A hatályos magyar jogrendszer körültekintően védi a személyiségi jogokat. Ugyanazon cselekmények egyes esetekben többszörösen is megtalálhatóak különböző jogforrásokban, aszerint, hogy milyen további érdeket sértenek. Például az emberi méltóság mint a személyiségi jogok gyűjtőfogalmát a Polgári Törvénykönyv mellett a Büntető Törvénykönyv is védi a becsületsértés és a rágalmazás tényállásokkal. Megemlíthetnénk még azokat a nemzetközi egyezményeket, amelyeket a törvényhozás a belső jogba átemelt, ennél fogva a magyar jog részévé váltak.
Az internet megjelenésével újfajta jogsértések nem jelentek meg, legfeljebb az elkövetésnek új módozatai. Az elkövetési magatartás azonban megváltozhatott a technológia fejlődése miatt, ezért egyes pontokon a tényállásokat új elemmel kellett kiegészíteni.
Írásomban az internetes szólással elkövethető jogsértéseket a védett érték szempontjából osztottam két nagy csoportra: a személyiségi jogokat sértő, és a csoportok jogait sértő, gyűlöletbeszédnek is nevezett megszólalások kategóriájára. Így a polgári és a büntetőjogi szabályok között nem tettem jogági megkülönböztetést. Nem éreztem ennek szükségét többek között azért sem, mert az internetet érintő jogi szabályozás körüli vitában az is felmerült, hogy vajon nem érdemelnének-e külön jogágat az internettel kapcsolatos cselekmények.[1] Bár véleményem szerint ez szükségtelen és indokolatlan lenne, de a kérdésfelvetés is jelzi, hogy a hagyományos jogágak közötti határvonal nem feltétlenül jelent racionális választóvona-
- 197/198 -
lat, ha az új technológiai közeg jogi problémáiról gondolkodunk. Emellett a védett érték szerinti felosztás felhívja a figyelmet arra is, hogy jogrendünkben bizonyos értékeket mind a polgári jog, mind a büntetőjog védelemben részesít. Felvetődik a kérdés, hogy vajon valóban szükség van-e e kettős védelemre? A személyiségi jogok védelme terén gyakori, hogy a sértett fél mind polgári, mind büntetőjogi úton elégtételt igényel. Így a jogsértő személyt a polgári bíróság kártérítés fizetésére kötelezi, a büntető bíróság pedig pénzbüntetés fizetésére, esetleg szabadságvesztés büntetésre ítéli. A két bírói döntés egymástól független, nem alapul egyik a másikon.
Álláspontom szerint a személyiségi jogok megsértéséért túlzott szankció a büntetőjogi fenyegetés, mivel ezeket a polgári jog is képes lenne hatékonyan rendezni. A sértett fél nem kerül azáltal jobb helyzetbe, hogy a jogsértő fél büntetőjogi szankciót szenved el. Sőt, amennyiben a büntetőjogi szankció nem állna rendelkezésre, talán hajlamosabbak lennének a polgári bíróságok magasabb kártérítési összegeket kiszabni: olyant, amely valóban alkalmas a jogsérelem orvoslására. Mivel pedig e jogsértés szavakkal történik, a társadalomra veszélyesség mértéke nem tekinthető olyan fokúnak, hogy az az állami büntetőhatalom beavatkozását indokolja. A szólás nem okozhat olyan súlyos, olyan visszafordíthatatlan kárt, mint a tett.[2] Az Alkotmánybíróság 30/1992. (V. 26.) határozata szerint a büntetőjognak a jogrendszer ultima ratio-ja, és csak akkor léphet működésbe, ha más eszköz végképp nem segít (Indokolás IV. 4. pont). Amíg a jogsértés polgári úton ugyanúgy, sőt jobban helyrehozható, ez a helyzet nem áll fenn.[3] Jelen írásomban azonban nem célom e joganyag általános kritikája. Ezért alább adottnak veszem a hatályos jogszabályokat, és azoknak csak az internettel összefüggő alkalmazási metódusait vizsgálom, ezekre teszek esetlegesen javaslatokat.
A jogalkalmazás számára tehát voltaképpen két terület jelent kihívást: a definíciók és a jogérvényesítés problémái. Egyes esetekben felmerül az igény a definíciók, fogalom-meghatározások módosítására, oly módon,
- 198/199 -
hogy a tényállás-leírás magában foglalja a számítógép és a világháló segítségével tanúsított elkövetési magatartásokat. A büntetőjog meglehetősen flexibilisen követte a változásokat. Módosítások következtek be a magántitok és a személyes adatok védelme körében, például a "Visszaélés személyes adattal" 2003. III. 1-től hatályos módosítása elkövetési magatartásként nevesíti az "adatok biztonságát szolgáló intézkedés elmulasztását" is [Btk. 177/A. § (1) bek. c) pont]. A "Magántitok jogosulatlan megismerése" bűncselekményét csak 1999. március 1-től iktatták be a Büntető Törvénykönyvbe, és ezen belül is csak egy 2002. április 1-től hatályos módosítás nevesíti azt az elkövetési magatartást, ha valaki "hírközlő berendezés útján, illetőleg számítástechnikai rendszeren másnak továbbított közleményt, adatot kifürkész, és az észlelteket technikai eszközzel rögzíti" [178/A. § (1) bek. d) pont]. A gyermekpornográfia tilalma közvetve ugyancsak az internet hatásának köszönhető: bár a megrontás bűncselekménye korábban is létezett, a képrögzítés és a kommunikációs technika ugrásszerű fejlődésének egymásra hatásával napvilágra kerültek ennek bizonyítékai. Ennek hatására új védett értéket is felfedeztek a jogalkotók: a gyermek szexuális érintetlensége mellett a gyermek személyiségi jogainak azt a szeletét, hogy ne szerepeltessék pornográf felvételen. A megrontás azért büntetendő, mert a cselekvőképtelen személynek nincs beleegyezési joga a szexuális tevékenységbe. A pornográf felvételen való szereplésbe való beleegyezés jogát a törvényalkotó tizennyolc évnél húzta meg, tehát magasabban, mint a szexuális tevékenységbe való beleegyezés jogát. Ennél fogva 14 és 18 év között a fiatalok abban a vegyes helyzetben vannak, hogy szexuális tevékenységet gyakorolhatnak ugyan, de pornográf felvételen nem szerepelhetnek. A téma újdonsága és az ezt körülölelő társadalmi pánik miatt e jogterület elemzése külön tanulmányt érdemel.[4]
