[Jogi lexikon (főszerkesztő: Lamm Vanda és Peschka Vilmos), KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest, 1999., p. 645., ISBN 963 224 420 2, 15 904 Ft]
A mindent behálózó elektronika korszakában jó dolog a kezünkbe venni valamit, ami klasszikus. Egy elegáns kivitelű jogi lexikon mindenképpen ilyennek számít. Az a körülmény, hogy közel száz éve annak, hogy az utolsó ilyen jellegű kiadvány Magyarországon megjelent, önmagában is elégséges indok arra, hogy a mai jogászság kiemelkedő alakjai előálljanak valami maradandóval. Annál is inkább, mivel egy korszak határához érkeztünk, sőt talán már be is léptünk egy újabba, ami szintén a széttekintés iránti igényt erősíti. Nézzük meg hát, hogy a kiadvány létrejöttével kapcsolatban érzett primer rokonszenvünkre mennyiben szolgál rá maga a lexikon.
Az első furcsa érzés akkor jelentkezik, mikor a könyvesbolti eladó kérésünkre leemeli a polcról a kiadványt, s hirtelen rádöbbenünk, hogy a megvenni szándékozott mű mindössze egyetlen kötet. Az előbbiekben hivatkozott Márkus Dezső féle lexikon hat kötetes volt. Lehetséges persze, hogy az a korszak nyugalmasabb volt, jobban kedvezett az elmélyülésnek. A terjedelem rövidsége felett érzett csalódásunk után el kell azonban ismerni, hogy minden lexikon a szóbajöhető anyag és a rendelkezésre álló terjedelem kompromisszumából születik. Ez a szükségképpeni kompromiszszum azonban akkor meggyőző, ha az olvasó a kötet használata során érezheti, hogy a szerzők és a szerkesztők az anyag egészében egységes és kiforrott szempontok szerint jártak el. Erre a későbbiekben még kitérek.
A zavarbaejtően rövid előszó érthetetlen módon még csak utalást sem tartalmaz arra nézve, hogy a magyar jogi könyvkiadás 1980-ban előállt egy kétkötetes Állam és Jogtudományi Enciklopédiával, ami természetesen enciklopédikus szócikkekben (elemző-kifejtő-összefoglaló jelleggel), de ugyancsak kísérletet tett a jogtudomány addig elért eredményeinek kifejtésére, s mint ilyen, előzménye recenzióm tárgyának. Az előszó hiányosságának tartom azt is, hogy gyakorlatilag semmiféle útbaigazítást nem ad az olvasónak abban a kérdésben, hogy a szerkesztők a lexikon anyagának összeállításakor az absztrakció milyen szintjét tekintették a szócikkek közé való bekerülés, illetve az onnan való kimaradás feltételének. Nehéz szabadulnunk attól a gyanúnktól, hogy ez azért nem része az előszónak, mert valójában a szerkesztőknek nem volt egységes zsinórmértéke ebben a kérdésben. Ha fellapozzuk a lexikont valahol, azt tapasztalhatjuk, hogy egyes jogágakhoz (pl. nemzetközi jog) tartozó szócikkek sokkal kazuisztikusabbak mint más jogágakhoz tartozó szócikkek (pl. polgári jog, eljárási jogok). Ugyanakkor a büntetőjogi szócikkek - az előszóban foglalt ígérettel szemben - meglehetősen pozitivista módon a hatályos jogot igyekeznek ismertetni. Álljon itt néhány példa az előbbiek bizonyítására. A lexikonban önálló szócikként szerepel pl. "ENSZ szolgálatában elszenvedett károk ügye", "háborús dugáru", "Korfu-szoros ügye", "bábállam", "teljesítményfokozó szerrel vagy módszerrel való visszaélés", "dekolonizáció", "ujj- és tenyérnyomok", "árlejtés". Ezzel szemben a lexikonban nem szerepel önálló szócikként pl. "Országbírói Értekezlet", "bíztatási kár", "főszabály", "próbaper", "halasztó hatály", "öröklési bizonyítvány", "záradék", "hajólajstrom", "affidavit", "Mózesi-törvények". Nincs olyan szócikk, hogy "vétőképtelenség", de olyan van, hogy "vétőképtelen személy által okozott kárért való felelősség", ami nyilvánvaló logikátlanság. Mindez azt eredményezi, hogy a gyanútlan olvasó előbb-utóbb megszédül attól, hogy - fényképész hasonlattal élve - az egyik szócikket teleobjektívvel, a másik szócikket pedig nagylátószögű optikával látja.
