A szerződés felbontása esetére vonatkozó előírások pedig megszabták a gazda kárkövetelésének érvényesítési határidejét, valamint azt, hogy más jogcímen a munkabér visszatartásának helye nincs.
A házi cselédek munkaidejét a törvény nem határozta meg, ezért egész nap készenlétben álltak. Az 1898. évi tc. a mezőgazdasági munkások vonatkozásában kötelezte a munkaadót arra, hogy szerződési rendelkezés hiányában legalább a munka megkezdése előtt 48 órával felhívja a munkásokat a teljesítésre. Ekkor vezették be a nem cseléd minőségben mezőgazdasági munkát végzők részére az
- 173/174 -
igazolvány birtoklását. A törvény meghagyta a korábbi rendelkezést, miszerint munkaszerződésüket írásban kell kötni, de kivételt tett e tekintetben a napszámosokkal, hiszen velük a szerződés szóban is létrejöhetett.[20]
1905-1906 derekán a cselédsztrájkok is országos méretűvé váltak. Elkerülhetetlen volt a cselédekről is új, külön törvény alkotása. A dualizmus kori cselédrendtartások harmadik szakaszát az 1907. évi XLV. tv. (ún. "derestörvény") nyitotta meg. A törvény egészen a korszak végéig megszabta a gazdák és a cselédek közötti jogviszonyt. Látszatra szociális intézkedéseket hozott, lényegében azonban szigorításokat tartalmazott a cselédek ellen.[21] Egyetlen pozitívuma a robot eltörlése volt. Ellenben megkötött egy és félmillió cselédet, akiknek még a lehetősége is megszűnt a jövőben szervezett béremelési mozgalmak révén javítani sorsukon. A közvélemény azért nevezte "derestörvénynek", mert a cselédek törvényben biztosított jogai fiktívek voltak, a gazda jóindulatától függött érvényesítésük.[22]
A deres-törvény csak a mezőgazdasági, külső cselédek és a gazdák közötti jogviszonyt szabályozta, illetve azokra terjedt még ki, akik egyszerre szegődtek háztartásbeli és gazdasági munkák végzésére. Tehát a házi cselédségről ezúttal is megfelejtkezett a jogalkotó. Az új törvény adta garanciális szabályok betartása ismét nem volt kötelező esetükben. Ilyen volt a gyermekmunka (12 éven aluli) tilalma, szóbeli szerződés esetén bérlevél kiállításának kötelezettsége, határozatlan idejű szerződés tilalma, eltérő rendelkezés hiányában egy évre szóló szolgálat kikötése, az ingyen munka tilalma. Tilos volt a cseléd családtagjait megakadályozni abban, hogy másnál munkát vállaljanak olyankor, amikor a gazdánál nem voltak kötelesek dolgozni. A gazda és a cseléd családtagjai között külön munkaszerződés kötését írta elő, tehát a családfő munkaszerződéséből már nem hárulhattak kötelezettségek a családtagokra, ellentétben az 1876. évi, és a belső cselédekre továbbra is vonatkozó szabályokkal. Szemben a házi cselédekkel, a külső cseléd részére az éjjeli pihenésre kötelező volt elegendő időt biztosítani. De a gazdasági cselédekkel szemben, a belső cseléd részére temetési segély sem járt. A deres-törvény kötelezte a gazdát az éves cselédek iskolaköteles gyermekei után az elemi iskolai beíratási és a tandíj viselésére, míg az 1876. évi cselédtörvény szerint csupán az iskolába járás lehetőségét kellett biztosítania részükre. A törvény a gazda dorgálási jogát meghagyta, viszont a pénzbírság vagy fizetéslevonás, mint fenyítés alkalmazását tiltotta. Amíg az 1876. évi XIII. tc. a kártalanítást csak elvileg írta elő, az 1907. évi XLV. tv. a cselédet befogadni nem akaró gazdát kötelezte az egész évi bér fizetésén felül a kialkudott lakás átadására vagy lakbérfizetésre. Megjegyzendő, hogy a szolgálatba nem álló cselédnél is súlyosabb szankciót alkalmazott. Sajnálatos, hogy a főként nőket csoportosító házi cselédekre nem volt érvényes a deres-törvény új rendelkezése, amely szerint a nőcseléd terhessége vagy férjhezmenetele esetén már csak a cselédet jogosította a szerződés jogos felmondására. A törvény továbbra is feljogosította a törvényhatóságokat szabályrendelet alkotására, illetve a törvényi rendelkezés hiányában a "helyi szokás" érvényesülését írta elő.[23]
Meg kell még emlékeznünk az 1900. évi XVI. törvényről (a gazdasági munkás- és cselédpénztárról) és ennek kiegészítéséről szóló 1902. évi XIV. törvényről is. Témánk szempontjából jelentőségük abban állt, hogy a házi cselédek most is kívül rekedtek a törvényhozó látókörén. A törvény célja az volt, hogy a külső cselédeket és azok családtagjait a törvényben meghatározott esetekben segélyezzék, de a segélypénztárnak más gazdasági munkás is tagja lehetett. A baleset, rokkantság, baleseti halál, halál vagy a 65. év elérése esetében a rendes tagoknak nyújtott ellátások, illetve a rendkívüli tagoknak és a nem tag gazdasági (külső) cselédeknek biztosított segélyek a házi cselédeket egyáltalán nem illették.[24]
A cselédpénztár tekintetében említésre méltó a földművelésügyi miniszter 1901. évben kiadott körrendelete a pénztár tagjainak szaporítására, mely korlátozott eredménnyel járt csak. Somogy megye főszolgabírája nemleges válaszában a cselédség rossz anyagi helyzetére hivatkozott. Mind Igalban, mind Marcaliban az elöljáró úgy jellemezte a cselédek helyzetét, miszerint a bérük létfenntartásra is alig elegendő, abból nem lehetne a tagdíjat fizetni.[25]
1907-ben törvény született a gazdasági munkás- és cselédlakások egészségügyi körülményeinek javítására is, amely szerit kötelesek a gazdák 10 év alatt, állami támogatással (hosszú lejáratú kölcsön nyújtása mellett) egészséges cselédlakásokat építeni.[26] A törvény betartását rendre elhalasztották, majd a háborús helyzet teljesen meghiúsította a terveket.