A "Számítógépes csalás" 1994. május 15-től hatályos beiktatása, és 2002. április 1-jei módosítása is jelzi, hogy a technológiai változások a büntető törvénykönyv folyamatos felülvizsgálatára késztetik a jogalkotót. Más definíciók változtatás nélkül megállják a helyüket az új technológia környezetében is, mint például a "Rágalmazás" szabálya." (179. §). Ennek körülírása - "állít", "híresztel", "kifejezést használ" - nem tartalmaz semmi olyan specifikus körülményt, amely kizárná a hálózaton keresztüli megvalósítást. Ugyanakkor jogalkalmazói értelmezést igényel a "nagy nyilvánosság"
- 199/200 -
definíciója. A Btk. kommentárja szerint "A nagy nyilvánosság fogalmát a bírói gyakorlat az egyszeri ránézéssel meg nem állapítható számú személyben alakította ki. Ilyennek tekintendő, ha az elkövetés helyén nagyobb létszámú személy van jelen és az is, ha fennáll annak a reális lehetősége, hogy a bűncselekményről nagyobb, előre meg nem határozható számú személy szerez tudomást (BH1981. 223.)" Bár a "jelenlét" az online környezetben nem értelmezhető, de a definíció első mondata, és második mondatának második tagmondata internetes környezetben is működőképes - ha eltekintünk a "ránézés" kifejezés szó szerinti értelmezésétől. Szentkuti Dániel szerint nem a "reális esélyt" kellene a nyilvános közlés feltételéül szabni, hanem az abszolút esélyt. Ugyanis a gyakran változtatott, nem publikált, linkekkel nem jelölt IP-címekről (tehát az ún. mély-weben, deep-web) közzétett tartalom gyakorlatilag csak egy szűk, beavatott kör számára válhat ismertté. Véleményem szerint azonban ez esetben nem indokolt a nyilvánossá minősítés.[5]
A Ptk. 78. § rendelkezik a jóhírnév védelméről. Eszerint a személyhez fűződő jogok védelme kiterjed a jóhírnév védelmére is, és ennek sérelmét különösen az jelenti, ha valaki a személyre vonatkozó, azt sértő, valótlan tényt állít, híresztel vagy való tényt hamis színben tüntet fel. E szakasz nem kívánja meg, hogy a jogsértés nagy nyilvánosság előtt történjék, és az általános polgári jogi személyiségvédelmi eszközöket kínálja a jogsértés elszenvedőjének. Ehhez képest speciális esetet fogalmaz meg a 79. §, amely a sajtóhelyreigazítás szabályait fogalmazza meg. Ez a szakasz azonban szűken definiálja azokat a fórumokat, amelyeket ilyennek a közzétételére lehet kötelezni. A felsorolás, amely már jó ideje elavult, kiterjed a napilapra, folyóiratra (összefoglalóan időszaki lapra), a rádióra, a televízióra, és a filmhíradóra. Nyilvánvaló, hogy e felsorolás taxatív, tehát nincs lehetőség annak annyira tág értelmezésére, hogy az interneten megjelenő, akár szándékosan és nyíltan a nyilvánosságot megcélzó hírportálra is kiterjedhessen. Az időszaki lap definícióját a sajtótörvény adja meg. E definíció nyilvánvalóan nem számol az online médiummal, viszont kérdés, hogy értelmezhetjük-e olyan kiterjesztően, hogy a magát online újságnak nevező médium beletartozhasson. Az időszaki lap azon fogalmi eleme, hogy évente legalább egyszer, azonos címmel és tárgykör-
- 200/201 -
rel megjelenik, az online újság esetében is teljesül. Évfolyamszáma, sorszáma és keltezése az online napilapnak is lehet, amelyben a frissítést megjelenésnek, illetve kiadásnak tekintenénk. A többi attól függ, hogy hogyan definiáljuk azokat a kifejezéseket, mint "lap", "megjelenik", "kiadás".
Az időszaki lap létrejöttének azonban az is feltétele, hogy az illetékes minisztérium (jelenleg a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma) nyilvántartásba vegye. Ha egy újság bejelentené online kiadását is, azzal azt sugallná, mintha az egy külön lap lenne. Bizonyos mértékben így is van: a Népszabadságnál például külön szerkesztőség dolgozik az online kiadáson, amely tartalmában is különbözik kissé a papíron megjelenő laptól. Hogy hány online is megjelenő, vagy csak online megjelenő médium regisztráltatta magát, arról azonban nincs tudomásunk, mivel a Minisztérium nem vezet elkülönült nyilvántartást az online és az offline újságokról, de annyi valószínű, hogy igen kevés. Az sem tisztázott, hogy egy csak online megjelenő "napilap"-nak kötelessége-e bejelentkezni időszaki lapként, és ha nem, vajon joga-e? A kérdés megválaszolásához arról kellene dönteni, hogy elismerjük-e a definíciót olyannak, amely az online lapra is vonatkozhat. Ha viszont azt állítanánk, hogy minden online újság időszaki lap, akkor kötelességük lenne bejelentkezni a Minisztériumhoz, máskülönben sajtóvétséget követnének el.[6] A kiterjesztő jogértelmezéssel ingoványos talajra tévedünk, hiszen ebben az esetben minden rendszeresen megjelenő online hírportál üzemeltető sajtórendészeti vétség elkövetésében lenne bűnös. Mivel azonban nem egyértelmű, sem mindenki számára ismert az időszaki lap ily értelmezése, ez az értelmezés sértené a jogbiztonságot. Például a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság által alkalmazott mérce egyik eleme, hogy a korlátozó rendelkezés törvényben előre rögzített, egyértelmű és megismerhető legyen.
Az időszaki lap kiterjesztő értelmezése egyébként praktikus okokból sem oldaná meg a problémát: mivel az online magazin mibenléte egyelőre nincs szabatosan körülírva, ha valamelyik hírportál nem akar bejelentkezni, egyszerűen kibújhat az időszaki lap definíciója alól, például azzal, hogy nem tüntet fel évfolyamszámot és sorszámot.[7]
- 201/202 -
Ha viszont az eddigiekből következően nem értelmezzük kiterjesztően az időszaki lap definícióját, akkor nincsen jogalapja annak, hogy egyes online újságok bejelentkeztek.
