Bizonyára nem tűnik mindennapi jelenségnek, ha az írásművet ismertető gondolatközlés azzal a személyes hátterű mondattal kezdődik, hogy a könyv olvasása során a recenzens sajátos zavarba került. Két okból is. Egyik az a felismerés, hogy a terjedelmes mű átlapozá-sa, majd ennek nyomán részletes tanulmányozása egyre meggyőzőbben kezdte igazolni, hogy a kézbevett opus tudományos lelkesedéssel megütött attitűdje mögött a Szerző másik szándéka: a gyakorlati hasznosítás is elevenen meghúzódik. E kettősség - kiváltotta zavart az okozta, hogy a mű sajátos "előéletet" mondhat magának (PhD-értekezés és annak erősen elméleti megalapozottságú vitája), amelynek nyomán megokoltan várható volt az anyagfeldolgozás jellegzetesen elméleti irányú eltolódása. Másként fogalmazva: az a veszély, hogy a téma sokféle gyakorlati beágyazottsága, sőt a mű címe ellenére a Szerző tudományos felkészültségét elvi-elméleti síkon kívánja különösen hangsúlyossá tenni. Képzése és képzettsége bizonyára minden alapot megadott ehhez.
Az átmeneti zavar másik okát a mű terjedelme okozta. A háromszáz oldalt meghaladó opus - ha csak nem valamiféle jogintézménnyel foglalkozó monográfia - általában már terjedelménél fogva kiemelkedő lehet. A témához viszonyítottan mindenesetre. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy bármilyen tudományos tevékenységet a közönséges súlymérték szerint aligha lehet minősíteni. Ennek sokféle lehetőségét persze az mégis zavarhatja, hogy az egykori feljegyzések szerint Einstein a relativitás elméletét mindössze másfél oldalon fejtette ki. Fizika-matematika mezőnyben és nem a jogtudományban. Ott - úgy látszik - könnyebb (??!!). Nos, a recenzensnél ez a terjedelem azt a gyanút kezdte ébresztgetni, vajon a Szerző nem a "nagy fába vágta a fejszét" felismerése nyomán szaporítja-e a szót és a szerszám "csorbulásit" vajon nem a felesleges részletek beillesztésével igyekszik-e eltüntetni. Irodalom-szerte sok példa volt már erre.
Úgy tűnik: e kettős zavar-helyzetet maga a Szerző sikeresen eloszlatja.
Ami az "elmélet-gyakorlat" dualizmusát illeti, a mű szövegét jól megfigyelhető sajátos arányosságra-törekvés jellemzi. Felismerhetően ügyel arra, hogy az adott témarész elméleti vonzatai a szöveget még akkor se majorizálják, amikor a mondanivaló kísértetiesen csábít, hogy a gondolatokat elméleti részletek és fejtegetések területére is átvigye. Legplasztikusabban megfigyelhető ez a könyv ama részében, ahol a Szerző az okirati bizonyítás szerepét és szabályozását egyes külföldi államok perjogában vizsgálja (207-262. oldalig). Itt - és egyéb helyeken is - szinte természetesnek mutatkoznék, ha e most említett perjogi részletek minősítésébe is belebocsátkoznék. A csábítás intenzitását minden "valamire való" perjogász - bocsánat a kifejezésért: - a "bőrén" érzi. Ám a Szerző ennek a szellemi "inszinuációnak" nem engedelmeskedik. Nemcsak a terjedelmi takarékosságtól vezettetve, egyszerűen az efféle "kitérő" ide nem tartozó voltától a "szövegarányosság" követelményétől vezettetve. Szerzőnek ez a gesztusa egyben a jogi író itt is kötelező önmérséklésé-ről tanúskodik: csak annyit írjunk, ami gondolataink "sima és egyszerű" közlését megnyugtató módon biztosíthatja.
