Szente Zoltán, a hazai parlamentarizmus-kutatás egyik legtermékenyebb és legmeghatározóbb szerzője nemrég megjelent könyve* újdonságként is beharangozható lehetne. A cím és a témamegjelölés első ránézésre azonban nem ígér meghökkentő újítást, hiszen Európa 20. századi története (beleértve a második világháború utáni korszakot is) egyrészt magyarul is nagyon könnyen felkutatható és tanulmányozható a hidegháború végét követően különösen megszaporodott szakirodalomból. Nem jelent feltétlen újdonságot a 21. század első éveinek feldolgozása sem. Másrészt a néhány éve a Mezey Barna és Szente Zoltán tollából megjelent Európai alkotmány- és parlamentarizmus történet[1] ismerői számára is kézenfekvőnek bizonyult a folytatás. A téma (főleg a korszak tekintetében) felsőoktatásban való megjelenítése és az ehhez kapcsolódó tankönyvszükséglet is nyilvánvaló igényként jelentkezik. Mindezek alapján a vaskos mű kiadásának és kézbe vételének természetessége önbizalmat ad mind a tanuló, mind a recenzens számára.
Ez az önbizalom azonban hamar szertefoszlik. Ennek fő oka a könyv első része, a közjogtörténetet tanuló egyetemisták által nyilván nem kiemelt súllyal tanulmányozandó Bevezetés. A recenzens azonban nem kerülheti ki a tizenöt oldalas önmeghatározó tartalmú bevezetőt.
Tudományok határvidékén: interdiszciplinaritás, multidiszciplinaritás avagy a senki földje? - merül fel bennünk a kérdés. A szerző, úgy tűnik joggal, úgy érezte, szükséges a munkájának elhelyezése az érintett különböző tudományterületekhez képest. A probléma érdekes módon ebben a formában nem jelentkezett ilyen élesen a már említett hasonló témájú "első" kötet esetében, hiszen az egy nagy hagyományokkal rendelkező stúdium, az egyetemes alkotmány- és jogtörténet tankönyveként jelent meg, ahhoz képest némi szűkítéssel (főleg a jogtörténeti fejezetek elhagyásával, részben az európai fejlődésre koncentrálással). Az ottani bevezető csak megemlíti a "politikatudományok és az államtudományok meghatározásainak különbözőségéből eredő konfliktust", amelyet egyszerűen, mintegy huszárvágással, "a lehető legszélesebb körben elfogadott, az alternatív értelmezésnek is helyt adó definíciók" alkalmazásával oldottak fel.
Jelen esetben a módszertani önértelmezés több olyan kérdést is sikerrel tisztáz, amelyet a tudományos igényesség méltán vet fel. A könyv címéből egyedül az 'európai' kitétel nem igényel különösebb indokolást. Azonban nyilvánvalónak tűnik a történetírás, az alkotmánytan és a főként (?) politikatudományi területnek számító parlamentarizmus-kutatás viszonyának tisztázása. A 'szaktörténelemként' való szűkítés és a történeti módszer saját helyén való kezelése tűnik a kisebb feladatnak, ezt az említett nagy hagyományokkal rendelkező stúdium művelői már megalapozták (és - ahogy jelen sorok írója is átélte - a történészként a jogászképzésbe csöppent hallgatók is hamar szembesülnek vele). Tapasztalati tény egyébként, hogy mind az alkotmánytan, mind a politikatudomány elemzései során csak ritkán nélkülözheti a vizsgált intézmények történeti fejlődésének áttekintését. Az összehasonlító módszer művelése sem járatlan út már, azonban annál izgalmasabb kérdés a politikatudomány és az alkotmánytan viszonyának saját ismereteim szerint eddig el nem végzett megvilágítása. Szente Zoltán a rokonságot a közhatalom működésének-gyakorlásának vizsgálatában szükségszerűen jelentkező, a valóság helyesebb leírására alkalmas, több szempontot ötvöző módszerben jelöli meg: az alkotmányos intézmények formális szervezeti és működési vonatkozásainak és a közhatalom gyakorlása tényleges módjának, az azt befolyásoló tényezőknek az együttes tanulmányozása véleményem szerint nemcsak indokolt, hanem el is várható.