Hogy mi a jelentősége ennek a látszólag jelentéktelen adminisztratív aktusnak? Eredeti kiindulópontunkhoz visszatérve, mindebből az következik, hogy a sajtóhelyreigazítás kötelezettsége nem terjed ki az online médiumokra. Ahhoz, hogy megtudhassuk, mennyire lényeges valójában ez a különbség, vizsgáljuk meg, hogy mitől esik el ilyen esetben az a károsult, akinek a jóhírnevét megsértették? Mennyivel nyújt többet a sajtóhelyreigazítás lehetősége, mint a polgári jog általános szabályai? A Ptk. 78. §-a nem szűkíti le a jóhírnév megsértésének esetét valamely médiumra: mint láttuk, ennek elkövetéséhez még nyilvánosság sem szükséges. Ilyen esetben, mint minden más személyiségi jogi sérelem esetében, az általános polgári jogi szabályokat lehet alkalmazni. Ezek szerint pedig a károsult követelheti a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását, a jogsértés abbahagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől; követelheti, hogy a jogsértő - nyilatkozattal vagy más módon - adjon elégtételt, és szükség esetén a jogsértő részéről vagy költségén az elégtételnek megfelelő nyilvánosságot biztosítsanak; követelheti a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést megelőző állapot helyreállítását a jogsértő részéről vagy költségén, a jogsértéssel előállott dolog megsemmisítését, illetőleg jogsértő mivoltától való megfosztását, végül pedig az általános felelősségi szabályok szerint kártérítést követelhet. A helyreigazítást a 79. § mindezen az igényeken felül biztosítja, de csakis abban az esetben, ha a jogsértés a felsorolt médiumok valamelyikében történt. A 84. § (1) bek. c) pontja szerinti elégtétel tartalmában akár azonos is lehet a helyreigazítással. Az elégtétel történhet nyilatkozattal, vagy más módon, és szükség esetén a jogsértő fél köteles az elégtételnek megfelelő nyilvánosságot biztosítani, akár a saját költségén. Véleményem szerint nem érdemi különbség, hogy a sajtóhelyreigazítás kötelező tartalma egy egzakt állásfoglalás arról, hogy mely tények voltak valótlanok, illetve melyeket tüntetett fel hamis színben, és melyek a való tények - míg az elégtétel bocsánatkérést jelent. A kettőt nehéz egymás nélkül elképzelni, mert ha szó szerint nem is, implicite mindkét megnyilvánulás magában foglalja a másikat. További árnyalatnyi különbség, hogy a sajtóhelyreigazítást megalapozó hamis állításhoz nem szükséges, hogy az sértő legyen, holott a jóhírnév megsértésének különös eseteként a törvény ezt is említi. Más esetben ez lényeges különbség lehetne. Itt azonban tekintettel arra, hogy a sajtóhelyreigazítás kötelezettségét a törvény a személyiségi jogvédelmi eszközök sorában em-
- 202/203 -
líti, valamint, hogy nem általános (például történelmi) ténybeli tévedésre irányul, hanem amikor a sajtó "valakiről" állít valótlant, nehezen elképzelhető olyan eset, amikor ez ne lenne egyúttal sértő is. A bírói gyakorlatban sem fedezhetünk fel erre vonatkozóan adatot. Önmagában az sérti az emberi méltóságot, hogy valakiről valótlant állítanak. Még ha ez a valóságnál kedvezőbb színben tünteti is fel az illetőt, akkor is kellemetlenséget okozhat az alany számára, például azzal, hogy kénytelen lépten-nyomon megcáfolni.
Ezért álláspontom szerint a gyorsaság az egyetlen szempont, amelyben a helyreigazítás lényeges többletjogosultságot biztosít. Ez egyszersmind a jogosultra is többletterhet ró, mivel 30 napon belül kell kérnie a helyreigazítást az érintett sajtószervtől. A helyreigazításnak nyolc napon belül (napilap, rádió, televízió), illetőleg a legközelebbi számban (folyóirat) kell megjelennie. De ha ez nem történne meg, és bírói útra terelődnék a jogvita, akkor is rövidebb határidők irányadóak: a Polgári Perrendtartás külön fejezete gondoskodik a rövid határidejű eljárásról. Az általános jogkövetkezmények és a sajtóhelyreigazítás közötti egyetlen érdemi különbség tehát, a jogvédelem megszerzésének időtartama.
Ennek alapján úgy tűnhet, hogy az interneten megjelenő, személyiségi jogokat sértő közlés esetében tovább tart, amíg a sérelmet szenvedett fél az igazának érvényt szerez, és hogy a jogsértő fél élvezi a technika előnyeit. Ez azonban nincs így, erről az elektronikus kereskedelemről szóló törvény gondoskodik, amely minden olyan közlés haladéktalan eltávolítását írja elő, amellyel szemben a jogsértés gyanúja akár csak felmerült. A gyors reakciót tehát ez esetben is biztosítja a jogrendszer, habár nem a sérelem orvoslásának, csak az eltávolításnak gyorsaságát.
Nem állíthatjuk, hogy a Polgári Törvénykönyv ne biztosítaná az eltávolítás lehetőségét. A Ptk. 84. § (1) bek. b) és d) pontja szerint a károsult követelheti a jogsértés abbahagyását és eltiltást a további jogsértéstől, valamint a sérelmes helyzet megszüntetését és a megelőző állapot helyreállítását. Miben különbözik ez az értesítési-eltávolítási eljárástól? Mindkét jogi eszköz ahhoz vezet, hogy a jogsértő közlés hozzáférhetősége megszűnik. A polgári jog általános szabályainak alkalmazása esetén a károsult természetesen a jogsértő felet keresi meg a jogsértés abbahagyása végett, és amennyiben az nem tesz eleget a kérésnek, akkor bírósághoz fordul. Az értesítési-eltávolítási eljárás azonban nem a jogsértő félre ró kötelezettséget, hanem az internetszolgáltatóra, aki nem tud a kifogásolt tartalomról mindaddig, amíg a károsult - vagy más - tudomására nem hozza annak létezését. Az internetszolgáltató ezután vagy eltávolítja a tartalmat,
- 203/204 -
vagy felelősségre vonásra számíthat, még akkor is, ha nem ő volt a közlés szerzője és közzétevője. Az eltávolítás elmulasztásából kifolyólag felelőssé válik azért az információért is, amelyet nem ő alkotott, továbbítását nem ő kezdeményezte, és címzettjé(ei)t nem ő választotta ki. Majdhogynem valószínű, hogy az internetszolgáltató nem fogja vállalni ezt a kockázatot, és a kifogásolt tartalom eltávolítását fogja választani. A károsult további igényekkel már nem fordulhat az internetszolgáltatóhoz: a Ptk. által biztosított egyéb igényeket a tényleges jogsértővel szemben kell érvényesítenie.
Az értesítési-eltávolítási eljárás azokra az esetekre nyújt gyakorlatias megoldást, amikor a jogsértő fél ismeretlen, vagy személye aránytalanul nehezen felderíthető a károsult számára. Amikor a feltételezetten jogsértő fél nem ismeretlen, akkor kialakulhat olyan helyzet, hogy végül bírósági ítéletnek kell megállapítania, hogy történt-e valójában jogsértés, avagy sem. A sajtóhelyreigazítási kérelmek közül is számos bírósági szintre kerül, mert a médium nem hajlandó eleget tenni a helyreigazítási követelésnek. A két eljárás közötti különbség, hogy az online közlés eltávolítása megelőzi a bírói eljárást, míg a hagyományos eljárásban az abbahagyásra kötelezés is csak a végső bírói döntésben mondható ki. Azaz, az értesítési-levételi eljárást követő perben, mire a bíróság meghozza ítéletét, addigra az egyik szankció már rég beteljesült, függetlenül a per végső kimenetelétől. Amennyiben az online közzétevő elveszíti a pert, további polgári jogi szankciók érvényesíthetőek vele szemben. Ha viszont a bíróság nem találja bizonyítottnak a jogsértést, és a tartalomszolgáltató nyer, akkor utólag fel kell oldani az előre elrendelt szankciót. A pernyertes médium más hasonló esetben érvényesítené abból fakadó kárát, hogy a bírósági eljárás alatt, a javára szóló ítélet jogerőre emelkedéséig utóbb megalapozatlannak bizonyult szankció hatása alatt állt. Az elektronikus kereskedelemről szóló törvény 7. § (6) bekezdése azonban kizárja, hogy a szolgáltatóval szemben érvényesítse kárát. Mivel a levételt törvény rendeli el, ezért államigazgatási szervet sem hibáztathat. Érvényesítheti-e kárát azzal a panaszossal szemben, akinek a felszólalására megindult az eljárás? Ez a személy nem feltétlenül egyezik meg a sérelmet szenvedettel, hiszen akár névtelen üzenet is megalapozhatja a szolgáltató levételi kötelezettségét.
