Nótári Tamás legújabb monográfiája, a "Tényálláskezelés és szónoki taktika Cicero védőbeszédeiben" tíz cicerói védőbeszédet elemez a római jog és klasszikus retorika szemszögéből, célja pedig, hogy közelebb jusson a cicerói szónoki-ügyvédi hatás működési mechanizmusának megértéséhez, amihez - ahogy a szerző helyesen látja - elengedhetetlen az életmű választott darabjainak komplex, a római jog, az ókortörténet és a klasszika filológia eredményeit felhasználó és módszereit alkalmazó vizsgálata. A választott védőbeszédek jól átfogják a cicerói életmű széles spektrumát, hiszen a ránk maradt törvényszéki beszédek közül a Nótári által kiválasztott első oratiót, a Pro Roscio Amerinót Cicero huszonhat, az utolsót, a Pro rege Deiotarót hatvanegy éves korában mondta el, vagyis a vizsgált időintervallum jóformán a szónoki teljes aktív működési idejét felöleli.[1]
Nótári monográfiája - az előszót s a bevezetést követően - öt fejezetből épül fel: az első fejezet Cicero korának büntetőeljárási rendjét mutatja be, mintegy hátteret szolgáltatva az elemzendő beszédekhez,[2] a következő négy fejezet pedig (a címben ígért tényálláskezelési elemzésnek megfelelően) négy nagy tényállási csoportot vizsgál, s ezen belül állítja időrendbe a beszédeket. Bizonyos szempontból kivételt képez az utolsó fejezet, hiszen annak címében a szerző nem egy tényállást említ, hanem azt a retorikai szituációt vizsgálja, amikor Cicero mint védő lépett fel Caesar mint bíró előtt - azonban, amint látni fogjuk, e kategóriának is szerves helye van Nótári munkájában. Megjegyzendő, hogy a tényálláscsoportok sora szintén egyfajta kronológiai rendet követ, hiszen az emberölés tényállását vizsgáló második fejezet egy 81-ben és egy 66-ban, a választási vesztegetést elemző harmadik fejezet egy 63-ban és egy 54-ben, az erőszakos bűncselekményeket taglaló negyedik fejezet két 56-ban és egy 52-ben, a Caesar mint bíró előtt elmondott beszédekről szóló ötödik fejezet pedig két 46-ban és egy 45-ben elhangzott oratiót tárgyal. (A szerző munkája elején megjegyzi, a kötetben olvasható, ókori időpontokra vonatkozó évszámok mind Kr. e. értendők - írásunkban ezért mi is mellőzzük ennek külön kiemelését.)
Az előszóban és a bevezetésben a szerző tisztázza azt a kérdést, hogy főszabály szerint milyen kapcsolatban állnak egymással az adott perben elhangzott cicerói beszédek és azok ránk maradt változatai. Ellentétben azokkal a szakirodalmi nézetekkel, amelyek a leírt beszédeket csak egyfajta nyersanyagnak fogják fel, amelyek alapján meg lehet kísérelni az elhangzott beszéd rekonstrukcióját, vagyis előbb "szét kell törni" a beszédet, hogy az egyes részeket "eredeti" helyükre lehessen tenni, Nótári a cicerói beszédeket egységes művekként elemzi. Ezt azzal indokolja, hogy Cicero nem véletlenül tette közzé beszédeit abban a formában, amelyben ránk maradtak, s hogy már az ókorban sem részletenként történő elemzésre és boncolgatásra "szolgáltak", hanem folyamatos és hangos felolvasásra, mivel csak így válthatták ki azt a hatást a hallgatóból, illetve olvasóból, amire a szónok törekedett. A hatás éppen az az elem, amelyre a szerző munkájában fokozott hangsúlyt fektet, vagyis az elért hatás, a szónoki-jogászi eredményesség, a megnyert per végkifejlete szempontjából elemzi Cicero beszédeit, minthogy Cicerót is ez a cél vezette a beszédek megalkotása során. Az alábbiakban nincsen lehetőség mind a tíz védőbeszéd áttekintésére, ezért minden tényálláscsoportból csupán egyet választunk ki, és összegezzük Nótári okfejtését.
