A holokauszttagadás és más gyűlöletkeltő magatartások elleni fellépés igénye nem új keletű a magyar közéletben, a rendszerváltás óta számos kezdeményezés született, és számos alkalommal történt kísérlet az ilyen cselekmények hatékony kezeléséhez szükséges jogszabályi háttér megteremtésére. Ezek többségükben a holokauszttagadásnál szélesebb problémakör kezelésére koncentráltak, de akadt olyan is, mely kifejezetten a holokauszt tagadása elleni fellépés lehetőségét kívánta megteremteni.
A jogalkotó 1989-ben iktatta a Büntető Törvénykönyvbe a közösség elleni izgatás tényállását, mely az Alkotmánybíróság 1992. évi határozata után azonban már csak a gyűlöletre uszítással szemben - tehát csak az erőszak közvetlen veszélyével párosuló cselekményekkel szemben - védett, a gyalázkodás ellen már nem.1 Ezért 1996-ban a jogalkotó újabb lépésre szánta magát: más módon, de ismét a közösség elleni izgatás tényállásán belül kívánta elhelyezni a gyalázkodás elleni fellépést biztosító rendelkezést, azonban az Alkotmánybíróság ezt a megoldást is alkotmányellenesnek találta.2 2001 elején három képviselő határozati javaslatot terjesztett az Országgyűlés elé, melyben kifejezetten a holokauszttagadás büntetéséhez szükséges jogalkotási lépéseket kezdeményeztek.3 A határozati javaslatot az Országgyűlés végül nem tárgyalta. Később azonban, 2003 végén újabb Btk. módosítást fogadott el a törvényhozó, mely a korábbi megoldásokhoz hasonlóan a közösség elleni izgatás tényállásának bővítésén, új elemekkel történő kiegészítésén keresztül biztosította volna a gyűlöletbeszéddel és a holokauszttagadással szembeni büntetőjogi fellépés lehetőségét, az Alkotmánybíróság válasza viszont ismét elutasító volt.4 A negyedik próbálkozás alkalmával - a 2008 februárjában elfogadott Btk. módosítás során - merőben új utat választott a jogalkotó: felismerve és hangsúlyozva azt, hogy a gyalázkodás jogi tárgya elsődlegesen az emberi méltóság, és nem a köznyugalom, már nem a közrend elleni bűncselekmények, hanem a személy elleni bűncselekmények rendszerében, a szabadság és az emberi méltóság elleni bűncselekmények közé kívánta a gyalázkodás tényállását illeszteni. Az Alkotmánybíróság többségi álláspontja szerint azonban ez a megoldás sem bizonyult az Alkotmánnyal összeegyeztethetőnek.5
A gyűlöletkeltő megnyilvánulásokkal, a holokauszt-tagadással szembeni fellépés lehetőségének megteremtése a Budai Várban 2009. április 18. napján tartott neonáci rendezvényt követően ismételten reflektorfénybe került, s ez az esemény e téren korábban nem tapasztalt aktivitást váltott ki az országgyűlési képviselőcsoportokban. Valamennyi frakció egyetérteni látszott abban a kérdésben, miszerint az ilyen jellegű magatartásokra a jogalkotónak valamilyen módon reagálnia kell. Egy képviselő vizsgálóbizottság létrehozását kezdeményezte, mely vizsgálóbizottság feladata a rendezvénnyel kapcsolatos rendőri intézkedések, továbbá a vonatkozó jogszabályi háttér és joggyakorlat vizs-gálata.6 Ezen túl - tényként kezelve, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata és megítélése a gyűlöletre uszításon kívüli gyűlöletkeltő magatartások vonatkozásában mintegy két évtizede változatlan, megmerevedett, nem reagál a megváltozott társadalmi környezetre - több az Alkotmány módosításáról szóló javaslat került a Ház elé, melyek a gyűlöletkeltő magatartások szélesebb,7 avagy szűkebb körének8 büntetőjogi tiltásához előfeltételül szolgáló alkotmányos környezet kialakítását célozzák. Van azonban olyan parlamenti frakció is, melynek álláspontja szerint a holokauszttagadás jelentette társadalmi probléma kezeléséhez elegendő az Alkotmány módosítása nélkül kizárólag a Büntető Törvénykönyv kiegészítése.9
A fenti indítványok közül az Országgyűlés ezideig egyedül a jelen tanulmány tárgyát képező T/9584. számú a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat tárgyalását fejezte be, a többi indítvány vitája még folyamatban van, így azok kimenetele, végeredménye még a jövő kérdése.
A T/9584. számú törvényjavaslat előterjesztői az Alkotmány több ponton történő módosításával a holo-kauszt tagadása és más - részben még ennél is súlyosabb és veszélyesebb - gyűlöletkeltő megnyilvánulások elleni valóban hatékony fellépés lehetőségének megteremtéséhez szükséges, s Magyarország nemzetközi kötelezettségeinek is megfelelő jogi környezet megteremtését tűzték célul. A törvényjavaslat alapján az Alkotmány véleménynyilvánítási szabadságot, gyülekezési és egyesülési jogot, valamint az egyenlőséghez való jogot, illetve diszkrimináció tilalmát szabályozó szakaszai a következők szerint egészültek volna ki:
"A véleménynyilvánítás szabadságának, valamint a sajtószabadságnak a gyakorlása nem irányulhat nemzeti, etnikai, faji vagy vallási gyűlölet keltésére, a faji felsőbbrendűségre vagy fajgyűlöletre alapozott eszmék hangoztatására, terjesztésére, valamint a személyeket vagy a személyek egyes csoportjait életüktől, emberi méltóságuktól, szabadságuktól megfosztani kívánó, politikai, katonai vagy katonai jellegű szervezet, csoport támogatására, dicsőítésére, népszerűsítésére, védelmezésére. Tilos az önkényuralmi rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények nyilvános tagadása, kétségbe vonása, jelentéktelen színben való feltüntetése."
"A gyülekezési jog gyakorlása nem irányulhat nemzeti, etnikai, faji vagy vallási gyűlölet keltésére, a faji felsőbbrendűségre vagy a fajgyűlöletre alapozott eszmék hangoztatására, terjesztésére, valamint a személyeket vagy a személyek egyes csoportjait életüktől, emberi méltóságuktól, szabadságuktól megfosztani kívánó, politikai, katonai vagy katonai jellegű szervezet, csoport támogatására, dicsőítésére, népszerűsítésére, védelmezésére."
"Az egyesülési jog gyakorlása nem irányulhat a személyeket vagy a személyek egyes csoportjait életüktől, emberi méltóságuktól, szabadságuktól megfosztani kívánó, politikai, katonai vagy katonai jellegű szervezet, mozgalom, csoport létrehozására és működésére."
"A nemzeti, etnikai, faji vagy vallási gyűlölet keltését, valamint a faji felsőbbrendűségre vagy a fajgyűlöletre alapozott eszmék terjesztését a büntető törvény akkor is szigorúan bünteti, ha az mások alapvető jogát vagy a köznyugalmat közvetlenül nem sérti vagy nem veszélyezteti." 10
A törvényjavaslat szövegének elemzése kapcsán egy dologra mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet, tekintettel arra, hogy a javaslat megfogalmazását számos kritika érte. A gyalázkodás tárgykörében született legutóbbi alkotmánybírósági határozathoz fűzött párhuzamos indokolásában Kovács Péter alkotmánybíró azt javasolta a jogalkotónak, hogy jobban ragaszkodjon a nemzetközi egyezmények szövegéhez, azt és csak azt pönalizálja, amiről ott szó van, hiszen ezzel a saját dolgát könnyítené meg.11 Nos, az előterjesztők ezt az észrevételt szem előtt tartva a törvényjavaslatot az indokolásban rögzített nemzetközi szerződések megszövegezéséhez és fogalomhasználatához ragaszkodva fogalmazták meg. Az eredeti törvényjavaslat szövege tehát gyakorlatilag a nemzetközi szerződések szövegét kívánta az Alkotmányba emelni.
Az Országgyűlésben végül nem volt meg a holokauszttagadás és a gyalázkodás tilalmának Alkotmány megváltoztatása általi megteremtéséhez szükséges kétharmados akarat. A végszavazást hosszú vajúdás előzte meg, már-már elhitték az előterjesztők, hogy az elhatározásból lehet is valami, de egy hirtelen visszavont ellenzéki módosító javaslat, amelynek kialakulóban volt az előterjesztői támogatása, nyilvánvalóvá tette, hogy nem lesz törvény a javaslatból. Sem most, sem később. Az ellenzők nem akartak kategorikus nemet mondani, inkább ügyesen alkalmazták a Házszabály, s a kommunikáció eszközeit. Persze felmerült a kérdés: mi lesz az erősebb motiváció a javaslat benyújtóinál. A szilárd meggyőződés, mely szerint e magatartások büntethetőségét - nem mellékesen a nemzetközi egyezmények kötelező rendelkezései alapján - meg kell teremteni, avagy az újabb politikai kudarctól való félelem.