Tehát az értesítési-eltávolítási eljárás a jogaiban vélt vagy valós sérelmet szenvedett felet még jobb helyzetbe hozza, mint az egyszerű polgári jogi eljárás, amely a jogsértés abbahagyására kötelezi a jogsértőt, ugyanis gyorsabban, még a bírói eljárás előtt gondoskodik a jogsértő tartalom eltávolításáról. Az alaptalanul meghurcolt tartalomszolgáltató viszont arány-
- 204/205 -
talanul rossz helyzetbe kerül, mert közlését kellő alap nélkül is haladéktalanul, bírói ítélet nélkül távolítják el, ráadásul utóbb talán nincs is akivel szemben a kárát érvényesítse.
Eszerint az a személy, akinek személyiségi jogait az interneten közzétett közlés sértette, részben jobb, részben rosszabb helyzetben van, mint akinek hagyományos médiumon keresztül sértették a jogait. Egyrészt gyorsabban távolíttathatja el a jogsértő közlést, másrészt viszont lassabban szerezhet nyilatkozatban elégtételt, mert a sajtóhelyreigazítási eljárás rövid határidői nem vonatkoznak az általános polgári jogi, elégtétel-adásra irányuló eljárásra. Ezen azonban anélkül is változtathatna a jogalkotó, hogy lényeges definíciókat érintene: például az összes személyiségi jogi perre kiterjeszthetné a sajtóhelyreigazítási eljárásban irányadó rövid határidőket. Ez az értesítési-levételi eljárás alkotmányellenességére is gyógyírt jelentene - amennyiben a tartalomszolgáltató tiltakozása esetén a közlés a gyorsított bírói döntésig fenn maradhatna.[8] Egyúttal azonban a sajtóhelyreigazítás fogalmának megkülönböztetése is feleslegessé válna: mint fentebb láttuk, ezt kizárólag a gyors határidő különbözteti meg az elégtétel adásra való kötelezéstől. Megfontolandó lehet, hogy a médiumok konvergenciája miatt nem válik-e ésszerűvé a sajtóhelyreigazítás specifikus szabályának eltörlése, és ehelyett egy általános személyiségi jogvédelem bevezetése, amely rendelkezik a sajtóhelyreigazítás egyetlen lényeges pozitívumával: a gyorsasággal.
Ádám Antal az elektronikus médium közönségének jogaiként megemlíti, hogy helyreigazítást kezdeményezhet, vagy panaszeljárást indíthat a megfelelő szervnél. Viszont nem léphet fel azzal az igénnyel, hogy gondolatait, véleményét, információit a rádió vagy televízió közzétegye.[9] Az interneten mindez éppen fordítva van: a hatályos szabályok a helyreigazítás követelését nem teszik lehetővé, ahogyan panaszeljárást sem, viszont a "közönség" is lehet közzétevő. A világháló közege megkönnyíti a reagá-
- 205/206 -
lást egy közlésre. A válaszadás joga gyárilag "be van építve".[10] Kézenfekvő tehát annak a klasszikus elvnek alkalmazása, hogy a sértő beszédre még több beszéd legyen a válasz. A szabály gyakorlati alkalmazása azonban a következő kérdéseket veti fel: ki legyen a kötelezett, mi legyen az a tartalom, amely helyreigazítási igényt válthat ki, és hol legyen a helyreigazítás közzétéve? A továbbiakban az e kérdésekre adható lehetséges válaszokat fogom megvizsgálni.
Az Európa Tanács 2004. február 5-6-i ülésén elfogadta a helyreigazítás jogát garantáló ajánlásának legújabb változatát. A kiindulási pontot (74) 26. számú határozata jelenti. Ez az igen rövid, mindössze néhány rendelkező sorból álló határozat az újságban, folyóiratban, rádióban, televízióban, vagy bármely más, rendszeresen működő médiumban megnevezett természetes vagy jogi személyek számára biztosítja a "válaszjogot" (right of reply), ha őt érintő valótlan tényeket tettek közzé, néhány ésszerű kivétellel.[11] Az újonnan tervezett, internetre is kiterjedő ajánlás viszont jelentősen kiterjesztené e jogot. Ez egy újabb lépcsőfok lesz azon az úton, amely az Európa Tanács pálfordulását sugallja: az eredetileg az emberi jogok védelmére létrejött nemzetközi szervezet újabban mintha az emberi jogokkal szemben az államhatalmat képviselné. Ezt jelezte a Számítógépes bűnözés elleni egyezmény, amely széles jogköröket biztosított a nyomozó hatóságoknak, ezt követte az erősen szóláskorlátozó Rasszizmus és idegengyűlölet elleni kiegészítő jegyzőkönyv, és most a helyreigazításnak a véleménynyilvánítási szabadságot szintén az eddiginél jóval szigorúbban korlátozó tervezete. Igaz ugyan, hogy az utóbbi két esetben a szóláskorlátozás legitim indoka a személyiségi jogok és az emberi méltóság védelme. Eddig azonban a korlátozások számítottak kivételnek a véleménynyilvánítási szabadság alapszabályával szemben. Az Európa Tanács Emberi Jogi Egyezménye elsősorban a védelmi jogokat fogalmazta meg, azaz a szabadságjogok érvényesülését elsősorban az állami beavatkozással szemben védelmezte. Az Európa Tanács deklarálta a véleménynyilvánítás szabadságát, amellyel szemben az államok megállapíthattak korlátokat az Emberi Jogok Európai Egyezményében felsorolt célokból, a szükséges és arányos mértékben. Ami történt, felér egy szerepcserével: az Európa Tanács java-
- 206/207 -
solja az államok számára az egyéni szabadságjogok korlátozását! A Számítógépes bűnözés elleni egyezmény védelmére még azt sem hozhatjuk fel, hogy valamilyen alapjog védelmében született volna. Bár a büntetőjogi tényállások nemzetközi harmonizációja indokolt, a bűnüldözés homályos érdekei nem indokolják, hogy egy emberi jogok védelmére specializálódott nemzetközi szervezet a hatóság nyomozati, kifürkészési jogkörei tágítása érdekében lépjen fel. Természetesen tényként kell kezelnünk, hogy ez egy új világtendencia egyik eleme, amelyben a "biztonságnak", a kiszámíthatóságnak és az ellenőrzésnek nagyobb fontosságot tulajdonítanak, mint a szabadságnak. A Számítógépes bűnözés elleni egyezmény 2001. november 23-án született, alig másfél hónappal a szeptember 11-i események után, tetemes amerikai segítséggel, és lényegében átveszi az internetforgalom amerikai megfigyelésének gyakorlatát.[12] Az egyezmény esetében még ahhoz sem vették a fáradtságot, hogy a mindenre kellő ürügynek vélt "terrorizmusellenes harc" jelszavát a zászlajukra tűzzék. Ilyen tendencia mellett azonban még nagyobb szükség lenne az emberi jogok zászlóvivőjére, hogy az érthető szorongás következtében hozott intézkedések ne okozzanak a szükségesnél nagyobb pusztítást az emberi és polgári jogokra épülő demokratikus rendben. Az Internetes kommunikációszabadságról szóló nyilatkozat[13] sem tekinthető éppen forradalmian liberálisnak. Kimondja ugyan, hogy kerülendő az internet egészének szűrése, de kivételt tesz az iskolákkal és könyvtárakkal. Sőt, egyes oldalak blokkolhatóságát is megengedhetőnek tartja, ha az Európai Emberi Jogi Egyezmény 10. cikkelyével összhangban történik, és a nemzeti hatóságok ideiglenes vagy jogerős döntést hoznak róla. Az Európai Parlament ezzel szemben elítélte a blokkolást, mint az illegális vagy káros tartalom elleni küzdelmet, és helyette az önszabályozást javasolta.[14]