Az I. világháború tovább rontotta a cselédség amúgy is hányatott sorsát a kötelező személyes szolgálatok mind gyakrabban történő elrendelése révén, és a személyes szolgálatot bármely közérdekű munka teljesítésére immár nőkre is kiterjesztette a jogalkotó. A törvényhatóságok éltek az 1914. évi L. tc. 5. §-a nyújtotta lehetőséggel. A mezőgazdasági munkák vonatkozásában a földművelésügyi miniszter 2800/1915. eln.sz. rendelete volt irányadó, amely módot adott a mezei munkával foglalkozó nőktől a hadisegély elvonására vagy leszállítására "alapos és komoly kifogások" esetén, nyilvánvalóan a női munka mind szélesebb biztosítása érdekében.[27]
- 174/175 -
A szerződési jog témaköréről a vázolt körülmények folytán csupán a külső (gazdasági) cselédek vonatkozásában beszélhetünk. Cselédnek nevezzük e tekintetben mindazokat, akik mezőgazdasági vagy ház körüli meghatározott vagy körülírt fizikai munka teljesítésére - munkaidő, illetve munkanap tekintetében kötetlenül - huzamosabb időre (1 hónap, 6 hónap, 1 év) előre meghatározott bérért szerződésileg lekötötték munkaerejüket és személyüket. Ide tartoztak azok a női szolgálók is, akik háztartási teendőik mellett mezőgazdasági munkára szegődtek.[28]
Bár elvileg szabadon szerződhettek, az egyezkedés határait egyre szorosabb jogszabályok határozták meg. Ezek a többnyire cselédrendtartások rendre az uralkodó osztály érdekeit, a kötött munkaerő biztosítását szolgálták. Magukban rejtették a munkaidő kötetlenségét, a cselédek személyes kötöttségét és helytállási kötelezettségüket, amely a munka befejezésével sem ért véget az állatok gondozása, az értékek megőrzése révén. Viszont szükségképpen tartalmazták a cselédek jogait is. Idővel a törvények egyre több garanciát rögzítettek a cselédekre nézve, azonban a munkaadók még sokáig alkalmazták a régi gyakorlatot. A "legközelebbi környéken követett szokás" is az ő érdekeiket szolgálta.[29]
Legkevesebb ismeretünk a belső cselédekről van. Miközben éjt nappallá téve dolgoztak, helyzetük csekély jogi szabályozást kapott. Néprajzi szempontból foglalkozott velük Kiss Lajos, a vásárhelyi szegény emberekről írt kétkötetes monográfiájában 1981-ben, amely máig hézagpótló mű.[30]
A vonatkozó néprajzi irodalom alapján kijelenthetjük, hogy az ún. belső cselédség soraiban a nők voltak többségben és számuk egyre növekedett, míg az ilyen szolgálatot teljesítő férfiaké idővel csökkent. A belső munkák közül a férfiak legfeljebb őrködtek, a háztartási munkákat nők végezték. A leggyakoribb munkáik: takarítás, tüzelés, fűtés, segítés a bevásárlásban, főzés, mosás, vasalás, fürdetés, esetleg betegápolás, vidéken jószágetetés, fejés. Főbb kategóriáik a dajka, aki lehetett szoptatós vagy szárazdada, a pesztra, aki maga is 10-12 éves "iskolahagyott" kislány volt, a cseléd, vagyis a szolgáló összefoglaló elnevezése, a tanyai cseléd, aki külső-belső szolgálóként kétszeres munkát végzett, a bejáróasszony, a szakácsnő, aki ha férjhez ment kifőző lett, munkahelyén maradva pedig házvezetőnő, a (szoba) inas, a lakáj és a komornyik általában férfi, az udvaros és házőrző általában nyugdíjas gazdacseléd, aki feleségével a háznál maradhatott.
