1. A polgári eljárásjogi felelősség kérdéscsoportjának - korábbi évekre visszanyúló - többoldalú vizsgálata[1] elvezetett annak megállapításához, hogy a bíróságot is terhelő eljárásjogi felelősség rendjén a bíróságnak sajátos hatásközvetítő szerepe van. Ez közelebbről azt jelenti, hogy "az eljárásban - a perben - fellépő felelősséghatások csak a bíróság közbejöttével fejthetik ki tevékenységüket. Bármilyen hatásmozzanat, felelősséget indukáló perbeli magatartás, vagy más perbeli személyek bármiféle ilyen jellegű tevékenysége csak akkor érvényesül, ha azt a bíróság - az eljárásjog vonatkozó szabályainak megfelelően - észleli és ennek nyomán az eljárás egyik faktorától a másikig közvetíti. Ilyen sajátossággal más eljárási tényezők (felek, más személyek) nem rendelkeznek. Eredete nyilvánvalóan a bíróság hatósági jellegére és ennek kapcsán közelebbről arra vezethető vissza, hogy bíróság nélkül nincs eljárás, nincs per, következésképpen nincs eljárásjogi felelősség sem."[2]
E most említett sajátos bírósági tevékenység "kettős fedelű" feladatellátást /szerep-ellátást/ manifesztál. Egyfelől a már említett eljárásjogi felelősség alakításánál van kizárólagos jellegű szerepe, másfelől a per sorsát, tehát az érdemi döntés mikénti formálását is - "ügydöntő" jelleggel - kezében tartja. Mindkét tevékenységhez kettős szűrővel ellátott út vezet: az észlelés és a következtetés művelete.
Az észlelés "a figyelemnek valamely tárgyra, személyre való irányzása avégett, hogy minden sajátosságát, mozzanatát megismerjük."[3] Ahhoz, hogy a bíróság a polgári perben döntést (érdemi határozatot) hozhasson, a feleket meg kell hallgatnia és a bizonyító eszközöket meg kell figyelnie.[4] Észlelő tevékenységét tehát e körülményekre kell összpontosítania annál is inkább, mert csak így tud eleget tenni polgári eljárásjogunk egyik legfontosabb alapelvének: a közvetlenségnek. E szabály alól csak a törvényben megjelölt - szűk körre szorítkozó - indokolt esetekben tehet kivételt.
A következtetés sajátos logikai művelet és légyegében kettős tevékenységet ölel fel: a ténybeli és a jogi következtetést. Az előbbinél a bíró arra keres választ, vajon "az általa észlelt tényből, mint okozatból mennyiben lehet következtetni a bizonyítandó tényre". Az utóbbinál egyfajta összehasonlítást kell elvégeznie annak megállapítása végett, vajon a bíró által észlelt tény "mennyiben azonos a törvényhozó által képzeletében szem előtt tartott ténnyel, amelynek alapján a jogszabály felállíttatott".[5]
2. Az észlelés és a hozzá szervesen kapcsolódó következtetés teremti meg a bíró oldalán azt a lehetőséget, hogy hatásközvetítő feladatának eleget tehessen. Ez közelebbről azt jelenti, hogy a bíró az őt terhelő közvetítő feladatnak csak akkor képes megfelelni, ha a tényeket, a bizonyítékokat észlelte és ebből bizonyos ténybeli és jogi következtetésekre jutott. Negatív jelleggel fogalmazva: ha mindez, akár csak e tevékenységek egyike is
- 77/78 -
elmarad, a hatásközvetítés nem áll be vagy csupán töredékes, esetleg torz formában jelentkezik.
Kérdés lehet persze: miért fontos mindez? Mi a szerepe és egyben mi a jelentősége ennek a közvetítésnek?