Hosszú, csaknem két évtizedes út vezetett addig, hogy a gyalázkodás és a holokauszttagadás büntethetősége érdekében alkotmánymódosítást kezdeményeztek. A jelenség társadalmi jelentőségéről oly sokan oly sok mindent írtak már. A téma elemzőinek új távlatokat nyitott volna az alkotmánymódosítás, hiszen a gyalázkodással kapcsolatos szabályozási lehetőségeket talán már nincs is olyan nézőpont, ahonnan ne közelítették volna meg többen, s kis túlzással élve nincs olyan gondolatmenet, melyen, s melynek ellenkezőjén már ne haladt volna végig valaki. A közéletben, a publicisztika világában pedig aligha hiszem, hogy lenne még egy olyan jogintézmény, amelyhez ennyi sztereotípia és érvelési panel kapcsolódna.
Az Alkotmány módosítása új helyzetet teremtett volna. Pontot tett volna azoknak a vitáknak a végére, melyek a társadalmi szükségességről, a gyalázkodás és a holokauszttagadás alkotmányos szabályozhatóságáról, a szólásszabadság és az emberi méltóság viszonyáról szóltak. Az Alkotmánymódosítás egyértelművé tette volna, hogy a közösségeknek van emberi méltósága, melyet védeni kell nem csak az erőszakkal, illetve erőszak közvetlen veszélyével párosuló kirekesztő magatartásokkal szemben, hanem azokon túl más gyűlöletkeltő magatartásokkal szemben is. Nem lett volna többé kérdéses, hogy a közösségek méltóságát védeni kell a büntetőjog által és oltalmazni lehet más jogág eszközrendszerén keresztül is. Pontot tett volna azoknak a találgatásoknak a végére, hogy vajon ez lenne-e a megoldás a nevezett társadalmi problémára, vajon nem lenne-e kontraproduktív a gyalázkodók megbüntetése a közösségeket ért verbális támadások esetén, vajon mennyire adhatna alapot a szabályozás a visszaélésszerű joggyakorlásra stb. Kiderülhetett volna, hogy melyik elmélet volt igaz. Most adhattunk volna egy esélyt annak, hogy a később megalkotandó polgári jogi vagy büntetőjogi szabállyal segíthessünk egy társadalmi probléma megoldásán. De hagyjuk most a társadalmi-politikai színezetű érveket, s gondolkodjunk el azon, hogy mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha az eredeti, s mi lett volna, ha módosított formában hatályba léphet a törvényjavaslat.
A javaslat parlamenti tárgyalásakor a viták egyik csomópontja az volt, hogy a tilalom tárgya csupán a holokauszttagadás, avagy az önkényuralmi rendszerek által elkövetett népirtás és emberiség elleni bűntett kell, hogy legyen. Azt mindenképpen látni kell, hogy amennyiben a tilalom az önkényuralmi rendszerek által elkövetett népirtásra vonatkozik, az sokkal nagyobb mértékben vezet a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásához, egy sokkal kevésbé egzakt büntethetőségi kört jelent, mint ha csupán a holokauszt tagadásának tilalmáról beszélünk.
Holokauszttagadásról beszélt mindenki, pedig az előterjesztés nem így szólt. Büntethetővé tette volna a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási gyűlölet keltését, valamint a fajgyűlöletre alapozott eszmék terjesztését és emellett minden, az önkényuralmi rendszerek által elkövetett népirtás, más emberiség elleni cselekmények nyilvános tagadását, kétségbe vonását, jelentéktelen színben való feltüntetését. Ez a megközelítés még távol sem áll tőlem, bár a politikai motivációja a napnál is világosabb volt: ha tiltunk valamit egy jobboldali diktatúrával kapcsolatban, a jobboldali ellenzék csak akkor támogatja a kétharmados többséget igénylő alkotmánymódosítást, ha adunk egy pofont a baloldali diktatúráknak is. De jószívvel támogathatónak tartottam - s tartok most is egy ilyen - javaslatot, hiszen van benne igazság. A népirtás, a jogfosztás sehol, semmikor és semmilyen ideológia mentén sem elfogadható. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy a holokauszt - s ezt még a jobboldali parlamenti vezérszónok is elismerte12 - valami egészen más, semmihez sem hasonlítható jelenség. Ilyen más önkényuralmi rendszerben nem történt. Sem jobboldaliban, sem baloldaliban. A holokauszt - bár történészek biztosan tudnak rá frappánsabb megfogalmazást is - egy államilag meghirdetett és jól szervezett, sőt "gépesített" népirtás volt, amely nyíltan származási alapon egyes népcsoportok teljes kiirtására törekedett, sőt, meg is kísérelte azt, s rövid idő alatt sok millió áldozatot követelt. Tudomásom szerint ilyen nem volt több a világtörténelemben, s ezért nem tudom, de nem is akarom mással összehasonlítani. De miért is tartoznak ide e gondolatok, s miért nem életidegenek egy jogi tárgyú tanulmánytól? Azért, mert meggyőződésem, hogy az Alkotmány esetleges felhatalmazása alapján megalkotásra kerülő konkrét büntetőjogi törvényi tényállás esetében differenciálni kell a holokauszt tagadása, és az összes egyéb népirtás kétségbe vonásának megítélése között. Például úgy, hogy a holokauszt tagadása a bűncselekmény minősített esete lesz. Persze, rá lehet hagyni a bírói gyakorlatra is, hogy értékelje majd súlyosító körülményként, ha akarja, de ez lenne a kevésbé helyes megoldás. Egyrészt jogalkotói feladat annak megjelenítése, hogy egy jelenséget általában súlyosabban ítél meg másoknál. Másrészt hiba lenne a bíróságokra bízni egy borítékolható-an politikai vitákat kiváltó döntést.
Persze ugyanígy kérdésként merült fel, hogy ha már támogatható az, hogy ne csak a holokauszt tagadását, hanem minden önkényuralmi rendszer által elkövetett népirtást büntetni lehessen, miért kell azt leszűkíteni az önkényuralmi rendszerekben elkövetettekre, s miért ne lehetne kiterjeszteni az összes népirtásra.13 Ráadásul olyan félelmüknek is hangot adtak egyesek, hogy az "önkényuralmi" kifejezés alkotmányba emelése visszaélésekre adhatna alapot, s bizonyos politikai változások mentén az önkényuralmi szó nehezen definiálható természete miatt alkotmányosan megalkothatóak lennének olyan jogszabályok, amelyek a baloldali politikai szereplőket korábbi, a rendszerváltozás előtt betöltött tisztségeik miatt kizárnák a közéletből, esetleg valamiféle utólagos felelősségre vonást tennének lehetővé. Őszintén szólva - bár természetesen nem zárom ki, hogy valaki képes volna erre - bármennyit is gondolkodtam, nem sikerült felállítanom egy olyan, logikailag zárt érvrendszert, amely alapján erre a javaslat szerinti szöveggel lehetőség lenne. Meggyőződésem, hogy a beterjesztett törvényjavaslat alapján ezt csak akkor lehetne megtenni, ha mind a jogalkotó, mind pedig az Alkotmánybíróság visszaélésszerűen alkalmazná a jogot. Ezt pedig feltételezni sem szeretném. Avagy ha ezt feltételezzük, nem ez lesz a legfőbb probléma. Persze, ha ezt az indokot figyelmen kívül hagyjuk, van logika a javaslatban. Miért is ne vonatkozzon a tiltás minden népirtásra és emberiség elleni bűntettre? Nem sorolnám magam a korlátlan szólásszabadság hívei közé, de nem tartanám jónak, hogy például a maják által esetlegesen elkövetett népirtásokat, történészek ne vitathassák. Ez valóban a véleménynyilvánításnak a szükségtelen korlátozását jelentené, bár alkotmánymódosítás esetén - technikailag - kétségkívül lenne mód erre.