Tankönyvként használt kézikönyvek tömegével találkozunk napjainkban, a különbség a két műfaj között eltűnni látszik. Ennek oka, hogy a felsőoktatásban olyan műveket jelölnek meg tankönyvként, amelyek eredeti célja inkább egy bizonyos téma teljesség igényével való (monografikus) feldolgozása volt, holott a tankönyvekkel szemben a didaktikai szempontok érvényesítését is joggal várnánk el. Nos, megítélésem szerint jelen mű megfelel a tankönyvekkel szemben támasztható elvárásoknak, mégis, annál jóval több, és némi bizonytalanságot okozhat a már jelzett új,
- 324/325 -
interdiszciplináris megközelítés, hiszen az új szemlélet talán új kategóriákkal és meghatározásokkal operálhat - ez pedig a tankönyvi, letisztult fogalmi apparátus sérelmével járhat. A mű szerkesztése, világos stílusa, széljegyzetelése és mutatókkal való ellátása - később megfogalmazandó fenntartásainkkal együtt is - megfelel a tankönyvi műfajnak (is).
Hiánypótló vállalkozás a könyv azonban - az eddigi gondjainkon túllépve -, amennyiben a jelzett módszerrel és egy ilyen térbeli, időbeli és tematikai lehatárolással a témát a teljesség igényével igyekszik feldolgozni, azzal a céllal, hogy monográfiaként, "referenciaműként" szolgáljon a további kutatások számára. Ebből a szempontból a munkának a jelenkort is bátran magában foglaló rendkívüli információ-gazdagságát, körültekintő részletességét említhetjük erényként. Az egyes részeknél talán hiányérzetünk támad bizonyos jelenségek mélyebb és alaposabb bemutatását illetően, azonban a szerző bölcs lehatároló bevezetője jelzi, hogy az ennek való megfelelés nem is célja. Mindazon kritikai felvetés tehát, amelyet a későbbiekben megfogalmazhatunk, csak ezek között az összehasonlító tanulmányok elején szükségszerűen vagy kényszerűen megjelenő keretek között lehet jogos. (Azt a gonosz felvetést, hogy eddig azért nem született se a nemzetközi, se a hazai szakirodalomban hasonló típusú mű, mert maga a módszer és a témafelvetés érvénytelen, elvethetjük. Nem a senki földjén járunk. Ez Európa.)
Dimenziók és keresztmetszetek. A könyv szerkezetét áttekintve a legelső megfigyelésünk az lehet, hogy a szerző több keresztmetszetből vizsgálódik. Az első ilyen keresztmetszet a történeti módszerből adódó kronologikus előrehaladás. A mű első három fejezete a jelzett hatvan éves korszakot két cezúrával osztja egységekre. Az első egység a világháborút követő évek, az utolsó pedig a kelet- és közép-európai rendszerváltások utáni időszak. A köztes 'negyven év' tárgyalása terjedelmileg ebből fakadóan természetes módon túlsúlyos a maga 400 oldalával. Ez a fajta felosztás elsősorban a klasszikus hidegháborús korszakolás valamint a közép-európai nézőpont érvényesülésének az eredménye. Hiába, közép-európaiak vagyunk, és a kommunizmus úgy tűnik, elfogadott cezúraképző tényező történelemtudományunkban. A mi szemszögünkből 1948-50 és 1989-90 tényleges cezúra. Nem nagyon illeszkedik ebbe a felosztásba azonban Nyugat-Európa, úgy ahogy van - a keletre sors-orientált Németországtól eltekintve. Szembetűnő bizonyítékai ennek Franciaország alkotmánytörténete, valamint könyvünk III. részének Nyugat-Európával foglalkozó részének súlytalansága (itt szembesülünk azzal is, hogy noha a hatvanas-hetvenes években részletesen nyomon követtük a kormányok váltakozásait, itt ez elmarad: lám, nem politikatörténetet olvasunk). Ezen fenntartásokkal együtt - talán jobb híján - el kell fogadnunk a be nem vallott szerzői önkényt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
