Szervezetünk, a Közös Sors Egyesület - hivatalos nevén: Közös Sors Integrációs Egyesület Ép és Sérült Emberek Számára, amely elnevezés talán önmagában is elég sokatmondó - 1995. október 26-án alakult. Alapszabályunkban is lefektetett fő célunk, hogy megkíséreljük megváltoztatni az ép és a különféle fogyatékossággal élő emberek közti, sokszor mesterségesen kialakított félreértéseken, előítéleteken alapuló kapcsolatot, ledönteni a "falakat" a különböző fogyatékosok között, valamint épek és fogyatékosok között. Fontos törekvésünk, hogy formáljuk az új nemzedékek szemléletét, nyitottá, az előítéletektől mentessé neveljük őket.
Tagjaink között mozgásfogyatékos, ép, látás- és halláskárosult, értelmi sérült, valamint egyéb mássággal élő emberekkel egyaránt találkozhatnak. Többségük magasan kvalifikált fiatal. Egyesületünk nyitva áll minden korosztály előtt, és természetesen nem akadály az sem, ha valaki tagja valamely más szervezetnek.
Céljaink megvalósítása érdekében a következőket tettük;
Ép és különböző fogyatékossággal élő tagjaink "kevert csoportokban" bemutatkozó látogatásokat tesznek speciális és hagyományos oktatási- és nevelőintézetekben. Az ilyen "ismerkedések" alkalmával kötetlen beszélgetéseket folytatunk a diákokkal és tanárokkal - nem térünk ki egyetlen kérdés elől sem - saját, személyes példánkkal is bizonyítva, hogy fogyatékosként élni nem feltétlenül jelent ál-korlátok közé szorított életvitelt.
Ez a látogatássorozat képezi az alapját annak a feltérképező munkának, melynek a magyarországi integrált alap- és középfokú oktatási intézmények a témája. (Eddigi tapasztalatainkból siralmas kép bontakozik ki.)
Közel négyéves munkánk egyik legnagyobb büszkesége is ezzel függ össze: 1997 novemberében és 1998 februárjában kétszakaszos országos szemináriumot szerveztünk az integrált oktatás előnyeiről és hátrányairól, valamennyi fogyatékossági csoport képviselői, elismert szakemberei, "normál" pedagógusok, valamint nemzetközi szakértők aktív részvételével. Az itt fölmerült gondolatok konkrét ötleteket adtak az oktatási törvény módosításához is.
Fórumaink, melyeknek sokszínű tematikáját tagjaink igényei alapján állítjuk össze, elsősorban az ismeretterjesztésnek, a konkrét információ- és segítségnyújtásnak, valamint a "másság elfogadásának" színterei. Jogász tartott ismertetőt például a mozgásfogyatékosok közlekedési támogatásáról, beszámolót hallgattunk meg a belváros és néhány budai kerület középületeinek felméréséről, de jártak nálunk krisnások, természetgyógyászok, templomi dalokat éneklő fiatalok is.
Ennek nyomán határoztuk el négy dél-pesti kerület középületeinek és közterületeinek felmérését akadálymentesség szempontjából. (Már régóta törvény teszi kőtelezővé a megközelíthetőséget és használhatóságot, ám a gyakorlatban Magyarországon szinte nincs a jogszabálynak és a fogyatékosok jogos elvárásainak megfelelő épület.) Komoly eredménynek tekinthető azonban néhány kerület "rámpa" és "járdalesüllyesztő" programja, a MÁV hidraulikus és mechanikus emelőszerkezetei, melyek segítségével kerekesszékkel is lehet vonaton közlekedni, vagy az a tény, hogy a BKV hamarosan több olyan buszjáratot is elindít, melynek süllyesztett a padozata.
Tanfolyamokat, képzéseket szervezünk, a mások által szervezetteken részt veszünk. [Egyéves ingyenes, kevert-csoportos (ép + fogyatékos) angol nyelvtanfolyamunk több fogyatékos fiatalnak nyújtott egészséges önbizalmat és segítő kezdőlökést, hiszen a munkaerőpiacon a nyelvtudás szükséges előny, különösen fogyatékosok esetében.]
Folyamatosan aktívan együttműködünk más civil szervezetekkel hazai és nemzetközi szinten. Vannak állandó partnereink (a fogyatékos-, a pedagógiai- és az ifjúsági csoportok), valamint olyanok is, melyekkel csak egy-egy célfeladat közös megoldására vállalkozunk.
Szervezői és résztvevői vagyunk több honi és Európa szerte lezajlott konferenciának, csereprogramnak, találkozónak. Fogadtunk már hátrányos helyzetű román kisgyerekeket, és ugyanezt szeretnénk tenni a közeljövőben szlovák fogyatékos barátainkkal is. Éppen tavaly voltunk mi a házigazdái annak az immár négy éve rendszeresen ismétlődő, többoldalú európai csereprogramnak, melyben angol, szlovák, svéd, román, bosnyák, portugál, magyar ép és fogyatékos fiatalok töltenek együtt egy-egy hetet, mindig más-más témát körbejárva (épek és fogyatékosok, tolerancia, antidiszkrimináció, moderátorképzés, emberi jogok).