Tagadhatatlan, hogy az önkényuralmi kifejezés is hordoz némi bizonytalanságot. Szubjektív annak megítélése, hogy mikor mit tekintenek ilyen rendszernek. Vannak persze egyértelműen ilyennek minősíthetőek, mint a hitleri Németország, avagy a sztálini Szovjetunió. De mi a helyzet mondjuk a Horthy-korszakkal, avagy a késői Kádár-korszakkal? Persze mondhatjuk, hogy akkor nem volt népirtás, de a fogalom nehezen meghatározható mivoltát érzékeljük. Felvethető az is, hogy nem lett volna-e jó leszűkíteni a szabályozást a XX. századi önkényuralmi rendszerekre, avagy a XX. században elkövetett népirtások és emberiség elleni bűntettek tagadására. A korábbiak tagadása vajon sérthet-e emberi méltóságot? Vajon egy olyan kor népirtásának (emberiség elleni bűntettének) tagadása - például a keresztes hadjáratok valamely felvonása - amelynek nemhogy egyetlen túlélője sincs már, de az is kizárt, hogy olyan ember legyen az élők sorában, aki még ismert ilyen túlélőt, vajon sértheti-e bárki emberi méltóságát. Sértheti-e a csoporthoz tartozók emberi méltóságát az, hogy ha olyan népirtást tagadnak, amely akár több száz évvel ezelőtt történt, de azt a társadalmi, esetleg vallási csoportot érintette, amihez a magát sértettnek érző személy tartozik? Nos, ennek eldöntésére objektív szempontrendszert állítani nem tudok. De meggyőződésem, hogy a szólásszabadságnak ilyen nagymértékű korlátozása szükségtelen, nem áll arányban azzal a társadalmi előnnyel, aminek az elérésére a javaslat törekszik.
Az Országgyűlés előtt van egy újabb, az Alkotmány módosításáról szóló törvényjavaslat, mely azonban már nem önkényuralmi rendszerekről beszél, hanem a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más emberiség elleni cselekmények tagadásáról.14 A javaslat a fent jelzett "önkényuralmi" jelző jelentette értelmezési bizonytalanságot tekintve, legalábbis részben, mindenképpen előrelépést jelent. A nemzeti szocialista rendszerek meghatározása ugyanis különösebb gondot nem okoz, mivel lényegét tekintve ilyen gyakorlatilag egy volt. Természetesen nem vitatva a sztálini, illetve rákosi korszakban történt ide vonatkozó eseményeket, mégis megjegyzendő, hogy a kommunista rendszerek meghatározásához kapcsolódóan - tekintettel arra, hogy ezen rendszereknek a térbeli és időbeli nagyobb fokú elterjedése okán is számos különféle, puhább, illetve keményebb, formája alakult ki - hasonló probléma, bizonytalanság merülhet fel, mint az önkényuralmi rendszerek defíniálása kapcsán. Kérdés továbbá, hogy ilyen meghatározás mellett vajon nem állna-e elő hasonló helyzet, mint az önkényuralmi jelképek tilalma, a horogkereszt, illetve a vörös csillag kapcsán? Itt utalok az Emberi Jogok Európai Bíróságának Vajnai Attila ügyében hozott ítéletére, melyben a Bíróság hangsúlyozza, hogy minden korlátozás alkalmazásakor, abban az esetben azonban, ha többféle jelentéssel bíró szimbólumokról van szó, fokozott gondossággal kell eljárni. Ugyanis "ilyen helyzetekben fennáll annak a kockázata, hogy az ilyen szimbólumok kategorikus tiltása a szimbólumok olyan kontextusban történő használatát is korlátozza, amelyben a korlátozás nem lenne igazolható",15 tehát aránytalan volna az elérni kívánt törvényes céllal. A Bíróság rögzíti azt is, hogy "a kommunizmus konszolidálása céljából [...] Magyarországon is alkalmazott szisztematikus terror súlyos seb marad Európa lelkében és szívében. [...] Egy olyan szimbólum használata, amely e rezsimek uralma alatt mindenütt jelen volt, kellemetlen érzéseket kelt a volt áldozatokban és hozzátartozóikban [...]. A Bíróság azonban úgy véli, hogy az ilyen érzelmek, bármennyire is érthetőek, önmagukban nem határozhatják meg a véleménynyilvánítás szabadságának határait."16 A hivatkozott ítéletből kiindulva egyes önkényuralmi rendszerek jelképei, egyáltalán egyes szimbólumok között egyenlőségjel objektíve aligha tehető. Kérdésként merül fel, hogy a hivatkozott ítélet vajon szigorúan, s kizárólag csak a jelképekre vonatkozik, avagy kiterjeszthető-e általában a különbségtételre, így a nemzeti szocialista és a kommunista rendszerek közötti különbségtételre is, vajon különbséget kell-e, lehet-e tenni az egyes önkényuralmi rendszerek erkölcsileg súlyosan elítélendő cselekedetei között jogilag, vagy akár történelmi, társadalmi értelemben?
Noha a parlamenti vita során úgy tűnt, hogy valamennyi frakció egyetértett abban, hogy az önkényuralmi rendszerek által elkövetett népirtás és emberiség elleni bűncselekmény tagadásával szemben a jogalkotónak lépnie kell, az álláspontok korántsem voltak egységesek a tekintetben, hogy a büntetőjogi, sőt egyáltalán a jogi fellépés nemzetközi és európai jogi jogforrásokon alapuló kötelezettség-e Magyarország számára.
Volt olyan, aki kifejtette, hogy annak ellenére, hogy "a holokauszt tagadása európai példák alapján valóban abba a körbe tartozhat, amit alkotmányosan büntetni lehet", nem gondolja, hogy "ez egy jogalkotási kötelezettség."17 De volt más képviselő is, akinek felszólalása hasonló álláspontot tükröz: a vonatkozó nemzetközi szerződéseket törvény, illetve törvényerejű rendelet hirdette ki, ily módon ezek már most is a magyar belső jog részét képezik, azok alkotmánymódosítás nélkül is alkalmazhatók, alkalmazandók.18
Ezen érveléssel legalább két alapvető probléma van. Az egyik az, hogy a vonatkozó nemzetközi szerződések kifejezetten jogalkotási, sőt büntető jogalkotási kötelezettséget teremtenek, másrészt a szükséges jogalkotói lépések hiányában - amint azt a joggyakorlat, másrészt a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos eddigi jogalkotási gyakorlat világosan és egyértelműen jelzi - ezek a rendelkezések nem tudnak hatályosulni. Formálisan tehát valóban a jogrendünk részét képezik e nemzetközi szerződések, gyakorlatilag mégsem képesek élő jogként funkcionálni.19 Az alábbiakban nézzük részletesebben, hogy milyen kötelezettségekről is van szó.
A törvényjavaslat indokolása kifejezetten a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló egyezményben20 (a továbbiakban: ENSZ-egyezmény), a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyez-ségokmányában21 (a továbbiakban: Egyezségokmány), továbbá a Párizsban 1947. évi február hó 10. napján kelt békeszerződésben22 (a továbbiakban: Párizsi Egyezmény) foglalt rendelkezéseket említi.
Az Egyezségokmány 19. cikke - összhangban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával - a szabad véleménynyilvánítás jogának mindenki számára történő biztosítása mellett egyúttal rögzíti azt is, hogy e jog gyakorlása különleges kötelességekkel és felelősséggel jár, s a véleménynyilvánítás szabadsága az Egyezségokmányban meghatározott feltételek együttes megléte esetén korlátozható. Mindezeken túl az Egyezségokmány 20. cikkében kifejezetten korlátozási kötelezettséget is megállapít, amikor úgy rendelkezik, hogy "[t]örvényben kell megtiltani a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölet bármilyen hirdetését, amely megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy erőszakra izgat".23
Kifejezett büntető jogalkotási kötelezettséget teremt az ENSZ-egyezmény 4. cikke, mely a következőképpen szól: "[a] részes államok elítélnek minden olyan propagandát és minden olyan szervezetet, amely egy bizonyos fajnak vagy egy bizonyos színű vagy etnikai származású személyek csoportjának felsőbbrendűségét hirdető eszméken vagy elméleteken alapszik vagy a faji gyűlöletet és megkülönböztetést valamilyen formában igazolni vagy előmozdítani igyekszik, és vállalják, hogy az ilyen megkülönböztetésre irányuló minden izgatás vagy eljárás gyökeres kiirtására haladéktalanul pozitív intézkedéseket hoznak ebből a célból, kellő figyelemmel az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjában foglalt elvekre és a jelen egyezmény 5. cikkében világosan kifejtett jogokra, egyebek között:
a) Törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a faji felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését, a faji megkülönböztetésre való izgatást, valamint bármely faj, illetve más színű, vagy más etnikai származású személyek csoportja ellen irányuló minden erőszakos cselekedetet vagy arra való izgatást, továbbá fajgyűlölő tevékenység mindenféle támogatását, annak pénzelését is beleértve;
b) Törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak minden olyan szervezetet, valamint szervezett és minden egyéb propagandatevékenységet, amely a faji megkülönböztetést előmozdítja vagy arra izgat, az ilyen szervezetekben vagy tevékenységben való részvételt pedig törvény által büntetendő cselekménynek tekintik;
c) Nem engedik meg, hogy országos, vagy helyi hatóságok vagy közintézmények a faji megkülönböztetést előmozdítsák vagy arra izgassanak."