A választ félreérthetetlen módon az a sarkalatos eljárásjogi alaptétel adja meg, amely szerint "...ameddig per, addig bíró."[6] Utóbbi nélkül nincs per, következésképpen nincsenek, mert nem jöhetnek létre azok a joghatások, amelyek a perhez kapcsolódnak és amelyek elérése és keletkeztetése végett a joghatás létrejöttére igényt tartó fél a pert szükségképpen, tehát e hatás elérése végett megindítja. A perben pedig joghatások csak akkor keletkezhetnek, ha a bíró a már említett észlelést és következtetést rendre elvégzi és ennek eredményét - az erre rendelt eljárási szabályok betartásával - a felekkel (más perbeli személyekkel) közli. Ez a hatásközvetítés ugyanakkor azt is jelenti, hogy a per során szükségképpen keletkező eljárásjogi felelősség alakulásában is beállnak azok a módosulások, változások, amelyek a bíró - észlelést és következtetést követő - közvetítő tevékenységéhez fűződnek.[7]
3. Az előadottak - természetszerűleg - a bíró egész perbeli magatartására vonatkoznak ehhez képest tehát mindazokat a percselekményeket felölelik, amelyeket a bíró mind a pervezetés, mind az érdemi döntés kialakításához vezető úton, mind pedig magánál az érdemi döntés megformálásánál elvégez, illetve - nem végez el. "Tevése", illetve "nem-tevése" - amint a későbbiek során kifejtjük - egyaránt joghatásokkal jár, amiből értelemszerűen következik, hogy ebbeli cselekményeinek helyes vagy helytelen, előnyös vagy előnytelen voltát a konkrét per hordozza, illetve tükrözi.
1. Az eddig előadottak szerint a közvetítés megvalósításához első lépésként az észlelés műveletét kell elvégezni. A perre vetítetten ez azt jelenti, hogy a bírónak teljes figyelmét azokra a tényekre: körülményekre kell fordítania, amelyek a perben előtte jelentkeznek. Ennek megvalósítása sokágú követelményt foglal magában. Ahhoz, hogy a bíró e követelményeknek eleget tehessen bizonyos "technikai" ismeretekkel kell rendelkeznie.
a) Mindenekelőtt koncentrálnia kell, ami a per tárgyára irányuló szigorú figyelem-összpontosítást jelent. A per tárgyát a kereseti kérelem és ellenkérelem határozza meg és határolja körül, az összpontosításnak tehát csakis erre a területre kell szorítkoznia. Közelebbről kétféle módon. Egyfelől annak állandó szem előtt tartásával, amit a felperesi kérelem és az alperesi ellenkérelem megjelöl, másfelől arra figyelve, vajon a per során jelentkező - és így megfigyelést igénylő - tények és körülmények mennyiben vannak összefüggésben a perbevitt kérdésekkel, tehát a felek jogvitájával.
Az itt említett koncentráció egyfajta - ugyancsak szigorú és következetes - szelekciót is feltételez. Egyszerűen fogalmazva sajátos "kiszűrését" mindannak, ami nem tartozik a perhez, amire többé nem kell figyelni, amit tehát el lehet, sőt el is kell felejteni. Mindez azért különösen fontos, mert ily módon a bíró - egyébként is erősen igénybe vett - észlelő tevékenységét sikerül bizonyos mértékig tehermentesíteni. Ugyanakkor pedig azt is megakadályozza, hogy a peres felek bármelyike olyan tények vagy körülmények - esetleg ismételt - felvetésével kívánja a bíróság figyelmét foglalkoztatni - netán lekötni vagy félrevezetni - amelyek a jól alkalmazott "szűrés" eredményeként már egyébként lekerültek a bíró figyelmének palettájáról. Egy sajátos körülmény azonban itt sem hagyható figyelmen kívül. Ez a bíró, perbeli "szabad mozgása", ami azt jelenti, hogy a bíró mind a per vezetésénél, mind annak elbírálásánál kötöttségek nélkül tevékenykedik. Ebben csupán a törvény korlátozhatja. Ha tehát a per alakulása során kitűnik, hogy a korábban "kiszűrt" tény vagy körülmény az ügy érdemi elbírálásánál mégis csak fontos, illetve figyelmet érdemel, nincs akadálya annak, hogy az előzőleg már elhárított tényt vagy körülményt a bíró ismét figyelemre méltassa, azt a döntésnél felhasználja.
