Ezen összefoglaló célja az Európai Unió Bírósága által 2017-ben lezárt magyar ügyek bemutatása, azok ténybeli és jogi hátterének, a felmerült jogi problémának, valamint a Bíróság döntésének tömör ismertetésével. Az anyag 16 ítéletet, illetve végzést dolgoz fel, amelyek közül 15-öt az Európai Bíróság, egyet pedig a Törvényszék hozott. Az Európai Bíróság által eldöntött ügyek túlnyomó többsége előzetes döntéshozatali eljárás keretében került a luxembourgi bírák elé, és a leggyakrabban érintett jogterület ezúttal is az adózás volt. A 2017-ben az Európai Bíróság olyan nagy horderejű kérdésekben is ítéletet hozott, mint a menedékkérők kvóták szerinti elosztása, a távszerencsejátékok magyarországi engedélyezése, vagy a magyar hatóságok bírságolási gyakorlata.
Az összefoglaló nem tartalmazza azokat az ügyeket, amelyekben a keresetet vagy az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a döntéshozatal előtt visszavonták, amelyeket a Törvényszék nyilvánvalóan elfogadhatatlannak minősített, amelyek tárgya még a jogot ismerő nagyközönség nagy része számára is túl specifikus (pl. egyes védjegyügyek), valamint a közszolgálati jogvitákat.
A könnyebb áttekinthetőség kedvéért az ügyek témakör szerint besorolva kerülnek ismertetésre.
Adózás
A Bíróságnak a C-28/16. sz. MVM ügyben hozott végzése
A holdingtársaság az ellenőrzött társaságok javára ingyenesen végzett menedzsment-tevékenységével összefüggésben megfizetett áfa tekintetében nem érvényesíthet adólevonási jogot
Az MVM vállalatcsoport anyavállalata a jelen ügyben vizsgált időszakban ún. aktív holding társaságként működött, azaz a tevékenysége nem korlátozódott a leányvállalatok által termelt osztalék begyűjtésére, hanem az ellenőrzött társaságok egyes ügyeinek vitelében tevőleges szerepet vállalt, aminek keretében jogi, üzleti és reklámszolgáltatásokat vett igénybe. Az anyavállalat az aktív holding társaságként végzett menedzsment-tevékenysége alapján azonban nem bocsátott ki számlákat az ellenőrzött társaságok felé, azaz a kérdéses tevékenységet gyakorlatilag ingyenesen végezte.
Az anyavállalat az említett szolgáltatások igénybevételével összefüggésben megfizetett áfát levonta az egyéb tevékenységeiből származó bevételeit terhelő adóból, ami miatt jogvitába került a Nemzeti Adó- és Vámhivatallal (NAV), amely szerint az adólevonásra csak akkor kerülhetett volna sor, ha e szolgáltatások ellenértékét továbbszámlázta volna a leányvállalatok részére, ami a jelen esetben nem történt meg. A NAV ezért megállapította, hogy az adólevonási jog gyakorlására jogszabálysértően került sor.
A jogvitából bírósági per lett, és az ügyet vizsgáló Kúria azt kérdezte a Bíróságtól, hogy a jelen esetben az uniós héa irányelv[1] (a héa magyar jogi megfelelője az áfa) értelmében az anyavállalat levonhatja-e az általa igénybe vett azon szolgáltatásokhoz kapcsolódó áfát, amelyek közvetlenül kötődnek egyes leányvállalatok áfa köteles gazdasági tevékenységéhez, illetve amelyek a vállalatcsoport egészének érdekét szolgálják, de amelyeket nem hárított át a leányvállalatokra.
Miután a Kúria által feltett kérdésre adandó válasz egyértelműen levezethető volt a Bíróság ítélkezési gyakorlatából, ezért az uniós bírói fórum úgy döntött, hogy ítélet helyett indokolt végzéssel zárja le az ügyet.
2017. január 12-én kelt végzésében a Bíróság emlékeztetett arra, hogy valamely tevékenység főszabályként akkor minősül az e tevékenység végzéséhez szükséges áruk és szolgáltatások beszerzése után előzetesen felszámított héa levonására jogosító "gazdasági tevékenységnek", ha tartós jellegű, és azt a gyakorlója ellenérték fejében végzi. Márpedig a jelen ügyben az MVM semmilyen díjazásban nem részesült a leányvállalatai részéről a csoport tevékenységeinek központi menedzseléséért, amely tevékenységet ezért - kapott ellenérték hiányában - nem lehet a héa hatálya alá tartozó "gazdasági tevékenységnek" tekinteni.
Következésképpen a Bíróság megállapította, hogy az MVM nem élhet adólevonási joggal a jelen ügyben érintett szolgáltatások nyújtásával összefüggésben megfizetett héa tekintetében.
A Bíróságnak a C-564/15. sz. Farkas-ügyben hozott ítélete
Az Európai Bíróság több ponton is az uniós joggal ellentétesnek találta a fordított adózásra (áfa) vonatkozó magyar szabályozást és adóhatósági gyakorlatot
Egy magánszemély végrehajtói kényszereladás keretében egy mobilhangárt vásárolt egy fizetésképtelen cégtől, amely az egyenes adózás szabályai szerint állított
- 1/2 -
ki az ügyletről számlát, azaz a vevő az áfával megnövelt vételárat fizette meg, az így beszedett áfát az eladó megfizette az adóhatóságnak, a vevő pedig ezután gyakorolta az áfa-levonási jogát.
A NAV később megállapította, hogy a megkötött ügylet olyan ingatlanügyletnek minősül, amelyre az uniós héa irányelv alapján a fordított adózás szabályait kellett volna alkalmazni, azaz az áfát az adóhatóság részére közvetlenül a vevőnek kellett volna megfizetni. Noha a költségvetést a hiba miatt adóbevétel-kiesés nem érte, hiszen az eladó megfizette az adóhatóság számára az ügyletet terhelő áfát, a szabálytalanság okán a vevőt megfosztották az adólevonás lehetőségétől, illetve a kérdéses áfa-összeg felének megfelelő nagyságú adóbírsággal sújtották.
Az ügy a Kecskeméti Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság elé került, amely azt kérdezte az Európai Bíróságtól, hogy a jelen helyzetben, amikor a költségvetést bevételkiesés nem érte, megtagadható-e a vevőtől az áfa-levonáshoz való jog gyakorlása, illetve arányos-e vele szemben az adókülönbözet felének megfelelő adóbírság alkalmazása.
2017. április 26-án kelt ítéletében a Bíróság mindenekelőtt megállapította, hogy a végrehajtó által kényszereladási eljárás keretében történő értékesítésre akkor alkalmazhatóak a fordított adózás szabályai, ha az értékesítés tárgya ingatlanvagyon. Ezzel kapcsolatban a Bíróság kimondta, hogy a magyar áfatörvény azon rendelkezése, amely a jelen ügyhöz hasonló esetekben kiterjeszti a fordított adózás alkalmazási területét az ingóságok értékesítésére is, összeegyeztethetetlen az irányelvvel.
Ezt követően a Bíróság úgy találta, hogy nem ellentétes az irányelvvel a magyar adóhatóság azon gyakorlata, amelynek alapján a fordított adózás hatálya alá tartozó ügylet beszerzője annak ellenére nem élhet az értékesítőnek tévesen megfizetett adó levonására vonatkozó jogával, hogy az értékesítő ténylegesen befizette ezen adót az államkincstárba. E tekintetben a Bíróság hangsúlyozta, hogy a levonási jog gyakorlása kizárólag az irányelv alapján megfizetendő adóra korlátozódik. A jelen ügyben viszont az értékesítőnek nem kellett a beszerző által számára átutalt áfát az adóhatóság részére megfizetnie.
A Bíróság azonban megállapította, hogy amennyiben a tévesen megfizetett adónak az értékesítő által a beszerzőnek való visszatérítése lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé válik (például az értékesítő fizetésképtelensége miatt), úgy az uniós jog megköveteli, hogy a beszerző közvetlenül az adóhatóságtól kérhesse a visszatérítést.
Hasonlóképpen, az uniós jog részét képező arányosság elvével ellentétes az, hogy a nemzeti adóhatóság a jelen ügy körülményei között a fizetendő adó 50%-át kitevő adóbírságot szab ki, miközben nem esett el adóbevételtől, és nem merül fel adócsalásra utaló körülmény sem.
A Bíróságnak a C-254/16. sz. Glencore Agriculture Hungary ügyben hozott ítélete
Az áfa visszatérítésére vonatkozó magyar szabályoknak az elhúzódó adóellenőrzésekkel összefüggő késedelmi kamat megfizetésére vonatkozó rendelkezései nincsenek összhangban az uniós joggal
A gabonakereskedelemmel foglalkozó Glencore Agriculture Hungary Kft. az áfa bevallásában megközelítőleg 4,5 milliárd forint adókülönbözet visszatérítését kérte a NAV-tól, amely a kérelem teljesítése előtt ellenőrzést folytatott le a vállalkozásnál. Ezen ellenőrzés során a NAV a céget iratátadási kötelezettség megsértése miatt többször is mulasztási bírsággal sújtotta.
