A zálogházi tevékenységnek több mint kétszáz éves hagyománya van Magyarországon. Az első magyarországi zálogházat Mária Terézia alapította 1773-ban Pozsonyban, amely 1787-től Budán, 1802-től pedig már Pesten működött. A kézi zálog-kölcsönügyletről szóló 1881. évi XIV. tc. ("zálogházi törvény") átfogóan meghatározta e tevékenység folytatásának feltételeit és szabályait. Ma e tevékenység szabályozása meglehetősen szétszórt; a zálogházak működésére vonatkozó szabályok közül, az ügylet jogi minősítése szempontjából, meghatározó a pénzügyi jogi szabályozás valamint, polgári jogi szabályozás híján, a zálogjogi szabályok között található, e tevékenység sajátosságára tekintettel lévő kivételes rendelkezés. Az alábbiakban a zálogházi ügylet polgári jogi tartalmát igyekszünk feltárni, és azt vizsgáljuk, hogy összhangban van-e ezzel a pénzügyi jogi szabályozás, indokolt-e ezt a tevékenységet pénzügyi szolgáltatásként szabályozni.
Az ügylet jogi meghatározásához szükséges elemzést megelőzően érdemes áttekinteni az ügylet gyakorlati, üzleti tartalmát. Egy tipikus zálogházi ügyletet az alábbi főbb elemek alkotják:
a) Az ügyfél egy vagyontárgyat felkínál a zálogház részére; a vagyontárgy lényegében bármely ingó dolog lehet: ékszer, műtárgy, gépjármű, használati tárgy, ruhanemű stb.
b) A zálogház, szakképzett becsüs közreműködésével, megállapítja a felkínált vagyontárgy becsértékét.
c) A zálogház a vagyontárgy becsértékének bizonyos hányadát, kb. hetven százalékát, kezelési költséggel vagy más hasonló díjtétellel csökkentve, felkínálja az ügyfélnek.
d) Ha az ügyfél a felkínált összeget elfogadja, akkor a zálogház birtokba veszi a vagyontárgyat, és átadja az ügyfélnek a meghatározott összeget valamint az ún. zálogjegyet.
e) A zálogjegy bemutatóra szóló értékpapír, amely tartalmazza az azt kibocsátó zálogház valamint a vagyontárgy megjelölését, az ügyfél részére kifizetett összeget (amelyet a zálogjegyen kölcsönként neveznek meg), a kiváltáskor várhatóan fizetendő összeget (amely megegyezik a zálogház által fizetett összeg kamattal növelt összegével) és a kiváltás határidejét (amely néhány héttől egy évig terjed).
f) A zálogjegy birtokosa jogosult a zálogjegy ellenében, az abban megjelölt határidőn belül kiváltani a vagyontárgyat, azaz a zálogjegyen megjelölt összeg megfizetése ellenében követelni a vagyontárgy visszaszolgáltatását, ennek hiányában pedig elszámolást kérni a zálogháztól.
g) A zálogjegyen megjelölt határidő (plusz valamennyi türelmi idő) eredménytelen elteltével a zálogház jogosult a vagyontárgyat értékesíteni.
A zálogházi ügyletben résztvevő felek motivációjáról a következők mondhatók: A zálogház ügyfelének pénzre van szüksége, és ennek érdekében hajlandó, legalábbis ideiglenesen, lemondani valamely vagyontárgyáról. Annak, hogy célja elérése érdekében a zálogházhoz fordul, alapvetően két oka van: a zálogházi ügylet eredményeként egyszerű és gyors eljárásban juthat pénzhez, továbbá fenntartja magának azt a lehetőséget, hogy pénzügyi helyzete jobbra fordulása esetén visszaszerezze a vagyontárgyát. Ezen alapvető okok mellett, feltehetőleg szerepet játszik az a körülmény is, hogy a zálogházakat történelmi múltjuk alapján, a hivatalos becsüsök közreműködése miatt bizonyos bizalom övezi. A másik fél motívumait vizsgálva, a zálogház olyan vállalkozás, amelynek szolgáltatása alapvetően a magánszemélyek rövid távú, viszonylag kis összegű pénzigényének egyszerű eljárás keretében, megfelelő fedezet - mint kiváltás vagy értékesítés útján érvényesített kizárólagos megtérülési forrás - mellett való kielégítése.