b) A bíró sem mindentudó lény, egyfajta szellemi "all round"-atléta. Nem tud, nem tudhat mindent. Ebből következik, hogy a perbeli észlelés műveletének ellátásánál időnként, alkalmanként segítésre, segéderőre szorul, ez a szakértő. Igénybevételének körülményeit a Pp. részletesen szabályozza.[8] Feladatának ellátásánál voltaképpen az történik, hogy a bírói észlelés személyileg szélesebbé válik, az észleléshez szükséges, ám a bírónál hiányzó szakértelmet a szakértő pótolja, - nem kockázatmentesen és nem kizárólagos jelleggel. A tevékenységében rejlő kockázat azt jelenti, hogy ha észlelése során téved, akkor voltaképpen a bíró téved és ennek összes előnytelen következménye a bíró-elbírálta ügy téves megítélésében és téves döntés kialakításában tükröződik. Ugyanakkor a bíró ezirányú "kiszolgáltatottságát" eredményes oldhatja a bírónak az a joga, hogy esetleges kétségeit más szakértő, vagy ellenőrző szakértő alkalmazásával eloszlathatja.[9]
c) Az észlelés műveletét zavaró tényezők befolyásolhatják. Kívülről, tehát a bíró személyétől független, e-
- 78/79 -
gyéb tényezőkből eredően, de magából a bíró személyéből származóan is. A kívülről fellépő zavaró momentumokat a bíró egyfelől a pervezetési szabályok helyes és kiterjedt alkalmazásával, valamint a már említett koncentrációval és szelekcióval háríthatja el. De ugyancsak a bírót terheli annak a zavaró tényezőnek a mellőzése is, amely magában a bíró személyében lép fel akkor, midőn az általa gyakorlandó észlelésnél akár bármiféle prekoncepciónak, akár pedig prejudikatív mozzanatnak - eléggé el nem ítélhető módon - érvényesülést enged. Mindkettő a bírói "eljárási főbűnök" sorába tartozik, mert ha a kötelezően tárgyilagos észlelés folyamatának akár kezdeténél, akár e folyamat későbbi szakaszában e "főbűnök" bármelyike szerepet kap, nem csak az észlelés mint egyfajta szellemi művelet torzul el és válik többé-kevésbé megalapozatlanná, hanem maga a peres eljárás is vakvágányra futhat, hiszen az ekként befolyásolt - ma használatos szóval: manipulált - észlelés aligha lehet alkalmas arra, hogy reá alapozottan helyes érdemi döntés születhessék.
d) E most említett két tényezővel rokon jelenség az, ha a bíró a reá bízott ügyet egyfajta kísérletként kezeli. Azzal a leplezett - vagy alig leplezett - céllal, hogy valamilyen, általa elméletileg elgondolt tételt gyakorlatilag igazoljon, az elméleti tétel jelenlétét tényleges valóságként kimutassa. Másként fogalmazva: amikor a bíró gondolatvilágában a jogvita elbírálását egy elméletileg elgondolt tétel megelőzi és ennek nyomán az észlelés nem a hűvös tárgyilagosság kötelező jegyeit viseli, hanem egy előre feltételezett elméleti koncepcióhoz igazodik. Az itt mutatkozó veszélyek teljesen azonosak azzal az esettel, midőn a bírót az észlelés során a már tárgyalt prekoncepció vezeti. Előfordulási lehetősége viszont meglehetősen csekély, mert - gyakorlati tapasztalatok szerint - az ügyintéző bírák elméleti kérdésekkel alig-alig foglalkoznak, figyelmüket és munkaerejüket a konkrét ügyintézés bőségesen leköti.
e) A bíró által észlelt tényeket, körülményeket valamiképpen rögzíteni kell. Kizárólagosan azért, hogy azok a perben használhatók legyenek. Erre szolgál a jegyzőkönyv, rendkívül fontos - a per szempontjából talán legfontosabb - okirat. Tartalmától függ a per sorsa, az érdemi döntés megalapozottsága vagy megalapozatlan volta. Azt, hogy a jegyzőkönyvnek mit kell tartalmaznia, a törvény részletesen előírja.[10] Rendelkezései sokfélék, sokirányúak. Gondosan körülhatárolt szabályaiban minden benne van, ami szükséges ahhoz, hogy a jegyzőkönyv kiemelt - mással nem helyettesíthető - feladatának eleget tehessen. Ám egyetlen szó sincs benne arról, ami a bíró észlelő tevékenységére vonatkoznék. De ez persze természetes és magától értetődő. Az észlelés folyamatát törvényben szabályozni aligha lehetne. Ugyanúgy arra is alkalmatlan a törvény: hogy az észlelés rögzítésének módját szabályozza. Ez utóbbi - teljes egészében - az észlelést végző bíró kompetenciája. Ám bárhogyan is kezelje ebbeli tevékenységét, bizonyos, általános, jól bevált "körülményeket", célszerűségi szempontokat mégis igen jó, ha nem téveszt szem elől.