Az ellenőrzés évekig elhúzódott, és ezalatt a cég nem jutott hozzá a neki visszajáró pénzösszeghez, ami miatt az NAV-tól késedelmi kamat megfizetését követelte. A NAV azonban megtagadta a kamat megfizetését arra hivatkozva, hogy az iratátadási kötelezettségének megsértésével a vállalkozás maga is hozzájárult az adóvisszatérítés teljesítésének elhúzódásához.
A cég és a NAV jogvitájában eljáró Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a maga részéről megállapította, hogy az ellenőrzés nem elsősorban a cég magatartása miatt húzódott el. E bíróság azt kérdezte az Európai Bíróságtól, hogy az uniós héa irányelvvel összhangban van-e a magyar jog azon rendelkezése, amely kártalanítás nélkül, az adóellenőrzési eljárás végéig elrendeli az adóalanynak visszajáró áfa visszatérítésének felfüggesztését abban az esetben, ha az adóalannyal szemben ezen eljárás folyamán mulasztási bírságot szabnak ki.
2017. július 6-án meghozott ítéletében a Bíróság mindenekelőtt emlékeztetett arra, hogy a héa-különbözet visszatérítésének valamely tagállam által bevezetett szabályai nem sérthetik az adósemlegesség elvét azzal, hogy az adóalanyt kötelezik ezen adóteher részben vagy egészben történő viselésére. Közelebbről e szabályoknak lehetővé kell tenniük az adóalany számára, hogy megfelelő feltételek mellett az e héa-különbözetből származó teljes követelését visszakapja, ami magában foglalja, hogy a visszatérítésnek észszerű határidőn belül kell megtörténnie, és a visszatérítés elfogadott módja semmiképpen nem jelenthet az adóalany számára pénzügyi kockázatot.
A Bíróság szerint ugyanakkor e határidő főszabály szerint meghosszabbítható adóellenőrzés lefolytatása céljából, feltéve hogy e meghosszabbított határidő nem minősül észszerűtlennek, és e hosszabbítás nem haladja meg azt a mértéket, amely az adóellenőrzési eljárás lefolytatásához szükséges. Abban az esetben azonban, ha a héa-különbözet adóalany számára történő visszatérítése észszerű határidőn túl történik, a közös héarendszer semlegességének elve megköveteli, hogy az adóalany terhére a szóban forgó összegek rendelkezésre nem állása okán így keletkezett pénzügyi veszteség késedelmi kamat fizetésével ellentételezésre kerüljön.
Azzal a körülménnyel kapcsolatban, hogy a jelen ügyben érintett céget az adóellenőrzési eljárás során elkövetett mulasztások miatt többször is bírsággal sújtot-
- 2/3 -
ták, a Bíróság megállapította, hogy nem fogadható el olyan helyzet, amelyben valamely adóalany, aki azzal, hogy megtagadta az adóhatósággal való együttműködést, és ily módon akadályozta az ellenőrzési eljárás lefolytatását, a héa-különbözet visszatérítésének késedelmét idézte elő, e késedelem miatt késedelmi kamatok fizetését követelhesse.
A Bíróság azonban ezzel összefüggésben kimondta, hogy nem tekinthető az adósemlegesség elvéből következő követelményekkel összeegyeztethetőnek a jelen ügyben vizsgálat alá vont azon magyar jogi szabályozás, amelynek alapján azon kizárólagos körülmény, hogy az adóalanyra mulasztása miatt bírságot szabtak ki az esetében lefolytatott adóellenőrzés során, lehetővé teszi az adóhatóság számára, hogy ezen ellenőrzés időtartamát az említett mulasztással nem indokolt ideig meghosszabbítsa anélkül, hogy köteles lenne a részére késedelmi kamatokat fizetni.
A Bíróság e tekintetben pontosította, hogy annak meghatározása érdekében, hogy járnak-e késedelmi kamatok, és adott esetben mely időponttól áll fenn az e kamatok fizetésére való jogosultság, értékelni kell, hogy az adóellenőrzési eljárás időtartamának mely része tudható be az adóalany magatartásának.
A Bíróság mindezek alapján úgy ítélte meg, hogy a jelen ügyben vizsgálat alá vont magyar jogi szabályozás nincs összhangban az uniós héa irányelvvel.
A Bíróságnak a C-404/16. sz. Lombard Ingatlan Lízing Zrt. ügyben hozott ítélete
A lízingszerződés felmondása esetén az eredeti teljes futamidőszakra számított lízingdíj áfa-vonzatát a tényleges futamidőszak függvényében arányosítani kell
A Lombard Ingatlan Lízing Zrt. 2006 és 2008 között ingatlanokat adott lízingbe más cégeknek, aminek keretében az ügylet futamideje során számára fizetendő teljes lízingdíjat az ingatlanoknak a lízingbevevők részére történő átadásakor leszámlázta, annak áfa-vonzatát pedig az adóhatóság számára megfizette. A lízingcég később egyes partnerei szerződését a lízingdíj nemfizetése miatt felmondta, az ingatlanokat tőlük visszavette, a kérdéses ügyeletek tekintetében pedig a már befizetett áfát úgy próbálta meg magának jóváírni, hogy kizárólag azon időszak tekintetében maradjon fenn áfa-fizetési kötelezettsége, amelynek során a lízingbevevő a lízingtárgyat ténylegesen használta és a lízingdíjat megfizette. Álláspontja szerint minderre a magyar áfa-szabályok alapját képező uniós héa irányelv alapján lehetősége van, hiszen e jogszabály valamely ügylet meghiúsulása esetén lehetővé teszi az adóalap csökkentését.
A NAV azonban nem értett egyet a lízingcég érvelésével, mivel szerinte a jelen esetben - amelyre még az áfatörvény 2010. január 1-je előtt hatályban volt rendelkezései alkalmazandók - nem a teljesítés meghiúsulásáról, hanem nemfizetésről van szó, amely tekintetében az irányelv megengedi a tagállamoknak az adóalap csökkentése lehetőségének kizárását. Ezen okokból a NAV a lízingcéget az elvégzett adókorrekció miatt adókülönbözet, adóbírság és késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte.
A Lombard és a NAV jogvitájában eljáró Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság azt kérdezte az Európai Bíróságtól, hogy a lízingszerződésnek a lízingbeadó általi, a lízingbevevő nem teljesítése miatti felmondása egyet jelent-e az ügylet teljesítésének az irányelv szerinti meghiúsulásával. A magyar bíróság a teljesítés meghiúsulása és a nemfizetés fogalmának pontos elhatárolását is kérte a luxembourgi bíráktól, mivel a vita tárgyát képező ügyletek teljesítése éppen a szerződéses partnerek nemfizetése miatt hiúsult meg.
2017. október 12-i ítéletében a Bíróság mindenekelőtt emlékeztetett arra, hogy a teljesítés meghiúsulásával ellentétben a vételár meg nem fizetésének esete - amikor a tagállamok az irányelv alapján megtilthatják az adóalap csökkentését - nem helyezi vissza a feleket az eredeti helyzetükbe. Ha a vételár teljes vagy részleges meg nem fizetésére a teljesítés meghiúsulása vagy a szerződéstől való elállás nélkül került sor, a vevő továbbra is köteles megfizetni a megállapodás szerinti árat, az eladónak pedig, bár már nem tulajdonosa a terméknek, főszabály szerint továbbra is fennáll a követelése, amelyre bíróság előtt hivatkozhat.
Ezzel szemben az irányelvnek a teljesítés meghiúsulását érintő rendelkezései olyan helyzetekre hivatkoznak, amelyekben vagy visszaható hatályú a szerződés megszűnése, vagy pedig a csak a jövőre vonatkozó felmondás következtében az adós tartozásának kiegyenlítésére irányuló kötelezettsége teljesen megszűnik, illetve egy véglegesen meghatározott összegben kerül megállapításra.
Márpedig a Bíróság megállapította, hogy a jelen ügyben az egyik szerződő fél felmondással véglegesen megszüntette a lízingszerződést. Ez annyit jelent, hogy a lízingbeadó a lízingelt tárgyakat visszavette a lízingbevevőtől, akitől így már nem követelhette további lízingdíj megfizetését, a lízingbevevő pedig nem szerezte meg e tárgyak tulajdonjogát.
Mindezekre figyelemmel a Bíróság kimondta, hogy a mostani ügyben vizsgált helyzet - amelyben az egyik szerződő fél által eredetileg fizetendő ellenérték véglegesen csökken - az irányelv értelmében nem nemfizetésnek, hanem a teljesítés meghiúsulásának minősül, amelynél az uniós jogszabály alapján az adóalapot csökkenteni kell.
A Bíróságnak a C-65/16. sz. Istanbul Lojistik ügyben hozott ítélete
A magyar gépjárműadó nem összeegyeztethető az EGK-Törökország társulási megállapodással
Az Istanbul Lojistik török társaság, amely közúti árufuvarozást végez Törökországból az Európai Unióba. 2015. március 30án a NAV megállapította, hogy az egyik, e társaság által üzemeltett, Törökországból Németországba textilárut fuvarozó tehergépjármű után nem fizették meg a gépjárműadót.
