"A harc díjából osztályt nyer minden törzsvezér.
Törvényhozás a törzsök fők nélkül mit sem ér.
De vére folyjon, aki a főhöz hűtelen.
Mind száműzendő a fő, ha hitszegő leszen."
(Garay János: Álmos)
Az állandó hadseregek szervezése óta beszélhetünk a katonai büntetőjog létezésének szükségességéről, hiszen minden olyan társadalomban, ahol a katonaság természetszerű része és támasza az uralkodó hatalomnak, szükséges egy olyan normarendszer felállítása, amely valamilyen szinten szabályozza a katonai életviszonyokat, és bünteti az ilyen szabályokat megszegőket. Ez a követelmény már az ókori Rómában megfogalmazódott, mivel egyrészt a birodalom területi hódításának, illetve nagyságának egyik záloga a hadsereg volt, másrészt a praetori jog fennállása alatt az életviszonyok szinte minden területe, így a katonáskodás is szabályozott területté vált, nem feledve egyúttal, hogy a praetort mint imperiummal rendelkező magistratust illette meg a katonai főhatalom.[1]
A magyar törzsek vándorlásai alatt kialakuló katonai életmód miatt a katonai büntető-igazságszolgáltatás hazai története megelőzi az államalapítást, sőt a honfoglalást is. Ahogy Mezey Barna utal rá, az ősi jog minden nép életének kezdeteinél jelen van. Nem tudjuk, a magyar társadalom fejlődésében mikor jelent meg a jog, de vitathatatlannak látszik, hogy a sztyeppei országúton vándorló magyarság már rendelkezett normarendszerrel. A törzsi és törzsszövetségi korszak sajátos katonai érdekei nem csupán új politikai struktúrát építettek a vérségi közösségek fölé, de új normarendszert is teremtettek.[2]
A katonai jog fejlődése a kezdeteknél szoros egységben volt az általános joggyakorlat alakulásával, és csak később, a letelepedést követő nyugati irányzatok hatásával, a polgár és a katona szétválásával különültek el egymástól. A magyar katonai büntetőjogi gondolkodás az eltelt évszázadok alatt számos változást ért meg, és jutott el legutóbbi módozatáig, az anyagi és alaki jog szeparálódásáig, egyben azok "újrapolgáriasodásáig". Napjainkban a történeti hagyományokat (fejlődést?) feledve a katonai büntető anyagi jog és a katonai büntetőeljárás is a polgári büntetőkönyv, illetve büntetőeljárási törvény része. A katonai büntetőjogi diszciplina tehát nem önálló jogterület, hanem csak "speciális módozatok" hazánk büntetőjogi kodifikációjában.
A nomád életet élő ősmagyarság korában önálló katonai büntetőnormáról, illetve büntetőhatalomról nem beszélhetünk. Igaz a specializálódás felesleges is lett volna, mivel az állandó letelepedési helyet kereső törzseknek minden fegyverképes tagjára szüksége volt a fennmaradás érdekében. Cziáky Ferenc a múlt század elején találóan írta e korról, hogy "egy nép csak annyit ért, amennyit katonai szempontból produkálni tudott, mert ebben a korban egyetlen értékmérő volt csak, a kard".[3]
- 263/264 -
A vándorló magyar hadsereg tehát nagy valószínűség szerint egy általános katonai kötelességen felépülő néphadsereg volt, amelynek morális alapjául a nemzethez tartozás és a közös vérből való származás ténye szolgált.