A házi cseléd munkaideje vagy munkaköre az egész vizsgált korszakban nem kapott törvényi szabályozást. Heti fél nap szabadsága volt és talán ünnepekre hazamehetett. Ezért kora reggeltől késő estig mindenesként dolgozhatott. Somogy vármegye 1873. évi cselédrendtartása szerint a vasárnapi istentiszteletet is csak abban az esetben látogathatta, ha ez nem okozott fennakadást a háztartásban. Nem volt érdekvédelmi szervezetük - miután ellátást a háznál kaptak - bérük a legalacsonyabb volt.[31] Figyelem inkább csak az első világháborút követően hárult rájuk.[32] Még a két világháború között is csak 4,1%-uknak volt szavazati joga. Alkalmazásuk idővel státusszimbólummá vált, amely viszonyban a leereszkedő modor és a fenyítés alkalmazása megengedett volt. A házi cselédek 87%-a fiatal és hajadon volt és reménykedett abban, hogy szolgálata csak átmeneti, később házasságot köthet, családot alapíthat, földet szerezhet. Ám ez nem mindig sikerült. Az egyedülálló cselédnő továbbszolgált, rosszabb esetben prostituálódott. A fővárosban a házasságon kívül született gyermekek harmada származott cselédlányoktól. Sajnos az öngyilkosság is gyakori volt körükben.[33]
Somogyban a majorsági gazdálkodás a 18. században egyre a puszták felé terjeszkedett. Itt találkozott a cselédek már létező rétegével, akiket eleinte az akkor még állattenyésztésre berendezkedett uradalmakban kocsisként, kanászként és pásztorként alkalmaztak. A nagybirtokosok célja Somogyban sem volt más, mint az ország többi részén: a munkaerő maximális kihasználása, az állatállomány védelme a fertőző járványokkal szemben és a cselédek, illetve zsellérek röghöz kötése. Ennek érdekében igyekeztek elszigetelni őket a falvak lakóitól, és éhbéren tartották őket. Az uradalmak célja a külterjes nagybirtokok helyett a belterjes gazdálkodó nagybirtok-üzemek létrehozása volt, de mivel az ehhez szükséges tőkével nem rendelkeztek, a munkaerő kizsákmányolására törekedtek.[34]
A rendelkezésre álló források szerint a Dél-Dunántúlon magas volt a gazdasági cselédek száma. Ez a nagybirtokrendszernek volt köszönhető. Baranya 49,85%-át, Somogy megye 70,43%-át foglalták el a száz holdon felüli uradalmak.[35] A 19. században az időszakosan alkalmazott mezőgazdasági munkások is megjelentek a megyében. Az 1870. évi népszámlálás adatai szerint a megye kereső lakosságának 91%-a
- 175/176 -
foglalkozott mezőgazdasággal és csak 8%-a iparral. 1891-re már csak 69% az őstermeléssel foglalkozók aránya, napszámból 13% élt.[36]
Az 1723. évi LXVI. tc. kötelezte a megyéket többek között arra, hogy a szolgálat megkezdését az újév körül határozzák meg. Korábban, a 18. század előtt a termelési év kezdetét jelentő Szent György napja, április 24-e volt a cselédváltozás ideje.[37] Az újévkori kezdés megszüntetése iránt a mozgalmat Somogy megye indította. Somogy Vármegye Törvényhatósági Bizottság Közgyűlése elé 1868 február 1-jén terjesztett indítvány arra irányult, hogy az újévben többnyire bekövetkező rossz időjárás miatt a cselédség sorsának emberiességi szempontból való javítása végett, töröltessék el az újévkori változás és helyette más időhatárt adjanak meg. Az alispán ekkor arról tudatta az indítványozó választmányt, hogy az összes körülmény fontolása érdekében a jelentését a legközelebbi nagygyűlésre beterjeszti.[38] Az biztos, hogy az előterjesztés sikerrel járt, mert Somogy megye még 1908-ban is április 24-ében határozta meg a cselédváltozás idejét.[39]
Somogyban eleget téve az 1723. évi cselédtörvény felhívásának, már 1776-ban cselédrendtartást alkottak, amelyet 1873. évben módosítottak először. A Somogy Megyei Levéltár őrizetében ez utóbbi módosítás maradt ránk. A szabályrendeletben keveredtek a régi és az új kötöttségi formák, így a feltételeket a földbirtokosok diktálták.[40] A cseléd kiszolgáltatottságát sűríti a rendtartás 17. §-a, amely a gazda rögtöni és felmondás nélküli elbocsátási jogát tartalmazta. A törvény által rögzített 11 esetben, amelyek közül érdemes kiemelni a "ha a szolgálatra teljesen használhatatlan", vagy "ha gazdája vagy a felügyelő parancsának (...) ellenszegül" vagy "ha a gazdája hibája nélkül négy hétnél tovább betegeskedik" kitételeket, a cseléd minden terményét bármi kárpótlás nélkül a gazda javára elvesztette.[41] De a 6. § is kötelezi a cselédet arra, hogy a gazda parancsait, intéseit és feddését tisztelettel és engedelmességgel fogadja. Sőt "házi fenyítéket" is alkalmazhatott, amelyre nézve egyedüli korlát az volt, hogy a cseléd testi épségében okozott kárért felelős.[42] A cselédek közötti nézeteltérések esetében egyedül a gazda akarata döntött, nem voltak feljogosítva ugyanis arra, hogy más hatósághoz forduljanak ilyen ügyekben.[43]
Természetesen, a jogi szabályozás bizonyos garanciát a cselédeknek is jelentett, amennyiben azokat betartották. Rendezte a foglaló természetét, kötelezte a gazdát a szegődött cseléd felvételére, a bér időben történő kiszolgáltatására, és - ugyan többnyire a gazda javára - de rendezte a szerződés megszüntetésének eseteit. A szabályrendelet bizonyos rendelkezései és rendszere az 1876. évi cselédtörvényben is észlelhetők. A megye területére már ekkor bevezette a kötelező cselédkönyvet, amelyet egy, a Somogy Vármegye Törvényhatósági Bizottság Közgyűlése elé 1875. évben terjesztett indítvány tanúsága szerint akkor is kiszolgáltathattak, ha az illető honosságát, vagyis községi illetőségét kimondani nem is voltak képesek.[44]