Ezt követően a NAV a szóban forgó 60 000 forint összegű adó megfizetésére kötelezte az Istanbul Lojisti-
- 3/4 -
kot, továbbá 600 000 forint összegű adó- és közigazgatási bírságot vetett ki e társasággal szemben. Az Istanbul Lojistik ezután keresetet indított a Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság előtt a NAV határozataival szemben. A török cég többek között arra hivatkozott, hogy a szóban forgó adó vámmal azonos hatású díjnak minősül, amelynek az EU és Törökország közötti árukereskedelem tekintetében való kivetését tiltja az EK-Törökország Társulási Tanács által hozott, a vámunió zárószakaszának bevezetéséről szóló EGK-Törökország társulási megállapodás rendelkezéseinek végrehajtásáról szóló 1/95 határozat.
A magyar bíróság arra a kérdésre várt választ az Európai Bíróságtól, hogy a vitatott adó összeegyeztethető-e a fent említett határozattal.
2017. október 19-én kihirdetett ítéletében a Bíróság először is emlékeztetett arra, hogy e határozat értelmében megszűnnek az Unió és a Török Köztársaság közötti behozatali vagy kiviteli vámok és azzal azonos hatású díjak. A Bíróság e tekintetben pontosította, hogy e határozat szabályait a Bíróság által az EUM-Szerződés áruk szabad mozgására vonatkozó rendelkezései vonatkozásában kialakított ítélkezési gyakorlatnak megfelelően kell értelmezni.
Így a Bíróság hangsúlyozta, hogy vámmal azonos hatású adónak minősül minden olyan pénzügyi teher, amelyet egyoldalúan vetnek ki, bármi legyen is az elnevezése, alkalmazásának módja és összege, valamint amely a határ átlépésének tényéből eredően sújtja az árukat, amennyiben az nem minősül a szó szoros értelmében vett vámnak.
Ezt követően a Bíróság megjegyezte, hogy az olyan adó, amelynek vonatkozásában az adóztatandó tényállást az árufuvarozás képezi, és amelyet nem magára a termékre, hanem a termékkel kapcsolatos szükségszerű tevékenységekre vetnek ki, szintén az áruk szabad mozgásának elvéből eredő követelmények hatálya alá tartozhat. Ezzel összefüggésben a Bíróság megállapította, hogy az adó összege olyan kritériumoktól függ, amelyek többek között az áruk szállítható mennyiségéhez vagy a rendeltetési helyükhöz kapcsolódnak. Következésképpen a Bíróság kimondta, hogy jóllehet a vitatott adót nem magukra a termékekre vetik ki, az a magyar határ átlépésekor a Törökországban nyilvántartásba vett tehergépjárművekkel fuvarozott árukat, nem pedig magát a fuvarozási szolgáltatást terheli.
E körülmények között a Bíróság megállapította, hogy a vitatott adó, amely az árukat kizárólag amiatt terheli, hogy azok átlépték a határt, a Társulási Tanács 1/95 határozatának 4. cikke értelmében vett vámmal azonos hatású díjnak minősül, így ez az utóbbi határozattal nem összeegyeztethető.
Az uniós jogból származó alapszabadságok
A Bíróságnak a C-392/15. sz. Bizottság kontra Magyarország ügyben hozott ítélete
A közjegyzői hivatás gyakorlásának állampolgársági feltételhez kötésével Magyarország megsértette a letelepedés szabadságának elvét
Az uniós jog értelmében a tagállamok - a letelepedés szabadsága elvének alkalmazása alóli kivételként - saját állampolgáraiknak tarthatják fenn azon tevékenységek gyakorlását, amelyek - akár csak időlegesen is - részt vesznek a közhatalom gyakorlásában.
2011 májusában[2] a Bíróság már elmarasztalta Belgiumot, Franciaországot, Luxembourgot, Ausztriát, Németországot és Görögországot a közjegyzői hivatás saját állampolgáraik számára történő fenntartása miatt, miután úgy ítélte meg, hogy e tagállamokban a közjegyzők nem vesznek részt a közhatalom gyakorlásában. Ugyanezen év decemberében Hollandia vonatkozásában is megállapította a Bíróság az uniós jog szabályainak a közjegyzők tekintetében megkövetelt állampolgársági feltétel alkalmazása általi megsértését[3]. 2015 szeptemberében pedig Lettországot marasztalták el az uniós bírák ugyanezen ok miatt[4].
A mostani ügyben Magyarország ellen nyújtott be a Bizottság keresetet az Európai Bírósághoz a közjegyzői hivatás gyakorlásának állampolgársági feltételhez kötése miatt.
2017. február 1-jén meghozott ítéletében a Bíróság megállapította, hogy mivel a Magyarországon működő közjegyzők főtevékenységként különböző szolgáltatások díjazás ellenében történő nyújtását végzik, így rájuk főszabály szerint alkalmazni kell a letelepedés szabadságának az elvét.
Ezt követően a Bíróság megvizsgálta, hogy a magyarországi közjegyzők oly módon vesznek-e részt a közhatalom gyakorlásában, amely a letelepedés szabadsága elvének alkalmazása alóli kivételként lehetővé teszi hazánknak az e hivatáshoz való hozzáférésnek állampolgársági alapon történő korlátozását. Ezzel kapcsolatban a Bíróság emlékeztetett arra, hogy nem zárhatók ki az említett elv alkalmazási köréből különösen azok a tevékenységek, amelyek a közfeladat gyakorlásához képest csupán járulékos vagy előkészítő jellegűek és/vagy amelyek nem tartalmaznak tényleges döntési, korlátozó vagy kényszerítő jogköröket.
A Bíróság ezután áttekintette, hogy a magyar közjegyzők konkrét feladat- és hatáskörei magukban foglalják-e a közhatalom gyakorlását.
E tekintetben a Bíróság megállapította, hogy a magyar közjegyzőknek a fizetési meghagyások kibocsátásával kapcsolatos hatásköre, amely kizárólag a hitelező és az adós egybehangzó akaratán alapul, és az egyetértésük hiányában a követelés tárgyát illetően a bíróság rendelkezik hatáskörrel, nem jelent a közhatalom gyakorlásában való közvetlen részvételt. Ugyanez igaz a közjegyzőknek a fizetési meghagyások végrehajtásának elrendelése terén meglévő jogkörére is.
Hasonlóképpen, a hagyatéki ügyekben ellátott feladatokat illetően a Bíróság kiemelte, hogy a közjegyző
- 4/5 -
csak akkor adhatja át teljes hatállyal a hagyatékot, ha az örökösök között nincs vita, másrészt, vita esetén ideiglenes hatállyal kell átadnia a hagyatékot, mivel a vitában hagyatéki per keretében a bíróság dönt. Tekintettel arra, hogy a közjegyző az örökléssel kapcsolatban rá bízott feladatokat konszenzusos alapon, és - a felek közti vita hiányában - a bíróság hatáskörét nem érintve végzi, e feladatokat önmagukban nem lehet a közhatalom gyakorlásában való közvetlen részvételnek minősíteni.
A magyar jogrendben a közjegyzőkre bízott hitelesítési tevékenységgel kapcsolatban a Bíróság hangsúlyozta, hogy e feladatkör az egyoldalú kötelezettségvállalást tartalmazó okiratok vagy az olyan megállapodások hitelesítését foglalja magában, amelyekben a felek szabadon egyeztek meg. A közjegyző közreműködése tehát a felek előzetes beleegyezését vagy akarategységét feltételezi. Mindez pedig - hasonlóan a közokiratok végrehajthatósága elrendelésével kapcsolatos közjegyzői jogkörökhöz - nem jelent a közhatalom gyakorlásában való közvetlen részvételt.
A közjegyzők olyan egyéb jogköreivel kapcsolatban, mint például a bejegyzett élettársi kapcsolatok megszüntetése, az elveszett, eltulajdonított vagy megsemmisült értékpapírok és okiratok semmissé nyilvánítása, az előzetes bizonyításban vagy az igazságügyi szakértő kirendelésével kapcsolatos eljárásban való közreműködés, a Bíróság megállapította, hogy e tevékenységek sem tekinthetők a közhatalom gyakorlásában való közvetlen részvételnek.
Mivel a magyarországi közjegyzőknek a Bíróság által vizsgált egyik tevékenysége sem jár együtt a közhatalom gyakorlásával, ezért a magyar jog által szabályozott közjegyzői hivatáshoz való hozzáférés tekintetében nem alkalmazható állampolgársági feltétel.
Következésképpen az e hivatás gyakorlására vonatkozóan a magyar jogban előírt állampolgársági feltétel a letelepedés szabadságának elve által tiltott, állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetésnek minősül. Minderre tekintettel a Bíróság kimondta, hogy Magyarország megsértette az Európai Unió működéséről szóló szerződésnek a letelepedés szabadságára vonatkozó rendelkezéseit.
A Bíróságnak a C-49/16. sz. Unibet-ügyben hozott ítélete
A távszerencsejátékok engedélyezésére vonatkozó magyar szabályozás nem összeegyeztethető a szolgáltatásnyújtás szabadságának elvével
A Unibet International máltai társaság, amely többek között távszerencsejáték-szervezéssel foglalkozik, és e célból több tagállam által kiadott szerencsejátékszervezési engedéllyel rendelkezik.