A Párizsi Egyezmény 4. cikke értelmében pedig "Magyarország, amely a Fegyverszüneti Egyezmény értelmében intézkedett magyar területen minden fasiszta jellegű politikai, katonai avagy katonai színezetű szervezetnek, valamint minden olyan szervezetnek feloszlatása iránt, amely az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát, ideértve a revizionista propagandát, fejt ki, a jövőben nem engedi meg olyan e fajta szervezeteknek fennállását és működését, amelyeknek célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól."
Mindezek alapján világos tehát a jogalkotási kötelezettség ténye és annak tartalma. A szabályozási, illetve büntető jogalkotási kötelezettség kiterjed az Egyezségokmány szerinti nemzeti, faji, vagy vallási gyűlölet bármilyen hirdetésére, mely akár erőszakra, akár erőszakra nem, de megkülönböztetésre, ellenségeskedésre izgat. Kiterjed továbbá a büntetőjogi szabályozási kötelezettség az ENSZ-egyezmény szerinti faji, bőrszín, illetve etnikai származás szerinti csoport elleni erőszakon, illetve arra való izgatáson túl egy sor más magatartásra is, így a faji felsőbbrendűségre, gyűlöletre alapozott eszmék terjesztésére, a fajgyűlölő tevékenység mindenfajta támogatására, ideértve a pénzbeli támogatást is. Ugyancsak vonatkozik a büntetőjogi tiltási kötelezettség a faji megkülönböztetést előmozdító szervezetekben vagy tevékenységben történő részvételre is. Ezen túl Magyarország nem engedheti meg a Párizsi Egyezmény szerinti fasiszta jellegű politikai, katonai, avagy félkatonai szervezetek fennállását és működését sem. Magyarországnak tehát fel kell lépnie az erőszakos és az erőszak közvetlen veszélyével párosuló kirekesztő magatartásokon túl más gyűlöletkeltő cselekményekkel szemben is, a gyűlöletbeszéddel szemben is és a holokauszttagadással, valamint más önkényuralmi rendszerek által elkövetett népirtás, valamint más emberiség elleni bűncselekmény tagadásával, kétségbe vonásával, jelentéktelen színben való feltüntetésével szemben is.
Valki László nemzetközi jogász professzor nemrégiben a holokauszttagadással kapcsolatban elhangzott nyilatkozatában - mégis általános érvénnyel - hangsúlyozta, hogy "a magyar állam a jogalkotás elmulasztásával hosszabb ideje a pregnáns és folyamatos nemzetközi jogsértés állapotába került". Kifejtette továbbá, érthetetlennek tartja, hogy a parlamenti pártok egy része és az Alkotmánybíróság miért hagyta figyelmen kívül a faji megkülönböztetés tilalmáról szóló egyezményt, amelyhez Magyarország évtizedekkel ezelőtt csatlakozott.24 Ez számomra is érthetetlen.
A törvényjavaslat indokolásában is szereplő nemzetközi dokumentumokon túl szükségesnek tartom megemlíteni azon nemzetközi, illetve európai jogi jogforrásokat, dokumentumokat is, melyek kifejezett jogalkotási kötelezettséget ugyan nem rónak a tagállami nemzeti jogalkotóra, mégis világosan jelzik azt az irányt - s ez által az előző pontban jelzett jogalkotási kötelezettséget megerősítik - amelyet az államok közössége a gyűlöletkeltés, így a holokauszttagadással szembeni fellépés során követnek. Ilyen az Egyezségokmány hatályosulásának figyelemmel kísérésére, illetve végrehajtásának ellenőrzésére létrehozott monitoring testület, az Emberi Jogi Bizottság25 (Human Rights Committee, HRC) jog-gyakorlata,26 illetve az Egyezségokmány 20. cikkéhez kapcsolódó 11. számú általános észrevétele is.27 Ugyancsak nyomatékosítja az az ENSZ-egyezményhez kapcsolódó monitoring testület, a CERD (Commitee on the Elimination of Racial Discrimination) joggyakorlata,28 továbbá a XV. számú általános ajánlása,29 továbbá az ENSZ faji megkülönböztetés elleni modelltörvénye is, melynek célja a faji megkülönböztetés tilalmazása, illetve felszámolása gyakorlatilag az élet bármely területén.30
A fenti globális jellegű nemzetközi együttműködés eredményeként született dokumentumokon túl ugyancsak jelentőséggel bírnak a téma szempontjából a regionális szinten működő Európa Tanács, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (Organization for Security and Cooperation in Europe, a továbbiakban: EBESZ) és az Európai Unió keretében elfogadott források, s a kapcsolódó joggyakorlat.
Az 1950-ben, Rómában elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezménye31 (a továbbiakban: Római Egyezmény) az Egyezségokmányhoz hasonlóan rögzíti a szabad véleménynyilvánítás jogát, s ugyancsak rendelkezik e jog kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó jellegéről, illetve korlátozhatóságáról, továbbá a korlátozás feltételeiről is, továbbá külön rögzíti a joggal való visszaélés tilalmát.32 Nagyon lényeges, hogy az Emberi Jogok Európai Bizottságának az emberiség elleni bűncselekmények tagadásához, a fajgyűlölethez, illetve a Római Egyezmény 10. és 17. cikkéhez kapcsolódó joggyakorlatából - melynek lényege, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága nem terjed ki az olyan véleményre, amely a Római Egyezmény szellemiségével ellentétes, illetve a demokráciával és az emberi jogokkal összeegyeztethetetlen - egyértelműen következik, hogy a holokauszttagadás, a gyűlöletkeltés elleni fellépés az Egyezmény keretei között legitim célt szolgál és nem sérti a szabad véleménynyilvánítás jogát.33 Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága által a tárgyban elfogadott nyilatkozatokban, ajánlásokban34 is nagyon világosan kifejeződik a gyűlöletkeltés elleni jogi fellépés követelménye is. Kiemelkedő jelentőséggel bír a holokauszttagadás kapcsán a gyűlöletbeszédről szóló R (97) 20. számú ajánlás, mely közigazgatási, büntető és polgári rendelkezéseket egyaránt tartalmazó komplex jogi rendszer létrehozását és fenntartását javasolja. Az ajánlás értelmében ugyanis a gyűlöletbeszéd fogalma magában foglal minden olyan kifejezési formát is, amely "fajgyűlöletet, idegengyűlöletet, antiszemitizmust vagy intolerancián alapuló másfajta gyűlöletet [...] terjeszt, igazol, támogat vagy arra izgat."35 Ugyancsak fontos szerepe van Európa Tanács Rasszizmus és Intolerancia Elleni Bizottsága (European Commission Against Racism and Intolerance, a továbbiakban: ECRI) által az egyes államokról készített országjelentéseknek, illetve elfogadott általános politikai ajánlásoknak. Ezek közül különösen fontos a 7. számú ajánlás, mely a büntetőjog által szankcionálandó magatartások között - egyebek mellett - kifejezetten rögzíti a népirtás bűntettének, az emberiség elleni bűncselekményeknek vagy a háborús bűncselekményeknek rasz-szista céllal történő nyilvános tagadását, jelentéktelen színben való feltüntetését, igazolását, vagy ezek erkölcsi felmentését.36 Megemlítendő itt továbbá az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése által 2007. június 4. napján elfogadott állásfoglalás is.37
Csupán érintőlegesen említem meg az EBESZ keretében elfogadott nyilatkozatokat, mint a 2004. évi Berlini Nyilatkozatot, a 2005. évi Cordobai Nyilatkozatot, valamint a Parlamenti Közgyűlés 2006. évi brüsszeli nyilatkozatát.38
