Kissé megkésve reagálunk e műre, hiszen már 2002 őszén megjelent, de ezzel együtt Magyarországon ez lenne a legújabb latin nyelvi jegyzet a felsőoktatásban, és a figyelmet már ezért is megérdemelné. Sajnos, a következőkben azzal a kérdéssel kell elsősorban foglalkoznunk, mennyiben "új" ez a könyv, és mennyiben "jegyzet", azaz mennyiben alkalmas egyetemi oktatás anyagának.
A jegyzet szerzői, a szegedi jogi kar latintanárai, Bevezetésükben közkinccsé teszik célkitűzésüket, mellyel nekifogtak e mű megalkotásának. Igaz, az általuk leírt fő motiváció, hogy a "Latin nyelvkönyv joghallgatók számára c. kiadvány" (némi malíciával jegyzem meg: ki adta ki és ki írta? - ez azonban szónoki kérdés, mert tudom, hogy Bánóczi Rozália és Rihmer Zoltán tankönyvéről van szó,1 bár itt a szerzők mintha negligálni látszanának a konkurens szerzőpáros nevét, noha úgy látom, a címlapfotót e mű 58. oldaláról emelték át, engedély és forrásmegjelölés nélkül) lépéskényszerbe hozta a szerzőket, kissé elégtelennek látszik, lévén nyugodtan használhatnák is ezt a tankönyvet, de ha a mű eléri a következő sorokban leírt céljaikat, mégis érdemes és fontos volt megalkotni és publikálni.
Rögtön szögezzük le: e célokat a jegyzet nem éri el. Valószínűleg nem is érheti el, hiszen emberfeletti teljesítmény volna olyan alapfokú latin nyelvi jegyzetet készíteni, amely tekintettel van - hogy a szerzőket idézzük - még a PhD-hallgatók igényeire is. Ettől eltekintve, a realitások határain belül is sokat lehetett volna tenni, hogy az új jegyzet legalább az előzményének és alapjának tekintett korábbi, Diósdi György és Szilágyi Lászlóné által írt könyvnél2 jobban használható legyen. A magyar és egyetemes jogtörténeti szövegek beillesztése pl. csak deklaráció szintjén történt meg, hiszen a közölt magyar jogtörténeti anyag a csatolt szűkös lexikai magyarázattal, minden nyelvtani magyarázat nélkül aligha fejthető meg, talán még egy PhD-hallgatónak sem - aki már oktatott egyetemistáknak Werbőczit és Rákóczit eredeti nyelven, annak ezt nem kell bővebben magyarázni -, egyetemes jogtörténeti szövegek pedig nincsenek is, csak egyetlen darabra futotta... Az aforizmagyűjtemény valóban nagyra bővült, ezt lehet érdemnek tekinteni. Én mindenesetre attól tartok, ha a diákoktól az a visszajelzés érkezik, hogy az aforizmák maradtak meg bennük a tananyagból, azt inkább az oktatás mélységét ért kritikának kellene felfogni.
Nehéz helyzetbe kerül a recenzens, ha részletesebben akarja bírálni a művet, mert óhatatlanul kísértést érez, hogy legalább vázlatosan felsorolja a hibákat, ilyen recenziót azonban egy folyóirat sem vállalhat, hiszen ez monografikus igényű vállalkozás lenne. Koncentráljunk inkább a fő részek koncepciójára és beosztására.
A mű elején levő, "A világ nyelvei" c. bevezetés (?) vagy előszó (?) funkciója előttem tökéletesen homályban marad. A latin nyelvoktatás szempontjából ez az anyag teljesen közömbös, vagyis az lenne, ha nem téves ismereteket közvetítene. A forrásul megnevezett két kitűnő mű - Mario Pei Szabálytalan nyelvtörténet és Ligeti Lajos A magyarság őstörténete c. könyvei -kiválasztása is érthetetlen, hiszen semmi közük a témához, nem is szorosan vett nyelvtörténeti munkák, de ráadásul a szerzők, úgy tűnik, nem értették meg ezeket a műveket. Olyan hajmeresztő állításokat, mint hogy az arab hamita nyelv, és nyelvtipológiailag egyéb (tehát nem flektáló, nem agglutináló) kategóriába tartozik, vagy hogy a flektáló nyelvek más szóval az indoeurópai nyelvek, még egy népszerűsítő munkában sem szabad közölni, nemhogy egy tankönyvben. A lektor nevét nem sikerült a kiadványban meglelnem, de ha ilyen állításokat átengedett, akkor bölcs előrelátás volt részéről nevének elhallgatása. (A szakmai felelősségre vonatkoztatható egyetlen utalás az, hogy a mű a Szegedi Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának Római jogi tanszékén készült.) Egyébként: miért kell egy másféloldalas bevezetésnek kitérnie a sumér-magyar nyelvrokonság hipotézisére, és miért nem ejt egy szót sem a latin nyelv történetéről? Az alapvető irodalom közt miért nem szerepel egy latin nyelvtani vagy nyelvtörténeti mű sem, és miért szerepel [Robert] Graves: [A] görög mítoszok c. műve, melynek, ezúton közlöm a szerzőkkel, megjelenési éve 19701, 19812?