A magyar hatóságok 2014-ben megállapították, hogy a Unibet magyar nyelvű internetes oldalakon szerencsejáték-szolgáltatásokat nyújt, jóllehet nem rendelkezik az e tevékenység gyakorlásához Magyarországon szükséges engedéllyel. E hatóságok ezért egyrészt 2014. június 25-én elrendelték a Unibet internetes oldalainak a Magyarországról történő ideiglenes hozzáférhetetlenné tételét, másrészt pedig 2014. augusztus 29-én bírságot szabtak ki e társasággal szemben.
A Unibet az említett két határozat hatályon kívül helyezése iránti keresetet nyújtott be a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz arra hivatkozva, hogy a határozatok alapjául szolgáló magyar szabályozás ellentétes a szolgáltatásnyújtás szabadságának elvével. A Unibet e tekintetben úgy vélte, hogy jóllehet a vitatott időszakokban a más tagállamokban letelepedett gazdasági szereplők elvileg engedélyhez juthattak Magyarországon, amely alapján távszerencsejáték-szervezést folytathattak (mivel az ilyen szolgáltatások nyújtása nem minősült állami monopóliumnak), a gyakorlatban lehetetlen volt e szereplők számára az ilyen engedély megszerzése.
A Unibet álláspontja szerint ugyanis Magyarország ezen időszakokban nem írt ki koncessziós szerződés megkötésére irányuló nyilvános pályázatot, amely lehetővé tette volna a szükséges engedély megszerzését. A Unibet ezenfelül úgy vélte, hogy Magyarország a gyakorlatban kizárta számára a magyar jogban előírt azon lehetőséget, hogy "megbízható" szerencsejáték-szervezőként ilyen szerződéseket kössön.
E körülmények között a magyar bíróság arra várt választ a Bíróságtól, hogy a szóban forgó magyar szabályozás összeegyeztethető-e a szolgáltatásnyújtás szabadságának elvével.
2017. június 22-én meghozott ítéletében a Bíróság először is megállapította, hogy a kérdéses nemzeti szabályozás, amely tiltja a szerencsejátékok közigazgatási hatóságok előzetes engedélye nélküli szervezését, a szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának minősül.
A Bíróság ezt követően rámutatott arra, hogy a 2014. június 25-i határozatot elfogadásának alapjául szolgáló nemzeti szabályozás szerint a "megbízható" szerencsejáték-szervezőknek legalább tíz éven keresztül szerencsejáték szervezésére irányuló tevékenységet kellett folytatniuk Magyarországon. A Bíróság azonban úgy ítélte meg, hogy az ilyen követelmény eltérő bánásmódnak minősül, mivel az hátrányosan megkülönbözteti a másik tagállamokban letelepedett szerencsejáték-szervezőket a nemzeti szervezőkhöz képest, amelyek könnyebben teljesíthetik e feltételt. Ezért a Bíróság kimondta, hogy a kifogásolt szabályozás hátrányosan megkülönböztető, ebből következően pedig ellentétes a szolgáltatásnyújtás szabadságának elvével.
A 2014. augusztus 29-i határozat alapjául szolgáló nemzeti szabályozást illetően a Bíróság megállapította, hogy a valamely tagállamban három éven keresztül szerencsejáték-szervezésre irányuló tevékenység folytatására irányuló kötelezettség azon vállalkozásokkal szemben való előírása, amelyek "megbízható" szerencsejátékszervezői jogállást kívánnak szerezni, nem hozza előnyösebb helyzetbe a fogadó tagállamban letelepedett gazdasági szereplőket, tehát az főszabály szerint igazolható olyan közérdekű céllal, mint amilyen a fogyasztók vagy a társadalmi rend védelme.
Ugyanakkor e szabályozás nem felel meg az átláthatóság követelményének, mivel sem a nemzeti hatósá-
- 5/6 -
gok jogköreinek a "megbízható" szerencsejátékszervezők számára a koncessziók odaítélésére irányuló eljárás során való gyakorlásához kapcsolódó feltételeket, sem pedig a szerencsejáték-szervezők által az ajánlatuk megtétele kapcsán teljesítendő technikai feltételeket nem határozták meg kellő pontossággal.
E körülmények között a Bíróság megállapította, hogy e szabályozás szintén ellentétes a szolgáltatásnyújtás szabadságának elvével.
A Bíróság végül pontosította, hogy a fent hivatkozott elvvel ellentétesnek minősített jogszabályok alapján semmilyen szankció nem szabható ki.
Állami támogatások
A Bíróságnak a C-53/17. sz. Bericap-ügyben hozott végzése
Egy cégcsoport azonos piacon jelenlévő tagjai önmagában a csoport tulajdonosai közötti együttműködésre tekintettel kapcsolt vállalkozásoknak minősülhetnek
A Bericap egy magyar gazdasági társaság, amely az élelmiszeripar számára műanyag kupakokat gyárt. A cég egy olyan cégcsoport tagja, amelynek anyavállalata egy családi vállalkozás.
A Bericap a kis- és középvállalkozások komplex vállalati technológiai fejlesztésére vonatkozó uniós támogatás nyújtására vonatkozó szerződést kötött a Nemzetgazdasági Minisztériummal. Az Európai Számvevőszék által később lefolytatott ellenőrzést követően az Európai Bizottság megállapította, hogy a Bericap az említett családi vállalkozás által irányított cégcsoporthoz való tartozása következtében nem teljesíti az ahhoz szükséges feltételeket, hogy középvállalkozásnak lehessen tekinteni, ezért pedig nem lett volna szabad a kérdéses támogatásban részesíteni.
A Bizottság e megállapítása alapján a Nemzetgazdasági Minisztérium is úgy találta, hogy a Bericap szabálytalanságot követett el, majd a minisztérium a támogatási szerződéstől elállt, és a szóban forgó támogatás visszafizetésére szólította fel a magyar céget. A Bericap a minisztérium határozatát megtámadta a magyar bíróságok előtt, 342 386 289 forint kártérítés, valamint kamatok megfizetését kérve.
Az ügyben eljáró Fővárosi Törvényszék annak eldöntését kérte az Európai Bíróságtól, hogy a kérdéses uniós támogatás nyújtása vonatkozásában alkalmazandó ún. általános csoportmentességi rendelet[5] alapján az azonos tulajdonosi kör által tulajdonolt cégcsoport azonos piacon tevékenységet végző tagvállalatainak összességét az érintett támogatás nyújtását kizáró cégösszefonódásnak (ún. kapcsolt vállalkozásoknak) kell-e tekinteni pusztán azon az alapon, hogy a cégcsoport tulajdonosai oly módon járnak el közösen, hogy az együttműködésük folytán a cégcsoport egyetlen gazdasági egységet képez.
E kérdés igenlő megválaszolása esetén ugyanis a magyar bíróságnak nem kellene részletesen megvizsgálnia azt, hogy egyrészről e tagok között áll-e fenn a kérdéses támogatás nyújtását a rendelet alapján kizáró, különösen többségi részesedésen, a menedzsment kinevezéséhez és elmozdításához fűződő jogok érvényesítésén, meghatározó befolyásnak szerződésben vagy okiratban kikötött gyakorlásán, illetve irányítási jogoknak megállapodással történt megszerzésén alapuló összefonódás. A Fővárosi Törvényszék annak meghatározásával kapcsolatban is kérte a Bíróság iránymutatását, hogy milyen esetekben tekinthető úgy, hogy a cégcsoport tulajdonosai oly módon járnak el közösen, hogy ezen együttműködésükre tekintettel a formálisan össze nem kapcsolt vállalkozásokat is kapcsolt vállalkozásoknak kell tekinteni.
Miután az Európai Bíróság úgy ítélte meg, hogy a magyar bíróság által előterjesztett kérdésekre a válasz egyértelműen levezethető az ítélkezési gyakorlatból, az uniós jogi fórum az ügy indokolt végzéssel való lezárásáról határozott.
2017. május 11-én kihirdetett végzésében a Bíróság a HaTeFo ügyben 2014-ben meghozott ítéletére[6] visszautalva megállapította, hogy a vállalkozásokat a rendelet értelmében vett kapcsolt vállalkozásoknak lehet tekinteni akkor, ha a közöttük fennálló gazdasági és jogi kapcsolatok elemzéséből az következik, hogy valamely természetes személyen vagy természetes személyek közösen eljáró csoportján keresztül egyetlen gazdasági egységnek minősülnek, jóllehet formálisan nem minősülnek kapcsolt vállalkozásnak.
A Bíróság szerint az érintett természetes személyek akkor járnak el közösen, ha együttműködnek annak érdekében, hogy befolyásolják a kérdéses vállalkozások kereskedelmi döntéseit, és ezt oly módon teszik, hogy e vállalkozások nem tekinthetők egymástól gazdaságilag függetlennek.