A zálogházi ügylet tehát alapvetően finanszírozási természetű, azonban lényeges sajátosságok különböztetik meg a finanszírozás klasszikus formáitól, alapvetően a kölcsönnyújtástól. Ahhoz, hogy a zálogházi ügylet polgári jogi természetét megfelelően leírjuk, éppen ezeket a sajátosságokat kell feltárnunk. Másként fogalmazva, a következő kérdésekre kell választ találnunk: Milyen módon elégíti ki a zálogház az ügyfelei pénzigényét? Milyen módon szolgál a zálogház részére felkínált vagyontárgy az ügylet fedezetéül?
A zálogházi ügyletet a pénzügyi jogi szabályozás zálogkölcsönnek tekinti, amely a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII. tv. (a továbbiakban: Hpt.) 6. § (1) bekezdés 40. pont bd) pontja és a 3. § (1) bekezdés b) pontja alapján pénzügyi szolgáltatás, amely üzletszerűen kizárólag pénzügyi intézmény (hitelintézet vagy pénzügyi vállalkozás illetve ezek képviseletében eljáró közvetítő) által, a Felügyelet engedélyével folytatható. Ezért először azt vizsgáljuk meg, hogy a zálogházi ügylet valóban kölcsönnek tekinthető-e, másodszor pedig azt, hogy miben áll a zálogkölcsön sajátossága.
A Ptk. 6:383. §-a alapján a kölcsönnyújtás alapvető jogkövetkezménye, hogy a hitelezőnek követelése keletkezik az adóssal szemben, az adósnak pedig kötelezettsége keletkezik a hitelezővel szemben a kölcsönadott összeg visszafizetésére. Amint ezt Bátor Viktor megfogalmazta: "ha a szerződésben nincs is benne
- 3/4 -
kifejezetten, hogy a kölcsönt vissza kell fizetni, ez a kötelezettség a 'kölcsön' szó használatából következik, mert ez a szó a magyar nyelvben visszaadási kötelezettség mellett való átadást, átvételt jelent". A kölcsönjogviszonynak tehát nélkülözhetetlen szereplői az adós és a hitelező, amelyek közül az előbbit adósság, azaz fizetési kötelezettség terheli az utóbbival szemben. A zálogházi ügyletben azonban ezek az elemek nincsenek jelen: egyrészt a zálogház ügyfele részéről hiányzik a fizetési kötelezettség vállalása, másrészt az ügylet anonim jellege elvileg is kérdésessé teszi, hogy a zálogháznak lehet-e adósa.
A zálogházi ügylet dokumentálása a zálogjeggyel történik. A zálogjegy a Ptk. 5:89. § (6) bekezdés alapján olyan egyoldalú írásbeli nyilatkozat, értékpapír, amelyet a zálogház bocsát ki, és kizárólag a zálogház nyilatkozatát tartalmazza. E szerint, a zálogház - a zálogjegyen meghatározott feltételek mellett, azaz a zálogjegyen megjelölt összeg határidőben való megfizetése esetén - a zálogjegy visszaadása ellenében, köteles a zálogtárgyat kiadni a zálogjegy bemutatója számára. A zálogjegy alapján kötelezettség kizárólag a zálogházat terheli, a zálogház ügyfele, illetve a zálogjegy birtokosa pedig egyoldalúan (bár nem feltétel nélkül) jogosult a vagyontárgy kiváltására vagy elszámolás követelésére (a kiváltás maga egy összetett ügylet, jelenti egyfelől a fizetés teljesítését, másfelől pedig a vagyontárgy birtokának átruházását a fizető fél részére). Ez a visszaváltás a zálogházi törvény 13. §-a alapján is a zálogház alapvető kötelezettsége volt. A zálogház nem jogosult követelést érvényesíteni az ügyfelével szemben, a vagyontárgy kiváltásának elmaradása esetén a zálogházat megillető egyetlen jog a vagyontárgy értékesítéséből befolyó bevétel felhasználása a zálogjegyen feltüntetett összeg érvényesítésére. A zálogház akkor sem fordulhat személyesen az ügyfele ellen, ha a vagyontárgy elvész, elpusztul vagy értékesítése bármely egyéb okból meghiúsul, vagy ha az értékesítésből a zálogjegyen megjelöltnél kisebb összeg folyik be.