Tekintve, hogy a magyarság körében az írásbeliség történetileg csak később terjedt el, ezt az időszakot kizárólag az időben (évszázadokkal!) később keletkezett mondákon alapuló krónikákra, valamint idegen népek történetíróinak munkáira hagyatkozva képzelhetjük el. A katonai büntetőjog ősi szabályai először - III. Béla király névtelen jegyzője - Anonymus vérszerződésről szóló krónikájában (Gesta Hungarorum) jelennek meg, amelynek negyedik cikkelye szinte normaszerűen írja le, hogy "Ha valaki az utódok közül hűtlen lenne a fejedelem személyéhez és viszályt támasztana a vezér és rokonai közt, ontassék vére úgy, mint az ő vérük omlott az Álmosnak tett esküjök alkalmával". Az így megfogalmazott hűtlenség (infidelitas) valószínűleg már a vérszerződés megkötése előtt kirívó vétség volt, a vezérek tehát a törzsek körében uralkodott szokásra hivatkozva alkothattak ily módon egyfajta, a szerződő törzsek minden tagjára hatályos büntetőjogi normát. A vérszerződés hatályát mellesleg az ötödik cikkely határozza meg, kifejezve - "Ha valaki Almos vezérnek és a többi fejedelmi személyeknek maradékai közül az eskü pontjait megszegné, mindenkor átok legyen rajta" -, hogy a szabályokat magukra tekintve nem elfogadó törzsi tagok büntetése kiátkozás (a törzsből való kizárás) lehet. Szintén főben járó bűnként olvashatunk a Csíki Székely Krónikából az utókorra maradt[4] hatodik cikkelyben is, amely az általános hadkötelezettség megsértését bünteti kimondva: "...aki a nemzetgyűlésekre, vagy a hírnökök hadbaszólítására a táborban nem jelenik meg, és elmaradásának okát nem adja, ketté hasíttassék, vagy szolgaságra taszíttassék". Figyelembe véve, hogy a vérszerződés fent citált pontjai nemcsak a jogsértő cselekményt, hanem az ahhoz rendelt szankciót is tartalmazták, így teljes joggal tekinthetők a magyar katonai büntetőjog ősi szabályainak.
Az ősmagyarság szigorú katonai rendszabályainak létét erősíti meg Bölcs Leó és fia Konstantinos Porphyrogenitos bizánci császárok munkái. Előbbi Taktika című munkájában leírja, hogy a magyarok "egy fővezérnek engedelmeskednek és magukat szigorú haditörvényszéknek vetik alá". Nagy Konstantin "De Administrando Imperio" írásában már a magyar bírói igazságszolgáltatás kezdetleges formáit is felvázolja, kifejezve, hogy az ősmagyarok nemzetgyűlésükben maguk fölé "gülasz"-t és "karkhasz"-t választanak, akik a bírói tisztet látják el.
A törzsek közötti ellentétek békés megoldására utal Kézai Simon "Gesta Hunnorum et Hungarorum" című krónikája is, amely szerint az egybegyűlt törzsek "állítanak magok között egy Kádár nevezésű bírót a Torda nemzetiségből, aki a közhadinépet ítélje, a viszálykodók pereit igazítsa, a gonosztevőket, tolvajokat, latorokat büntesse". A bírói tisztség felismerésének legkézenfekvőbb oka az volt, hogy egy vitás kérdésben döntő hatóság nélkül "minduntalan előállott volna az egyes törzsek közt a fegyveres egyenetlenségnek, vérbosszúnak veszélye".[5]
Az ősmagyar társadalmi tagozódásra épülő katonai szervezet felépítése szerint a katonai igazságszolgáltatás legalsó szintje a családfő volt, akinek házi fegyelmi jogköre fokozottabb mértékben állt fel a hadviselés alkalmával. A következő szintet a nemzetségfő képviselte, kinek hatalmát valójában a bírói és katonai igazgatási feladatok alkották, míg a legmagasabb szintű hadi és társadalmi egységet a törzs, így a törzsfő jelentette. Később a törzsek néppé egyesültek, megválasztva egyúttal a fejedelmet, aki a legfőbb bírói méltóságot is jelentette. A Konstantin által említett "gülasz" és "karkhasz" tisztségek valójában a fejedelmi bíráskodás letéteményesei voltak.[6] A vezérek korában tehát a bíráskodás magát a nemzetségét egészét illette meg, amelyet első fokon az erre kirendelt gyulák és a harkák végeztek, míg a fontosabb ügyekben (ilyen lehetett a fentebb már említett árulás) közvetlenül a nemzetgyűlésen történhetett az igazságszolgáltatás.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