A gyűlöletkeltéssel szembeni fellépésnek az Európai Unión belül is sokéves múltja van. A fentiekben már bemutatott szemléletet tükrözi az Európai Közösségekről szóló Szerződés - Amszterdami Szerződéssel módosított - 13. cikke, az Európai Unió Alapjogi Chartája és a személyek közötti, faji- vagy etnikai származásra való tekintet nélküli egyenlő bánásmód elvének alkalmazásáról szóló 2000/43/EK irányelv is. Még szorosabban kapcsolódik a témához az Európai Parlament 1993-ban elfogadott, a náci koncentrációs táborok és történelmi emlékművek európai és nemzetközi védelméről szóló állásfoglalása, a rasszizmus, az idegengyűlölet és a szélsőjobboldali erőszak újjáéledésének veszélyéről szóló állásfoglalása,39 a rasszizmusról, idegengyűlöletről és antiszemitizmusról szóló állásfoglalásai, a 2000. évi Holokausztról szóló írásbeli nyilatkozata,40 a 2005. évi állásfoglalása a Holocaustról való megemlékezésről, az antiszemitizmusról és a rasszizmusról,41 a szélsőségesség fokozódása elleni küzdelem Európában című 2007. évi állásfoglalása, a 2008. évi Prágai Nyilatkozat az európai lelkiismeret és kommunizmus ügyében, továbbá az európai lelkiismeretről szóló 2009. évi állásfoglalás.42 Ugyancsak meg kell említeni a rasszizmus és idegengyűlölet elleni közdelem jegyében korábban működő monitoring testület, a Rasszizmus és Idegengyűlölet Európai Megfigyelőközpontját (European Monitoring Centre on Racism and Xenophobia, a továbbiakban: EUMC), mely a rasszizmus és az idegengyűlölet, illetve az azok elleni fellépés tendenciáit vizsgálta, s ezekről jelentést készített.43 2007. február 28-tól az EUMC feladatát általános jogutódjaként az Európai Alapjogi Ügynökség vette át és látja el (European Agency for Fundamental Rights, a továbbiakban: FRA).44
d) Külön is érdemes néhány szót szólni az Európai Unió Tanácsa által - hosszú előkészítő munka eredményeképp - 2008. novemberében elfogadott, a rasszizmus és az idegengyűlölet egyes formái és megnyilvánulásai elleni, büntetőjogi eszközökkel történő közdelemről szóló 2008/913/IB kerethatározatról. A kerethatározat 1. cikke rögzíti a rasszizmussal és idegengyűlölettel kapcsolatos bűncselekményeket. A c) pont értelmében "a Nemzetközi Büntetőbíróság statútumának 6., 7., illetve 8. cikkében meghatározott népirtás, emberiesség elleni vagy háborús bűncselekmény nyilvánosság előtti védelmezése, tagadása vagy súlyosan jelentéktelen színben való feltüntetése faji, bőrszín szerinti, vallási, származás szerinti vagy nemzeti, illetve etnikai hovatartozásuk alapján meghatározott személyek egy csoportja vagy e csoport valamely tagja ellen irányuló módon, amennyiben az adott cselekményt olyan módon valósítják meg, hogy az e csoport vagy annak valamely tagja ellen erőszakra vagy gyűlöletre való uszításra alkalmas;" a d) pont szerint pedig "a Nemzetközi Katonai Törvényszéknek az 1945. augusztus 8-i Londoni Egyezményhez csatolt chartája 6. cikkében meghatározott bűncselekmények nyilvánosság előtti védelmezése, tagadása vagy súlyosan jelentéktelen színben való feltüntetése faji, bőrszín szerinti, vallási, származás szerinti vagy nemzeti, illetve etnikai hovatartozásuk alapján meghatározott személyek egy csoportja vagy e csoport valamely tagja ellen irányuló módon, amennyiben az adott cselekményt olyan módon valósítják meg, hogy az e csoport vagy annak valamely tagja ellen erőszakra vagy gyűlöletre való uszításra alkalmas."
A Kerethatározat értelmében tehát büntetőjog által kell tiltani az ott meghatározott népirtás, emberiség elleni bűncselekményt, s háborús bűncselekmények védelmezését, tagadását vagy súlyosan jelentéktelen színben történő feltüntetését, vagyis a hatálya alá tartozik a holokauszttagadás is és a törvényjavaslat szerinti népirtás és más, emberiség elleni cselekmények nyilvános tagadása, kétségbe vonása, jelentéktelen színben való feltüntetése is.
A kerethatározat - az irányelvhez hasonlóan - nem bír közvetlen hatállyal, nem válik automatikusan a tagállamok nemzeti jogrendszereinek részévé, hanem az elérendő célokat tekintve kötelező - s ennek megfelelően a forma és az eszköz szabad megválasztása mellett - a tagállami jogalkotónak át kell ültetnie a nemzeti jogba. A kerethatározat hatályát bizonyos mértékig lerontja a kerethatározat és a tagállami belső jog viszonyáról rendelkező 7. cikk, amely szerint a tagállamok nem kötelesek a kerethatározat alapján olyan intézkedések meghozatalára, melyek ellentétesek az egyesülési szabadságra és a véleménynyilvánítási szabadságra vonatkozó alkotmányos hagyományokból, illetve a vonatkozó nemzetközi szabályozásból eredő alapvető elvekkel.45 Nagyon lényeges azonban, hogy az első pilléres irányelvhez hasonlóan a harmadik pilléres kerethatározat vonatkozásában is az Európai Közösségek Bírósága hatáskörrel rendelkezik annak értelmezésére, hogy mi tekinthető az e jogforrásokban meghatározott célnak, s a Bíróság határozatai a tagállamokat kötik. Az így kialakított jogértelmezés eredményeképpen pedig előfordulhat a közösségi, illetve európai uniós jog, valamint a tagállami belső jog rendelkezéseinek ösz-szeütközése.46
A bemutatott európa tanácsi és uniós normák "kemény" kötelezettséget - ahogyan a gyűlöletbeszéd vonatkozásában sem - a holokauszttagadás büntetőjog általi tilalmazására vonatkozóan sem állapítanak meg. Nem szabad elfelejteni ugyanakkor, hogy az Európa Tanács tagállamai kivétel nélkül aláírói az előző pontban bemutatott Egyezségokmánynak, illetve ENSZ-egyezménynek, így az azokban foglaltak, az Európa Tanács tevékenységétől függetlenül is minden további nélkül kötelezik a tagállamokat. Az Európai Unió tagállamai pedig kivétel nélkül tagállamai az Európa Tanácsnak és az ENSZ-nek is, így mind az európa tanácsi, mind az ENSZ jogforrások irányadóak számukra.
Ennyit a hazai és nemzetközi múltról és a jelenről. De nézzük a jövőt! Mik lehetnek a kilátások? Az egyik lehetőség az alkotmánymódosítás nélkül büntető tényállást alkotni. Nos, a Büntető Törvénykönyv módosításához szükséges feles többséget jelen parlamenti erőviszonyok között technikailag meg lehet teremteni, kérdés ugyanakkor, hogy egy ilyen tartalmú módosítás elfogadása alkotmányosan lehetséges-e. A másik lehetőség az Alkotmány módosításával csak és kizárólag a szűk értelemben vett holokauszttagadás, a gyalázkodás büntethetővé tétele nélküli megtiltása. Ennek elfogadására mutatkozik némi halvány esély.
A parlamenti vitában az egyik frakció azért nem támogatta az alkotmánymódosítási javaslatot, mert szerintük elegendő a Büntető Törvénykönyvben rendelkezni róla, azaz büntetendővé nyilvánítani a holokauszt tagadást. Nos, a végcél mindenkinél ez. A kérdés csupán az, hogy a négy, a gyalázkodás kontra véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatban megszületett alkotmánybírósági döntés47 fényében ez lehetséges-e. Ez két további problémát vet fel. Az első, hogy a holokauszt tagadása, avagy a gyalázkodás korlátozza-e inkább a véleményszabadságot, a második pedig, hogy az Alkotmánybíróság vajon - meglátásom szerint nyilvánvalóan nem tisztán jogi alapon - el kíván-e térni a gyalázkodással kapcsolatban kialakított merev álláspontjától, s rokon természetük ellenére az önkényuralmi jelképek tiltásához hasonlóan a holokauszt tagadását is mesterségesen eltávolítja a gyűlöletbeszédtől.