Az első tényállás, amelynek keretében a szerző két beszédet elemez, a 81-ben keletkezett Pro Roscio Amennót[3] és a 66-ban elhangzott Pro Cluentiót, az emberölés, pontosabban a rokongyilkosság és a mérgezés, vagyis a parricidium és a veneficium. Az ameriai Roscius védelmében elmondott beszédben Cicerónak egy felettébb kényes politikai helyzettel kellett megküzdenie, ugyanis az apagyilkosság vádja hátterében Sulla egyik kegyence, Chrysogonus állt, aki az áldozat vagyonából, akit (noha Sulla elkötele-
- 596/597 -
zett híve volt) utólag vétetett fel a proskripciós listára. A gyilkosság feltehetően az áldozat távolabbi rokonainak lelkén száradt, azonban a proskripció révén nevetségesen alacsony összegért tudták az árverésen az elkobzott vagyont megszerezni, s hogy a törvényes örököst, az áldozat fiát végképp kisemmizzék, vádat emeltek ellene apja meggyilkolása miatt, vagyis egy rafináltan kitervelt Justiztmorddal próbálták meg az orvul megszerzett vagyont megtartani. Cicerónak beszédében ügyesen el kellett ködösítenie az ügy politikai hátterét, hiszen éppen a törvényszék bírái, a szenátori rend tagjai voltak a sullai proskripciók fő haszonélvezői. Taktikája arra irányul, hogy több ponton éles - és valószínűleg hamis - kettősséget teremtsen a történeti tényállást illetően. Egyrészt Sulla kegyencének eljárását különválasztja a diktátor személyétől kifejtve, hogy az mit sem tud a felszabadított rabszolga machinációiról, ahogy Jupiter sem felelős minden viharba került hajó sorsáért. Másrészt igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha a vádlottat ténylegesen az a veszély fenyegetné, hogy bűnösnek találják az apagyilkosság vádjában (nagy valószínűséggel a vádat a törvényszék egyetlen tagja sem vehette igazán komolyan), tehát mintha valóban Roscius életéért küzdene. Azzal, hogy a vádlók erre a pályára kényszerítették a védelmet, elérhették volna, hogy az elrabolt hatalmas vagyon sorsáról ne essen szó - Cicero ehelyett kijelenti, hogy a vádlott megelégedne azzal, hogy életben maradhat, ő mint védő azonban ragaszkodik a vagyoni kérdés rendezéséhez és a vádlott apai örökségének visszaszolgáltatásához. A szónok itt él először azzal a fogással, hogy látszólag különválasztja védence akaratát és saját meggyőződését, és a védelem bizonyos (például anyagi igények érvényesítésére irányuló) fogásait kizárólag saját kezdeményezéseként állítja be, amelyeket mintegy a pusztán ártatlanságát bizonyítani akaró vádlott akaratával szemben hoz fel a törvényszék előtt.
A Nótári által következőként elemzett tényálláscsoport az ambitus, vagyis a választási vesztegetés. Ennek kapcsán két beszédet vizsgál, a 63-ban elmondott Pro Murenát és az 54-ben elhangzott Pro Planciót.[4] E beszédek annál is értékesebbek, mert a köztársaság utolsó századának egyik leginkább elharapózott, a közéletet leginkább veszélyeztető bűncselekménye éppen a választási vesztegetés volt, és Cicero beszédei közül e kettő maradt fenn, amelyek ilyen tárgyú perekben hangzottak el. Az ókori választási kampánnyal a szerző már több munkájában foglalkozott,[5] a Pro Murenát pedig önálló monográfiában vizsgálta,[6] ezért itt a Pro Plancio kapcsán foglaljuk össze a Nótári által a cicerói tényálláskezelés és taktika kapcsán kifejtetteket. Plancius aedilisi választásokat nyert Laterensisszel szemben, és Cicero - akárcsak Murena esetében - arra kényszerült, hogy két barátja közül az egyik védelmét vállalja el, a másikkal pedig mint vádlóval álljon szemben. Laterensishez Cicerót barátság fűzte, akárcsak Planciushoz, aki száműzetése idején menedéket adott neki. A perbeszédben alkalmazott taktika - amennyiben két beszéd esetében általános következtetéseket lehet levonni - a választási vesztegetési perek szokásos taktikáját követte: a konkrét vádpontok cáfolatának Cicero igen csekély teret szentelt (talán azért, mert azokat nemigen lehetett meggyőzően cáfolni), hanem a vádlott személyiségéből és addigi életvitelének feddhetetlenségéből, vagyis az antik retorikában szokásos toposzok segítségével próbálta meg eleve kizárni a vesztegetés gyanúját. Ezen kívül azt igyekezett bizonyítani, hogy a választást nyert vádlottnak nem is volt szüksége arra, hogy a vesztegetés eszközéhez nyúljon, hiszen minden adottsága képesíti az adott tisztség betöltésére, ezzel szemben a választást vesztett vádló nem mások machinációi, hanem saját alkalmatlansága miatt maradt alul a küzdelemben. Ezen utóbbi érvelés indoka a római választási rendszer egy érdekes sajátosságából fakadt: ha a vádlottat elmarasztalták, tisztségét automatikusan a sorban utána következő jelölt kapta meg, vagyis ebben az esetben a vádló - tehát a küzdelem a törvényszék előtt nem is annyira a választási csalás bűncselekményének bizonyítása vagy cáfolata érdekében folyt, hanem a tisztségért, így a bírósági eljárás a választási kampány egyfajta meghosszabbításává vált.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