A zálogházi ügylet további lényeges sajátossága az anonimitás, amelynek megfelelően, az ügyletet dokumentáló zálogjegy bemutatóra szólóan van kiállítva. Ez összhangban áll az ügyletnek azzal a sajátosságával, hogy annak megkötésére nem az ügyfél személyére, hanem kizárólag az általa felkínált vagyontárgyra tekintettel kerül sor, és a zálogház által fizetendő összeg is e vagyontárgy értékére tekintettel kerül megállapításra. Ennek azonban következménye az is, hogy a zálogháznak nincs meghatározott szerződő partnere, így nincs nevesített adósa sem, akivel szemben a követelést érvényesíteni lehetne; a zálogházat nem terhelik az adós személyéből fakadó kockázatok. Az adós és a kötelezettség hiánya kezdettől jellemzője ennek a jogviszonynak, amint ez kiderül a zálogházi törvény 6. §-ának első bekezdéséből: "A zálogüzletekben a zálog-tárgyon kívül a kölcsön biztosítására váltót vagy más kötelező nyilatkozatot vagy okiratot elfogadni nem szabad." A zálogházi törvény e szabálya alapján is egyértelmű, hogy a zálogház ügyfele nem tesz a kapott pénzösszeg visszafizetésére kötelező nyilatkozatot. Ugyanakkor az is kiderül e szabály megfogalmazásából, hogy a kötelező nyilatkozat hiánya nem akadályozta meg a korabeli jogalkotót abban, hogy az ügyletet kölcsönnek minősítse. Hogy ezt milyen alapon tehette, az nem derül ki a törvényből. Talán nem véletlen azonban az, hogy a zálogházi törvény a zálogház ügyfelét egyszer sem nevezi adósnak, hanem minden esetben elzálogosítóként említi.
A követelés mindig (legalább) kétpólusú jogviszony, egyfelől az adós, másfelől pedig a hitelező e jogviszony nélkülözhetetlen elemei. Lehetséges kötelezettséget vállalni úgy, hogy az adós a teljesítésért kizárólag meghatározott vagyontárggyal felel, amely megakadályozza azt, hogy a követelést az adós egyéb vagyontárgyai terhére lehessen érvényesíteni, azonban ez is az adóssal szembeni személyes fellépés útján történhet, a teljesítésre az adóssal szemben kell kötelező határozatot szerezni, illetve a végrehajtási eljárást az adóssal szemben kell megindítani, akkor is, ha a Pp. 216. §-a alapján ez a határozat, illetve eljárás korlátozva lesz az adós meghatározott vagyontárgyára. Az adós személyének rögzítése és fizetésre vonatkozó kötelezettségvállalás nélkül követelésről, azaz adósságról és így kölcsönjogviszonyról sem beszélhetünk. A zálogházi ügylet kölcsönként való minősítése ezért jogi szempontból nem tűnik helytállónak. Ezen az sem változtat, hogy a zálogjegy a kifizetett összeget kölcsönként tünteti fel; a kölcsön alapvető elemeinek hiányában ténylegesen kölcsönről nem beszélhetünk.