A rendtartás a házi belső cselédekre is vonatkozott, esetükben a szegődési idő hat hónap volt, tehát több mint a később, 1876-ban hozott cselédtörvényben megállapított három hó. A külső cselédekre a rendelet a törvénnyel egyezően egy évet állapított meg. A szabadidő meghatározása a belső, házi cselédek rovására történt, ugyanis a szabályrendelet előírta, hogy a ház körüli munkák ünnep- és vasárnapokon sem maradhatnak el, és a belső cselédek az istentiszteletre is csak a háztartás fennakadása nélkül mehetnek, illetve a házi szabályok megtartása mellett. A házirendet pedig egyedül a gazda határozta meg.[45] A belső cseléd nemcsak, hogy köteles volt ingóságait a gazdánál tartani, de ha a gazda azt bármely okból meg kívánta tekinteni, ládáját, annak tanú jelenlétében való megmotozására, kinyitni volt köteles.[46] A vizsgált társadalmi réteg nyomorúságos helyzete azonban a helyi szabályozásból is kitűnik. Még azt is előírta a rendelet, hogy a cseléd "ne válogassék" az ételek tekintetében.[47] Gyógyíttatására is csak 4 hétig volt köteles a gazda.[48]
A vármegye törvényhatósága az 1898. évi II. tc. 71. §-a alapján 1907 november 4-én szabályrendelettel minden egyes községben segélyalap létesítését írta elő a községi munkások segítésére. Segélyben, általában éven belüli visszafizetés kötelezettségével, igazolvánnyal bíró gazdasági munkások részesülhettek, évi maximum 50 korona mértékben. A segélyek odaítélése előtt a helybéli munkásokból kialakított véleményező bizottságot is meghallgatták.[49]
A megyei közgyűlés elé 1908. évben terjesztett szabályrendelet-tervezet éppen az 1907. évi XLV. tc-ben nem érintett kérdések rendezésére szolgált. A közgyűlés a rendelet-tervezetet egy módosítással fogadta el, mégpedig annak mellékletét képező gazdasági rend kapcsán eszközölte azt a módosítást, miszerint az "a gazda és cseléd között létrejött megállapodás esetén kötelező".[50] Az 1907. évi cselédtörvény felhatalmazása alapján született mindkét szabályrendelet kizárólag a gazdasági (külső) cselédekre vonatkozott, nyilvánvalóan a megye preferenciái szerint. Az első a mezőgazdasági cselédek szegődési idejét, bérlevelének kötelező kiállítását és a gazdasági rendet tartalmazta. A felek által módosítható gazdasági rend kizárólag az uradalmak érdekeit szolgálta, amennyiben korlátozta az állattartást, előírta a cseléd engedelmességét, amely családtagjaira is vonatkozott, valamint a gazda vagyonának őrzésére és megőrzésére vonatkozó felelősségét.[51]
- 176/177 -
A második, 1908-ban alkotott rendtartás a gazdasági cselédek lakásairól rendelkezett az 1907. évi XLV. tc. 29. §-a alapján.[52] A benne foglaltakat itt sem hajtották végre, de épült sok új és egészséges cselédház a megyében a rendelet nyomán.[53] A cselédek bére, a konvenció a megyében nagyobb részben gabonajáradékból állt, a készpénz fizetése minimális volt. A bérezés mértéke függött attól, hogy hol álltak alkalmazásban. Többségük nagy- és középbirtokokon helyezkedett el, de a gazdag paraszti réteg és az egykés kisbirtokos családok is alkalmaztak munkásokat. Legrosszabb helyzetük az egyházi birtokokon és a tőkés nagybérletekben volt, és ezek a megyéből jelentős részt tettek ki.[54] A statisztikai mutatók szerint 1901-1910 között több mint 5000 (pontosan 5186) somogyi nincstelen és kisparaszt, illetve kisiparos hagyta el a megye területét, amely a megye életében elképesztően magas szám volt.[55] Helyzetük a világháborút követően sem javult, a megyét továbbira is a nagybirtokok túlsúlya jellemezte, amelyen gazdasági cselédek és nincstelen agrárproletárok tízezrei dolgoztak.
Bár a vizsgált korszak határán átlépünk, meg kell jegyezni, hogy a Tanácsköztársaság idején a cselédség életszínvonala emelkedésnek indult, amit a fehérterror idején a megtorlás követett. A Tanácsköztársaság bukása után a megye kormánybiztosa - a földbirtokosok nyomására - rendelkezett a nincsteleneknek kiosztott földigénylések megszüntetéséről.[56] 1919 augusztusában és őszén több somogyi uradalomban ok nélkül felmondtak a kommunistának bélyegzett cselédeknek.[57]
Pécs szabad kir. város tanácsa és képviselő testülete már 1854 április 15-én rendszabályokat alkotott a cselédrendszer és az azzal összefüggő cselédtudakozó intézetről. A rendszabály cselédnek nevezi többek között a házi inasokat, komornyikokat, szobaleányokat, szakácsokat, konyhaszolgákat, házi szolgákat és szoptató vagy száraz dajkákat is, tehát a belső cselédekre is vonatkozott. Ekkor már előírta a cselédkönyv kötelező birtoklását. A szolgálati szegődés a rendtartás szerint egész vagy fél évre történt. A cselédeknek kötelezővé tette az engedelmességet, a házi gazdáknak viszont csak ajánlotta az emberi méltányosságot. Méltányos és korszerű rendelkezése volt minden cseléd ingyenes kórházi ápolása, amelynek fejében készpénzbeli fizetése után minden cseléd 1 krtpp. köteles fizetni beszegődtetésekor, a beszegődési időaránya szerint.[58]
A Baranya Megyei Levéltár őrizetében maradt iratok arra utalnak, hogy a vizsgált korszakban a megyében a cselédszerző ipar szabályozása kapcsán merült fel a legtöbb kérdés a törvényhatóság előtt. Ez mutatja a cselédközvetítés jelentőségét, amely egész iparággá fejődött, és mint ilyen kontrollálhatatlanná is vált. A magánkézben lévő cselédszerzőknek nem állt érdekükben a cselédek röghöz kötése, sőt a bevétel növelése érdekében céljuk a gyakoribb cselédváltozások elérése volt.[59] A gazda részéről is eshetőleges volt a cseléd személyében bekövetkezett változás bejelentése.[60] Az ellenőrzést és a cselédek helyzetének javítását szolgálta a tevékenység hatósági keretek közé vonása illetve annak visszaállítása a korszak végén, a cselédszerző intézet és cselédotthon alapítása révén.
