1648-ban, hatvan év uralkodás után elhunyt Dánia történelmének talán leghíresebb uralkodója, IV. Keresztély,[1] akinek országlását végigkísérte (a rigsradon keresztül az államra döntő befolyással rendelkező) tanácsarisztokráciával fennálló konfliktus. A király és a tanács közötti korábban zökkenőmentes együttműködés megszűnése felborította a dán rendi államot 1536 óta jellemző hatalmi egyensúlyt. Az 1534-36. évi polgárháborús válságot követően a dán (-norvég) rendi monarchia stabilitása ugyanis azzal állt helyre, hogy a győztes uralkodó, a protestáns III. Keresztély megerősítette a polgárháborúban őt támogató főnemesek előjogait.
A katolikus püspökök kizárása után immár megkérdőjelezhetetlenül királyhű rigsrád a király kérésére beleegyezett abba, hogy utódját még az ő életében (vivente rege) megválassza, ezzel feladva az interregnum idején, azaz az új király megválasztásáig a testületet megillető államfő-helyettesítő jogkört.[2] E joglemondásért cserébe III. Keresztély 1536. évi hitlevelében (handfiestning) vállalta, hogy az ország főméltóságait maga mellé veszi a kormányzásban és helyet biztosít számukra a tanácsban.[3] Mivel a régi szokás szerint a királynak a rigsrad tagjait az arisztokrácia legfelsőbb köreiből kellett kineveznie, a főnemesség ezzel megszerezte magának a legfontosabb országos politikai tisztségeket.[4]
- 145/146 -
A tanács emellett továbbra is gyakorolta minden korábbi hatáskörét (az interregnum esetére vonatkozó kormányzati jogkör kivételével), azaz a királyválasztást és a választási kondíciók meghatározását, az uralkodó kiskorúsága idejére a gyámkormányzat megszervezését, a törvényhozásba, az adók kivetésébe, valamint a hadüzenetbe való beleegyezés jogát.[5] Az egyetlen terület a diplomácia volt, ahol a király önállóságot élvezett, azonban tudjuk, hogy a történelem ezen időszakában ez a hadügyekben való önálló döntéshozatal lehetősége nélkül vajmi keveset ért.
IV. Keresztély már az 1611-13. évi kalmari háború kapcsán összetűzésbe került az országtanáccsal, mert a tanácsurak vonakodtak megadni a hozzájárulást a hadviseléshez. A király már ekkor azzal fenyegette meg a rigsradot, hogy ha nem támogatja, akkor mint Holstein hercege (azaz a tanácstól, sőt Dániától független birodalmi herceg) fog részt venni a háborúban.[6] Az ekkor még elcsituló ellentét 1624/25 fordulóján ismét fellángolt, amikor a királynak valóra is kellett váltania a fenyegetését. Mivel a tanács az 1625. februári ülésén megtagadta a hozzájárulást a háborúba való belépéshez, IV. Keresztély saját zsoldoshadsereggel vonult hadba.[7]
Mint tudjuk, a király alsó-szászországi hadjárata kudarcba fulladt - az 1626 augusztusában Tilly gróf seregétől a lutteri csatában elszenvedett vereség a tanácsurak vonakodását igazolta.[8] A hadjárat súlyos adósságokba verte a "herceget", aki, mivel tudta, hogy a tanács jószántából nem fogja őt kisegíteni, a zsarolás eszközéhez folyamodott. Megüzente, hogy csak akkor köt békét, ha egymillió birodalmi tallér utólagos támogatást szavaznak meg a hadjárat költségeinek fedezésére.[9] A rigsrád kénytelen volt engedni a zsarolásnak. Ezzel az uralkodó és a tanács kapcsolata a végletekig megromlott.[10]
A király már 1627-ben arra kényszerült, hogy a tanács követelésének engedve általános rendi gyűlést (stcendermodét) hívjon össze Koppenhágába,[11] ami persze az
- 146/147 -