Az Európa Tanács munkacsoportokban, civil véleményeket és javaslatokat elfogadva dolgozza ki a jelenleg tárgyalt tervezetet. Az egyes munkafázisok követhetőek az Európa Tanács honlapján, ahol újra meg újra
- 207/208 -
közzéteszik az éppen aktuális munkaverziót is. Mivel 2004. július 8-ig az Európa Tanács nem tett közzé újabb szöveget, a 2003. október 15-17-i állapot szerinti, negyedik változatra fogok utalni. Minden változat magában foglalja mindazokat a javaslatokat, amelyeket az egyes tagállamok, és egyéni szakemberek - köztük jelen írás szerzője is - tettek.[15]
Az Európa Tanács ajánlástervezete szerint a helyreigazítás köre azokra a valótlan és pontatlan tényállításokra terjedne ki, amelyek valamely természetes vagy jogi személy személyiségi jogait érintik. A vélemények hangsúlyozottan kívül esnének ezen a körön. Kérdés, hogy miként értelmezendő az inaccurate kifejezés, amely nem csupán valótlant, hanem pontatlant is jelenthet. Az újabb módosításokból arra lehet következtetni, hogy ha az információ nem téves, csak nem teljesen kimerítő, akkor is lehetne kiegészítést tenni. Erre utal a preambulumnak azon mondata, mely szerint a közönségnek joga van különböző forrásokból tájékozódni, így a teljes információhoz hozzáférni.
Az egyik leglényegesebb kérdés, hogy mely közlések esnek az ajánlás hatálya alá. Hogyan definiálható azon tartalmak köre, amelyeket az Európa Tanács a hagyományos médiumokkal egy sorban, helyreigazításra kötelesnek tartana? Az eredeti tervezet a "professzionális" honlapokra terjesztette volna ki a helyreigazítás kötelezettségét. Egy későbbi változat "rendszeresen frissített, aktuális ügyekre vonatkozó" információról szólt. A többszöri változtatás során köztes állapotként létezett az a definíció, amely szerint kívül esnek a helyreigazítás kötelezettségén azok a honlapok, amelyeket magánszemélyek üzemeltetnek, és nem tartalmaznak gyakran frissített és szerkesztett, a közérdeklődésre számot tartó információt. A legújabb verzió azonban mind a preambulumból, mind a definícióból kivette a "közérdeklődésre számot tartó" kitételt. Így a preambulum szerint az ajánlás nem terjed ki "olyan közleményekre, például a magánszemélyek által üzemeltetett weblapokra, amelyek nem tartalmaznak rendszeresen frissített és szerkesztett információt. A definíció szerint a "médium" annyit tesz, mint olyan kommunikációs eszköz, amely a köz számára irányuló információ rendszeres közzétevésére szolgál, mint az újság, folyóirat, rádió, televízió, vagy bármely online szolgáltatás, amely nyilvános, gyakran
- 208/209 -
frissített és szerkesztett információt tartalmaz. Alternatív javaslat szerint a médium olyan kommunikációs eszköz lenne, amely a nyilvánosság számára gyakran frissített és szerkesztett információt tesz közzé, akár online akár offline, például hírlevél, újság, folyóirat, rádió, televízió, vagy webes hírszolgáltatás.
Azáltal, hogy visszavonta az információ közérdekűségének követelményét, a magánszemélyek naplószerű beszámolói (blogok), vagy egyébként rendszeresen frissített magán-weboldalai is beleeshetnek a helyreigazításra kötelezettek kategóriájába. Ezt kívánja árnyalni a definícióhoz fűzött indokolás (Explanatory Memorandum), amely szerint a médium szó elsősorban a hagyományos médiára vonatkozik, különösen a nyomtatott sajtóra, rádióra és televízióra, továbbá bármely olyan szolgáltatásra, amelyet a nyilvánosságnak szánnak, és amely gyakran frissített és szerkesztett. A legújabb változtatás elvetette a "nyilvános" kifejezést (available to the public) és helyettesítette azt a "nyilvánosságnak szánt" (directed at the public) kifejezéssel. Az internet vonatkozásában ennek döntő jelentősége van, mivel az internet egésze anélkül nyilvános, hogy ez a felhasználó-közzétevőnek kifejezetten a szándékában állna. Ezért úgy tűnik, helyes úton jár a tervezet, amikor a közzétevő szándéka szerint különíti el a nyilvánosság számára tervezett, és a szimplán a nyilvánosság számára hozzáférhető információt. Ezt hangsúlyozza a kommentár, amikor a 11. pontjában kitér arra is, hogy az ajánlás hatálya alól kivételnek számítanak azok a weblapok, amelyek bár nyilvánosak, magánjellegű információt tartalmaznak, és nem kifejezetten a nyilvánosság számára irányulnak, vagy újságírói értelemben nem nevezhetőek szerkesztettnek. Kimondja, hogy a definíció célja, hogy azon típusú nyilvános szolgáltatásokat fedje le, amelyek a hagyományos médiához hasonlíthatóak, mivel ezeknek hatásuk lehet a közvéleményre, és ezáltal kárt okozhatnak a személyiségi jogokban.
A helyreigazításra jogosultak körébe belefoglalja mindazokat a természetes és jogi személyeket, amelyeket/akiket érintő, téves tényállítást tartalmazó információt tesz közzé a (fentebb definiált) média. A munkafolyamat során vált kimondottá, hogy az érintettség feltétele legyen a válaszra jogosultságnak, többek között a szerző is erre (is) tett javaslatot. A "tényállítás" helyett az "információ" kifejezés használata arra utal, hogy a jogot egyaránt megalapozhatja szöveg, hang vagy kép formában megjelenő információ. A helyreigazítás közzétételére irányuló kérelmet ésszerű időn belül kell a médiumnak eljuttatni, amely haladéktalanul köteles közzétenni a választ. A kommentár kitér arra, hogy az ajánlás szándékosan a tagállamokra hagyná annak eldöntését, hogy mennyi legyen az ésszerű idő, és
- 209/210 -
mikortól számítsák annak kezdetét: az első publikálástól, vagy attól az időponttól, amikor a publikáció többé már nem hozzáférhető. Viszont a szöveg nem tartalmaz arra utalást, hogy a kifogásolt információt el kellene távolítani. Éppen ellenkezőleg, az én olvasatomban a helyreigazítás kötelezettsége a véleménynyilvánítási szabadságot kímélő eszköz, amely lehetővé teszi, hogy a szólás korlátozása helyett még több szólás egyensúlyozza ki a megbillent helyzetet. Az ajánlás tervezete ugyan erre sem tartalmaz utalást, de arra sem, hogy a kifogásolt információt el kellene távolítani. Sőt, a kommentár szerint a preambulumnak az a megfogalmazása, hogy helyreigazításra jogosultak mindazok, akiknek személyiségi jogát egy közlemény érinti, szándékosan nem úgy szól, hogy sérti, tehát nincs szükség a jogok nyilvánvaló megsértésére a helyreigazítás közzétételéhez. Ha pedig jogsérelem nem történt, akkor nem lehet szó eltávolításról.