Ha a zálogházi ügylet nem tekinthető kölcsönnek, akkor nincs különösebb jelentősége annak sem, hogy a kölcsönnek milyen fajtái vannak, és ezen belül a zálogkölcsön törvényi fogalma helytálló-e. Mégis, tekintettel arra, hogy a jelenlegi gyakorlatban a zálogházi ügylet zálogkölcsönként van minősítve, indokolt röviden kitérni erre a kérdésre. A zálogkölcsön fogalmának nincs polgári jogi meghatározása, és a pénzügyi jogi meghatározás is eléggé zavaros: a Hpt. használja a jelzáloghitel és a zálogkölcsön fogalmakat, anélkül, hogy ez utóbbit definiálná, ugyanakkor több helyen szerepel a kézizálog fedezete mellett történő kölcsönnyújtás kifejezés is. Arra lehet következtetni [és ezt erősíti meg a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete elnökének 8/2012. (VII. 11.) számú ajánlása is], hogy a Hpt. alapján a zálogkölcsön fogalmával szinonim vagy legalábbis abba beletartozik a kézizálog fedezete melletti kölcsönnyújtás. Ez a meghatározás azonban túl tág, nem fejezi ki a zálogkölcsön igazi sajátosságát, olyan kölcsönügyletet is e fogalom alá von, amely e sajátosságokkal nem rendelkezik. A zálogjog fedezete mellett történő kölcsönnyújtáson belül ugyanis meg kell különböztetni két alapvetően eltérő ügylettípust. Alapesetben kölcsönnyújtás elsődlegesen az adós hitelképességének (vagyoni helyzetének, jövedelmének, megbízhatóságának) felmérése alapján történik, gyakran figyelembe véve a kölcsön felhasználási célját és az abból várható jövedelmet, illetve az abból fakadó kockázatokat is. A kölcsön összegének és feltételeinek (pl. lejáratának és kamatának) megha-
- 4/5 -
tározására alapvetően ezen elemek vizsgálata alapján kerül sor. Ehhez képest a zálogjog szerepe másodlagos, a hitelnyújtásból fakadó követelés érvényesítését könnyebbé teszi, ezáltal a hitelnyújtás kockázatát csökkenti, és így közvetve az adós hitelképességét erősíti, a hitelnyújtás lehetséges feltételeit javítja. A zálogjog kikötése önmagában nem változtatja meg a kölcsön alapvető természetét, nem teszi a kölcsönt zálogkölcsönné. Zálogkölcsönnek csupán a zálogjog fedezete mellett nyújtott kölcsönök egy szűkebb csoportját tekinthetjük. Zálogkölcsönről abban a speciális esetben beszélhetünk, amikor a felkínált zálogtárgy nem csupán hitelbiztosítékul szolgál, hanem ezen túl további, az ügylet tartalma szempontjából meghatározó szerepre tesz szert. Zálogkölcsön esetén olyan dologi alapú hitelezésről van szó, amelynek során háttérbe szorul mind az adós személyes hitelképessége, mind pedig a kölcsön célja; a kölcsönnyújtásra kifejezetten a zálogul felkínált vagyontárgyra tekintettel kerül sor, a kölcsön összegét alapvetően a zálogtárgy értéke határozza meg. Ha tehát eltekintünk attól a körülménytől, hogy alapvetően problémás a zálogházi ügyletet kölcsönnek minősíteni, akkor - a zálogkölcsön törvényi fogalmának hibája ellenére - a zálogházi ügylet megfelel a zálogkölcsön speciális követelményeinek, hiszen a zálogház nem foglalkozik az ügyfél személyi tulajdonságaival, nem érdekli, hogy az ügyfél milyen célra kívánja felhasználni a kapott összeget, és a zálogház által fizetett összeg egyértelműen a felkínált vagyontárgy értéke alapján kerül meghatározásra. Ha azonban komolyan vesszük, hogy a zálogházi ügylet nem felel meg a kölcsön polgári jogi fogalmának, akkor ennek kapcsán zálogkölcsönről sem beszélhetünk. Indokolt ezért megvizsgálni, hogy a kölcsön helyett milyen alternatív szerződéstípusok jöhetnek szóba ennek az ügyletnek a jogi minősítésére.