A Jogi lexikon egyik feltűnő sajátossága, hogy összesen hat rövidítést alkalmaz, ami egyrészt kellemesebbé teszi az olvasást, másrészt luxus, hiszen a rövidítések nagyobb mértékű alkalmazása valamelyest növelhette volna az egyes szócikkek terjedelmét, vagy további szócikkeknek az anyagba való beemelését.
Vitathatónak tartom a szerkesztők azon döntését, hogy a lexikonba beépítették több száz elhunyt jogtudós egyes adatait is tartalmazó szócikkeket. A szerkesztők "nem titkolt szándéka az volt, hogy - ismert és kevésbé ismert - elődeik emlékének adózzanak". Ez a szándék kifejezetten protokolláris, és mint ilyen felesleges kolonc az amúgy is nagyon szűkre szabott terjedelmű kötetben. Példáim: Mihail Szolomonovics Sztrogovics (van ki e nevet nem ismeri?) 18 sort, Mihail Davidovics Sargorodszkij 17 sort kap. A mi Szászy-Schwartz Gusztávunk ezzel szemben 13 sorra érdemesül. Ha már éppen szovjet jogászokat hoztam fel példaként, egy megjegyzést hadd tegyek a velük kapcsolatban hivatkozott - eredetileg természetesen cirill betűs - műveik címének latin betűs átírásával kapcsolatban. E tekintetben az egyes szócikkek szerzői ötletszerűen járnak el. Egyetlen példa álljon itt csupán. Van olyan szócikk (Bratusz) ahol az orosz nyelv birtokosragja "ovo", van olyan szócikk (Sztrogovics), ahol ugyanez a rag "ogo". A jogtudósokkal kapcsolatos kisebb-nagyobb bosszúságok egyik bájos esete a Chaim Perelman-szócikk, amelyből megtudhatjuk, hogy az illető "brüsszeli filozófus". Egyáltalán, hogy lehet valaki filozófusként "brüsszeli"?
Nem szeretnék a kákán is csomót keresni, de van még néhány további hiba, ami szóra érdemes. A Jogi lexikon "anyakönyvi kivonat" szócikke utalást tartalmaz a "közirat" szócikkre, ilyen pedig - természetesen nincs. Olyan persze van, hogy "közokirat", de az más lapra tartozik... Aztán itt van még a "jegyzőkönyv" szócikk. Csak és kizárólag a nemzetközi szerződésekkel összefüggésben értelmezi a lexikon a jegyzőkönyv fogalmát. Mintha semmi köze nem lenne a különböző eljárásjogokhoz. A "titokvédelem" szócikken belül tárgyalt hivatásbeli titok körében pedig a közjegyző említésre sem kerül.
Ezen a ponton ideje befejeznem a recenziót. Nem szeretném a sok-sok szerző munkájának eredményét úgy láttatni, hogy abban a negatívumok dominálnak. Természetesen a legtöbb szócikk alapos ismeretanyagot, korrekt adatokat, pontos utalásokat tartalmaz, tehát jól használható. Az összkép azonban mégis az, hogy valamiféle egységes szemlélet nélküli, kissé "népfrontos" jellegű lexikon született, amelynek belső arányait az döntötte el, hogy az egyes jogágakhoz, jogterületekhez kapcsolódó szerkesztők a saját terrénumukat illetően milyen érdekérvényesítő erővel rendelkeztek az anyag végső rostálásakor. ■
Visszaugrás