Egyébként az "érinti" kifejezés definíciója, de még körülírása is meglehetősen homályos. Mivel viszont az ajánlás már az "érintéshez" is jogkövetkezményt fűzne (a helyreigazítás kötelezettségét), indokolt lenne ezt vagy definiálni, vagy elvetni e kifejezés alkalmazását. A fentiek alapján tehát kizárható az az értelmezés, hogy a válaszadási kérelem beadására szánt ésszerű határidőt a publikálás megszűntétől kelljen számítani, mivel a publikálásnak nem kell megszűnnie. A tervezet arra is kitér, hogy amennyiben a kifogásolt tartalom nyilvánosan hozzáférhető egy elektronikus archívumban, akkor ott linket kell létesíteni, amely a válaszra mutat. Ebből is kikövetkeztethető, hogy a válaszadás nem szükségszerűen jár együtt a közlés eltávolításával.
Kedvezőnek nevezhető a tervezet azon kitétele, hogy amikor egy publikációt az archívumba tettek, oly módon, hogy az már csak kereső funkcióval érhető el, a publikálás befejezettnek tekinthető. Folyamatos vitát vált ki ugyanis a publikálás frissességének kérdése. Egyesek szerint, míg az offline médiumokban a közlés egyszeri aktus, az interneten minden egyes nap, amikor a tartalom még hozzáférhető, újra publikálásnak tekinthető. Ezzel szemben felhozható, hogy az offline médiumok tartalma is hozzáférhető, jóval az elavulás után is. A nyomtatott sajtó különösen könnyen hozzáférhető akár a korábbi újság előkerülésével, akár könyvtár útján, de a rádió és televízió is rendelkezhet archívummal, valamint azoknak a műsorát is lehet audio- vagy videokazettára rögzíteni - amely ugyan a továbbiakban nem nyilvános, mindazonáltal hozzáférhető. Tehát ugyanolyan valószínűséggel hozzáférhető az elavult offline tartalom, mint az elavult, a portál valamely belső oldalán megbúvó online tartalom: ha valaki keresi, akkor különösebb nehézség nélkül megtalálhatja.
- 210/211 -
Ugyancsak tagállami szabályozásra kívánja bízni az ajánlás, hogy milyen mértékben és módon kötelezik a tartalomszolgáltatókat a tartalom megőrzésére. Az eredeti verzióban a szolgáltató köteles volt gondoskodni az archiválásról, nem volt azonban definiálva, hogy ezt online- vagy offline formában köteles megtenni. Ráadásul, amennyiben a kifogásolt információról a szolgáltató nem tudott másolatot felmutatni, a tervezet vélelmezte volna annak létezését - teljesen indokolatlanul. Az újabb verzió elveti ezeket a szabályokat, és a tagállami jogalkotóra bízza a kérdés eldöntését, felismerve, hogy például az online archiválás igen költséges lehet a szolgáltatóra nézve, hiszen tárhelyet kell fenntartania a weben minden korábbi anyag számára, amely egy gyakran frissített portálnál tetemes mennyiségű lehet. Ezenkívül a rendelkezés céljának eléréséhez nem feltétlenül szükséges az online archiválás, hiszen a tervezet azt a szempontot kívánja érvényesíteni, hogy a kifogást tevő fél számára bizonyítható legyen a sértő tartalom létezése. Ez viszont offline rögzítéssel is megoldható, amely nem jelent különösebb beruházást. Ebben az esetben is szükséges azonban rögzíteni, hogy milyen időtartamig köteles a szolgáltató megőrizni a másolatokat. A tervezet csak annyit ír elő, hogy legalább a panasztételre meghatározott határidő végéig. Megnyugtató azonban csak az lenne, és az Európa Tanács eredeti funkciójával is az lenne összhangban, ha azt ajánlaná a tagállamoknak, hogy ne írjanak elő online archiválást, és a másolatok megőrzésének nem a legrövidebb, hanem a tagállamok által megszabható leghosszabb időtartamát nevesítené.
Annak érdekében, hogy a helyreigazításhoz fűződő joggal élni lehessen, közzé kell tenni annak a személynek a nevét és elérhetőségét, akinek a kérést címezni kell. Ez abban az esetben nem kifogásolható, ha a blogok nyilvánvalóan nem tartoznak a tervezet hatálya alá. Amennyiben a médium definícióját szűken értelmezik, és magánszemély által, nem a nyilvánosságnak szólás szándékával közzétett tartalom valóban nem tartozik a hatálya alá, akkor nem másról van szó, mint az impresszum szokásos előírásáról. Az ún. blog azonban kétes kategóriába tartozik. A blog (eredetileg: weblog) magánszemély által közzétett, naplószerű, személyes információkat is tartalmazó publikáció, amely viszont rendszeresen frissített, és lehetséges, hogy a közérdeklődésre számot tartó információt tartalmaz (például az iraki háborúban szolgáló katonák blogjai.) Láthattuk, hogy a "közérdeklődésre számot tartó" kifejezést a legutóbbi változat elvetette, felvette viszont a "nyilvánosságnak szánt" kifejezést. Nos, a blog írója valószínűleg írói vagy újságírói vénával és ambíciókkal megáldott személy, akinek számolnia kell azzal, hogy művét potenciálisan bárki elolvashatja.
- 211/212 -
Ebben különbözik a blog a naplóírástól: írója elérhetővé teszi a nyilvánosság számára, és minden bizonnyal örömmel tölti el, ha mind többen elolvassák írását. Ugyanakkor funkciója szerint nem kellene, hogy médiumnak minősüljön: véleményformálási célja nem több, mint a kocsmai politikai vitának. A civil társadalmi részvétel egy formájáról van szó, nem pedig elismert orgánumról.