elitizmussal, a központi hatalomból kizárt alsóbb (adófizető) rétegektől való elidegenedéssel vádolt rigsrad gyengülését is mutatta, amely e kezdeményezéssel próbált szélesebb társadalmi támogatottságot szerezni magának.[12] A tanácsurak e törekvése ekkor még sikerrel járt, mint ahogy a rendek az 1643-45. évi svéd-dán háború után is melléjük álltak.[13]
IV. Keresztély ugyanis a harmincéves háború után ismét a régi ellenséggel, Svédországgal került szembe. A rivális északi állam hadserege azonban ekkor már erősebb volt, mint valaha: az 1632-ben a lützeni csatában elesett II. Gusztáv Adolf a korabeli Európa talán legjobban szervezett, legütőképesebb hadseregét hagyta örökül, melyet olyan kiváló tábornokok vezettek, mint Lennart Torstensson. A svédek 1643-ban hadüzenet nélkül támadtak rá Dániára és mértek rá súlyos vereséget.[14] Az 1645. évi brömsebrói békében Dánia - Halland tartományának átengedésével - elveszítette az 0resund feletti kizárólagos ellenőrzést, ráadásul a svéd hajókat köteles volt mentesíteni a fő királyi bevételi forrást jelentő Sund-vám megfizetésének kötelezettsége alól.[15]
IV. Keresztély 1648 februárjában bekövetkezett halálakor a rigsrad erősebb volt, mint valaha. 1647-ben meghalt a király életében megválasztott utód, Keresztély koronaherceg, így a tanácsurak akár még azt is megtehették volna, hogy saját kezükbe veszi az ország irányítását, esetleg teljesen új uralkodót választanak. Ennél azonban sokkal ravaszabb (és az alkotmányt sem sértő) megoldáshoz folyamodtak: úgy döntöttek, hogy királlyá választják IV. Keresztély ifjabbik fiát, Frigyes herceget, azonban trónra lépését minden korábbinál szigorúbb feltételekhez kötik.
A III. Frigyessel 1648-ben aláíratott hitlevélben megerősítették a nemesség privilégiumait, külön nevesítve az adómentességet, valamint az állami hivatalok betöltésére vonatkozó kizárólagos jogot is,[16] ismét kimondták továbbá, hogy a király halála esetén, utódja megválasztásáig a tanácsra száll az államfői hatalom.[17] A
- 147/148 -
rigsrad még azt megtiltotta, hogy Frigyes a tanácsurak beleegyezése nélkül elhagyja az ország területét.[18]
Az 1648. novemberi koronázásakor már élete 40. évében járó III. Frigyes tehát igen megalázó körülmények között lépett trónra. A királyi hatalom tekintélyének visszaszerzésére ekkor még nem is gondolhatott, Dánia megtépázott büszkeségét viszont helyre szerette volna állítani. Ehhez hamarosan a tanácsurak beleegyezését is sikerült megszereznie: 1657-ben, amikor a svédek épp a lengyelekkel viaskodtak, elérkezettnek látszott az idő a revánsra.
Dánia azonban sem gazdasági, sem katonai értelemben nem volt felkészülve a háborúra. X. Károly Gusztáv svéd király egy nem várt gyors manőverrel elfoglalta az egész Jylland-félszigetet, 1657/58 telén pedig egy 12 ezer fős sereg élén átkelt a befagyott Storebaelt jegén és meg sem állt egészen Koppenhágáig.[19] A dánoknak Sjaelland szigetén semmilyen védelmük nem volt, mivel egyáltalán nem számítottak ilyen vakmerő akcióra.
III. Frigyes Koppenhága, így az egész ország elvesztésétől való félelmében 1658. március 7-én aláírta a roskildei "pánikbékét",[20] amivel a birodalom a korábbi területének és lakosságának mintegy harmadát veszítette el.[21] Svédországé lett a teljes mai dél-svédországi partvidék, azaz Halland mellett Blekinge, Bohuslan, valamint Dánia leggazdagabb (és a történeti hagyomány szerint "legősibb") tartománya, Skáne is. A partvidéki területek elvesztésével ráadásul az Oresund nemzetközi vízi úttá vált,[22] nem maradt egyetlen olyan szakasza sem, amelynek mindkét partja dán fennhatóság alatt állt volna.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
