A klasszikus igazságszolgáltatás legjelentősebb szereplői a bírák voltak. Az állam előtti társadalomban a jogot ismerők és alkalmazók szerepe a varázslókhoz, az isteni titkot ismerő, sugalmazásokat közvetítő papokhoz hasonlított.
Aki ítélt, jelentős hatalommal bírt. A hatalom és a varázslat tárgyi jelképe a bírói pálca. Az újkorig használt szimbolikus eszköz nem csupán az ítélkezési kiváltság szimbóluma, hanem egyben a jog titokzatos hatalmát, isteni akaratát sugározó tárgy volt.
Az egyszerű szervezettségű társadalmakra a kollektív bíráskodás jellemző. A közszervezeti rendnek (törzs, nemzetség, nagycsalád) megfelelően saját ügyeiben a közösség egésze döntött. Az ítélet előkészítésében a csoportok vezetői vagy ezzel megbízott tagjai vettek részt. A bíró (amint erre a német Richter szó is utal) kezdetben csupán rendezte, irányította az ítélkezési szertartást. Elhatárolt, megszentelt egy bíráskodásra alkalmas helyet. Rendet tartott és ügyelt arra, hogy a szembenálló felek betartsák a hagyomány megszentelte perbeli szokásokat. Az ítélet meghozatala nem az ő feladata volt. Csupán a közösség kollektív döntésének végrehajtásában működött közre.
A kereszténység felvétele ezen a téren is döntő változást hozott. A földi igazságszolgáltatás királyi felségjog lett, a kollektív ítélkezés háttérbe szorult: Nagy Károly pl. minden napját - öltözködés közbeni - ítélkezéssel kezdte. A bírák delegált jogkörben jártak el; kiválasztásuk nem a szaktudás, hanem hatalmi érdekek alapján történt. I. Henrik uralkodása idején pl. az utazó király békéje alapján ítélkeztek.
A középkori bíráskodást a teljhatalmú, mindent tudó és végső soron mindent irányító Isten ideológiája hatotta át. A bírói etikát is a vallásos világkép szabta meg. A bíró az isteni rend része volt: az isteni gondoskodás kiterjedt az ítélkezésre is. A döntésben közreműködők hamis ítéleteikért a végső bíró, Isten előtt és utolsó ítélet alkalmával felelnek. A Biblia szerint minden igazságtalan ítéletet felelősségre vonás követ (Máté: 25, 31-34).
A középkor későbbi századaiban az ügyek egy jelentős részét már a bíró döntötte el, ítélőtársakkal vagy ezek nélkül. Az angolszász országokban az esküdtbírósági rendszer honosodott meg. Az életviszonyok bonyolultabbá válásával a csekély szakértelmű bírák helyét lassan az iskolázott, egyetemet végzett ítélőmesterek foglalták el. Megváltozott a perbeli szerepük is. Az inkvizitórius perben az anyagi igazság kiderítésében érdemi feladataik voltak. Ők döntöttek a büntetőeljárás megindításáról, tetszés szerint használták fel a bizonyítási eszközöket, ítéleteik az ügy érdemére vonatkoztak, tehát az anyagi igazság kérdésében is állást foglaltak. Presztízsük változatlanul magas volt, hiszen az igazságszolgáltatás az állami élet kiemelkedően fontos területe volt.
Az újkori változások nyomán alakult ki a hivatásszerű bíráskodás, amely kivételt nem tűrő módon egyetemi végzettséget kívánt meg. A Bismark vezette Poroszországban született meg az első modern szemléletű kvalifikációs törvény, amely a szakértelmet és gyakorlatot a hivatásos jogászi tevékenység alapfeltételeként írta elő. A korábbi többirányú bírói függés megszűnt, helyébe a szabályozott állami felügyelet lépett. A felsőbírósági rendszer és a fellebbezés lehetővé tételével ellenőrzésük döntően szakmai jellegűvé vált. A bírói tisztség betöltésének módja is átalakult. A forradalmi Franciaország példája nyomán a kontinens államainak zöme és az USA tagállamai a választást vezették be. A XX. század elejétől az erősen centralizáló, illetve diktatórikus jellegű államok a kinevezési rendszerre tértek át.