Fogyasztóvédelem
A Bíróságnak a C-232/17. sz. VE és a C-259/17. sz. Rózsavölgyi ügyekben hozott végzései
A Bíróság két, a devizahitelezéssel kapcsolatos ügyben is elutasította egy magyar bíróság kérdéseinek a megválaszolását
Ezen ügyekben a Budai Központi Kerületi Bíróság a devizahitezéssel kapcsolatban tett fel kérdéseket az Európai Bíróságnak. A magyar bíróság különösen azt szerette volna megtudni, hogy a bankok a fogyasztókat világosan és érthetően tájékoztatták-e a devizahitel-szerződésekből a hitelfelvevőkre háruló pénzügyi kötelezettségekről, ami annak eldöntéséhez szükséges, hogy e szerződések a fogyasztó terheinek nem megfelelő meghatározása miatt az uniós fogyasztóvédelmi szabályok[7] értelmében érvénytelenek-e. Másrészről a nemzeti bíróság arra is kíváncsi volt, hogy az érvénytelenség esetleges megállapítása esetén a fogyasztó és a bankok közötti elszámoláskor (hiszen a bankok pénzét a fogyasztók ténylegesen használták, amiért díjazás jár) az alacsonyabb mértékű devizakamatokkal vagy az azokat akár jelentősen meghaladó forintkamatokkal kell-e számolni.
- 6/7 -
2017. november 21-én meghozott végzéseivel az Európai Bíróság megtagadta a Budai Központi Kerületi Bíróság kérdéseinek megválaszolását azzal az indokkal, hogy a magyar bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelmeiben nem fejtette ki a szükséges mértékben az érintett ügyek ténybeli és jogi hátterét, valamint elmulasztotta feltüntetni az általa feltett kérdések megválaszolásának szükségességét.
Közigazgatási szankciók
A Bíróságnak a C-497/15. sz. Euro-Team és a C-498/15. sz. Spirál-Gép egyesített ügyekben hozott ítélete
Az úthasználati díj megfizetésének elmulasztását a jogsértés súlya figyelembevételének mellőzésével szankcionáló magyar szabályozás ellentétes az uniós joggal
Mindkét ügyben tehergépjárművek üzembentartói előre megfizették a járműveik útvonala tekintetében az Eurovignette irányelv[8] által az utak használatáért kivetett díjat, azonban sofőrjeik a navigációs rendszer hibája, illetve figyelmetlenség miatt túlhajtottak azon a lehajtón, ahol az útvonal részét képező autópálya-szakaszt el kellett volna hagyniuk.
Az Euro-Team ügyben a sofőr így az M5-ös autópályán maradt, noha úthasználati jogosultsága az elmulasztott lehajtótól csak az autópályával párhuzamosan futó 5-ös útra volt. Fontos megjegyezni, hogy a szabálytalanul megtett útszakasz vonatkozásában az M5-ösön fizetendő úthasználati díj alacsonyabb (324 forint), mint az eredeti útvonaltervben szereplő 5-ös út tekintetében a cég által előre ténylegesen megfizetett díj (520 forint).
A Spirál-Gép ügyben pedig a túlhajtás észlelését követően a sofőr szinte azonnal, telefonon megváltotta az útvonal-használati jegyet (1597 forintért).
Mindezen körülmények ellenére a rendőrség mindkét esetben kb. 150 000 forint összegű bírsággal sújtotta a járművek üzembentartóit az útdíj-fizetési kötelezettség megsértése miatt. E bírságok összege egyébként megegyezik az úthasználati díj befizetésének teljes elmaradása esetén kiszabandó bírság összegével.
Az érintett cégek bírósági úton vitatták a rendőrség határozatát, arra hivatkozva, hogy a rájuk kiszabott bírság mértéke nincs összhangban az irányelvvel, amely kifejezetten arányos összegű szankciók kiszabását írja elő.
Az ügyeket tárgyaló Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság arra a kérdésre várt választ az Európai Bíróságtól, hogy az útdíj-fizetéssel kapcsolatos kötelezettség megsértése esetén alkalmazandó magyar szankciórendszer összhangban van-e az irányelvvel, és különösen a szankciók arányosságának abban foglalt követelményével.
2017. március 22-én meghozott ítéletében a Bíróság mindenekelőtt hangsúlyozta, hogy a tagállamoknak főszabály szerint joguk van egy a jelen ügyekben vizsgálthoz hasonló objektív szankciórendszer bevezetésére.
Mindemellett azonban a Bíróság emlékeztetett arra, hogy az irányelvvel összefüggésben elkövetett jogsértések visszaszorítására irányuló szankciók szigorúságának összhangban kell állnia a jogsértés súlyával, különösen a tényleges visszatartó erő biztosítása révén, az arányosság általános elvének tiszteletben tartásával. E tekintetben a Bíróság rámutatott arra, hogy az arányosság elve nemcsak a jogsértés tényállási elemeinek meghatározását és a bírságok mértékével kapcsolatos szabályok meghatározását illetően, hanem a bírság kiszabása során figyelembe vehető tényezők megítélése tekintetében is köti a tagállamokat.
Ezt követően a Bíróság megállapította, hogy az Euro-Team ügyben a cégre kiszabott bírság összege több mint 500-szor, a Spirál-Gép ügyben pedig több mint 87-szer magasabb a ki nem fizetett úthasználati díj összegénél. A Bíróság ezzel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy a kérdéses szankció átalányösszegű, és nem változik sem az engedély nélkül megtett kilométerek, sem pedig a jogsértés súlyára utaló egyéb körülmények figyelembevételével.
Márpedig a Bíróság már egy korábbi ítéletében[9] kimondta, hogy az uniós szabályozással elérni kívánt célokhoz képest aránytalannak tűnik az e szabályozásból származó bizonyos kötelezettségek bármely megsértése tekintetében egy átalányösszegű bírság anélküli alkalmazása, hogy az említett bírság összegét a jogsértés súlya alapján differenciálnák.
Következésképpen a Bíróság kimondta, hogy az irányelvben előírt arányosság követelményével ellentétes a jelen ügyekben vita tárgyává tett szankciórendszer, amely a közúti infrastruktúra használatához kapcsolódó úthasználati díj előzetes kifizetésének kötelezettségére vonatkozó szabályok bármilyen megsértése esetén - annak jellegétől és súlyától függetlenül - átalányösszegű bírság kiszabását írja elő.
A Bíróságnak a C-129/16. sz. Túrkevei Tejtermelő Kft. ügyben hozott ítélete
A környezetszennyezés helye szerinti ingatlan tulajdonosának a szennyezésért való felelősségét, valamint vele szemben bírság kiszabását előíró magyar szabályozás főszabály szerint összhangban van az uniós joggal
A Túrkevei Tejtermelő Kft. bérbe adott egy magánszemélynek egy ingatlant, amelyen később a környezetvédelmi hatóság munkatársai helyszíni szemlét tartottak és megállapították, hogy ott kommunális hulladék jogellenes égetése folyik. A razzia során a hatóság emberei három teherautóra és azok sofőrjeire is rábukkantak, akik az égetés után visszamaradt fémhulladék elszállítására készültek.
Mivel a hulladékégetés miatt az emberi egészségre és a környezetre káros anyagok szabadultak fel, ezért a hatóság a Túrkevei Tejtermelő Kft.-t, mint az ingatlan tulajdonosát, 500 000 forint összegű levegőtisztaság-védelmi bírság megfizetésére kötelezte. A hatóság az álláspontját különösen a magyar jog azon rendelkezésére alapította, amely szerint a környezetszennyezéséért való felelősség az ingatlan tulajdonosát és birtokosát egyetemlegesen terheli, kivéve, ha a tulajdonos
- 7/8 -
kétséget kizáróan bizonyítja, hogy ő ezért nem felelős, amire a jelen esetben nem került sor. Az ingatlan bérlője egyébként a helyszíni szemle idején már nem élt, így vele szemben bírságot sem lehetett kiszabni.
A tulajdonos vitatta a megbírságolásának jogosságát azt állítva, hogy ő nem tekinthető felelősnek a környezetszennyezésért. A környezetvédelmi hatóság határozata ellen indított perben eljáró Szolnoki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság azt kérdezte az Európai Bíróságtól, hogy az uniós jognak a "szennyező fizet" elvével ellentétes-e az a magyar szabályozás, amely lehetővé teszi a hatóság számára, hogy a szennyezés helye szerinti ingatlan tulajdonosának a környezeti károk megtérítéséért való felelősségét a szennyezési esemény bekövetkezésében játszott szerepének vizsgálata nélkül állapítsa meg.
A magyar bíróság arra is kíváncsi volt, hogy a levegőtisztaság-védelmi bírság - azaz egy tisztán szankció jellegű bírság - kiszabása indokolható-e a szennyezésért nem felelős tulajdonos terhére egy olyan esetben, amikor a szennyezés jellegéből adódóan nem merül fel környezeti kár felszámolásának szükségessége.
2017. július 13-án ítéletében a Bíróság mindenekelőtt emlékeztetett arra, hogy a környezeti felelősségről szóló irányelv[10] értelmében környezeti kárnak a védett fajokban és természetes élőhelyekben okozott kár, a vizekben okozott kár, valamint a területi kár minősül. Következésképpen az irányelv alapján a levegőszennyezés önmagában nem minősül környezeti kárnak. Ugyanakkor az irányelv szerint a környezeti károk fogalma magában foglalja a levegő által szállított anyagokból eredő károkat is, ha azok a vizek, a talaj, a védett fajok vagy a természetes élőhelyek károsodását okozzák.