E jogviszony helyes minősítésének keresése során leginkább két ügylettípus jöhet szóba: a finanszírozási célú, visszavásárlási joggal egybekötött tulajdonátruházás és az önálló (nem járulékos) zálogjog. Mindkettőre jellemző, hogy a finanszírozás nem kölcsönszerződés formájában történik, továbbá a finanszírozás és a biztosítéknyújtás egy ügyletben egyesül. A finanszírozásban részesülő fél - a kapott pénzösszeg ellenében - vagyontárgyát átruházza illetve kielégítési joggal megterheli a finanszírozó javára, ezzel szemben őt személyesen nem terheli fizetési kötelezettség a finanszírozóval szemben. Az ügyletnek nincs adósa, az ügyletből mindkét fél számára bizonyos jogok fakadnak: a finanszírozásban részesülő felet meghatározott időre szóló jog illeti meg a fedezetül felkínált vagyontárgy visszaváltására; a finanszírozónak nem fakad az ügyletből követelése, viszont megszerzi a vagyontárgyat (vagy az abból való kielégítési jogot), azzal a felfüggesztő feltétellel, hogy a másik fél nem él a visszaváltás jogával. Az ügylet alapján a dolog tekintetében függő jogi helyzet jön létre, amelynek alakítása a zálogjegyen megjelölt lejáratig egyoldalúan a finanszírozásban részesült fél joga, azzal, hogy az átadott vagyontárgy végleges elveszítése a következménye annak, ha nem él a kiváltás jogával. Ezek az ügyletek gazdasági tartalmukat tekintve hasonlítanak egy olyan kölcsönhöz, amelyért az adós csak meghatározott vagyontárgyával felel, azonban, amint erről korábban már szó volt, fizetési kötelezettség (és így adós) hiányában kölcsönről nem beszélhetünk. Éppen ellenkezőleg, inkább az vetődik fel, hogy biztosított követelés híján az ügylet eredményeként létrejövő jogi helyzet lényegének e kiváltási jogot kell tekinteni. E jog tekintetében viszont a zálogház bizonyul adósnak, ő az, akinek készen kell állnia a dolog visszaadására. Ez a kötelezettség és az ebből fakadó kockázatok azonban nem hitelezési jellegűek, elsődlegesen abban állnak, hogy a zálogház eleget tesz-e letéteményesi kötelezettségeinek, megfelelően őrzi-e a rábízott dolgokat, másodlagosan pedig abban, hogy rendelkezik-e megfelelő anyagi fedezettel arra az esetre, ha valamilyen okból nem képes eleget tenni a dolog visszaadására vonatkozó kötelezettségének.
Probléma azonban, hogy egyik említett ügylettípus sem illeszkedik az új Ptk.-ba. A biztosítéki tulajdonátruházás mint fiduciárius ügylet a Ptk. 6:99. §-ában foglalt tilalom alá esik. Érdekes módon ez a tilalom már a zálogházi törvényben megjelent, amely 6. §-ának második bekezdése kimondta, hogy "Tilos továbbá a színlelt ügylet alakjába rejtett elzálogosítás minden neme, különösen az elzálogosításnak azon módja, amelynél vételjegy állíttatik ki, oly nyilatkozattal, hogy az elzálogosító bizonyos időpontig az állítólag eladott tárgyat visszavásárolhatja." Úgy látszik tehát, ez az ügylet a kezdetektől fogva a zálogjog körében volt kezelve, és nem volt megengedve e tevékenység egyéb jogi formában való folytatása. Az ügylet önálló zálogjogként való minősítése szintén nem probléma nélküli, hiszen ilyen zálogjog nem létezik az új Ptk.-ban. A régi Ptk. ismerte és elismerte az önálló zálogjogot: a 269. § alapján zálogjogot úgy is lehetett alapítani, hogy az a zálogtárgyat személyes kötelezettség nélkül terhelje, és a zálogjogosult a zálogszerződésben meghatározott összeg erejéig kereshetett kielégítést a zálogtárgyból. Az új Ptk. azonban - szintén a fiduciárius biztosítékokkal szembeni fellépés jegyében - a zálogjognak csak meghatározott követeléshez kötődő, járulékos formáját ismeri el (a zálogjog fogalmát meghatározó 5:86. §-ból, a zálogszerződés tartalmát előíró 5:89. §-ból valamint a zálogjog járulékos jellegét kimondó 5:97. §-ból egyaránt kiderül, hogy a biztosított követelés a zálogjog létének alapvető feltétele). A fiduciárius hitelbiztosítékok semmisségére vonatkozó szabály egyértelmű, azonban úgy tűnik, hogy az új Ptk. alapján a zálogházi ügylet kivétel a zálogjog járulékosságára vonatkozó követelmény alól.
A zálogházi ügyletnek nincs átfogó polgári jogi szabályozása, viszont a zálogjogi szabályok között találunk erre az ügyletre vonatkozó kivételes rendelkezést.
