A jogorvoslati jog Magyarország Alaptörvénye (a továbbiakban: Alaptörvény) által deklarált alapjog, amely mindenkit megillet, akinek jogát vagy jogos érdekét a bírói vagy más hatósági döntés érinti.[1] A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 3. § (3) bekezdése alapján a jogorvoslati jog, továbbá az egész büntetőeljárásra kiterjedő alapelv, amely a nyomozási és vádelőkészítési szakban is jelentős, garanciális funkcióval bíró szerepet tölt be. Ilyen, a vádemelést megelőzően előterjeszthető jogorvoslat a panasz, melynek szabályait több, jelentősebb jogszabály módosítás is érintette. 2011-től kezdődően először egyértelműen szűkült a panasz igénybevételének a lehetősége, majd 2012-től a jogalkotó ismét elkezdte tágítani a panaszjog szabályait.[2] A módosítások következtében a nem sértett feljelentők panaszjoga előbb egyértelműen szűkebbre szabottan érvényesült, azonban 2012-ben bekerült az eljárási törvénybe a központi államigazgatási szerv feljelentőket megillető panaszjog.
Hogyan értelmezhető a központi államigazgatási szervek panaszjoga a nyomozás, illetve a vádelőkészítés során hozott határozatokkal szemben és az mennyire felel meg az alkotmányos követelményeknek? Milyen problémák merülhetnek fel a nem sértett feljelentők panaszjogával összefüggésben?
Írásomban az előbbi kérdések körbejárásával igyekszem bemutatni a határozatokkal szemben igénybe vehető panasz jogintézményét.
A panaszjogot érintő jogszabályváltozások ellenére a panasz a nyomozás és a vádelőkészítés során továbbra is a leggyakrabban előforduló rendes jogorvoslat. Az ugyanis a nyomozás (Be. 195. §), valamint az ügyészi közbenső eljárás során hozott (Be. 228. §) határozatokkal szemben, továbbá a nyomozó hatóság (Be. 196. §), illetve az ügyész intézkedéseivel, illetve azok elmulasztásával (Be. 228/A. §) kapcsolatban is előterjeszthető. Az eljárási kódexen belüli eltérő, a különböző eljárási szakaszokra vonatkozó elhelyezésből következik, hogy a Be. a jogorvoslat rendjét ahhoz igazodóan, eltérően szabályozza, hogy a panaszolt határozatot a nyomozás vagy a vádemelés szakaszában hozták-e meg, és ennek alapján eltérő rendelkezéseket is tartalmaz a panaszok elbírálására. Utaló szabályok hiányában továbbá nem alkalmazhatóak kombináltan a nyomozási és a vádelőkészítési szakaszra vonatkozó panaszt elbíráló rendelkezések.
A panasz előterjesztésének fontos előfeltétele, hogy a jogosultak értesüljenek az általuk támadható hatósági döntésekről. Ezzel kapcsolatos, garanciális jellegű rendelkezést tartalmaz a Be. 169. § (1) bekezdése, amely egy részletes, de nem teljes felsorolást tartalmaz azon döntésekről, melyeket a nyomozás és részben a vádelőkészítés során kötelezően határozati formában kell meghozni.[3] Mivel a határozatot hozó nem háríthatja át a büntetőeljárás résztvevőire annak megítélését, hogy a határozat ellen élhetnek-e panasszal, vagy sem, ezért a határozat - garanciális jelleggel - tájékoztatást kell, hogy nyújtson a jogorvoslat igénybevételének a lehetőségéről, annak határidejéről, illetve arról is, hogy azt melyik nyomozó hatósághoz, ügyészséghez, illetőleg bírósághoz kell benyújtani.[4] E szabályokból, a Be. 3. § (3) bekezdéséből, valamint a Be.-nek a panaszra vonatkozó tételes rendelkezéseiből következik, hogy a határozat rendelkező részében név szerint, az eljárásjogi jogállás feltüntetésével, például gyanúsított, védő, sértett kell megjelölni azokat a személyeket, akik a határozat ellen panasszal élhetnek. Abban az esetben viszont, ha a határozatot olyan személlyel kell közölni, akinek nincs panaszjoga, például feljelentők egy része, akkor a határozatban utalni kell a panasz kizártságára is.