Közöttük első helyen áll az igény, hogy a bíró csak azt rögzítse, amit valóban észlel. Ha bármit is elhagy vagy hozzátesz, már téved - gorombábban fogalmazva - akarva, akaratlanul hamisít.
Nem közömbös a fogalmazás módja sem. Itt is érvényes az az irodalmi vonatkozású megállapítás, amely szerint: "A lényeget semmi sem tudja úgy eltakarnia mint egy rossz mondat."[11] Ami tehát itt segíthet, az az egyszerű, világos, bármiféle sallangot eleve elhárító stílus, a mondatok rövid, közérthető formálása.
Végül még egy lényeges igény; a rögzített anyag (a jegyzőkönyv) rögzítést követő nyombani átolvasása és ha szükséges, kijavítása. Bár figyelmet és bizonyos "munka-ráfordítást" igényel, sok további felesleges és szükségtelen huzavona megelőzését szolgálhatja.
2. A korábban kifejtettek során már részletesen utaltunk arra, hogy a bírói tevékenység észlelő fázisát következtetésnek kell követnie. Arról is szó volt, hogy a következtetés ténybeli és jogi részekre bomlik. Sajátosságaikat és - ehhez képest - különbözőségeiket szintén érintettük.
A ténybeli következtetésnek főként két irányba kell haladnia. Egyfelől azt a - minden polgári perben kötelező - kérdést kell tisztáznia, mi történt felek között a múltban, a pert megelőző életszakaszban. Ehhez a bizonyítás rendjén feltáruló tények és körülmények észlelése és ebből levont logikus (egyszerű) következtetés vezeti el a bírót. Ennek logikus (egyszerű) volta azt jelenti, hogy kizárólag közönséges, tehát "hétköznapi" gondolkodásról lehet szó és semmi esetre sem valamiféle komplikált, "nyakatekert", különleges premisszákkal dolgozó elmebeli műveletről. Tehát csak annak a gondolatmenetnek a felhasználásáról, amellyel egy átlagosan értelmes ember, a körülötte lévő világ tényeit és körülményeit szemléli és értékeli. Bármiféle különlegesség súlyos, az érdemi döntés helytállóságát veszélyeztető tévedéssel járhat.
De a ténybeli következtetésnek - a szükségeshez képest - ki kell terjednie más, rendszerint köztapasztalati tényekkel, körülményekkel való összehasonlításra is.[12] Utóbbi egyfelől a következtetés helytálló voltát támogatja, másfelől megvédheti a bírót attól, hogy műveletének eredménye általános tapasztalati normákkal ütközhessék.
A jogi következtetés lényegében az a művelet, amelynek során a bíró a ténybeli következtetéssel tisztázott tényre vagy körülményre a megfelelő jogszabályt
- 79/80 -
alkalmazza. A "megfelelő" itt azt jelenti, hogy a jogi következtetésnek azt a jogszabályt kell megtalálnia és a jogvita eldöntésénél alkalmaznia, amely a már megállapított tényre vagy körülményre a per elbírálásának szolgálatában vagy kizárólag, vagy legmegközelítőbb módon alkalmas. Ez utóbbi kettősséget - tehát a kizárólagosságot, illetve a megközelítő jelleget - az okozza, hogy a jogrend nem minden tényre vagy körülményre nyújt éppen ráillő szabályozást, - ami nyilvánvalóan lehetetlen - ezért a jogalkalmazás rendjén meg kell találni azt a jogi normát, amely a felek jogvitájának eldöntésénél a "legmegközelítőbb"- jelleggel szóba jöhet. A jogeset elbírálásánál számba jöhető normák persze nem helyettesíthetik egymást. Ez azt jelenti, hogy ha az ügy megítélésénél van olyan szabály, amely erre közvetlenül alkalmas, akkor csak ezt lehet (kell!) alkalmazni, míg ha ilyen nincs, szintén csak azt amelyik a legmegközelítőbb pontossággal illik a feltárt tényre vagy körülményre.