- 5/6 -
E kivételes rendelkezés a zálogjogi szabályok átalakításának eredetileg nem kívánt következményeként vált szükségessé. A zálogjogi szabályokat módosító 2000. évi CXXXVII. tv. (az ún. második zálogjogi novella) nyomán a Ptk. 254. § (2) bekezdése általános jelleggel előírta a zálogszerződés érvényességi feltételeként annak írásba foglalását. Ez szigorítást jelentett a korábbi szabályozáshoz képest, amely csupán jelzálogjog esetén követelte meg az írásbeliséget, kézizálogjog esetén azonban nem. Ez az új szabály azonban nem volt összhangban a zálogházi ügylet anonim jellegével; a zálogházi ügylet e jellemzőjének megőrzése mellett a zálogszerződés írásba foglalása nem volt lehetséges. Ezt a problémát orvosolta - meglehetősen sajátos módon - a zálogjogra vonatkozó törvényi szabályozás módosításával kapcsolatos további intézkedésekről szóló 150/2001. (IX. 1.) Korm. rendelet 1. §-a, amely kimondta, hogy a zálogházi tevékenység keretében nyújtott kézizálogkölcsön esetén a zálogszerződés írásba foglaltnak tekintendő akkor is, ha a szerződésről szóló okirat a zálogkötelezett személyére vonatkozó adatot nem tartalmaz. E jogszabály alapján a zálogjegy írásbeli szerződésnek minősült, annak ellenére, hogy az nem tartalmazza az egyik félnek (a zálogkötelezettnek) sem a nevét, sem pedig az aláírását. Az új Ptk. 5:89. §-ának (6) bekezdése továbbra is fenntartotta a zálogszerződés írásbeliségére vonatkozó követelményt, és egyúttal lehetővé kívánta tenni azt is, hogy a zálogházak tovább folytassák azt a gyakorlatot, hogy a zálogházi ügyletet nem szerződéssel, hanem zálogjegy kiállításával dokumentálják. Szakított viszont azzal a megoldással, hogy a zálogjegyet, az általános jogi felfogással szemben, írásbeli szerződésnek minősítse, ehelyett, az írásbeli zálogszerződés követelménye alóli kivételként, lehetővé teszi, hogy kézizálogjog esetén a zálogjog alapítására egy speciális értékpapír, a zálogházi gyakorlatban zálogjegy kibocsátásával kerüljön sor. Ez az értékpapír a zálogjogosulttal szemben arra jogosítja birtokosát, hogy - meghatározott összeg megfizetésével - meghatározott időn belül kiváltsa a zálogtárgyat.
Az új Ptk. által a zálogszerződést pótló értékpapír tartalmára adott meghatározásból a következő - az ügylet tartalmára is kiható - fontos sajátosságok állapíthatóak meg: ez az értékpapír egyfelől zálogjogot alapító jognyilatkozatot foglal magában, másfelől jogot alapít az értékpapír birtokosa számára a zálogtárgy kiváltására, illetve, ennek hiányában, elszámolás követelésére; a zálogszerződéstől eltérően, nem határozza meg a zálogkötelezett személyét, és még utalás sincs benne a biztosított követelésre; e helyett azt írja elő, hogy maga az értékpapír kell, hogy tartalmazza azt az összeget, amelynek megfizetése ellenében a zálogjegy birtokosa a zálogtárgy visszaadását követelheti. Az új Ptk. 5:89. §-ának (6) bekezdése nem csak abban jelent eltérést a zálogjog főszabályától, hogy írásbeli zálogszerződés helyett lehetővé teszi a zálogjog egyoldalú nyilatkozattal és a zálogkötelezett megjelölése nélkül való megalapítását, hanem abban is, hogy e nyilatkozatnak nem kell megjelölnie a biztosított követelést sem. Az új szabályozás ezen a ponton a gyakorlattal is szakít: míg a jelenleg használatos zálogjegyek tartalmazzák a kölcsönre való utalást, a Ptk. alapján a kézizálogjog megalapításához, ha az értékpapír kibocsátása útján történik, erre már nincs szükség. Ezzel a Ptk. egyrészt megszüntette azt a helyzetet, hogy kölcsönként hivatkozzunk egy olyan jogviszonyra, amely tartalmilag nem tekinthető kölcsönnek, másrészt ebben a speciális körben megszüntette azt a kényszert is, hogy a zálogjog alapításakor meg kelljen jelölni egy biztosított követelést. A zálogházi ügylet tehát olyan kézizálogjog alapítását jelenti, amelynek két lényeges sajátossága van: a zálogjog megalapítására nem nevesített zálogkötelezettel szemben kerül sor, és a zálogjog nem járulékos jellegű. Ezáltal a Ptk., anélkül, hogy ezt az elnevezést használná, és külön zálogjogfajtaként szabályozná, a kézizálogjog körében, amikor a zálogjog megalapítására értékpapír kiállítása útján kerül sor, kivételesen, lehetővé teszi önálló zálogjog alapítását. Az a következtetés adódik mindebből, hogy a Ptk. 5:89. § (6) bekezdésében adott szabályozás alapján a zálogházi ügyletet leginkább önálló zálogjog alapításának kell minősíteni. Az önálló zálogjog fiduciárius jellegéből fakadó kockázatokat valamelyest orvosolja az új Ptk. itt tárgyalt szabálya, amely meghatározza a zálogjegy birtokosának a zálogházzal szembeni legfontosabb jogát.