Ezzel összefüggésben a Bíróság megállapította, hogy a magyar bíróság feladata, hogy az uniós bírói fórum és a nemzeti bíróságok közti feladatmegosztásból következően egyedül általa értékelhető tényállás alapján megvizsgálja, hogy a jelen ügyben a levegőszennyezés eredményezhetett-e ilyen károkat vagy eredményezhette-e az ilyen károsodás közvetlen veszélyét, úgy, hogy az irányelv szerinti megelőző vagy felszámolási intézkedéseket kell hozni. Amennyiben a magyar bíróság arra a következtetésre jut, hogy a jelen ügyben nem ez a helyzet, úgy meg kell állapítania, hogy az ezen ügyben szóban forgó környezetszennyezés nem tartozik az irányelv, illetve az uniós jog hatálya alá, és következésképpen azt kizárólag a magyar jog alapján kell értékelni.
Arra az esetre, ha a magyar bíróság arra következtetésre jutna, hogy az irányelv alkalmazandó a jelen ügyben, a Bíróság megállapította, hogy e jogszabály egy olyan felelősségi rendszert vezet be, amely az elővigyázatosság és a szennyező fizet elve alapján a gazdasági szereplőkre hárítja a kármegelőzés és a kárfelszámolás kötelezettségét. A Bíróság azonban hangsúlyozta, hogy a felelősség megállapítása tekintetében az irányelv a tagállami hatóságoktól megköveteli azt, hogy okozati kapcsolatot állapítsanak meg valamely gazdasági szereplő tevékenysége, valamint a környezeti károk vagy azok veszélye között.
A Bíróság ezután megállapította, hogy a jelen ügyben érintett cég felelősségét nem a gazdasági szereplői minősége, hanem az azon az ingatlanon fennálló tulajdonjoga alapozta meg, amelyen a környezetszennyezés történt. Ebből következik, hogy a magyar hatóságok a cég felelősségét nem az irányelv, hanem a környezet védelmére vonatkozó magyar jogszabályok felelősségi rendszere alapján állapították meg.
Márpedig egy ilyen gyakorlat főszabály szerint nem ellentétes az irányelvvel, amely kifejezetten lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a környezeti károk megelőzésével és felszámolásával kapcsolatban az irányelv rendelkezéseinél szigorúbb szabályokat tartsanak hatályban vagy fogadjanak el. Mivel a Bíróság szerint a környezetkárosítás vagy veszélyeztetés helye szerinti ingatlan tulajdonosát az ingatlant használó gazdasági szereplővel együttesen és egyetemlegesen felelőssé tevő magyar szabályozás a gazdasági szereplő főszabály szerinti felelősségének sérelme nélkül arra irányul, hogy megelőzze a gondosság tulajdonos általi elmulasztását, továbbá arra, hogy ez utóbbit arra ösztönözze, hogy olyan intézkedéseket tegyen és olyan gyakorlatot alakítson ki, amely minimálisra csökkenti a környezeti károk kockázatát, így e szabályozás hozzájárul a környezeti károk megelőzéséhez, és ezáltal az irányelv célkitűzéseinek megvalósításához.
Következésképpen a magyar jog által alkalmazott felelősségi rendszer főszabály szerint összeegyeztethető az irányelvvel.
Hasonlóképpen, a környezetszennyezés helye szerinti ingatlan tulajdonosával szemben a környezeti károkozásért való felelősség megállapításán túl bírság kiszabását is előíró magyar szabályozás főszabály szerint szintén összhangban van az irányelvvel, amennyiben a bírság mértéke megfelel az arányosság követelményének, aminek a vizsgálata a magyar bíróság feladata.
Menedékjog
A Bíróságnak a C-643/15. és C-647/15. sz. Szlovákia és Magyarország kontra Tanács egyesített ügyekben hozott ítélete
A Bíróság elutasította Szlovákiának és Magyarországnak a menedékkérőket érintő kötelező ideiglenes áthelyezési mechanizmus elleni kereseteit
Az Európát 2015 nyarán sújtó migrációs válságra válaszul az Európai Unió Tanácsa elfogadott egy határozatot[11], hogy a migránsok tömeges beáramlásának kezeléséhez segítséget nyújtson Olaszországnak és Görögországnak. Ez a határozat előírja két év alatt 120 000 egyértelműen nemzetközi védelemre szoruló személynek e két tagállamból az Unió más tagállamaiba való áthelyezését.
A megtámadott határozatot az EUMSZ 78. cikk (3) bekezdése alapján fogadták el, amely úgy rendelkezik, hogy "[h]a egy vagy több tagállam olyan szükséghelyzettel szembesül, amelyet harmadik országok állampolgárainak hirtelen beáramlása jellemez, a Tanács a Bizottság javaslata alapján az érintett tagállam vagy tagállamok érdekében átmeneti intézkedéseket fogadhat el. A Tanács az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően határoz".
- 8/9 -
Szlovákia és Magyarország, amely a Cseh Köztársasághoz és Romániához hasonlóan a Tanácsban e határozat elfogadása ellen szavazott[12], azt kérték, hogy a Bíróság semmisítse meg ezt a határozatot, és egyrészt annak a bizonyítására irányuló indokokra hivatkoztak, hogy a határozat elfogadása olyan hibákon alapul, amelyek eljárási jellegűek vagy nem megfelelő jogalap megválasztásához kapcsolódnak, másrészt pedig azt állították, hogy a határozat nem alkalmas a migrációs válságra való reagálásra és e tekintetben nem is szükséges.
A Bíróság előtti eljárás során Lengyelország Szlovákia és Magyarország támogatása végett, míg Belgium, Németország, Görögország, Franciaország, Olaszország, Luxemburg, Svédország és a Bizottság a Tanács támogatása végett avatkozott be.
2017. szeptember 6-án meghozott ítéletében a Bíróság teljes egészében elutasította a Szlovákia és Magyarország által előterjesztett kereseteket.
Mindenekelőtt a Bíróság cáfolta azt az érvet, miszerint jogalkotási eljárást[13] kellett volna alkalmazni amiatt, hogy az EUMSZ 78. cikk (3) bekezdése előírja az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt, amikor az e rendelkezésen alapuló intézkedést fogadnak el. E tekintetben a Bíróság megállapította, hogy a jogalkotási eljárás csak abban az esetben alkalmazható, amikor arra a Szerződések valamely rendelkezése kifejezetten hivatkozik. Márpedig az EUMSZ 78. cikk (3) bekezdése semmilyen kifejezett hivatkozást nem tartalmaz jogalkotási eljárásra, így a megtámadott határozatot el lehetett fogadni nem jogalkotási eljárás szerint, és az ennélfogva nem jogalkotási aktusnak minősül.
Ugyanebben az összefüggésben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az EUMSZ 78. cikk (3) bekezdése lehetővé teszi az uniós intézmények számára az ahhoz szükséges valamennyi átmeneti intézkedés meghozatalát, hogy hatékonyan és gyorsan reagáljanak egy olyan szükséghelyzetre, amelyet a lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek hirtelen beáramlása jellemez. Ezek az intézkedések a jogalkotási aktusoktól is eltérhetnek, feltéve többek között, hogy az ilyen intézkedések tárgyi és időbeli hatályukat illetően behatároltak, valamint hogy azoknak nem célja és azok nem is járnak olyan hatással, hogy az ilyen jogi aktusokat állandó jelleggel felváltják vagy módosítják, amely feltételek a jelen ügyben teljesülnek.
A Bíróság azt is pontosította, hogy mivel a megtámadott határozat nem jogalkotási aktusnak minősül, elfogadására nem vonatkoznak a nemzeti parlamentek részvételével, valamint a Tanácson belüli tanácskozás és szavazás nyilvános jellegével összefüggő követelmények (ezek a követelmények ugyanis csak a jogalkotási aktusokra alkalmazandók).
Továbbá a Bíróság kiemelte, hogy a megtámadott határozat időbeli hatálya (nevezetesen 2015. szeptember 25-től 2017. szeptember 26-ig) pontosan behatárolt, így a határozat átmeneti jellege nem vitatható.
Ezen túlmenően a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az Európai Tanács 2015. június 25-26-i következtetései, amelyek szerint a tagállamoknak "konszenzus útján" kell dönteniük az egyértelműen nemzetközi védelemre szoruló személyek elosztásáról "a tagállamok sajátos helyzetének figyelembevételével", nem képezhették akadályát a megtámadott határozat elfogadásának. Ezek a következtetések ugyanis egy másik áthelyezési projekthez kapcsolódtak, amelynek célja az volt, hogy a migránsok 2015 első hat hónapjában megállapított beáramlására válaszul 40 000 személy kerüljön a tagállamok között elosztásra. Erre a projektre a 2015/1523/EU határozat vonatkozott, nem pedig a jelen esetben vitatott határozat. A Bíróság hozzátette, hogy az Európai Tanács a Szerződésekben előírt szavazási szabályokat semmiképpen nem módosíthatja.