Az eddigiek során előadottak következetesen egyfajta, pozitív jellegű gondolatmenetet követtek, tehát eleve feltételezték, hogy a bíró észlelő tevékenységét követő ténymegállapítások pozitív eredménnyel végződnek: a perben állított tények, körülmények beigazolódtak. Ám "mindezen következtetéseknek van negatív iránya is, midőn a bíróság megállapítja, hogy bizonyos múlt tényekre nem lehet visszakövetkeztetni."[13]
Más szavakkal: a fél által állított tény, körülmény igazolására a felhozott bizonyíték nem alkalmas, mert bár az állított tény, körülmény igazolódik, de nyomában, tehát felhasználásával nem derül fény arra, hogy "mi történt a felek között a múltban?" Beáll egyfajta negatív állapot, az észlelt tény, körülmény sajátos alkalmatlansága, a jogvita szempontjából használhatatlan volta.
1. Bevezető gondolataink során utaltunk arra a feladatra, amelyet a bíró a polgári perben ellátni hivatott. Ezt követően részletesen megvilágítottuk azokat a tevékenységmozzanatokat, amelyekkel a bíró az eljárás során felmerülő tényeket és körülményeket kezeli, illetve a felek (perben szereplő más személyek) számára közvetíti. Gondolatmenetünk és megállapításaink elvi-elméleti síkon mozogtak és mintegy felvázolták azt az optimális követelménysort, amely a bíróra hárul, valahányszor ennek a közvetítő feladatának eleget kíván tenni.
A kérdés most már, vajon az elvi-elméleti tételek hogyan jelentkeznek a gyakorlatban? Hogyan, milyen módon és mértékben valósulnak meg és ha nem, hol vannak azok a buktatók, amelyek mindezt gátolják, elferdítik, hatásaiban lefékezik, visszatartják?
A feltett kérdésekre adható válaszok "kulcsfigurája" maga a bíró, mert ami a perben történik csak akkor hatályos és érvényes, mi több: csak akkor van a perben jelen, ha azt a bíró észleli, abból következtet és mindezt a felek (a per) számára közvetíti. Személyi tulajdonságaitól és jogi felkészültségétől függ, hogyan, milyen mértékben és módon képes ennek eleget tenni. Úgy is mondhatnánk: mekkora és milyen a bíró "áteresztőképessége"? Mert észlelései és következtetései saját szellemi adottságainak, gondolkodásmódjának, képességeinek termékeiként jelentkeznek, ami egyben azt is jelenti, hogy ő csak azt - és kizárólag csak azt! - képes a felek (a perben szereplő más személyek) számára továbbadni, amit ezeken az egyéni "szűrőkön" magában feldolgozott. Ez dönti el, hogy a "szűrő" jól vagy hiányosan működik-e és ehhez képest a pervezetés a helyes utat követve jut-e el az érdemi határozathoz.
2. A "kulcsfigurává" minősített bíró személyi sajátosságainak megítélésénél helyesnek látszik bizonyos különbségtételből kiindulni. Nevezetesen a szellemi képességekkel szemben támasztott igényeket el kell határolni azoktól a követelményektől, amelyek a bíró egyéniségét, egész magatartását állítják reflektorfénybe. Utóbbinál a teljes egyéniség, testi és lelki habitus tétetik mérlegre,[14] míg a bíró szellemi alkatát illetően a figyelemnek arra kell irányulnia, vajon a bíró rendelkezik-e olyan - sokirányú - szellemi adottságokkal, amelyek mind a helyes észleléshez, mind a helyes következtetéshez nélkülözhetetlenek. Mert "annál jobb egy bíró, minél jobban, sokrétűbben, pontosabban képezi le magában a világ jelenségeit."[15]
Ha vizsgálódásunkat ez utóbbi területre korlátozzuk, aligha lehet kétséges, hogy a bíró szellemi képességeinek alapjait kutatva mindenekelőtt egy általánosan kulturált, sokoldalúan tájékozott személyiséggel kívánatos találkoznunk, olyannal, aki az élet valamennyi síkján az a alapfogalmak és alapismeretek birtokában van, semmiképpen sem a polihisztor talárjában tetszelegve -ami ma már egyébként is képtelenség - hanem azzal a mértékkel ellátottan, amit ma az egyetemi diplomával rendelkezőktől általában el lehet várni. Még pontosabban: a bírónak azzal a képességgel kell rendelkeznie, amely az élet legkülönfélébb jelenségeit valóságos adottságaikkal tudja felfogni és érzékelni. Ami ezen túl szükséges, annak észleléséhez ott van a szakértő, aki a további ismereteket a bíró számára pótolja és ezzel a helyes következtetés kialakítását is segíti.