Számítógéphez értő tagtársaink szaktudását felhasználva közel fél évig tartó felmérésünk adatait
- 153/154 -
összegzendő és továbbgondolandó, útmérnök kollégánk irányításával ismertetőfüzetet készülünk kiadni a négy, általunk földolgozott dél-pesti kerület akadálymentes középületeiről. Ebben esetenként áthidaló megoldásokat ajánlunk a velünk a programban hasznosan együttműködő önkormányzati építésszakembernek. Eddigi munkájáért őszinte köszönet illeti.
Tervezzük, hogy a magyar nagyvárosokban képzés-sorozatot szervezünk a fogyatékosok által használt vagy velük kapcsolatos jelek, jelzések, fogalmak ismertetésére. Ez annál is Inkább fontos feladat, hiszen egyesületünk annak megalakulása óta tagja az Országos Fogyatékosügyi Tanácsnak, így alkalmanként sikeresen tudunk lobbizni a fogyatékosok érdekeiért. A munkánkat segítő önkéntes Civil Műhely - amelybe minden önálló jogi személyiséggel bíró, a fogyatékosügyért munkálkodó magyar társadalmi szervezetnek jogi van belépni - valódi lehetőséget teremt számunkra, hogy állandó munkakapcsolatban legyünk az országban működő, különböző fogyatékos-szervezetekkel, s ezáltal valódi és naprakész ismeretekkel rendelkezhessünk a fogyatékos emberek helyzetéről.
Egyesületünk a tagjaink, azaz kizárólag önkéntesek hálát érdemlő munkájára épül, és közhasznú non-profit szervezet lévén terveinket csak alapítványok valamint esetleges egyéb szponzorok támogatásával tudjuk megvalósítani.
Támogatóink közé sorolhatjuk a Soros Alapítványt, a Hálózat a Demokráciáért Alapítványt - amelynek pályázatán egy elmondhatatlanul hasznos és szükséges fax-készüléket sikerült nyernünk - a Fővárosi Önkormányzat kisebbségi és vallásügyi bizottságát, a Penta Kft-t, az Uniszolg Kft-t, valamint nagy örömünkre - hiszen itt van a székhelyünk - a XIX. kerületi önkormányzatot, amelynek többek között a havi összejöveteleink színteréül szolgáló kispesti kaszinót köszönhetjük. Ez az a hely, melyet kifejezetten egyesületünk felkérésére építettek át, s ez volt az első, de azóta már nem az egyetlen akadálymentes épület a kerületben.
A Közös Sors Egyesület fő célja az ép és a különböző fogyatékkal élő emberek közötti társadalmi közeledés elősegítése. Véleményünk szerint a teljes körű és működő integráció megvalósulásához legalább három alapfeltétel egyidejű megléte szükséges: nyitott és mindenféle másságot befogadni és kezelni kész társadalmi háttér, hozzáértő, együttműködő, segítésre kész törvényalkotó és végrehajtó apparátus, valamint az érintettek oldaláról tényleges, markánsan és pontosan megfogalmazódó igény. Ahogy tevékenységi körünk leírásából is kitetszett, egyesületünk mindhárom területen szeretné a fejlődést előmozdítani.
A magyarországi oktatási intézmények látogatása során - miközben tényszerűen igazolódtak azon tapasztalataink, miszerint bár az oktatási törvény már több éve lehetővé teszi, sőt ajánlja a fogyatékos gyermekek integrált oktatását, a gyakorlatban siralmas a kép -, valamint a kutatás időszaki elemzéseként, összegzésként szervezett integrációs oktatási konferencia-szeminárium eredményei nyomán világossá vált számunkra, hogy a valódi integrált nevelés egyik legfontosabb gátja az esélyegyenlő, akadálymentes "hozzáférés" (mind a fizikai, mind a kommunikációs, mind pedig a jogi ismeretek) hiánya.
Ezt támasztják alá négy dél-pesti kerület akadálymentességi felmérése nyomán szerzett felemás tapasztalataink is.
Sajnálatos módon számos olyan állami vagy önkormányzati kézben és kezelésben levő közhasználatú épületet találtunk - ez kiemelten problematikus az iskolák esetében ahol semmiféle komoly és indokolható építészeti lehetetlenséggel nem magyarázható az akadálymentesség hiánya.
1. Magyarország egyetlen spanyol-magyar kéttannyelvű középiskolája, a Károlyi Gimnázium 1987-ben épült, amikor már több éve ajánlásként szerepelt az OTÉK-ban, hogy minden újonnan épült középület legyen megközelíthető és használható fogyatékos személyek számára is. Amikor ezt a helyzetet nehezményeztük a vezetőségnél, az önkormányzatra, szabványok állítólagos "tilalmára", a fent említett jogszabály nem ismeretére hivatkoztak, valamint arra a tényre, nem volt még sem tanulóként, sem dolgozóként fogyatékos jelentkezőjük - így valószínűleg nem is lesz.