Ráadásul a Bíróság megállapította, hogy jóllehet a Bizottságnak a határozatra irányuló eredeti javaslatán lényeges módosításokat hajtottak végre, különösen olyanokat, amelyek Magyarország azon kérésének teljesítésére irányultak, hogy ne szerepeljen az áthelyezési mechanizmus kedvezményezett tagállamai között[14], valamint amelyek ezt az országot áthelyezési céltagállamként minősítették, a Parlamentet megfelelő módon tájékoztatták ezekről a módosításokról 2015. szeptember 17-i állásfoglalásának elfogadása előtt, ami lehetővé tette számára azt, hogy ezen állásfoglalásban figyelembe vegye azokat. E tekintetben a Bíróság hangsúlyozta, hogy az ezen időpontot követően végrehajtott többi módosítás nem érintette a Bizottság javaslatának a lényegét.
Ezenkívül a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Tanács nem volt köteles a megtámadott határozat egyhangúlag történő elfogadására, még akkor sem, ha a fenti hivatkozott módosítások elfogadása érdekében a Bizottság eredeti javaslatától el kellett térnie. A Bíróság ugyanis megállapította, hogy a módosított javaslatot a Bizottság két olyan tagjának a közreműködésével hagyta jóvá, akiket a biztosok kollégiuma e tekintetben felhatalmazott.
Egyébiránt a Bíróság megállapította, hogy a megtámadott határozattal előírt áthelyezési mechanizmus nem minősül olyan intézkedésnek, amely nyilvánvalóan alkalmatlan arra, hogy hozzájáruljon célkitűzésének eléréséhez, nevezetesen ahhoz, hogy támogassák Görögországot és Olaszországot a 2015-ös migrációs válság következményeinek kezelésében.
E tekintetben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a határozat érvényessége nem kérdőjelezhető meg a hatékonysági fokára vonatkozó visszamenőleges értékelések alapján. Amikor ugyanis az uniós jogalkotónak valamely új szabályozás jövőbeni hatásait kell értékelnie, az értékelését csak akkor lehet helyteleníteni, ha az az e szabályozás elfogadásának időpontjában rendelkezésére álló tényekre tekintettel nyilvánvalóan hibásnak tűnik. Márpedig nem ez az eset áll fenn a jelen ügyben, tekintettel arra, hogy a Tanács az akkoriban rendelkezésre álló statisztikai adatok részletes vizsgálata alapján az intézkedésnek a szóban forgó szükséghelyzethez viszonyított hatásaival kapcsolatos objektív elemzést végzett.
Ebben az összefüggésben a Bíróság többek között megjegyezte, hogy a megtámadott határozat alapján a mai napig végrehajtott áthelyezések alacsony számát olyan tényezők összessége magyarázhatja, amelyeket a Tanács e határozat elfogadásakor nem láthatott előre,
- 9/10 -
így különösen egyes tagállamok együttműködésének a hiánya.
Végül, a Bíróság megállapította, hogy a Tanács nem követett el nyilvánvaló értékelési hibát, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy a megtámadott határozattal követett célkitűzést nem lehetett elérni kevésbé korlátozó intézkedésekkel. Így a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Tanács nem lépte túl széles mérlegelési mozgásterét, amikor úgy vélte, hogy a 2015/1523/EU határozatban előírt mechanizmus, amely már 40 000 személy önkéntes alapon való áthelyezésére irányult, nem volt elegendő a migránsok 2015 júliusában és augusztusában bekövetkezett példa nélküli beáramlásának kezelésére.
Mezőgazdaság
A Bíróságnak a C-315/16. sz. Lingurár-ügyben hozott ítélete
Egy magánszemély nem fosztható meg a résztulajdonában álló erdőterület után járó uniós támogatástól azért, mert e terület egy része állami tulajdonban van
Egy magánszemély az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból szeretett volna a tulajdonában álló erdőterület tekintetében az ilyen területek fenntartható használatát célzó Natura 2000 támogatást igényelni. Azonban a támogatás odaítélésére jogosult Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal, illetve annak felettes szerve is elutasították a kérelmét azzal az indokkal, hogy mivel a Magyar Állam is tulajdonos a kérdéses erdőterületeken, ezért azok vonatkozásában a támogatási feltételeket szabályozó uniós rendelet[15] alapján nem ítélhető meg támogatás.
A magánszemély a magyar bíróságok előtt vitatta a hatóságok határozatát azt állítva, hogy az említett rendelet ilyen esetekben nem a támogatás kizárását, hanem csak annak összegének az állami tulajdoni hányad arányában történő csökkentését írja elő. Kiemelte, hogy a vita tárgyát képező földterületeken az állami tulajdon aránya mindössze 0,182%.
Az ügyben eljáró Kúria azzal a kérdéssel kereste meg az Európai Bíróságot, hogy a rendelet valóban kizárja-e azon erdőterületeket a kérdéses támogatás hatóköréből, amelyek részben állami tulajdonban vannak. A magyar bíróság azt is meg szerette volna tudni, hogy amennyiben ilyen esetekben az államtól eltérő tulajdonosoknak nyújtható a támogatás, úgy annak összegét a földterületen meglévő tulajdoni hányaduk arányában kell-e megállapítani.
2017. március 30-án meghozott ítéletében a Bíróság megállapította, hogy a rendelet rendelkezései nem írnak elő olyan radikális következményeket, mint amilyeneket a magyar hatóságok a Natura 2000 minősítésű erdőterületek vegyes tulajdoni jellegével kapcsolatban alkalmaznak. A Bíróság szerint ezért, jóllehet a tagállamok főszabály szerint mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek a Natura 2000 kifizetések végrehajtása tekintetében, a magyar hatóságok által követett gyakorlat nem illeszkedik bele e mozgástérbe.
Mindemellett a Bíróság emlékeztetett arra, hogy a Natura 2000 támogatás az erdők és egyéb fás területek használatára vonatkozó, az uniós jogból eredő korlátozások miatt az érintett területeken felmerülő költségek és jövedelemkiesés ellentételezésére irányul. Márpedig az a körülmény, hogy egy magánszemély résztulajdonában álló Natura 2000 minősítésű erdőterület egy részére nem alkalmazható a Natura 2000 támogatás azon indokkal, hogy az állami tulajdonban van, nem vonja maga után azt, hogy megszűnik a magánszemély tulajdonában lévő erdőrészletek használatának korlátozására vonatkozó ellentételezés szükségessége. Ennélfogva egy olyan Natura 2000 minősítésű erdőterületnek a rendelet hatóköréből való teljes kizárása, amelyen magánszemély és az állam tulajdonjoga egyaránt fennáll, szükségképpen aláássa a Natura 2000 kifizetési rendszer kompenzációs szándékát.
A fentieken túl a Bíróság szerint a magyar hatóságok gyakorlata sérti az uniós jog szerves részét képező arányosság elvét is.
Mindezek fényében a Bíróság úgy határozott, hogy amennyiben egy Natura 2000 támogatásra jogosult erdőterület részben állami tulajdonban, részben egy magánszemély tulajdonában van, az utóbbi részére nyújtandó támogatás összegének kiszámítása érdekében figyelembe kell venni az állami tulajdonban lévő terület nagyságának a magánszemély tulajdonában lévő terület nagyságához viszonyított arányát.
A Törvényszéknek a T-505/15. sz. Magyarország kontra Bizottság ügyben hozott ítélete
A Törvényszék részben megsemmisítette a Bizottságnak az uniós mezőgazdasági alapokból a magyarországi gazdálkodók javára nyújtandó támogatások több millió euróval történő csökkentéséről szóló határozatát
Az Európai Unió az Európai Mezőgazdasági Garanciaalapból és az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból finanszírozott uniós támogatások nyújtásának feltételéül követeli meg az állatjelölésre és -nyilvántartásra, az élelmiszerbiztonságra, az állategészségügyre, a növényvédelemre, valamint a környezetvédelemre vonatkozó uniós előírások tiszteletben tartását.
Miután a Bizottság szerint megállapítást nyert, hogy ezen előírásoknak a magyar hatóságok általi betarttatásában hiányosságok mutatkoztak, a brüsszeli szerv a 2008-2011 igénylési évek tekintetében - Magyarország vonatkozásában - 6 324 349,33 euró uniós finanszírozásból való kizárásáról döntött.
Magyarország a Bizottság határozatát megtámadta a Törvényszék előtt.
2017. december 14-én meghozott ítéletében a Törvényszék először is megállapította, hogy a Bizottság álláspontjának megfelelően Magyarországnak a 2009-2011 évek során is biztosítania kellett volna, hogy a magyarországi gazdálkodók akkor is tiszteletben tartsák az ún. Natura 2000-es uniós természetvédelmi szabályokat, ha e gazdálkodók egyébként a Natura 2000 hálózathoz nem tartozó területeken tevékenykednek.
- 10/11 -
Másodszor, a Törvényszék megerősítette a Bizottság azon következtetését, amely szerint Magyarország a 2008-2009. igénylési évek vonatkozásában nem követelte meg a gazdálkodóktól a tájmegőrzésre vonatkozó uniós előírások betartását.