Ha eltávolítja, nincs kizárva, hogy a 14/2000. (V. 12.) AB határozat logikáját követve alkotmányosnak találná a holokauszttagadás bűncselekménnyé nyilvánítását. A jogalkotó azonban ennyi kudarc után, úgy hiszem, nem mehet bele egy bizonytalan jogi megoldásba. Nem is beszélve arról, hogy komoly jelzésértékkel bírna, ha az állam által elismert legalapvetőbb és legfontosabb értékek között helyt kapna e rendelkezés is. Sokan írtak és beszéltek már arról, hogy mit és kit sért az, ha valaki a holokauszt tényét tagadja. A holokauszt halottainak emlékét, a kegyeleti jogokat, az élőket, az emberi méltóságot, becsületet, a közérdeket.48 Az biztos, hogy jóval több ez annál, mintha valaki valamilyen nyilvánvaló, köztudomású tényt tagad, például nem ismeri el, hogy a föld nem lapos. Számtalan oka, motívuma, kihatása, célja lehet a holokauszt tagadásának. Erről persze érdemes érdemi vitát folytatni akkor, ha a jogalkotás társadalmi szükségességéről kell döntenünk. Ezt a jogalkotó helyesen, vagy helytelenül, de megtette.
Alkotmányossági szempontból mégis azt kell csupán megvizsgálni, hogy mely alapjogokat, és milyen módon korlátoz egy ilyen bűncselekmény kodifikálása, s az eddigi alkotmánybírósági határozatok alapján az érintett alapjogok tervezett korlátozása megfelel-e a testület gyakorlatának. Ha abból indulunk ki, hogy a gyalázkodás az Alkotmánybíróság többségi álláspontja szerint alkotmányellenes, érdemes először megvizsgálni, hogy a holokauszt tagadása nem korlátozza-e még a gyűlöletbeszédnél is jobban a véleménynyilvánítás szabadságát. És persze az sem mellékes, hogy az emberi méltóság sérelme a holokauszt tagadásakor menynyire közvetlen, s így az sem, hogy a holokauszttagadás büntetendővé nyilvánítása az eddigiek alapján vajon megfelelne-e az Alkotmánybíróság szükségességi és arányossági tesztjének. Meggyőződésem, hogy nem. De vegyük sorra az Alkotmánybíróság által felhozott érveket, s vizsgáljuk meg, vajon milyen módon igazak ezek a holokauszttagadásra. Mindenek előtt azonban szenteljünk egy pár sort annak elemzésére, hogy a holokauszttagadás és a gyalázkodás mennyiben és miért kezelhető hasonló módon.
A Szabad Demokraták Szövetsége a Büntető Törvénykönyv közrend elleni bűncselekményeket szabályozó XVI. fejezetén belül, a köznyugalom elleni bűncselekmények között, a közösség elleni izgatás, a nemzeti jelkép megsértése és az önkényuralmi jelképek használatának tilalma után helyezné el a holokausztta-gadást.49 Fenti érveket figyelembe véve, egy dolog biztos. Ha a jogalkotó a bűncselekmény jogi tárgyát a közbiztonsághoz fűződő társadalmi érdekben határozza meg, alkotmányellenes lesz a törvény. Az ugyanis nem kérdés, hogy a holokauszt tagadása a közrendet és a köznyugalmat, így az azokhoz kapcsolódó alapjogokat is csak áttételesen veszélyeztetheti. De másként is megközelíthetjük. Senki nem vitatta, hogy aki a holokauszt tagadást büntetni kívánja, nem a közrend védelmének érdekében, hanem az emberi méltóság védelme érdekében tartja helyesnek. Így az sem lehet kérdés, hogy a bűncselekménynek, akárhogy is kerül majd megfogalmazásra, a Btk. XII. fejezetében, a személy elleni bűncselekményeken belül a szabadság és emberi méltóság elleni bűncselekmények között van a helye. A holokauszttagadás ugyanis a becsület és az emberi méltóság megsértésére alkalmas verbális bűncselekmény. Akárcsak a rágalmazás, avagy a becsületsértés, illetve akárcsak a gyalázkodás lett volna.
Abból indulok tehát ki, hogy a holokauszttagadás - természetesen más vonatkozásban számos különbözősége ellenére - jogi tárgyát tekintve megegyezik a gyalázkodáséval, s a védendő alkotmányos alapjog -az emberi méltósághoz való jog - is megegyezik. Az Alkotmánybíróság legutóbbi határozatában a köztársasági elnök több pontba foglalt felvetései alapján vizsgálta a gyalázkodás alkotmányosságát. Érdemes elemezni, hogy ezen érvek közül egyesek, a legjelentősebbek, a gyalázkodás szabályozhatóságát, s nem a konkrét javaslat megfogalmazását érintő felvetések mennyiben lennének helytállóak a holokauszttagadás bűncselekménnyé tétele esetén - természetesen alkotmánymódosítás nélkül. Az Alkotmánybíróság többségi álláspontja szerint a gyalázkodás alkotmányellenességének egyik oka az volt, hogy a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet nélkül. Ezért az uszításnál enyhébb, erőszakos magatartásra felhívást nem tartalmazó, és a szólásszabadságot korlátozó büntetőjogi tiltások alkotmányellenesek. Kifogás tárgyává tette az Alkotmánybíróság azt is, hogy a gyalázkodásnak nincs konkrét sértettje. Ezzel kapcsolatban kiemelte, hogy a törvényhozó egy, a sértettek felismerhetőségét meg nem követelő büntetőjogi tényállást alkotott. Az Alkotmánybíróság szerint sérti az önrendelkezési jogot, hogy míg a rágalmazás és a becsületsértés esetén a jogalkotó a büntethetőség feltételévé teszi a magánindítvány előterjesztését, a gyalázkodás közvádra üldözendő bűncselekmény. A törvényjavaslat tehát azért is ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével, mert nem biztosítja az Alkotmánybíróság gyakorlatának megfelelően a sértett önrendelkezési jogát.50
Az érvek helytállóságáról alkotott véleményünket egy korábbi cikkünkben már kifejtettük,51 azonban tény az, hogy ma ez a testület többségi álláspontja. Ráadásul majd 20 éve. Ha pedig ez így van, alappal következtethetünk arra, hogy ez alapján fogják megítélni a holokauszttagadással kapcsolatban elfogadandó új jogszabályt is. S mivel ezek bármilyen szövegezés mellett fennálló, a jelenség büntethetőségét befolyásoló érvek, vizsgálatunkkor nem kell tekintettel lennünk arra, hogy konkrétan hogyan szólna a törvényi tényállás. De vizsgálatunkat sem érdemes túl hosszúra nyújtani, még akkor sem, ha egy tudományos elemzés megfelelő körültekintést feltételez. Könnyen belátható ugyanis, hogy a holokauszttagadás - akárcsak a gyalázkodás - annak értéktartalmára tekintettel korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát, ráadásul itt az alkotmányos alapjogok sérelmének veszélye még kevésbe közvetlen és konkrét, mint a gyalázkodás esetében, nem lenne a bűncselekménynek konkrét sértettje, s jellegénél fogva, vélhetően magánindítványhoz sem lehetne kötni az eljárás megindítását. Ha pedig ez így van, borítékolható a testület álláspontja.
A parlamenti vita során volt olyan frakció, amely azon az elvi alapon támogatta a holokauszttagadás szankcionálását, a gyalázkodás büntetőjogi tiltását viszont nem, hogy értelemszerűen amíg a holokauszttagadás kellően egzakt, addig a gyalázkodás meghatározhatatlansága, definiálhatatlansága olyan tág lehetőségét adja a jogkorlátozásnak, mely súlyos visszaélésekre adhat alapot. A törvényjavaslat jogbizonytalanságot okozó módon korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát, a sajtószabadságot, a gyülekezési jogot és az egyesülési jogot.52
Itt csupán utalnék az előző pontbéli fejtegetésre, különösen arra, hogy a holokauszttagadás esetén az emberi méltóság sérelmének veszélye még távolabbi, még közvetettebb. Egyet kell, hogy értsek Szabó Zoltánnal, aki felszólalásában rámutatott arra, hogy a holokauszt tagadásánál semmivel sem sérti kevésbé a holokauszt áldozatainak méltóságát, ha valaki azt mondja, hogy "holokauszt egyenlő Istennek tetsző áldozat", avagy "nem tagadom a holokausztot, sőt, szeretném végre befejezni".53 Az idézett mondat tökéletesen rávilágít arra, hogy mennyire félmunkát, s mennyire könnyen kijátszható, másként fogalmazva alkalmazhatatlan jogszabályt alkotna az Országgyűlés, ha külön kezelné a két jelenséget, s csupán a holokauszttagadás büntethetőségét teremtené meg. A napnál is világosabb, hogy sokkal inkább veszélyes az, ha valaki nem csak a múltat, hanem a jelent és a jövőt gyalázza, valamely csoport, közösség jelenét és jövőjét tagadja!54
A törvényjavaslathoz benyújtott T/9584/7. számú kapcsolódó módosító javaslat úgy látszott, hogy kompromisszumos megoldást tud jelenteni. A kapcsolódó módosító javaslat értelmében az Alkotmánynak csupán a véleménynyilvánítás szabadságát és sajtószabadságot rögzítő szakasza egészült volna ki - tehát a módosítás nem érintette volna a gyülekezési és a egyesülési jogra, valamint az egyenlőséghez való jogra vonatkozó rendelkezéseket - a következők szerint:
"A véleménynyilvánítás és a sajtószabadság gyakorlása nem sértheti más vagy mások emberi méltóságát, így különösen a magyar nemzet, valamint más nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösség méltóságát. Tilos az önkényuralmi rendszerek által elkövetett népirtás, más, emberiség elleni cselekmények nyilvános tagadása, kétségbe vonása, jelentéktelen színben való feltüntetése."