További kérdés, hogy hogyan értelmezhető a tervezetnek az a kitétele, hogy "újságszerűen szerkesztett". Attól, hogy a blogban is van bekezdés és központozás, nyilván nem válik újságszerűen szerkesztetté. Az újságszerű szerkesztésen talán a tablószerű elrendezést értette a tervezet? A valós napilapokhoz hasonlóan az újságportálok kis cikkeket, bevezetőket közölnek a nyitóoldalon, és számtalan linket helyeznek el, amelyek beljebb vezetik az olvasót a honlap "gyomrába". A folyóiratok (heti-, havilapok) azonban sem a valós térben, sem az interneten nem így működnek: a cikkeket általában egyben közlik, legfeljebb az elején/nyitólapon elhelyezett tartalomjegyzékből lehet a cikkekre rákattintani. Megkülönbözteti-e valami a blog szerkesztésmódját egy folyóirat internetes honlapjától? Mivel a megkülönböztetés kétségtelenül problematikus, véleményem szerint nem kellene, hogy ez legyen a megkülönböztető faktor a magán- és médiaoldalak között. Megfontolandó lenne ehelyett azon szempontnak a bevezetése, hogy üzletszerűen avagy non-profit alapon történik-e, illetve hogy valamely jogi személy avagy társadalmi szervezet érdekében történik-e a közzététel. A politikai párt honlapja médiaoldalnak tekinthető, akkor is, ha nem profitszerzési céllal történik.
A definíció a fentiek alapján a többszöri próbálkozás eredményeképpen sem tökéletes. Talán nem lenne túlságosan kazuisztikus az a szabályozási technika, ha a tervezet egyszerűen nevesítené a blogot, mint kivételt, tekintettel arra, hogy ez a műfaj mára közismertté és elterjedtté vált. Ennek természetesen csak akkor van alapja, ha a tervezet alkotói valóban nem szándékoznak a blogot az ajánlás hatálya alá vonni. Mint láttuk, a definícióból nem sikerült ezt a következtetést meggyőzően levonni, viszont egy kerülőúton mégis csak erre a következtetésre jutunk. Az Európa Tanács fentebb említett Internetes kommunikációszabadságról szóló nyilatkozata szerint a tagállamoknak tiszteletben kell tartaniuk az anonimitást, és csak a bűnüldözés érdekében szabad korlátozni azt. Ebből az következik, hogy nem várható el, hogy a magánszemély közzétevő önként nyíltan azonosítsa magát az internetes megjelenés alkalmával. Tehát a blogok anonim módon is működhetnek. Mivel pedig az ajánlás megköveteli a médiumoktól, hogy közzétegyék a felelős személy nevét és elérhetőségét, a
- 212/213 -
blogok nyilván nem tartozhatnak ebbe a kategóriába. A bűnüldözés érdekében, amennyiben egy blog szerzője bűncselekményt valósít meg (például a szerzői jogokat sértő tartalmat tesz közzé), a hatóság kérheti az internetszolgáltatótól, hogy fedje fel a közzétevő személyazonosságát. Ilyen alapos gyanú hiányában azonban köteles tiszteletben tartani a tartalomszolgáltató anonimitását.
A tervezet egyik súlyos hendikepje, hogy nem tesz kivételt a közszereplőkkel. Holott az Európa Tanács Bíróságának nagy hatású gyakorlata által honosodott meg Európa összes országában az az elv, hogy közszereplőkkel kapcsolatban tágabbak a véleménynyilvánítási szabadság határai, mint magánszemélyekkel szemben. Ennek egyik oka, hogy ők könnyebben juthatnak olyan csatornához, amely közzéteszi mondandójukat. Ebből az következik, hogy nem szorulnak rá arra, hogy jogszabály, vagy akár csak önszabályozási kódex kötelezze a médiumokat arra, hogy reakciójukat közzétegyék, hiszen hatalmuknál, ismertségüknél fogva erre amúgy is jó esélyük van. Ilyen kivétel hiányában félő, hogy - legalábbis egyes országokban - a tervezet a politikai csatározások legfőbb hivatkozási pontjává válik.
A tervezet másik aggasztó eleme a fentebb említett igény a teljességre: preambuluma szerint a közönségnek joga van a teljes informálódáshoz, és a helyreigazítás kötelezettségét nem csak a téves, hanem a pontatlan, hiányos információ is megalapozza. Bár az érintettség követelménye némileg javít ezen a helyzeten, hiszen ennek hiányában bármilyen történelmi, tudományos, politikai kérdésben bárki kérhetett volna kiegészítést, még így is lehetetlen elvárni a sajtótól, hogy minden részletre kiterjedően számoljon be mindenről. A szerkesztő szabadságának körébe tartozik annak eldöntése, hogy milyen mélységig tárgyal egy kérdést. Természetesen amennyiben az elhallgatás egyoldalú, akkor megvalósul a félretájékoztatás, de ezt szűkebben is körül lehetett volna írni, például a tények megtévesztő csoportosítására utalva. A jelen körülmények között sajnos bármely érintett igényt tarthat arra, hogy még egyszer ugyanakkora terjedelemben kiegészítsék a vele kapcsolatos történeteket. Ez több annál, mint amire félretájékoztatás esetén a jogaiban megsértett (és nem csak "érintett") félnek hagyományosan joga van.
A felsorolt problémák különösen a közszereplők számára nyújtanak visszaélési lehetőséget. A két hiányosság együttes hatása lehetővé teszi, hogy egy politikus bármely vele kapcsolatos megjegyzés esetén igényt formáljon saját állításának megjelentetésére, mondván, hogy az információ nem volt "teljes". Ezt a problémát az Európa Tanács bizottsága annak ellenére nem korrigálta, hogy több szakértő mellett a bolgár kormány, és
- 213/214 -
a Silha Center for the Study of Media Ethics and Law is kifogásolta.[16] A Silha Center arra tesz javaslatot, hogy az ajánlás egyáltalán ne jöjjön létre, és többek között végső érvként említi a közszereplők másként kezelésének hiányát.
Az Európa Tanács ajánlása tényező lehet az internet-tartalommal kapcsolatos szabályok kialakulásában, azzal együtt, hogy negatív és pozitív vonásokkal egyaránt rendelkezik. Egyrészt már tervezet mivoltában is mintát adhat a nemzeti szabályok módosítására. Ez veszélyes példa is lehet, mert egyes nemzeti kormányok beleeshetnek abba a hibába, hogy átgondolatlanul, garanciák nélkül teszik kötelezővé a helyreigazítást. Ugyanakkor pozitív példát mutat a munkafolyamat maga. Az alkotói folyamat az interneten folyamatosan követhető módon, a nyilvánosság színe előtt zajlik. A tervezet weboldalán az Európa Tanács - elöljárva a jó példával - több, a válaszjog ötletét elítélő, az Európa Tanácsot súlyos kritikákkal illető weboldalakra mutató linket is elhelyezett. Ezek elsősorban amerikai kutatók oldalai voltak, és kifejezett kétségbeesést tükröztek, azt mutatva, hogy a véleménynyilvánítási szabadság hazájának jogászai teljes értetlenséggel szemlélik a durva beavatkozást az internet szabadságába. Ugyanakkor az Európa Tanács felhívásokat tett közzé, véleményeket kérve a munkaverziókkal kapcsolatosan, és e véleményeket ugyancsak közzétette weboldalán.[17] A munkafolyamat követendő példa lehet bármely intézkedés bevezetésének előkészítő munkálatai számára, amelyek a társadalom működését vagy az emberek életét érintik.