Harmadszor, a Törvényszék a Bizottság azon kifogásának is helyt adott, amely szerint a 2009-2011. évek folyamán Magyarország nem tekintette a szarvasmarhák nyilvántartási rendszerére vonatkozó uniós szabályok megsértésének azt, ha egy gazdálkodó késedelmesen jelentette be az általa tartott szarvasmarhák számát.
Negyedszer, a Törvényszék úgy találta, hogy a köz- és állategészségügyi előírások gazdálkodók általi "kisebb jelentőségű" megsértése esetén Magyarország a 2009-2011. évek során - a Bizottság megállapításainak megfelelően - az e szabályokkal össze nem egyeztethető toleranciapolitikát folytatott.
Az uniós mezőgazdasági támogatások nyújtásával kapcsolatos e szabálytalanságok vonatkozásában a Törvényszék ezért elutasította a Magyarország által benyújtott keresetet.
A Törvényszék ugyanakkor megállapította, hogy Magyarország nem követett el jogsértést akkor, amikor a 2009-2010. igénylési években a földekbe kijutatott szerves trágya környezetre gyakorolt hatásainak értékelése keretében csak akkor követelte meg az értékelést végző ellenőröktől a gazdálkodó által a természetbe kijutatott nitrogénhatóanyag-mennyiség meghatározása céljából készített számítások ismételt elvégzését, ha az ellenőrök kételkedtek e számítások megbízhatóságában, vagy e számítások már eleve határérték-túllépést mutattak.
A Törvényszék szerint ugyanis egyrészről a tagállamokat mérlegelési jogkör illeti meg a kedvezményezettek különböző kötelezettségvállalásainak és kötelezettségeinek ellenőrzését lehetővé tevő kritériumok, módszerek és eszközök megállapítása vonatkozásában, másrészről pedig az ismételt számítások szisztematikus elvégzésének megkövetelése az uniós jog által elő nem írt adminisztratív többletterhet róna a magyar hatóságokra.
A Törvényszék ezért a számítások ismételt elvégzésének elmaradást felrovó és azt szankcionáló részében megsemmisítette a Bizottság határozatát, ami egyben azt is jelenti, hogy az uniós finanszírozásból a Bizottság által kizárt összeg nagyságát is arányosan csökkenteni kell.
Szellemi tulajdon
A Bíróságnak a C-492/16. sz. Incyte-ügyben hozott ítélete
A gyógyszerek kiegészítő oltalmi tanúsítványa érvényességi idejét az uniós jog helytelen értelmezése miatt tévesen megállapító hatósági határozat ezen érvényességi idő lejártáig a határozattal szembeni jogorvoslati határidő letelte után is kijavítható
A gyógyszerek kiegészítő oltalmi tanúsítványáról szóló uniós rendelet[16] értelmében főszabály szerint ilyen tanúsítvány adható minden olyan termékre, amely szabadalmi oltalom alatt áll valamely tagállam területén, és amelynek gyógyszerként történő forgalomba hozatalát az emberi felhasználásra szánt gyógyszerek vagy az állatgyógyászati készítmények uniós kódexei[17] szerint lefolytatott hatósági ellenőrzési eljárás előzte meg.
Az Incyte Corporation nevű amerikai cég 2013 januárjában egy kiegészítő oltalmi tanúsítvány iránti kérelmet nyújtott be a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalához (SZTNH) egyrészről egy európai szabadalomra, másrészről pedig egy a mielofibrozis kezelésére szolgáló, "Jakvai" nevű gyógyszerkészítményre vonatkozóan az Európai Bizottság által az egész Európai Unió területére kiadott, 2012. augusztus 23-án kelt forgalombahozatali engedélyre hivatkozva. 2014. október 7-i határozatával az SZTNH a tanúsítványt a kérelemnek megfelelően a 2012. augusztus 23. és 2027. augusztus 24. közötti időtartamra adta meg.
Az amerikai cég az SZTNH határozatának a megváltoztatására a magyar jog szerint nyitva álló harminc napos határidő letelte után több mint egy évvel arra kérte az az SZTNH-t, hogy az a tanúsítvány lejárati napját javítsa ki 2027. augusztus 28-ra. E kérelmét arra alapította, hogy az Európai Unió Bírósága a Seattle Genetics ügyben 2015. október 6-án meghozott ítéletével[18] pontosította, hogy a kiegészítő oltalmi tanúsítvány időtartamának kezdő időpontját nem a forgalomba hozatal engedélyezésére vonatkozó határozat keltéhez, hanem annak a címzett részére történő kézbesítéséhez kell igazítani. Az Incyte Corporation szerint az SZTNH határozata nincs összhangban az említett ítélettel, mivel a hivatal nem a kézbesítés, hanem az engedélyezés időpontját jelölte meg a tanúsítvány kezdő időpontjaként.
Miután az SZTNH a magyar jog szerint a megváltoztatás kérelmezésére nyitva álló jogorvoslati határidő leteltére hivatkozva elutasította az amerikai cég kérelmét, ez utóbbi a Fővárosi Törvényszékhez fordult, amely azt kérdezte az Európai Bíróságtól, hogy a jelen esetben helye van-e a tanúsítvány lejárati dátuma helyesbítésének.
2017. december 20-án meghozott ítéletében az Európai Bíróság megállapította, hogy noha az Incyte Corporation a kiegészítő oltalmi tanúsítvány iránti bejelentésében az Unión belüli első forgalombahozatali engedély időpontjaként a forgalombahozatali engedélyről szóló határozat keltét jelölte meg, és hogy az SZTNH a keltezés napjaként ezen időpontot állapította meg, az említett bejelentés ugyanakkor a Seattle Genetics ítélet fényében hibás volt.
Ugyanis ezen ítélet szerint az az időpont, amelynek az Incyte Corporation által benyújtott bejelentésben szerepelnie kellett volna, és amelyet az SZTNH-nak a kiegészítő oltalmi tanúsítvány időtartamának kiszámításakor meg kellett volna állapítania, a forgalombahozatali engedélyről szóló határozat címzett részére való kézbesítésének az időpontja volt.
Azzal kapcsolatban, hogy e hiba kijavítására a kiegészítő oltalmi tanúsítvány megadásáról szóló határozat megváltoztatására a nemzeti jog szerint nyitva álló jogorvoslati határidő lejárta után is sor kerülhet-e, a Bíróság kimondta, hogy a kérdéses hiba helyesbítésére irá-
- 11/12 -
nyuló kérelmet mindaddig be lehet nyújtani az illetékes nemzeti hatósághoz, amíg a szóban forgó tanúsítvány időtartama nem járt le. Egy ilyen, kisebb jelentőségű módosítás ugyanis úgy járul hozzá az uniós jogra tekintettel való jogszerűség követelményének biztosításához, hogy közben jellegénél fogva csak csekély mértékben sérti a jogbiztonság elvét. ■
JEGYZETEK
[1] A 2006/112/EK irányelv.
[2] A C-47/08. sz. Bizottság kontra Belgium, a C-50/08. sz. Bizottság kontra Franciaország, a C-51/08. sz. Bizottság kontra Luxemburg, a C-53/08. sz. Bizottság kontra Ausztria, a C-54/08. sz. Bizottság kontra Németország, a C-61/08. sz. Bizottság kontra Görögország és a C-52/08. sz. és Bizottság kontra Portugália ügyekben 2011. május 24-én hozott ítéletek.
[3] A C-157/09. sz. Bizottság kontra Hollandia ügyben 2011. december 1-jén hozott ítélet.
[4] A C-151/14. sz. Bizottság kontra Lettország ügyben 2015. szeptember 10-én hozott ítélet.
[5] A 800/2008/EK rendelet.
[6] A Bíróságnak a C-110/13. sz. HaTeFo ügyben 2014. február 27-én meghozott ítélete.
[7] Különösen a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló 93/13/EGK irányelvről van szó.
[8] Az 1999/62/EK irányelv.
[9] A C-210/10. sz. Urbán-ügyben 2012. február 9-én hozott ítélet.
[10] A 2004/35/EK irányelv.
[11] A 2015/1601/EU határozat.
[12] Finnország a szavazás során tartózkodott, míg a többi tagállam a határozat elfogadása mellett szavazott.
[13] Az EUMSZ 289. cikkben előírt rendes jogalkotási eljárás vagy különleges jogalkotási eljárás.
[14] Magyarország állítása szerint annak elkerülése érdekében tagadta meg azt, hogy az áthelyezési mechanizmus kedvezményezett tagállamaként minősítsék, hogy nehogy az érintett menedékkérők nemzetközi védelem iránti kérelmeinek megvizsgálásáért felelős tagállamnak tekintsék. E kérelmeket ugyanis abban a tagállamban kellett volna benyújtani, ahol a migránsok ténylegesen az Unió területére léptek.
[15] Az 1698/2005/EK rendelet.
[16] A 469/2009/EK rendelet.
[17] E kódexeket a 2001/82/EK és a 2001/83/EK irányelvek tartalmazzák.
[18] A Bíróságnak a C-471/14. sz. Seattle Generics ügyben 2015. október 6-án hozott ítélete.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Európai Unió Bírósága Sajtó- és Tájékoztatási Osztály munkatársa.
Visszaugrás
