A romanisztikai, a magánjog-történeti és a civilisztikai irodalomban világviszonylatban is minden bizonnyal a szerző az, aki az első, nagyobb terjedelmű, önálló monográfiát szentelte a reményvétel - lényegét tekintve miniatűr, de kétségtelenül annál érdekesebb - témájának. Néhány XVII-XVIII. századi disszertációtól[1], illetve egyes további, a XIX-XX. század fordulója körüli időszakban a témával promoveált szerzők[2] műveitől eltekintve ugyanis - ismereteim szerint - nem született eddig olyan monográfia, amely kizárólag a reményvétellel foglalkoznék. Számos monografikus munka ismert ugyanakkor az olasz, a német, a francia, a spanyol, vagy akár az angolszász romanisztikában, amelynek egyik fő tárgya az emptio spei. E munkák tematikus keretei azonban jóval tágabbak, mint a most recenzeált műé, hiszen a jövőbeli dolgok adásvételét, vagy általánosságban az aleatóri(k)us, illetve a szerencsejáték-szerződéseket vizsgálják.[3] A fentiek alapján nem túlzás azt állítani, hogy Benke József monográfiája abszolút hézagpótló mind a hazai, mind a nemzetközi szakirodalomban.
A könyv kvantitatív paraméterei impozánsak. A közel ötödfélszáz oldalnyi terjedelem is meghaladja a hazai jogtudományi monográfiák átlagos méretét, de még inkább figyelemre érdemesek a nagy hozzáértéssel és műgonddal összeállított, több mint 40 oldalra rúgó mutatók, nevezetesen a forrásmutató[4], a mintegy 700 tételes, nyolc idegen nyelvet reprezentáló irodalomjegyzék[5], a terjedelmes és aprólékosan tagolt tárgymutató (400-421. old.)[6], nemkülönben az 1522 db, sok esetben igen tartalmas lábjegyzet.
Az első fejezet (27-58. old.) az ókori görög és latin nyelvű szépirodalmi, történetírói, mitológiai forrásokban - a Kr. u. II. századdal bezárólag - azt vizsgálja, hogy az antik gondolkodás miként határozta meg a remény fogalmát. Megállapítja, hogy a római nem jogi irodalomban igen gyakran éppen azokkal a témákkal összefüggésben írnak a reményről, amelyek a jövőbeli dolgok forgalmát lebonyolító ügyletek szempontjából jelentőséggel bírnak (pl. halászat, szerencse). A görög és római auktorok a jelek szerint tudatában voltak annak, hogy a remény a vagyoni forgalom szempontjából is értékes "jószág". Kiemelten elemzi a szerző Plutarkhosz Szolón-életrajzának azt a helyét (4, 2.3), amely a halászok által kifogott aranytripusz sorsáról szól. A szerző a forrásszöveg alapján feltételezi, hogy itt lényegében reményvételről volt szó.
A második fejezetben (59-89. old.) a reményvétel nyomait igyekszik kimutatni a "görög jog"-ban (a szerző ezt a nem problémamentes, de praktikus fogalmat értő módon használja). A szerző kritizálja a jogi grécisztikai irodalmat, amiért az lényegében ignorálja a tripusztörténetet, illetve a reményvétel lehetőségét a görög jogra nézve kizárja. A szerző a ptolemaioszi Egyiptomból származó papirológiai források alapján úgy véli, hogy a jövőbeli dolgok vételének megkonstruálására a hellenisztikus jogokban bizonyos "vegyes" szerződéseket alkalmaztak, így pl. a kölcsönnel, a munkaszerződéssel és a bérlettel, illetve (al)haszonbérlettel operáltak. Így a jövőbeli halász-, vadászzsákmány vagy az aratás - sőt olykor már a vetés - előtt álló gabona, az előállítandó bor eladására is módot találtak, ami a szakirodalomban uralkodó nézethez képest a reményvétel lehetőségét is más megvilágításba helyezi.