A "nagy fába vágott fejsze" esetleges kudarcát felidéző "csorbulását" leplezni hivatott magas terjedelmi arány a könyv átolvasása nyomán bíztató jelleggel eloszlatható. Közönséges és mindennapi fogalmazással tá-mogatottan: nagy téma nagy terjedelmet kíván. A címben körülhatárolt téma ezt önmagában igazolja. Ugyanezt teszi - néhány apróbb kivételtől eltekintve - maga a teljes szöveg is.
Ha most - a mű általános jellemzését követően - a részletek vizsgálatába bocsátkozunk - a recenzenst is kötelező terjedelmi korlátok kívánalmához igazodóan - a következő megállapításokra nyílik lehetőségünk.
Az öt fejezetre tagolt anyag első fejezetében a Szerző azt vizsgálja, vajon a magyar polgári perbeli bizonyítás elmélete és néhány gyakorlati vetülete milyen jellegzetességeket takar, ha ezt hagyományos okiratok szemszögéből boncolgatjuk. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, bizonyos alapvető fogalmak vizsgálatától nem tud elzárkózni. Felfogása és ennek nyomán ide vonatkozó fejtegetései szükségképpeniek, hiszen ha valaki -a mű címéhez igazodóan - a modern polgári perbe ágyazott okirati bizonyítás témáját feszegeti, az okirat fogalmával, fajtáival, polgári perbeli elhelyezkedésével és sajátos szerepével foglalkoznia kell. Ebbéli feladatának - mondhatjuk: kötelességének - Szerzőnk általában kifogástalanul megfelel. Ebben a körben helyesen érzékeli és értékeli az okirati bizonyítás jelentőségét és bizonyítás rendszerbeli helyét, részletesen kitér a bizonyítási terminológia fogalom-meghatározásaira. Az okirat, mint bizonyítási eszköz értékelésénél találóan hangsúlyozza, hogy "az alakszerűségek vizsgálata során ugyan a bíróság figyelemmel van az okirat külső megjelenésére, de a lényeg abban áll, hogy a tartalmát megismerje" (41. oldal). Érdekesek - bár egyes helyeken mintha kissé elhanyagoltabban kezelt - anyagrészek azok, ahol a témafeldolgozás az okiratokat az alapelvek tükrében igyekszik bemutatni. A mondanivaló lényege itt is bizonyára az, hogy az általánosan érvényesülő alapelvek az okiratok bizonyítási szerepének szolgálatában is megtartják a maguk eredeti feladatát.
Jó érzékkel foglalkozik a Szerző azzal a kapcsolattal, mely az okiratok és más bizonyítási eszközök között mutatkozik. A magyar szakirodalom ide vonatkozó elméleti megállapításainak sokfélesége egyfajta kaleidoszkóp jelleggel utal az egyes szerzők más-más értékelésére, felfogására. Ugyanígy biztos kézzel kezeli az egyes okirattípusok felsorakoztatását és az azokhoz kapcsolódó bizonyító erő kérdéseit. Fejtegetéseinek "elméleti síkját" mintha megzavarná az a - bár meglehetősen rövidre fogott - néhány gondolat, amely az okiratok szakértői vizsgálatával foglalkozik. Ez a művelet, mint egyfajta technikai ténykedés, a peres ügykezelés olyan gyakorlati töredéke, amely a maga sokféle eszköziségével ma már hétmérföldnyi távolságra van attól a megoldástól, amikor ezt a tevékenységet - a recenzens részéről is annak idején megtapasztalva - egy-egy rajztanár bácsi, némi komikumot sem nélkülöző fontoskodással, a magával hozott irdatlanul vastag nagyító üveggel próbálta ellátni. Jellegét tekintve mégis "kilóg" a mű mondanivalójának világából.
És még egy észrevétel. A bevezető gondolatok egyébként jól összefogott és logikus felépítettsége felborulni látszik, mikor a szerző az okirat fogalmi problémáival az ide vonatkozó anyag második harmadában foglalkozik. Úgy tűnik: logikusan a fogalmakat kell előbb rendbe tenni és az itt lehetséges elméleti megállapításokra alapozva tovább gondolni mindazt, ami idevágóan mutatkozik.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