Mindez természetesen egyfajta szellemi kiegyensúlyozottságot is feltételez. Ha ez hiányzik, ha tehát a szellemi
- 80/81 -
tájékozottságnak ez a viszonylagos teljessége valahol megtörik, az észlelés és következtetés művelete eltorzulhat, hiányossá válhat. Pontosabban: a bíró azért nem észlel bizonyos életjelenséget, mert még csak általános, megközelítő ismeretei sincsenek arról a jelenségről, amely egyébként valóságosan előtte áll. Persze a feleknek, főleg képviselőiknek módjukban áll a bíró figyelmét az általa nem észlelt jelenségre felhívni. Ám még ebben az esetben is fennáll az a veszély, hogy a bíró a jelenség észlelését elhárítja, amiből értelemszerűen következik, hogy az a perben nem jelenik meg, "nincs jelen", hiszen - amint fejtegettük a perben csak az ölthet testet, csak az válhat adottsággá, amit a bíró észlel és mint ilyet rögzít is.
Voltaképpen egy egészséges ember logikus gondolkozásmódja az az igény, amely a bíróval szemben támasztható. Ennek a gondolkodásnak - természetesen - mind az észlelést, mind a következtetést át kell fognia. Ha e kettő közül bármelyik is hibásan működik, beáll a bírói tevékenység egyfajta torzulása. Az utóbbi persze mind a pervezetésnél, mind az érdemi döntésnél előnytelenül megmutatkozik.
Lényeges lehet továbbá az is, vajon a bíró gondolkozásmódja sokirányú változatosságot mutat-e, vagy valamiféle egysíkúság figyelhető meg nála. Előbbi azt jelenti hogy főleg az észlelés folyamatánál - képes-e arra hogy figyelmét "szabadon", kötöttségek nélkül működtesse. Ha tehát "nyitott" az élet valamennyi jelenségének befogadására, attól függetlenül, hogy e jelenségek szimpatikusak vagy antipatikusak számára, egyetért velük vagy sem. Képes-e úgy viselkedni, mintha valamiféle "fényérzékeny lemez" lenne, amely a világ jelenségeit az egyszerű fizikai szabályoknak megfelelően - mondhatjuk: tárgyi hűséggel - rögzíti. Ha ilyen képességei nincsenek, vagy ha e képességek csupán részlegesen vannak jelen nála, az észlelő tevékenysége hibásan, csökevényesen, vagy alapvetően rossz hatásfokkal működik. Különös veszélyt jelenthet e téren az, ha a bíró az észlelés során nem képes szabadulni - egyébként tiszteletre méltó - élet- és világfelfogásának, világnézetének kötelékeitől, a tárgyi vagy a személyi adottságokat ez utóbbiak fényénél látja. Másképpen fogalmazva: ha az észlelés egyszerű művelete nála minősítéssé válik; durvább esetben egyenesen osztályozássá is, ami azt jelenti, hogy észlelése minden olyan jelenséget figyelmen kívül hagy - jobb esetben csupán kisebbít - amely életfelfogásába, világnézetébe nem illik bele.
3. A bíró elsősorban jogalkalmazó. Az elébe vitt jogvitát - a polgári pert - a hatályos jogszabályoknak megfelelően kell elbírálnia, eldöntenie. Ehhez - természetesen - széleskörű, jól megalapozott, a bírói gyakorlatra is kiterjedő jogismerettel kell rendelkeznie. E követelmény "sine qua non"-ja a megbízható, szilárd bírói munkának, következésképpen annak a "hatásközvetítő" tevékenységnek is, amely utóbbi csak akkor válhat eredményessé, ha a bíró jogi felkészültséget jogszabály- és gyakorlatismerete kifogástalan.