Az első, az 1876. évi XIII. tc. felhatalmazása alapján a cselédügy tárgyában szabályrendeletet a cselédszegődtetés és nyilvántartás ügyében alkottak. A rendelet a korábbi cselédtudakozó hivatal beszüntetéséről rendelkezett és a cselédek nyilvántartási feladatát a rendőrkapitányi hivatal hatáskörébe utalta. Részletesen rendelkezett a szolgálatba való be- és kilépés, illetve elbocsátás kellékeiről, a helyi sajátosságoknak megfelelően. Szigorúan tiltotta az idegen illetőségű, tartózkodási engedéllyel nem bíró munkanélküli cselédek befogadását. De a helyi illetőségű cseléd is köteles volt munkát igazolni, ha el akarta kerülni az elzárást. A helyi viszonyok alapján kötötte ki, hogy a cseléd főszabály szerint egy hónapra szegődöttnek tekintendő. Meghatározta a cselédszerző ipar gyakorlására jogosultakat és előírta kötelezettségeiket. Bejelentési kötelezettség nemcsak őket terhelte, de a kórházgondnokokat is, akik a beteg cselédekről voltak kötelesek értesíteni a rendőrkapitányt, a közerkölcsiség és közrend védelme érdekében. Nem kerülheti el a figyelmet az a rendelkezés, miszerint a cselédszerzésért a cselédek magasabb díjat tartoztak fizetni, mint a gazdák. Alapdíjként a gazdáktól 20 kr, a cselédektől 30 kr. volt szedhető.[61]
A cselédszerző intézetről 1885 október 15-én miniszteri jóváhagyással ellátott új szabályrendelet készült. Itt már némileg igazságosabban, a gazda tartozott a magasabb szerzési díjat fizetni, ami azonban még mindig 30 kr. volt.[62] A közvetítés annyira kifizetődő iparág lett, hogy 1885. évben az intézet jövedelme az előirányzott bevételt is meghaladta. Az ily módon feleslegessé vált jövedelmet a szegényalap javára fordították.[63] 1899. évben három cselédszerző: Járányi József, Réder Károly és Dömmel Nándorné működött Pécsett.[64] A Közgyűlés által 1901 január 4-én elfogadott és pár hónappal később kisebb módosításokkal helybenhagyott rendelet alapján már csak két hatósági engedély volt kiadható a város területén ezen ipar űzésére.[65]
- 177/178 -
Vaszary Gyula rendőrkapitány rendkívül sokat foglalkozott a cselédek helyzetével. 1896-ban 220 korona alaptőkével alapítványt is létrehozott az erkölcsös, minden tekintetben kifogástalan és hosszabb ideje egy helyben dolgozó nőcselédek megsegítésére. Az alapítvány tevékenységét 1907-re a férfi cselédekre is kiterjesztette. Ebben az évben tőkéjéhez a kezdeményezés honorálásaként Pécs város Törvényhatósági Bizottsága is hozzájárult 400 koronával. Így az alapítvány immár 2000 korona tőkével rendelkezett.[66] A rendőrkapitány jelentéséből kitűnik, hogy Somogyhoz hasonlóan a város közössége soha sem foglalkozott a cselédek sanyarú helyzetének hathatós orvoslásával. Szemléltető Vaszary kijelentése, miszerint voltak olyan cselédtartók, akik a cselédet olyan rossz bánásmódban részesítették, amelyet "a minden emberi érzésből kivetkőzött cseléd" sem képes elviselni. A rendőrkapitány a megoldást a jutalmazási eljárásban és cselédotthon létesítésében látta.[67]
Az új szabályrendelet meghozatala előtt olyan kérdéseket kellett a jogalkotónak megfontolnia, mint csak cselédszerző vagy foglalkozást közvetítő intézetet hozzon létre, a díjakat megtartsa, vagy azokat leszállítsa, aggkori ellátásra esetleg nyugdíjra igényt támaszthatnak-e a befizetők, cselédjutalmazási alapot létrehozzanak-e.[68] A rendelet-tervezetről tudva, a rendőrkapitány a Tanácsnak 1910 november 16-án címzett levelében újból hangsúlyozta a kérdés fontosságát az országszerte tapasztalható cselédhiányra tekintettel. A cselédhiány okát abban jelölte meg, hogy egyrészt a falusi lakosság körében nagy a kivándorlás, másrészt az otthonmaradók a gazdasági munkában helyet találnak, vagy a városokban a gyárak szívják fel a munkaerőt (varrodák és egyéb ipari foglalkozások). Ezért szükség van új cselédanyag importálására, amely - véleménye szerint - a cselédotthonok felállítása révén valósulhat meg.[69]
12.877/1915. szám alatt a város egy cselédszerző intézetet létesített, amely egyben cselédotthon is lett. A célja a visszaélések elkerülése és a munka nélkül lévő nőcselédek részére szállás és ellátás biztosítása volt, legfeljebb 8, kivételesen 15 napra. A szállásért és "szerény élelmezésért" a cseléd köteles volt előre fizetni. A városi intézetre is vonatkozott a mindenkori szabályrendelet, amely az abban foglalt díjakat is szedhette, de azon felül az e rendeletben megállapítottakat is.[70]
A korszak végén, 1917 február 26-án hozott új szabályrendeletet a közgyűlés a cselédszerző üzletről. Eszerint a cselédközvetítést - a megszerzett jogok sérelme nélkül - hatósági kézbe veszi. Vagyis ily ipar űzésére többé engedély ki nem adható. A gazda közvetítő nélkül is fogadhat cselédet, de azt bejelenteni tartozott a rendőrségi cselédnyilvántartó hivatalnál. Tilos volt a közvetítést kerítés céljára használni, és nőszemélyeket közvetíteni vidékre, vendéglő, kocsma, kávéház, kávémérés és hasonló üzletek részére, kivéve, ha az alkalmazás világos megjelölés mellett erkölcsi szempontból az üzlet kifogástalan mivoltát és a munkáltató megbízhatóságát rendőrhatósági bizonyítvánnyal igazolta. A külföldre való közvetítést, nyilvánvaló a rossz tapasztalatok következtében, tovább szigorította. A magyar nők külföldre csábítását volt hivatva akadályozni, hogy Törökország, Bulgária, Szerbia és Románia esetében nem volt elég az illetékes rendőrhatósági hivatal igazolása, az ottani cs. és kir. osztrák-magyar követség, illetve konzuli képviselőség hivatalos igazolása szükségeltetett.[71]