Az eredeti, a nemzetközi egyezmények szövegén, megfogalmazásán alapuló javaslathoz képest a kapcsolódó módosító javaslat egy egyszerűbb, tisztább és szebb megoldást jelenthetett volna, mely a nemzetközi kötelezettségeinket tartalmilag felöleli. Sőt, az idézett szöveget adott esetben úgy is lehet értelmezni, hogy még szélesebb körben tette volna lehetővé a gyűlöletkeltő magatartások büntetését, az azokkal szembeni fellépést. A kapcsolódó módosító javaslat számos krónikus problémára megoldást jelenthetett volna, például egyértelművé tette volna, hogy a közösségek méltósága igenis a véleménynyilvánítás szabadságának és a sajtószabadságnak is határát jelenti. Ugyanakkor a javaslatot alaposabban megvizsgálva láthatjuk, hogy az egy vonatkozásban nem lett volna elegendő az Alkotmánybíróság gyakorlatának megváltoztatásához, s a gyűlöletbeszéd - s adott esetben a holokauszttagadás -alkotmányos módon történő büntetőjogi tiltásának lehetővé tételéhez, hiszen sehol nem tartalmazott a büntetőtörvényre való utalást. Ugyanúgy az Alkotmánybíróság kezében maradt volna annak értelmezése és eldöntése, hogy fűződhet-e alkotmányosan jogkövetkezmény a közösségek méltóságának sérelméhez a büntetőjog eszközrendszerén keresztül is, avagy csak a polgári jogi szankcionálás lehetséges. Szintén kikerült volna a törvényjavaslatból a gyülekezési és egyesülési jogra vonatkozó rendelkezések módosítása. A kapcsolódó módosító indítványt a megfogalmazás általánossága miatt természetesen e tekintetben is lehet kiterjesztően értelmezni, úgy hogy az abban foglalt korlátozásokat értelemszerűen alkalmazni kell a gyülekezési jog és az egyesülési jog szabályaira is. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság gyakorlatára, illetve a jelenlegi jogalkalmazási tendenciára figyelemmel kifejezetten kedvező lett volna a jogalkotás és a jogalkalmazás szempontjából mindezt expressis verbis rögzíteni az Alkotmányban, hiszen ez számos vitának pontot tehetett volna a végére.
Másrészről komoly előrelépést is jelenthetett volna akár a holokauszttagadás önmagában történő büntetni rendelése is. Ugyanis végre kimozdíthatta volna a jogrendszert a fetisizált szólásszabadság állapotából, s lehetővé tehette volna nem konkrétan beazonosítható sértettek, illetve konkrétan be nem azonosítható tagokból összeálló személyösszességek megsértésének szankcionálhatóságát. Ez pedig akár elvezethetett volna oda is, hogy az Alkotmánybíróság általában felülvizsgálja a véleménynyilvánítás szabadságával kialakított gyakorlatát. Így, bármilyen furcsa is, végül eljuthattunk volna oda, hogy bár az Országgyűlés nem akarattal, de mégiscsak olyan módon változtatja meg az Alkotmányt, hogy lehetővé válik a gyalázkodás szankcionálása. Sőt, álláspontom szerint egy ilyen tartalmú alkotmánymódosítás esetén el is kellene jutnunk ide. A többen ugyanis benne van a kevesebb, ez általános jogelv. A holokauszt tagadása pedig meglátásom szerint komolyabb korlátja a szólásszabadságnak, mint a gyűlöletbeszéd.
A jövőt tekintve elvben háromféle út közül választhat a törvényhozó. Az egyik lehetőség az, hogy eleget tesz az Alkotmány 7. § (1) bekezdésében foglalt azon kötelezettségének, miszerint biztosítja a vállalt nemzetközi kötelezettségek, illetve a belső jog összhangját, ha kell, alkotmányozó hatalomként eljárva, az Alkotmány módosításával. Az Alkotmánybíróság lassan két évtizede mozdulatlan gyakorlata alapján úgy tűnik, hogy jelenleg leginkább ez jelenthetne megoldást, ugyanakkor az alkotmánymódosítás sikeres keresztülviteléhez szükséges egységes jogalkotói fellépésre nagyon csekély esély mutatkozik.
Abban az esetben, ha az alkotmánymódosítás nem bizonyul járható útnak, időről időre a nemzetközi kötelezettségeknek megfelelő törvények elfogadásával kell próbálkoznunk és nem tehetünk mást, mint kivárjuk, amíg az Alkotmánybíróság gyakorlata a véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatban megváltozik. Ebben reménykedni talán nem teljesen hiú ábránd, hiszen a legutóbbi, a gyalázkodás tárgyában hozott alkotmánybírósági határozatban a testület álláspontja az elutasítást illetően már nem volt egyhangú. Több alkotmánybíró felvetette annak szükségességét, hogy még a határozat meghozatalát megelőzően felül kellett volna vizsgálni az eddigi gyakorlatot, meg kellett volna vizsgálni, azt, hogy a Testület rendszerváltáskori feltevéseihez képest a közélet hogyan alakult és ehhez képest hol s miként szükséges az Alkotmánybíróságnak továbbfejlesztenie precedensjogát.55 Ezen túl jelenleg is van olyan, az Alkotmánybíróság előtt fekvő törvényjavaslat, amely kapcsán óhatatlanul újra előjön a téma, azt a Testületnek ismét meg kell vitatnia és állást kell foglalnia.56
A harmadik - hangsúlyozottan csupán elméleti - lehetőség pedig az, hogy Magyarország szembefordul a világgal, nemzetközi kötelezettségeit felmondja, s ezzel végleg kiírja magát a kultúrnemzetek köréből. Őszintén remélem, hogy ezzel gyakorlati opcióként senki nem számol.
A jogalkotó a sorozatos kudarc ellenére tehát mégsem adhatja fel. A gyűlöletkeltő megnyilvánulások szaporodása és egyre súlyosabbá válása ugyanis olyan, a társadalomra mérhetetlenül káros folyamatot, s kezelést igénylő problémát jelent, melyre az államnak, a jogalkotónak reagálnia kell, s Magyarországnak immár több évtizedes adósságát előbb-utóbb törlesztenie kell: eleget kell tenni hatályos európai jogi, illetve nemzetközi kötelezettségeinknek. ■
JEGYZETEK
1 1989. évi XXV. törvény és 30/1992. (V. 26.) Alkotmánybírósági határozat.
2 1996. évi XVII. törvény és 12/1999. (V. 21.) Alkotmánybírósági határozat.
3 H/3815. számú határozati javaslat a Büntető Törvénykönyv módosításáról. A határozati javaslatot az Országgyűlés végül nem tárgyalta.
4 T/5179. számú törvényjavaslat a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról és 18/2004. (V. 25.) Alkotmánybírósági határozat.
5 T/2785. számú törvényjavaslat a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról és 95/2008. (VII. 3.) számú Alkotmánybírósági határozat.
6 H/9491. számú határozati javaslat a 2009. április 18-án, a Budai Várban megtartott neonáci rendezvénnyel kapcsolatos rendőri intézkedések szakszerűségét és jogszerűségét vizsgáló bizottság létrehozásáról.
7 T/9584. számú törvényjavaslat a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról.
8 T/10082. számú törvényjavaslat a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról.
9 T/9867. számú törvényjavaslat a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról.
10 Lásd a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló T/9584. számú törvényjavaslat 1-4. §-ait.
11 Lásd: Kovács Péter alkotmánybíró 95/2008. (VII. 3.) AB határozathoz fűzött különvéleményének III. pontját.
12 Lásd dr. Répássy Róbert képviselő felszólalását a T/9584. számú törvényjavaslathoz az Országgyűlés 216. (2009. 06. 09.) ülésnapján.