Összességében elmondható a helyreigazítás intézményéről, hogy adekvát mechanizmusnak tűnik az internet esetében, mert e technológia tökéletesen alkalmas annak megvalósítására, hogy valamely nézetre, annak elnémítása helyett, még több nézet adja meg a választ.[18] Csakhogy nincs tisztázva, hogy ez vajon a további jogi retorziók helyett vagy mellett valósulna meg. Tekintettel arra, hogy az európai uniós irányelv már rendelkezik a nem-tetsző anyagok masszív eltávolításáról, félő, hogy a két jogelv kizárja egymást. Hiszen, ha egy olyan tartalomszolgáltató, aki egyben internet-
- 214/215 -
szolgáltató is, tájékoztatást kap a sértő tartalom létezéséről, akkor köteles azt eltávolítani - és ugyanakkor a választ is közzétenni? A kettő együtt a cenzúrának soha nem látott hatékonyságát valósítaná meg. Remélhetőleg ilyen formában egyik sem valósul majd meg. Véleményem szerint a válaszadás jogának kötelezővé tétele helyett a válaszadás kultúrájának meghonosodása lenne ideális az internet esetében. Ahogyan az Európa Tanács sem röstellte a vele szemben kritikus oldalakhoz vezető linkeket közzétenni honlapján, így minden magára valamit is adó orgánum hasonlóképpen járhatna el. Véleményem szerint nem utópisztikus e divat beköszöntése, hiszen az email-en folyó és a társalgóbeli kommunikációnak is kialakultak illemszabályai. Természetesen minden közösségben vannak normaszegők, ezen azonban a restriktív jogszabály sem változtatna: éppen ezek igyekeznének minden eszközzel kibújni a jog hatalma alól is. Álláspontom szerint ezért a helyreigazítás kérdése periférikus. Már csak azért is az, mert a magyar jogrendben a polgári jog személyiségi jogokat védő hatályos szabályai kielégítően rendezik ezt a kérdést: a jogaiban megsértett személy elégtétel adását követelheti. A homályos megfogalmazású, "jogaiban érintett" személy számára mások véleménynyilvánítási szabadságába történő beavatkozást lehetővé tevő eszköz biztosítása pedig alkotmányosan kifejezetten kifogásolható lenne.
* * *
by Judit Bayer
The main theme of the study is to what extent the internet challenges our existing legal definitions, particularly in the field of defamation. How words like "publish" or "newspaper" are applied in an online environment, where any contribution is by default publicly accessible? These are decisive terms in establishing civil, or in some cases, criminal liability. The writing explores in what way the structure of the world wide web offers a new attitude to the treatment of some problems, such as defamation. It analyses the discrepancy between defamation in general and the special procedure of rectification, finding, that the main difference is only in the speed of
- 215/216 -
the process. It also compares removal of content as a legal consequence of ordinary defamation with the notice-and-takedown procedure and gives advices on how-with minor changes-the effective legal environment could be updated to satisfy the new-fangled demand. It delineates the Draft Recommendation of the Council of Europe on the right of reply, in various stages of the drafting process, by analysing the terms and expressions it uses. The author demonstrates that the right of reply is inherently given in the online environment, because of its interactive nature. Providing space to the disserting opinions there vill be hopefully an ethical rule of the Net. Legal obligation to do this, however, is preferable only if it substituted other sanctions.■
- 216 -
JEGYZETEK
[1] BURNSTEIN, M.: A global network in a compartmentalised legal environment. In: Which Court Decides, Which Law Applies? (Ed.: Boele-Woelki, K.-Kessedjian, C.). Kluwer Law International, The Hague-London-Boston, 1998. 27.
[2] EMERSON, Th. I.: Toward a General Theory of the First Amendment. Vintage Books, Toronto, 1966. (1963), 7.
[3] Ld. még: BAYER J.: Hol a határ? Élet és Irodalom, 48. évf. (2004) 7. szám.
[4] Vö. COHEN, S.: Folk devils and moral panics: the creation of the Mods and Rockers. London, Routledge, 2002.
[5] SZENTKUTI D.: Az interneten továbbított jogellenes tartalomért való büntetőjogi felelősség egyes kérdései. In: E-Akták. Tanulmányok az internetjog világából (szerk.: Kiss D.). Bibó István Szakkollégium Internetjogi Kutatócsoport, Budapest, 2003. 342.
[6] Btk. 213. §.
[7] Ld. bővebben: ROZGONYI K.: A hálózati médiumok szabályozásának néhány lehetséges szempontja. In: Médiakönyv. Enamiké, Budapest, 2003. 645-646. Rozgonyi szerint szükséges lenne az internetes újságokat az időszaki lap fogalma alá vonni.
[8] BAYER J.: A személyiségi jogsértések kontra szólásszabadság a neten: eltávolítás, vagy válaszadás? Médiakutató, 2003.
[9] ÁDÁM A.: A tömegközlés alkotmányi szabadsága. Acta Humana, No. 30. (1998) 12.
[10] AKDENIZ, Y.-ROGERS H.: Defamation on the Internet. In: The Internet, law and society. (eds.: Akdeniz, Y.-Walker, C.-Wall, D.). Longman, Pearson Education Limited, 2000. 314.
[11] A továbbiakban az Európa Tanács által alkalmazott válaszjog (right of reply) helyett a helyreigazítás kifejezését használom, mert kizárólag tényekre adható reakciókról van szó.
[12] Ld. még BAYER J.: A számítástechnikai bűnözés elleni küzdelem nemzetközi dimenziói. Belügyi Szemle, 2003. ősz.
[13] Declaration on freedom of communication on the Internet (Strasbourg, 28.05.2003) (Principle 3.). https://wcm.coe.int/ViewDoc.jsp?id=37031&Lang=en
[14] Report on the evaluation report from the Commission to the Council and the European Parliament on the application of the Council Recommendation of 24 September 1998 concerning the protection of minors and human dignity http://www2.europarl.eu.int - http://www.europarl.eu.int/meetdocs/committees/juri/20011218/455524en.pdf
[15] Compilation of comments on the draft Recommendation on the right of reply in the new media environment. MM-S-OD(2003)011 rev. 2004.01.21. Strasbourg http://www.coe.int/T/E/human_rights/media/7_Links/MM-S-OD(2003)011rev%20E%20Right%20of%20reply.asp#P1309_157242
[16] Ld.: http://www.silha.umn.edu/
[17] Compilation of Comments... i. m.
[18] Ezt javasolja Ádám Antal is, aki úgy véli: "demokratikus társadalmi viszonyok között néhány kivételtől eltekintve nem a korlátozások alkalmazásával, hanem a demokratikus véleménycsere késztető erejével kell diffamálni és elszigetelni azokat a véleménynyilvánításokat, amelyek az emberi méltóság vagy a különböző közösségek megsértésére irányulnak". Ld. ÁDÁM: i. m. 13.
Lábjegyzetek:
[1] Bayer Judit, Főiskolai docens, Zsigmond Király Főiskola, Budapest, E-mail: judit@bayer.hu; juditbayer@yahoo.com
Visszaugrás