A mű legterjedelmesebb fejezete (90-199. old.) a római jogi kutatások eredményeit összefoglaló, három alfejezetre tagolt harmadik fejezet. Az első alfejezet (91-109. old.) keretében a szerző a mű egyik lényeges tézisét: a szerződések kockázati fokainak újszerű rendszerezését vázolja fel abból kiindulva, hogy a reményvételt nem helyes minden további nélkül a kockázatos ügyletekkel azonosítani, hiszen az ügyleti kockázatosság különböző fokon ugyan, de mindenütt jelen van. A séma szerint az I. csoportba a szokásos forgalmi kockázattal járó ügyletek tartoznak, a II. csoport a korlátozott kockázatú ügyleteket foglalja magában, a III. csoport pedig a nagy kockázatú ügyleteket öleli fel, amelyek ismét kétfélék lehetnek: az aleatórius ügyletek körében a forgalmi gyakorlat korlátozza az ügyleti kockázatot, azonban maga a jogrend nem állít korlátokat. Ezzel szemben a játékügyleteknél a magas kockázatot sem jogszabály, sem a piac nem korlátozza.
Ezt követően a szerző részletes és részben újszerű összehasonlító rendszertani elemzésnek veti alá a "spes" kifejezésnek, illetve a reményvételi tényállással párhu-
- 313/314 -
zamos esetek jogi forrásokbeli megjelenését, majd a reményvétel legfontosabb forráshelyének (D. 18,1,8,1) részletes szövegréteg-elemzését nyújtja. Eszerint valószínűleg Sabinus figyelt fel azokra az esetekre (jövőbeli szaporulat, függő gyümölcs, halfogás vétele stb.), amikor föltehetően forgalmi szükségszerűségből annak ellenére el kellett ismerni az adásvétel érvényességét, hogy az a szerződéskötéskor még nem létező (de legalábbis a felek szempontjából bizonytalan) dologra irányult. A bonae fidei iudicia elterjedését megelőzően a jogi praxis ezeket az ügyleteket egyedül stipulatio útján bonyolíthatta le. E premisszák alapján jut a szerző arra a következtetésre, miszerint a római jogtudósok a reményvétel tárgyának a jövőbeli fogást tekintették. A szerző szerint Pomponius alkothatta meg a spei emptio fogalmát, az "alea emitur" fordulat pedig a kompilátorok nem túl szerencsés betoldása.
A második alfejezetben (109-163. old.) a szerző a reményvétel iskolapéldái alapján azt vizsgálja, hogy a pomponiusi "spei emptio" konstrukciója mennyiben engedi érvényesülni, illetve miként módosítja az adásvétel szabályait. Benke meggyőzően állapítja meg, hogy a reményvétel valódi specifikuma nem abban állt, hogy atipikus módja volt az árubeszerzésnek, hanem sokkal inkább abban, hogy atipikus szabályok vonatkoztak rá. A háló kivetésének vagy a fogás átadásának elmulasztása esetére előirányzott speciális, atipikus szankciók hatékonyan biztosították, hogy a halász a jó fogásban legyen érdekelt: a vevő kockázata ti. kizárt akkor, ha az eladón és nem a természeti körülményeken múlott a siker. Az pedig, hogy garantálni igyekeztek a halász érdekeltségét, egyértelműen amellett szól, hogy nem spekulatív játékügyletről van szó, hanem olyanról, amely a szükségletek kielégítésére ökonómiailag, s e szabályok révén már jogi értelemben is alkalmas.
További lényeges megállapítása a szerzőnek, hogy a reményvétel perfektuálódása nem a dolog (fogás) létrejöttén vagy megszerzésén múlik, az ti. már perfekt.
Kiemelten foglalkozik Benke azzal a kérdéssel, hogy miben áll a reményvételnél a remény jogi és gazdasági jelentősége. Más szavakkal: "üres háló" esetén miért nincsen a vevőnek megtámadási joga az aránytalan értékkülönbségre tekintettel? Az ügylet gazdasági alapja álláspontja szerint egyfelől egy várományosi joghelyzet, másfelől az eladó által az (eredményes) teljesítés érdekében elvégzett cselekmények (halászás, vadászás stb.) értékessége. Ha tehát nincs fogás, a vételárfizetésnek éppen az a jogalapja, hogy a szerződés teljesedésbe megy a várományosi pozíció "megszerzésével", ha pedig van fogás, annak átadása azért nem minősül tartozatlan vagy okafogyott szolgáltatásnak, mert a szerződés tartalma szerint az eladónak a fogást át kell adnia. Pomponius az absztrakt jogügyleti tan hiányában is feltételezhetően érzékelhette e problémát, és zseniális megoldása az volt, hogy az áru megszerzésének reményét az adásvételi ügylet esszenciális elemeként, vagyis az áruként definiálta.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