A zálogházi ügyletre ezért - a nem járulékos és anonim jellegből adódó eltérésekkel - alapvetően nem a kölcsön, hanem a zálogjog szabályai vonatkoznak. Itt most nem cél a zálogjogi szabályok szisztematikus elemzése abból a szempontból, hogy miként érintik azokat a zálogházi ügylet e sajátosságai, csupán jelzésszerűen utalunk arra, hogy a zálogjog alapításán felül e sajátosságok megjelennek mind a zálogjog fennállása, mind pedig érvényesítése során. A Ptk. 5:106. § (2) bekezdése alapján a zálogjogosult bizonyos esetekben felhívhatja a zálogkötelezettet új vagy további zálogtárgy adására. Ilyenre a zálogházi ügyletben nem kerülhet sor, egyrészt a zálogkötelezett anonimitása, másrészt az ügylet tisztán dologi jellege miatt, amelynek alapján a zálogház a birtokában lévő dolgon felül semmi továbbit nem igényelhet az ügyféltől. Ugyanennek a másik oldala, hogy a zálogház ügyfelét sem illeti meg a zálogtárgy kicserélésének joga, amit egyébként ugyane szakasz (3) bekezdése biztosít a zálogkötelezett számára. A zálogjog érvényesítésnek a Ptk.-ban meghatározott szabályai egyértelműen a járulékos zálogjogra tekintettel lettek kialakítva: a biztosított követelés érvényesítését szolgálják. Biztosított követelés hiányában e szabályok jelentős része [így például a kielégítési jog megnyílását szabályozó 5:126. § (1) bekezdés valamint az elszámolásról szóló 5:135. §-nak a biztosított követelésre vonatkozó szabályai] nem alkalmazható. A Ptk. 5:131. §-a szerint a zálogjogosult a zálogtárgy értékesítését megelőzően köteles e szándékáról értesíteni a zálogkötelezettet. A zálogházi ügylet anonimitása azonban azt jelenti, hogy még a zálogház sem ismeri ügyfelét, nem rendelkezik sem annak azonosítására alkalmas adatokkal, sem pedig annak lakcímével. Ez a körülmény meghatározó a zálogház és ügyfele közötti kapcsolat alakulására. E kapcsolatra
- 6/7 -
- az ügylet létrejöttét követően - az jellemző, hogy azt egyoldalúan az ügyfél alakítja. Ha úgy tetszik neki, megteheti, hogy soha többet nem lép kapcsolatra a zálogházzal; ez utóbbinak sem joga, sem kötelezettsége, hogy ügyfelével keresse a kapcsolatot. A zálogház kötelezettsége akár a zálogtárgy kiváltásával, akár az elszámolással kapcsolatban mindig feltételezi az ügyfél részéről az erre vonatkozó igény bejelentését, és a zálogjegy bemutatását. Ennek megfelelően, a zálogház kielégítési joga a régi Ptk. 269. §-ának (2) bekezdésében írt szabálytól eltérően, nem felmondással, hanem automatikusan, a zálogjegyen feltüntetett határidő (valamint az esetleg biztosított türelmi idő) eredménytelen elteltével nyílik meg. A zálogház pedig, kielégítési jogának megnyíltát követően, e jogát anélkül gyakorolhatja, hogy arról a zálogkötelezettet előzetesen értesítené. A Ptk. erre nézve nem tartalmaz kifejezett szabályt, azonban a törvénynek az a rendelkezése, amely lehetővé teszi a zálogjog bemutatóra szóló értékpapír kiállításával való megalapítását, nem értelmezhető másként, mint, hogy ezáltal eltekint minden olyan kötelezettségtől, amelynek teljesítése a zálogkötelezett személyes adatainak ismeretét igényelné.