A lakáskérdés Somogyhoz hasonlóan, Baranyában is megoldatlan volt. Bár a földművelésügyi miniszter közegészségi és szociális szempontból sürgette a megoldást, az mégsem valósulhatott meg. Ugyan az 1907. évi XLV. tc. alapján a törvényhatósági bizottság 21.jk.VI./32.940.tan./1913. kgy. szám alatt elvben kimondta, hogy állami támogatással bérbeadás útján értékesítendő 96 db gazdasági munkásházat létesít, azonban azt kénytelen volt a 23.539/1914. számú határozata alapján függőben tartani a háborús helyzetre tekintettel. A város a háborút követő romeltakarítás közepette, különösen a három éves szerb megszállás okozta károk okán, nem volt abban a helyzetben, hogy az akciót újra felvegye.[72]
A cseléd és a gazda közötti jogviszony lényegében az első cselédrendtartások születésétől a korszak végéig nem sokat változott. A cselédek nagy része a 19. század második felében már nagyüzemi mezőgazdasági bérmunkássá vált, jóllehet a konvenció jelentős részét továbbra is terményben kapták, amely miatt ki voltak szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek is.[73]
Láthatjuk a jogi értelemben vett megkülönböztetést a házi és gazdasági cselédek között, hiszen az uradalmak számára a legfontosabb a mezőgazdasági munkaerő biztosítása volt. Számukat és erejüket tekintve is ez utóbbi tömeg volt a meghatározó. Az 1905-1906. években országos méretűvé szélesedett cselédmegmozdulások következtében, a deres-törvény tartalmazott bizonyos engedményeket a cselédek javára, amelyek értelemszerűen a házi cselédekre nem vonatkoztak. Tehát 1907 november 1-jétől két cselédtörvény létezett, a régi a belső (házi) cselédekre és az új a (külső) gazdasági cselédekre vonatkozott. Így a belső cselédek jogi értelemben a korszak végéig maradtak az 1876. évi cselédtörvény szabta keretek között. Sajnálatos módon a források arra mutatnak, hogy helyi szinten sem kerültek a hatalom látókörébe. Ennek oka azzal is magyarázható, hogy az
- 178/179 -
uradalmak háztartásában élve jobb életkörülményeik voltak, mint az egészségtelen körülmények között sínylődő és kevés táplálékkal bíró gazdasági munkásoknak. A források azt is mutatják, hogy az ellátásra tekintettel készpénzben alig részesültek, munkaidejüket tekintve a legjobban kihasználtak voltak. Ha a szolgálat befejeztével nem tudtak férjhez menni, vagy házasságon kívül teherbe estek, kilátástalan helyzetbe kerültek. Nem találunk magyarázatot ezért arra, hogy az 1900-ban létrehozott gazdasági munkás- és cselédpénztárból miért maradtak ki.
A cselédséget sújtotta az is, hogy a személyes szabadságot, a szabad költözést korlátozták, a gyermekmunka 12 éves kortól igénybe vehető volt és léteztek ingyen munkák is. Egészen 1907-ig megmaradt a robot intézménye, és a nős cselédek felesége is köteles volt évente kb. 16 nap ingyen vállalni az uradalomban. Ez a szám a szerződés szóbelisége miatt azonban akár évi 50-60 napra is emelkedhetett. Ezért egyes uradalmakban szívesen alkalmaztak nős férfiakat, az ingyen munkaerő kihasználása érdekében. Ezért idővel a nős cselédek bére jelentősen meghaladta a nőtlenek átlagbérét, és sajnálatos módon a nők bére még kevesebb volt. Egy elemzés három év gazdasági cselédbér viszonyait hasonlította össze (1896., 1901. és 1904.) a Dél-Dunántúlon. Az eredmény szerint, míg a nős férfiak átlagbére 454 korona (illetmények és készpénz összértéke) volt, addig a nőtleneké 320 korona, a nőké csak 279,6 korona volt.[74] Mivel a béreket nem akarták emelni, helyette a törvényeket szigorították. A cseléd bére egy 1905. évi adat szerint már 50 év óta nem emelkedett, sőt reálbére csökkent, munkafeltételei pedig nehezebbek lettek.[75]
Az 1905. évi aratósztrájk után indított vizsgálat azt mutatta ki, hogy a cseléd családja gyógykezeltetéséről is maga volt köteles gondoskodni. Rövid időre szólt csak a gazda kötelezettsége a cseléd kórházi kezelésének viselésére. A társadalombiztosítási ellátórendszer kialakulóban volt az 1900. évi XVI. törvény révén, de a kedvezményekben is csak a mezőgazdasági cselédek és munkások részesülhettek. Az özvegyen maradt cselédfeleségek és gyermekeik állami segítség nélkül maradtak. Ismert a Somogyi Hírlapban megörökített eset, mely szerint a görög származású Ypszilanti herceg simongáti uradalmában 39 évig szolgált Szerelem György cseléd. Halála uradalmi munka közben következett be, rádőlt a fa. Öt gyermek maradt utána, négy keresőképtelen kiskorú. Ennek ellenére özvegye segélykérelmét a bécsi hercegi uradalom igazgatósága elutasította.[76]
A szabályrendeletekből kitűnik az is, hogy éles különbség volt Somogy és Baranya megye között az életszínvonal, a gazdaság fejlettségi foka tekintetében. Somogy rendkívüli elmaradottságára utal a szerző, T. Mérey Klára megállapítása is: "Somogy külön van az emberi társadalomtól választva és a többi vármegyétől kerítéssel elrekesztve".[77]
Kijelenthetjük, a dualizmus-kori Magyarországon a cselédség gazdaságilag, társadalmilag és emberileg egyaránt a legjobban kiszolgáltatott helyzetben élt. Ugyanez jogi helyzetüket tekintve is elmondható, azon kívül, hogy a fizikai és lelki erőszak alkalmazása velük szemben legális volt, politikai jogokat nem kaptak, hiszen a gazda hatalma alatt állóként eleve kizártak őket a választójogból.[78] Többnyire emberi méltóságuktól megfosztottan éltek. Az intézők és felügyelők korra való tekintet nélkül tegezték őket, és gyakran fizikai bántalmazásnak estek áldozatul.[79] Kulturáltságuk alacsony fokon állt. Viszonyaikban jogi értelemben a világháború alatt sem következtek be lényeges változások. Az igali járás főszolgabírájának 1943 november 18-án kelt véghatározatából kitűnik, hogy a gyakorlatban még ekkor is az 1907. évi XLV. tc-et alkalmazták.[80] ■
JEGYZETEK
[1] 1723. évi LXVI. tc. 1, 3. §.