A bírák függetlenségét garantáló szabályok is kialakultak. Az első ilyen közjogi dokumentum az angliai Act of Settlement (1701) volt. Eszerint a bírói tisztségből való felmentés a parlament két házának egyetértése esetén is csak akkor történhetett, ha a bíró hivatásával össze nem férő magatartást tanúsított. Az első polgári alkotmányok az elmozdítás feltételeinek pontos körülírásával alapelvvé emelték a hatalomtól való függetlenség intézményét. Kialakult és törvényi formát kapott az az elv is, amely szerint a bírák döntéseik meghozatalakor csupán a törvény előírásait kötelesek követni.
Rendkívül jelentősek az ENSZ-közgyűlés által 1985-ben elfogadott, a bíróságok függetlenségéről szóló alapelvek, valamint az EU Miniszteri Bizottságának R. (94) 12. számú ajánlása e tárgykörben (1994).
- 37/38 -
A magyar jogfejlődésben a bírói függetlenség elve 533 éves múltra tekinthet vissza. II. Ulászló 1492. évi dekrétumának 10. cikkelye ui. a következőképpen rendelkezik: "1. § ...a bíráiknak is teljes és egészen szabad hatalmunkban álljon minden, úgy előkelőbb, mint alábbvaló, perlekedő részére, bármilyen rendűek, állásúak és méltóságúak legyenek is ezek, az ország régi és jóváhagyott szokása szerint, minden félelem nélkül törvényes és helyes igazságot szolgáltatni. 2. §. És hogy a királyi felség vagy a főpap urak és bárók egy bírót se szorítsanak és kényszerítsenek arra, hogy valakinek kedvére a szokásokat és a közönséges bírói gyakorlatot meg a törvény rendét megmásítsa vagy megzavarja."
A Mátyás király korabeli bírói esküben pedig benne foglaltatott, hogy "Mindenkinek személyválogatás nélkül, minden elé tartozó ügyben rokonszenv és ellenszenv, előny és hátrány, fenyegetésre csábításra való tekintet nélkül, legjobb tudásom és a törvény szerint szolgáltatok igazságot..."
Az etika tudományág neve a görög ethos szóból származik. Eredetileg az állatok legelőjét jelentette, majd átvitt értelemben az ember szokásos lakóhelyét, továbbá a közös lakással és lakóhellyel összefüggő dolgokat; szokást, hagyományt, illemet. Aki neveltetése következtében megszokta, hogy úgy cselekedjék, amint a poliszban szokás és illendő, az etikusan viselkedik, mert megtartja és tiszteli az általánosan elismert erkölcsi kódex szabályait és normáit.
Az etika tárgya tehát az erkölcs és az erkölcsiség problémaköre. Abban különbözik az erkölcstől, hogy nem közvetlenül vonatkozik az egyes cselekedetekre, hanem magasabb szinten (metaszint) és elvileg reflektál az erkölcsi cselekedetekre. Például az erkölcsi alapelvet keresi vagy azokat a kritériumokat, amelyek segítségével ítélet alkotható az erkölcsiségre igényt formáló cselekedetről, stb.
Amikor erkölcsről beszélünk, akkor olyan szabályok és értékek összességére gondolunk, amelyet általánosan elismer és magára kötelezőnek tart valamely emberi közösség. Az erkölcs ilyenformán történelmileg kialakult képződmény.
Erkölcsösségen (morálon, a latin "mos" = szokás szóból jön) valamely nagyobb társadalmi csoport (közösség) erkölcsét értjük, erkölcsiségen (moralitáson) pedig az egyének erkölcsét.
Visszatérve az etikára, témánk szempontjából érintenünk kell az ún, szaketikákat. Ezek többsége a különféle foglalkozásokkal és hivatásokkal kapcsolatos, s az e körbe tartozó elméleteket és szabályokat ezért foglalkozás- és hivatásetikáknak nevezzük. A nem kifejezetten foglalkozási etikák egy része több foglalkozásra is kiterjeszkedik, ilyen pl. az üzleti, valamint a jogi etika.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