A latin kiejtés szabályait tartalmazó következő fejezet koncepciója talán világosabb - ez nem azt jelenti, hogy feltétlen helyes, magam szívesen vitatkoznék arról a kérdésről, miért és melyik kiejtési rendszert célszerű az oktatásban használni, de ezt nem célszerű egy olyan tankönyv kapcsán megvitatni, amely szerint az oktatásunkban ma legalább 90%-os többségben levő erasmusi kiejtési rendszer magyar földön alakult ki. A szerzők mindenesetre az erasmusi rendszert próbálnák a hallgatók fülébe adagolni, de a megadott szabályok alapján ez nem fog menni. Kénytelen vagyok legalább itt egy rövid és hiányos katalógust adni: 1) ae és oe: ha az e hangsúlyos, akkor külön ejtjük (aer e-je hangsúlyos??), 2) i magánhangzó előtt j (hogy ejti a szerzőpáros Ulpianus nevét?), 3) s ejtése z magánhangzók közt és zöngés mássalhangzó után (amit persze sokszor hallani, dehát ettől még nem lesz helyessé), 4) ti - megdöbbentő módon a szerzők szerint ti marad a citius, centies, petieris szavakban, képtelen vagyok rájönni, milyen rendezőelv alapján, 5) u magánhangzók előtt v (hogy ejtsük ki ezt: sua sponte, vagy innocuus?), 6) ch = h, 7) az oe ejtése milyen körülmények közt rövid ö? És végül, de elsősorban: a hosszú és rövid latin magánhangzókat miért nem jelölik sehol, semmilyen szinten? (Ehhez képest teljesen értelmetlen egy enyhén érthetetlen hangsúlyszabályt közölni, és miért kell kitérni pl. a klasszikus kiejtés köznyelvi ingadozásaira, ha a klasszikus kiejtés sajátságait egyáltalán nem említik? NB. A k és g közti különbség "elmosódásán" mit értenek?) Összefoglalólag: minek bármilyen koncepció alapján kiejtési útmutatót adni, ha abból csak hibás kiejtést lehet tanulni?
A jegyzet tulajdonképpeni teste, az olvasmányok ezután következnek. Ezek szerkezetileg két részre oszlanak: az A) szöveg jogi szakkifejezéseket, ill. római jogi forrásokból vett részleteket tartalmaz, a B) szöveg a szerzők szavával "aforizma-gyűjtemény", pontosabban vegyes, rendszerezettség nélküli halmaza szállóigéknek, gnómáknak, hétköznapi kifejezéseknek és közmondásoknak; itt-ott ebben is vannak jogi kifejezések, s ezt is módszertani és szakmai következetlenség jellemzi (pl. a stante pede ablativus absolutus rögtön az I. leckében). Ez a B) rész a szerzők legnagyobb újítása, mennyiségileg mindenesetre tekintélyes. Az A) rész annál kevésbé a szerzők nagy újítása, pontosabban, az I. olvasmány kivételével, ami puszta olvasási gyakorlat, az A) rész szó szerint megegyezik Diósdi és Szilágyiné jegyzetének olvasmányaival! (Leszámítva sajtóhibákat, pl. egy mondat téves megkettőzését.) Hogy ezt a szerzők egyáltalán olvasták és nem gondolkodás nélkül ollózták bele a saját jegyzetükbe, azt azon kívül, hogy az I. olvasmány gyakorló szavainak mennyiségét megkétszerezték, először a VI. olvasmány engedi sejtetni, ahol egyetlen mondatot valami okból elhagytak a szövegből, majd pedig a XVIII. olvasmányt egészében, a XX-XXII. olvasmányok pedig, némileg megkurtított szómagyarázatokkal, átkerültek a szöveggyűjteménybe. Ez utóbbiban a szerzők szintén szó szerint, az ösz-szes magyarázatokkal együtt veszik át a régi jegyzet összes római jogi szövegét, egyetlen hozzátételük a vége felé összesen 12 db új szómagyarázat, egyébként nem túl lényegesek. (Nem hiszem, hogy egy Gaius-szöveg értelmezésében a feneror 1 ige azonosítása jelentené az igazi problémát.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