[2] Szili Ferenc: Cselédsors az uradalmas Somogyban a két világháború között. Kaposvár 1976. 3-15. o.
[3] Sápi Vilmos: A mezőgazdasági cselédség magánjogi helyzete a dualizmus korában. In: Csizmadia Andor (szerk.): Jogtörténeti tanulmányok II. A dualizmus korának állam- és jogtörténeti kérdései. Budapest 1968. 299-310. o.
[4] Nádujfalvy József: Somogy megye szociális és gazdasági helyzetképe. Kaposvár 1939. 130. o.
[5] Sápi i.m. 302-309. o.
[6] Mezei munkásság, házi cselédség. Magyar Néprajz VIII. Társadalom. https://mek.niif.hu/02100/02152/html/08/98.html. 1-6. o.
[7] Mezei Munkásság, házi cselédség. Magyar Néprajz VIII. Társadalom. https://mek.niif.hu/02100/02152/html/08/98.html. 10-14. o.
[8] Sápi i.m. 299-300. o.
[9] Mezei Munkásság, házi cselédség. Magyar Néprajz VIII. Társadalom. https://mek.niif.hu/02100/02152/html/08/98.html. 4. o.
[10] Sápi i.m. 300-302. o.
[11] 1876. évi XIII. tc. 2. §.
[12] 1876. évi XIII. tc. 24-25. §, 36. §, 57. §.
[13] 1876. évi XIII. tc. 40. §.
[14] 1876. évi XIII. tc. 42-44. §.
[15] 1876. évi XIII. tc. 45-46. §.
[16] 1876. évi XIII. tc. 9. §, 22. § b).
[17] 1876. évi XIII. tc. 51. § II. b).
[18] 1876. évi XIII. tc. 51. § I. f).
[19] 1876. évi XIII. tc. 30-34. §.
[20] 1898. évi II. tc. 1. §, 8. §, 46. §.
[21] Sápi i.m. 301. o.
[22] Rácz Gyula: A cselédtörvény javaslat bírálata. Budapest 1909. In: T. Mérey i.m. 3-20. o.
[23] 1907. évi XLV. tc. a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszony szabályozásáról.
[24] 1900. évi XVI. tc. a gazdasági munkás- és cselédsegélypénztárról.
[25] T. Mérey Klára: Adatok a déldunántúli uradalmak gazdasági cselédségének életviszonyaihoz a századforduló idején. Pécs 1957. 3-20. o.
[26] 1907. XLVI. tc.
- 179/180 -
[27] Tóth Árpád: Szükségintézkedések a mezőgazdasági munkaviszonyok szabályozásában az első világháború kezdeti szakaszán. Jogtörténeti Tanulmányok V. Budapest 1983. 339-351. o.
[28] Sápi i.m. 302. o.
[29] Sápi i.m. 303. o.
[30] Mezei Munkásság, házi cselédség. Magyar Néprajz VIII. Társadalom. https://mek.niif.hu/02100/02152/html/08/98.html.
[31] Státuszszimbólumuk a tejeskávé volt. In.: Mezei Munkásság, házi cselédség. Magyar Néprajz VIII. Társadalom. https://mek.niif.hu/02100/02152/html/08/98.html. 7. o.
[32] Ld. Kosztolányi Dezső "Édes Anna" című regényét (1926).
[33] Mezei Munkásság, házi cselédség. Magyar Néprajz VIII. Társadalom. https://mek.niif.hu/02100/02152/html/08/98.html. 7-10. o.
[34] Tóth Tibor: A mernyei uradalom gazdálkodása a jobbágyfelszabadítástól az első világháborúig. Kézirat. 636., 668. 1. o.
[35] Baross Károly: Magyarország földbirtokosai és bérlői. Budapest 1893. In: T. Mérey Klára: Adatok a déldunántúli uradalmak gazdasági cselédségének életviszonyaihoz a századforduló idején. Pécs 1957. 3- 20. o.
[36] T. Mérey Klára: A gazdasági és társadalmi viszonyok fejlődése Somogy megyében 1870-1918. In: Szerk. Suri Károly: A Magyar Szocialista Munkáspárt Somogy Megyei Bizottság Oktatási Igazgatósága. Kaposvár 1973. 26. o.
[37] Sápi i.m. 303. o.