2. Legalább ennyire sokkoló volt az az eset is, amikor szintén ennek a feltérképező munkának a keretében ellátogattunk egy nem túl alacsony tandíjú, magán médiaiskolába. Miután a hatalmas és meredek járdaszegélyen, valamint a duplaküszöbű, szűk - kerekesszéknek éppen csak elegendő - ajtón átverekedve magunkat végre az intézmény földszintjére jutottunk, észrevettük, hogy a felvonó nélküli épületben, amely korábban általános iskolaként üzemelt, hosszú lépcsősor vezet az emeletre. Megtudván, hogy a gyakorlati oktatás fő színterei, a stúdiók az emeleten találhatók, megkérdeztem, hogyan jut oda föl például egy mozgáskorlátozott személy. Azt a választ kaptam, hogy van éppen egy két mankóval közlekedő hallgatójuk, aki minden nap komoly erőfeszítések árán fölküzdi magát a lépcsőkön. Amikor pedig az iránt érdeklődtem, vajon az iskola tananyaga létezik-e látássérült emberek számára is hozzáférhe-
- 154/155 -
tő formában, azaz Braille-nyomásban vagy hanganyagként, az intézményvezető asszony őszinte csodálkozással kérdezett: ugyan, mit keresne egy vak ember az ő speciális szakiskolájukban, hiszen nem látja a képernyőt.
Pozitívumként feltétlenül az igazgatónő javára írandó, hogy visszakérdezésemre, miszerint az újságírás csak televízióból, a televízió pedig csupán képernyőhöz kötött szakmákból áll-e, komolyan elgondolkodott, így talán joggal remélhetjük, hogy előbb-utóbb nem csak hagyományos módon olvasható anyagból szerezhetnek ismereteket ott a hallgatók.
3. Az akadálymentesítés kapcsán szerencsére reménykeltő eredményekkel is büszkélkedhet már egyesületünk. Székhelyünkön, Kispesten a polgármester és a képviselőtestület elsőként szavazott meg és különíttetett el jelentős pénzösszeget, másfél millió forintot az úgynevezett "rámpaprogram" számára, sőt a többi kerületet is hasonló cselekedetre bíztatta.
Még nagyobb örömünk, hogy ezt követte az a "járdaletörési program" is, melyet már nem a politikus indított el, hanem a kerületi városfejlesztési osztály szaképítésze, akivel azóta is folyamatosan, aktívan együttműködünk, támaszkodunk egymás véleményére.
Az emberi jogok pontos és széles körű ismerethiányának felismerése juttatott bennünket arra a gondolatra, hogy évente ismétlődő nemzetközi szemináriumsorozatunk a "European Human Bridges" soron következő témájának éppen ezt válasszuk.
Annál is inkább helyénvaló ez a kívánság, mivel nemzetközi csapatunk a múlt esztendőben kemény leckét kapott az emberi jogok és a nemzetközi légitársaságok viszonyából.
4. Történt ugyanis, hogy a tavaly nyáron Balatonbogláron zajló képzés során - ekkor egyesületünk vállalta a rendező-házigazda szerepét - az egyik tizenhét éves portugál kislány testén felfekvés alakult ki (ez bárkivel előfordulhat, csak alsó végtag-bénult ember esetében nehezebben gyógyul), amire ő magas lázzal reagált. Bevittük a siófoki kórházba, és itt kezdődött a meglepetés-sorozat. A szabályosan megkötött biztosításra a portugál biztosító társaság nem volt hajlandó fizetni, mondván, hogy a baj a kislány betegségéből eredt (ami nem igaz); majd jött az Air France Légitársaság arrogáns, fensőbbséges és amatőr viselkedése, pontatlan informálása.
A kórházi zárójelentésben az szerepelt: "javasoltan fekve szállítandó!" A portugál csapatnak - nem túl olcsó - érvényes retúrjegye volt Lisszabonba. Fölhívtuk hát a francia légitársaságot, megtudni, mi a teendő. Megdöbbentő választ kaptunk: négy plusz jegyet meg egy repülőorvost kell még megvenni a valójában nem is beteg kislánynak (még jó, hogy a kísérőjét saját maga prezentálta) ahhoz, hogy szerintük szabályosan le lehessen fektetni. Miután mindezt, több napos idegeskedés és csillagászati telefonszámla árán megtudtuk, letaglózva indultunk a negyvenkét fős csoporttal, vonattal Budapestre. Útközben aztán egy véletlen telefonhívásnak és egy másik ügyintézőnek köszönhetően kiderült, hogy mindez a tortúra elkerülhető, ha az utas kijelenti, hogy a saját felelősségére ülve utazik.
Máig sem tudjuk, hogy ezzel az üggyel kapcsolatban melyek a helyes információk, hogy végig kellett-e ezt nekünk és portugál partnerünknek (aki ezt követően otthon fél évet még kórházban is töltött) szenvedni; másokat mindenesetre óva intünk ettől. ■
Visszaugrás