Mint a zálogjogosultat általában, a zálogházat is terheli elszámolási kötelezettség, azonban ez is számos tekintetben sajátosan alakul. Az elszámolási kötelezettség akkor terheli a zálogházat, ha a zálogjegyen meghatározott határidőn belül nem kerül sor a zálogtárgy kiváltására, és a zálogkötelezett a zálogjegy felmutatása mellett követeli az elszámolást. A jogviszony fent írt sajátosságaiból következően tehát a zálogház elszámolási kötelezettsége is csak a zálogjegy birtokosának ez irányú kezdeményezésére áll be. Az elszámolási kötelezettség további sajátossága fakad abból a körülményből, hogy mint önálló zálogjog esetén a zálogszerződés, a zálogházi ügylet esetén a szerződést helyettesítő zálogjegy tartalmazza azt az összeget, amelynek érvényesítésére a zálogjogosult az önálló zálogjog alapján jogosulttá válik (az az összeg, amelynek megfizetésével a zálogjegy birtokosa kiválthatja a zálogtárgyat, egyúttal az az összeg is, amelynek érvényesítésére a zálogház - a zálogjegyen a zálogtárgy kiváltására meghatározott idő eredménytelen eltelte esetén - jogosult). Ennél az ügyletnél tehát nem kell a zálogjogosultnak a biztosított követelést kimutatnia, maga a zálogjegy tartalmazza azt az összeget (illetve az annak meghatározásához szükséges mértékeket), amelyet a zálogház érvényesíthet a zálogtárgy értékesítéséből befolyó bevétel terhére.
Az előzőekben kimutattuk, hogy jogi szempontból problémás a zálogházi ügyletet kölcsönnyújtásnak, és ezen belül zálogkölcsönnek minősíteni. Bár kétségtelenül az ügylet meghatározó eleme a finanszírozás, ebben az esetben a finanszírozás a tipikus megoldástól eltérően nem kölcsönnyújtás, hanem - az új Ptk. fentebb vizsgált speciális rendelkezésére tekintettel - önálló zálogjog alapítása útján valósul meg. Az ügylet áttekintése alátámasztja, hogy abban gazdasági, gyakorlati szempontból sem a hitelezési elemek dominálnak. Míg a hitelezésnek alapvető eleme az adós személye és az ő hitelképessége, ebben az ügyletben ennek nincs jelentősége, és a zálogház ügyfelének nem kell számolnia azzal, hogy a hitelező fellép vele szemben a követelés érvényesítése érdekében, és a zálogháznak sem kell számolnia a klasszikus hitelezési kockázatokkal. Míg egy hitelezési tevékenységet folytató pénzügyi vállalkozás fő eszköze az adósokkal szembeni követelések állománya, addig a zálogház fő eszköze a javára alapított önálló zálogjogokból fakadó, a birtokában lévő vagyontárgyak tekintetében gyakorolható kielégítési jog. Kétséges ezért, hogy helyes-e ezt a tevékenységet pénzügyi szolgáltatásnak minősíteni, és belekényszeríteni a zálogházakat a pénzügyi intézmény vagy ügynök szerepébe. A zálogházi tevékenység, több mint kétszáz éves magyarországi története során mindig szabályozott és felügyelt, időnként állami monopóliumként működő tevékenység volt. A zálogházak szabályozása és engedélyezése azonban egészen más jellegű, mint általában a pénzügyi intézményeké; célja nem a pénzügyi rendszer biztonságának védelme, hanem elsősorban annak biztosítása, hogy a zálogház megfelelően őrzi a zálogtárgyakat, képes helytállni az azokért fennálló felelősségért, és a kényszerértékesítést valamint az ügyfelekkel való elszámolást szabályosan és tisztességesen végzi. A nemzetközi gyakorlatban sem szokásos e tevékenységet pénzügyi szolgáltatásként szabályozni. Mindenesetre, nem ártana olyan átfogó szabályozás, amely egyértelműen tisztázza e tevékenység polgári jogi alapjait, egyértelműen meghatározza a zálogháznak azokat a kötelezettségeit, amelyek eloszlatják az önálló zálogjog fiduciárius jellegéből fakadó kockázatokat, és e tevékenység folytatásának és ellenőrzésének feltételeit az ügylet jellegével valamint az abból fakadó kockázatokkal összhangban határozza meg. ■
Visszaugrás