13 Lásd a T/9584/10. számú módosító javaslatot.
14 Lásd a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló T/10082. számú törvényjavaslatot.
15 Lásd az Emberi jogok Európai Bírósága Második Szekciójának a 33629/06. sz. kérelem tárgyában a Vajnai kontra Magyarország ügyben 2008. július 8. napján hozott ítélet 51. pontját.
16 Lásd az Emberi Jogok Európai Bírósága Második Szekciójának a 33629/06. sz. kérelem tárgyában a Vajnai kontra Magyarország ügyben 2008. július 8. napján hozott ítélet 57. pontját.
17 Lásd dr. Répássy Róbert képviselő felszólalását a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló T/9584. számú törvényjavaslathoz az Országgyűlés Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottságának 2009. május 18. napján tartott ülésén.
18 Lásd dr. Salamon László képviselő felszólalását a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló T/9584. számú törvényjavaslathoz az Országgyűlés Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottságának 2009. május 18. napján tartott ülésén, továbbá az Országgyűlés 216. (2009. 06. 09.) ülésnapján.
19 Lásd dr. Wiener György és dr. Bárándy Gergely képviselők felszólalását a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló T/9584. számú törvényjavaslathoz az Országgyűlés Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottságának 2009. május 18. napján tartott ülésén.
20 Kihirdette az 1969. évi 8. törvényerejű rendelet.
21 Kihirdette az 1976. évi 8. törvényerejű rendelet.
22 Kihirdette az 1947. évi XVIII. törvény.
23 Egyezségokmány 20. cikk 2. bekezdés.
24 www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=Online Cikk.asp&ArticleID=1182728
25 Az Egyezségokmányhoz fűzött és azzal egyidejűleg hatályba lépett Első Fakultatív Jegyzőkönyv (kihirdette az 1988. évi 24. törvényerejű rendelet) lehetőséget biztosít arra, hogy az Egyezségokmányban biztosított jogaik megsértését állító személyek panaszt nyújtsanak be az Emberi Jogi Bizottsághoz. Lásd: Kondorosi Ferenc: A gyűlöletbeszéd büntethetősége a nemzetközi emberi jogi okmányok tükrében. In: Jura 2008/1. szám. 59. o.
26 Lásd pl. a Faurisson ügyet. Bán Tamás: A Holocaust tagadása: a Faurisson ügy. In: Fundamentum 1999. 1. szám. 162-167. o., dr. Koltay András: A holokauszt-tagadás büntethetősége és a véleménynyilvánítás szabadsága. In: Magyar Jog. 2004. 4. szám. 228-229. o.
27 Kondorosi Ferenc: i. m. 59-60. o.
28 Kondorosi Ferenc: i. m. 60-61. o.
29 Hivatkozik rá Kovács Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolásának III. részében. 95/2008. (VII. 3.) AB határozat.
30 Lásd: http://www.unhchr.ch/html/menu6/2/ pub962.htm#modellaw és Kondorosi Ferenc: i. m. 62. o.
31 Kihirdette az 1993. évi XXXI. törvény.
32 Római Egyezmény 10. és 17. cikk.
33 Lásd pl. a Witzsch v. Németország, Lehideaux és Isorni v. Franciaország, Norwood v. Egyesült Királyság ügyeket. Kondorosi Ferenc: i. m. 62-65. o., valamint Sajó András: A szólásszabadság kézikönyve. KJK-KERSZÖV Kiadó, Budapest, 2005. 116-119. o. Dr. Koltay András: A holokauszt-taga-dás büntethetősége és a véleménynyilvánítás szabadsága. In: Magyar Jog. 2004. 4. szám. 228. o.
34 Lásd az 1981-ben elfogadott nyilatkozatot az intolerancia ellen, illetve az 1997-ben elfogadott 20. számú ajánlást a gyűlöletbeszédről. Hivatkozik rá Kovács Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolásának III. részében. 95/2008. (VII. 3.) AB határozat.
35 Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R (97) 20. számú ajánlása a "gyűlöletbeszédről". In: Acta Humana 2004/2. szám 167-175. o.
36 A Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság 7. számú általános ajánlása: A rasszizmus és a faji megkülönböztetés elleni küzdelem a nemzeti jogalkotásban. 18. e) pont. http://www.coe.int/t/dghl/monitoring/ecri/activities/GPR/EN/Recommendation_N7/Recommendation_7_en.aso #P132_11489
37 Michael Whine: Expanding holocaust denial and legislation against it. In: Communications Law, Vol. 13, No. 3. 2008. 87. o.
38 Michael Whine: Expanding holocaust denial and legislation against it. In: Communications Law, Vol. 13, No. 3. 2008. 87. o.
39 European Parliament Resolution No. B3-208, 0218, 0219, 0228 and 0283/93, European Parliament Resolution on the Resurgence of racism and Xenophobia in Europe and the Danger Of Right-wing Extremist Violence, No. A3-0127/93. lásd: Dr. Koltay András: A holokauszt-tagadás büntethetősége és a véleménynyilvánítás szabadsága. In: Magyar Jog 2004. 4. szám 227-228. o.
40 HL C 323., 1994.11.21., 154. o.; HL C 126., 1995. 5. 22., 75. o.; HL C 308., 1995. 11. 20., 140. o; HL C 55., 1997. 02. 24., 17. o.; HL C 377., 2000. 12. 29., 366. o.
41 Michael Whine: Expanding holocaust denial and legislation against it. In: Communications Law, Vol. 13, No. 3. 2008. 87. o.
42 P6_TA(2007)0623, P6_TA(2008)0439, B6-0169/ 2009
45 Vesd össze: Fazekas Judit-Bátki Pál: Alkotmányossági aggályok a rasszizmus és idegengyűlölet elleni küzdelemről szóló kerethatározat-tervezet kapcsán. In: Európai Tükör 2006/1. szám 46. o.
46 Lásd: Várnay Ernő-Papp Mónika: az Európai Unió joga. KJK-KERSZÖV kiadó, Budapest 2005. 135. o., 206. o., 869. o., 874. o. és Halmai Gábor. "gyűlöletbeszéd" és uniós csatlakozás. In: Fundamentum, 2003/2. szám, 115-116. o.
47 30/1992. (V. 26.) AB határozat, 12/1999. (V. 21.) AB határozat, 18/2004. (V. 25.) AB határozat és 95/2008. (VII. 3.) AB határozat.
48 Lásd pl. Koltay András: A holokauszt-tagadás büntethetősége és a véleménynyilvánítás szabadsága. In: Magyar jog 2004/4. 221-222. o. Dr. Répássy Róbert képviselő felszólalását az H/9491. számú határozati javaslathoz az Országgyűlés 207. (2009. 05. 04.) ülésnapján.
49 Lásd a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról szóló T/9861. számú törvényjavaslatot.
50 Lásd: 95/2008. (VII. 3.) AB határozat.
51 Lásd: Dr. Bárándy Gergely-Dr. Berta Aliz: Gyalázkodás - elfogadott törvényjavaslat - elutasító alkotmánybírósági határozat. (Országgyűlés igen, Alkotmánybíróság: nem). In: Magyar Jog, 2008. 12. szám, 812-814. o.
52 Lásd dr. Répássy Róbert képviselő felszólalását a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló T/9584. számú törvényjavaslathoz az Országgyűlés Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottságának 2009. május 18. napján tartott ülésén.
53 Lásd Szabó Zoltán képviselő felszólalását a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló T/9584. számú törvényjavaslathoz az Országgyűlés 217. (2009. 06. 15.) ülésnapján.
54 Lásd erről Kartal Zsuzsa: Miért épp a holokauszt? című írását. In: 168 óra 2009. május 1-jei szám. 22-23. o.
55 95/2008. (VII. 3.) AB határozat. Lévay Miklós alkotmánybíró párhuzamos indokolásának I. 3. pontja és Kiss László alkotmánybíró különvéleményének I. pontja.
56 Lásd az ember méltóságát súlyosan sértő egyes magatartásokkal szembeni védelem érdekében szükséges jogérvényesítési eszközök biztosításáról szóló T/6219. számú törvényjavaslatot.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Bárándy Gergely, országgyűlési képviselő, egyetemi adjunktus, Budapest
Visszaugrás