A hatályos szabályok szerint a panaszjog a határozatok többségével szemben igénybe vehető jogorvoslat, mivel akire a határozat közvetlen rendelkezést tartalmaz - és a jogorvoslat igénybevételét a Be. nem zárja ki -, panasszal élhet az általa sérelmesnek tartott döntéssel szemben. A feljelentők jelentős része viszont csak akkor élhet pa-
- 302/303 -
nasszal a feljelentés elutasítása miatt, ha egyben sértettnek is minősül. A feljelentők köréből azonban a jogalkotó kivételként kiemelte a központi államigazgatási szerveket, melyek az eljárási törvényben meghatározott, ügyészi, illetve a nyomozó hatóság által hozott határozatok ellen panasszal élhetnek.[5]
A panaszjog igénybevételét lényegében tehát két oldalról határolta be a jogalkotó. Így nincs helye panasznak, ha azt a törvény kifejezetten kizárja, mint például a védő kirendelésről rendelkező vagy a panaszt elbíráló ügyészi határozattal szemben.[6] A másik határt a "közvetlen rendelkezés" fordulat jelenti, mely szűkíti a joghatályos panasz előterjesztésének a lehetőségét. Ezzel kapcsolatos rendelkezést a törvény nem tartalmaz, így az, hogy a határozat kit érint közvetlenül, a Be. értelmezése alapján állapítható meg. Közvetlen jogsérelmet vagy érdeksérelmet elszenvedő személy lehet természetes, illetve jogi személy is, a panaszjogosultságát az teremti meg, hogy a büntetőeljárás során valamelyik eljárási pozícióban részt vesz-e. További feltétel, hogy a határozat például az érintett személyi szabadságát, büntetőeljárásbeli vagy vagyoni jogainak gyakorlását közvetlenül is érintse.[7] Az eljárási jogosítványokat közvetetten érintő határozatok, így például az ügyek egyesítéséről, elkülönítéséről, áttételéről rendelkező döntések ellen ugyanakkor nincs helye jogorvoslatnak.
A panaszjogosultságot tehát az alapozza meg, hogy a határozatba foglalt akarat-kijelentésének legyen olyan címzettje, akinek a kérdéses jogviszonyaiban a döntés nyomban, újabb egyedi aktust nem igénylő, kedvezőtlen vagy kedvező tartalmú állapotváltozást okoz, illetve számára követendő magatartást ír elő. Így például törvényi keretek között panaszjog illeti meg a terheltet, a védőt, a sértettet vagy a fiatalkorúak elleni eljárás során a törvényes képviselőt. Ebből viszont az is következik, hogy a nyomozó hatóságnak, illetve az ügyésznek fokozott figyelemmel, mindig a konkrét ügy körülményeinek a vizsgálata alapján kell eljárnia a panaszjog biztosítása, így annak vizsgálata során, hogy a döntésük érint-e közvetlen eljárási jogosítványt, avagy sem.
A közvetlen rendelkezés fordulat és a sértett panaszjogának kiemelt rögzítése, ezzel együtt a jogosultak körének a szűkítése előtérbe helyezi annak vizsgálatát is, hogy az adott bűncselekménynek van-e sértettje, avagy nincs. Egyrészt a sértetti jogállás biztosítja a feljelentők egy részének a panaszjogot, másrészt amennyiben a sértett joghatályos, határidőben előterjesztett panaszát az ügyész, illetve a felettes ügyész alaptalannak találja és elutasítja, megnyílik a sértett előtt a pótmagánvádlóként való fellépés lehetősége.
Bizonyos bűncselekmények esetén problémát jelenthet azonban, hogy a sértett fogalmát a kialakult joggyakorlat a 90/2010. BK vélemény (a továbbiakban: 90 BKv.) alapján értelmezi. Ennek lényege szerint a sértett általában akkor léphet fel pótmagánvádlóként, ha passzív alanya a közvádra üldözendő bűncselekménynek, vagy a tényállás eredményt tartalmaz, mely körülmények már önmagában is megalapozhatják az eljárásjogi sértetti jogosultságot. Akkor is azonban, amikor a tényállás eredményt tartalmaz, körültekintően kell vizsgálni, hogy a sértetti igény alapja a személyben való érintettség nélkül csupán egyszerű károsulti, vagyonjogi érdek, avagy az adott, bűncselekménnyé nyilvánításban megtestesülő, büntetőjogi érdekhez szorosan kötődő, abban gyökerező olyan jog- vagy jogos érdekbeli sérelem, illetve veszélyeztetettség, amely az adott sértettre konkretizált és közvetlen. Ezen szűkítő értelmezésen túl a 90. BKv. szerint kizárt a pótmagánvád, ha az adott bűncselekmény alapvetően az állami, társadalmi vagy gazdasági rendet sérti vagy veszélyezteti, s a természetes vagy jogi személyt érintő jogsérelem csupán áttételesen következik be.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