[38] Somogy Vármegye Törvényhatósági Bizottság 1868. február 1-i Közgyűlési jegyzőkönyve. Somogy Megyei Levéltár (a továbbiakban: SML): Somogy Vármegye Törvényhatósági Bizottság Közgyűlési jegyzőkönyvei mikrofilm másolatai. 6/1868. 1. doboz 1867-1897.
[39] Sápi i.m. 303-309. o.
[40] Az 1873. évi cselédrendtartás. SML kiállítási anyag.
[41] SML. 1873. évi cselédrendtartás 17. §. In: Szili i.m. mellékletek.
[42] SML. 1873. évi cselédrendtartás 11. §. uo.
[43] SML. 1873. évi cselédrendtartás 7. §. In: Szili i.m. mellékletek.
[44] SML. Somogy Vármegye Törvényhatósági Bizottság Közgyűlési jegyzőkönyvei mikrofilm másolatai. 214/1875. 1. doboz 1867-1897.
[45] SML. 1873. évi cselédrendtartás 8. §. In: Szili i.m. mellékletek.
[46] SML.1873. évi cselédrendtartás 10. §. uo.
[47] SML. 1873. évi cselédrendtartás 13. §. uo.
[48] SML. 1873. évi cselédrendtartás 14. §. uo.
[49] SML. IV.425. Szabályrendeletek gyűjteménye 1. Vármegyei szabályrendeletek 1879-1943. 901/19710.907. kgy. sz.
[50] SML. Somogy Vármegye Törvényhatósági Bizottság Közgyűlési jegyzőkönyvei mikrofilm másolatai. 220/1908. 2. doboz 1898-1913.
[51] SML. IV.425. Szabályrendeletek gyűjteménye 1. Vármegyei szabályrendeletek 1879-1943. 220/2.609-1908. kgy. sz.
[52] SML. IV.425. Szabályrendeletek gyűjteménye 1. Vármegyei szabályrendeletek 1879-1943. 213/2034/1908. kgy. sz.
[53] SML. Alispáni iratok 447/1930.
[54] Szili i.m. 6-9. o.
[55] SML. Alispáni útlevél iratok és lajstromok. 1901-1910. In: Kanyar József: Somogyi parasztság - somogyi nagybirtok. (1901-1910). Kaposvár 1957. 41-54. o.
[56] Kanyar József: Elsikkasztott földreform, megvalósult földosztás Somogyban. (1920. 1945.) Budapest 1964. 13. 1. o.
[57] SML. Alispáni iratok 447/1930.
[58] Baranya Megyei Levéltár (a továbbiakban: BML). Pécs szab. kir. város Tanácsa és képviselő testülete. Cselédrendszer és azzal összefüggő Cselédtudakozó Intézet iránt megállapított rendszabályok. 1854 ápr. 15.
[59] BML. Pécs szab. kir. város. Rendőrkapitányi hivatal iratai. Cselédügyek 1901-1919. 2960/1905. rkp. szám.
[60] BML. Pécs szab. kir. város Közgyűlési anyagok. 1901-1919. Pécs város tanácsa. Cselédotthon. 44.536/III.1910., 9491/1922.
[61] BML. Pécs Szabad Királyi Város Közgyűlése IV.1418. 3. sz. Cselédszegődtetés és nyilvántartás. 57.281/1880. sz. szabályrendelet. 1880. május 24.
[62] BML. Pécs Szabad Királyi Város Közgyűlése IV.1418. 60. sz. Cselédszerző Intézet.
[63] BML. Pécs Szabad Királyi Város Közgyűlési anyagok. 1872-1901. 503/1886.
[64] BML. Pécs Szabad Királyi Város Közgyűlési anyagok. 1872-1901. Pécs szab. kir. város tanácsa. 7478/1898.
[65] BML. Pécs Szabad Királyi Város Közgyűlése. IV.1418. Szabályrendelet a foglalkozást közvetítő és cselédszerző intézetekről. 1901. jan. 4.
[66] BML. Pécs Szabad Királyi Város. Rendőrkapitányi Hivatal iratai. Cselédügyi Alapítványok. Alapító oklevelek 422., 139/5283/1907. kgy. sz.
[67] BML. Pécs Szabad Királyi Város. Rendőrkapitányi Hivatal iratai. Cselédügyek 1901-1919. 2960/1905. rkp., 9136/1905. rkp. sz.
[68] BML. Pécs Szabad Királyi Város. Rendőrkapitányi Hivatal iratai. Cselédügyek 1901-1919. 294/1905.
[69] BML. Pécs Szabad Királyi Város. Rendőrkapitányi Hivatal iratai. Cselédügyek 1901-1919. 2250/1910. rkp. sz.
[70] BML. Pécs Szabad Királyi Város Közgyűlése. IV.1418. 12.877/1915. Pécs szab. kir. város foglalkozást közvetítő és cselédszerző intézetének szabályzata.
[71] BML. Pécs Szabad Királyi Város Közgyűlése. IV.1418. 88. sz. Szabályrendelet a foglalkozást közvetítő és cselédszerző intézetekről.
[72] BML. Pécs Szabad Királyi Város. Rendőrkapitányi Hivatal iratai. Cselédügyek 1901-1919. 9521/1917., 13.499/1923.
[73] Szili i.m. 5. o.
[74] T. Mérey vj. 25. 6-7. o.
[75] T. Mérey vj. 25. 15. o.
[76] Somogyi Hírlap 1905. június 20.
[77] T. Mérey Klára: A somogyi parasztság útja a feudalizmusból a kapitalizmusba. Budapest 1965. 5. 1.
[78] Sápi i.m. 309. o.
[79] Szili i.m. 6-9. o.
[80] Az igali járás főszolgabírója 5419/1943. sz. In: Szili i.m. mellékletek.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