Minden jogszabályt részletesen, "tövirül-hegyire" ismerni nem lehet. Aki ilyet állít magáról - mi több: állítását tételesen, a jogszabály pontos helyét is idézve illusztrálja - az gyanús jogász és gyanús bíró. Az alapos, széleskörű jogismeretet az általános jogi tájékozottság jellemzi. Nagyjából az, amit így lehet megfogalmazni: "Nem az a jó jogász, aki a jogszabályokat kívülről fújja, hanem az, aki tudja, hogy van jogszabály és hol található."[16]
A jogszabályismerethez értelemszerűen kapcsolódik a helyes jogalkalmazás igénye. Nem elég tudni a jogszabályról, azt az adott jogesetre megfelelően alkalmazni is kell. Azt a jogi rendelkezést amely arra a jogesetre vonatkozik. Elemi hiba, ha a bíró akár a pervezetésnél akár az érdemi döntésnél e követelmény ellen vét, így csak téves határozat születhet.
A jogalkalmazás legtöbb bajt okozó buktatója, ha a bíró egyáltalában nem alkalmaz semmiféle jogszabályt. Ha "bölcs kádi"-ként teremt rendet az eléje vitt jogvitában. Ha "érzés szerint" határoz, teret engedve a "józan paraszti ész" kizárólagos érvényesülésének. Eseti előfordulása - legalábbis ebben a "tiszta" formájában - ma már meglehetősen ritka. Leplezett és gyakoribb megjelenési módja az a változat, amikor a bíró az ügy eldöntésénél felhív egy jogszabályt, ám az vagy annyira általános, hogy a ténylegesen meglévő szabályt nyilvánvalóan nem pótolhatja, vagy pedig az idézett locus megközelítőleg sem arra szolgál: hogy az adott ügy rendezésénél szerepet kaphasson.
Mindebből értelemszerűen következik, hogy az itt említett visszásságok többé-kevésbé megzavarhatják, szélsőséges esetekben alapvetően eltorzíthatják a bíróra háruló "hatásközvetítő" feladat ellátását. Ahhoz, hogy ez utóbbi optimális hatásfokkal működhessék, az itt áttekintett feltételek együttes jelenléte és a felsorolt hibatényezők teljes hiánya nélkülözhetetlen. ■
JEGYZETEK
[1] Lásd a szerző következő tanulmányait: A polgári jogi felelősség alapgondolatai Jogtudományi Közlöny (a továbbiakban: JK) 1972/11. 571-576.; A polgári eljárásjogi felelősség feltételei JK 1980/12. 851-858.; A polgári eljárásjogi felelősség jogi természete JK 1982/8. 601-608.; A bíró polgári eljárásjogi felelőssége - tárgyalás-előkészítési felelősség Szilbereky emlékkönyv Szeged 1987. 241-248.; A keresetindítás eljárásjogi felelőssége JK 1988/4. 214-218.; Felelősség-jogi felelősség-eljárásjogi felelősség Novotni emlékkönyv Miskolc 1991. 247-252.
[2] Novák István: A polgári eljárásjogi felelősség szerkezete Bírák Lapja 1994/1. 23.
[3] Révai Nagy Lexikona 6. kötet Bp. 1912. 765.
[4] Magyary Géza: Magyar polgári perjog Bp. 1913. 316.
[5] Magyary id. mű; Kengyel Miklós: Polgári eljárásjog I. Pécs 1993. 240.
[6] Magyary: id. mű 92.
[7] Lásd részletesen erről: Novák: A bíró polgári eljárásjogi felelőssége - tárgyalás-előkészítési felelősség Szilbereky emlékkönyv Szeged 1987. 241-248.
[11] Illyés Gyula: Petőfi Sándor Bp. 1963. 327.
[12] Magyary id.mű 318.
[13] Magyary id. mű
[14] Ilyen mérlegelésre tesz kísérletet - nem minden túlzás nélkül - Dósa István: A bírói viselkedés-kultúra c. tanulmánya Bírák Lapja 1994/3-4. 87-90.
[15] Csernok Gyula: Igazságügyi reformok, bírói alkalmasság Magyar Jog 1998/11.
[16] Zsedényi professzor ismételten elmondott figyelmeztetése az ifjú joghallgatók előtt.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző nyugalmazott megyei tanácsvezető bíró (Miskolc).
Visszaugrás
