A 22/2012. (V. 11.) AB határozat kimondta, hogy az Alkotmánybíróság az újabb ügyekben felhasználhatja azokat az érveket, amelyeket az Alaptörvény hatálybalépése előtt hozott korábbi határozata az akkor elbírált alkotmányjogi kérdéssel összefüggésben tartalmazott, feltéve, hogy az Alaptörvény konkrét - az előző Alkotmányban foglaltakkal azonos vagy hasonló tartalmú - rendelkezései és értelmezési szabályai alapján ez lehetséges.[1] A 3009/2012. (VI. 21.) AB határozat pedig megállapította, hogy a tulajdonhoz való jogot mint alapjogot az Alkotmányhoz hasonlóan az Alaptörvény is garantálja, méghozzá tartalmilag megegyező megfogalmazásban, így a tulajdonhoz való jog értelmezése során az Alkotmánybíróság által korábban tett megállapítások továbbra is irányadónak tekinthetők.[2] Ugyanakkor az Alkotmánybíróság elmúlt húszéves gyakorlata a tulajdonhoz való joggal összefüggésben közel sem volt egységes és ellentmondásmentes.[3] Ráadásul az Alaptörvénybe a tulajdonhoz való jog alapjogként történő - tartalmilag valóban változatlan - deklarálása mellett számos új, a tulajdon alkotmányos szintű védelmét érintő rendelkezés is bekerült a korábbi Alkotmányhoz képest.
Tanulmányomban tehát egyrészt az Alaptörvényben megjelenő új tulajdoni formákra kívánok kitérni, másrészről a tulajdonhoz való jog mint alapjog értelmezésével kapcsolatos - húszéves - alkotmánybírósági gyakorlatot, illetve annak átvételi lehetőségét kívánom ismertetni.
Magyarországon az 1989/90-ben végbemenő közjogi rendszerváltozás - a többi posztkommunista országhoz hasonlóan - a tulajdoni rendszerváltást is magában foglalta. Ennek eredményeként nagyjából hasonló változás zajlott le a tulajdonviszonyok terén, mint a feudalizmusból a polgári átalakulásig vezető úton. Mindkét esetben ugyanis a korábbi, erőteljesen kötött tulajdoni formákat[4] kellett lebontani és átalakítani egy, a magántulajdon védelmén és a tulajdon szabadságának elvén alapuló pluralista tulajdoni rendszerré.
A közjogi rendszerváltozás során a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogúságának expressis verbis rögzítése az Alkotmányban[5] a korábban fennálló - az állami, szövetkezeti, személyi és magántulajdon közötti - tulajdonformák különbségtételén alapuló szocialista tulajdoni rend elvetéséből adódott.[6]
Az állami tulajdon elsődlegességének tilalma a korábbi össznépi tulajdon, azaz az ipar és a kereskedelem több mint 90%-át kitevő hatalmas mértékű állami tulajdon, valamint a mezőgazdasági kollektív tulajdon lebontásának, és az új, szabad magántulajdonon alapuló tulajdonviszonyok kiépítésének elengedhetetlen feltétele volt a rendszerváltozást követően.
A közjogi rendszerváltással együtt lezajló tulajdoni rendszerváltáshoz,[7] az új, magántulajdonon alapuló gazdasági rend kialakításához nélkülözhetetlen volt, hogy az Alkotmányba a magántulajdon védelmének egyenlőségét biztosító rendelkezések - így különösen a 9. § (1) bekezdése - is beépítésre kerüljenek. A törvényhozás ugyanis az Alkotmány 9. § (1) bekezdésének felhatalmazása alapján tudta elvégezni az új tulajdoni viszonyoknak megfelelő korrekciókat. Számos esetben azonban, ahol az Országgyűlés ezt nem tette meg, végső soron az Alkotmánybíróságnak kellett az új tulajdoni rend jogi és politikai vetületének összehangolását elvégeznie.[8]
Ugyanakkor az Alkotmánybíróság már a tulajdoni rendszerváltozás folyamatában is leszögezte, hogy a köztulajdon és a magántulajdon eltérő jogi szabályozása nem eleve és nem egyszer és mindenkorra tilos. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a köztulajdon és magántulajdon egyenjogúsága és egyenlő védelme az Alkotmány jogegyenlőségi tételének,[9] valamint a vállalkozási jog és a verseny szabadsága általános tételének a tulajdonhoz való jogra vonatkoztatott kifejtése. Mivel mind a diszkrimináció tilalma, mind a vállalkozáshoz való jog és a gazdasági verseny szabadsága bekerült az Alaptörvénybe, ezért az Alkotmánybíróság értelmezése alapján "fölöslegessé" váló 9. § (1) bekezdés[10] elhagyása az Alaptörvényből a tulajdonformák egyenjogúsága és egyenlő védelme tekintetében alapvető változást önmagában nem jelentene.
Ugyanakkor álláspontom szerint azt a tényt, hogy az alkotmányozó az Alaptörvénybe nem vette át a köz- és magántulajdon egyenlőségének elvét, együtt kell értelmezni az Alaptörvénynek a köztulajdon magasabb szintű védelmét biztosító rendelkezéseivel.
Az Alaptörvény deklarálja, hogy az állami tulajdon mint nemzeti vagyon védelmének célja a közérdek szolgálata, a közös szükségletek kielégítése és a természeti erőforrások megóvása, valamint a jövő nemzedékek szükségleteinek figyelembevétele.[11] A köztulajdon tehát a közérdeket, míg a magántulajdon a magánérdeket szolgálja, és mivel az Alaptörvény továbbra is lehetővé teszi közérdekből a magántulajdon elvonását, ebben a kontextusban a közérdek szolgálata a magánérdek fölé, ezáltal a köztulajdon a magántulajdon elé helyeződik az Alaptörvényben. Mindez természetesen nem vezethet el ismét a magántulajdon teljes felszámolásához, vagyis az államosításhoz, hiszen az Alkotmánybíróság már 1991-ben kimondta, hogy "az állam - általános és objektív szempontjaiból következően - a szubjektív alapjog által védett körön túlmenően is meghatározhatja ugyanazon alapjog objektív, intézményes védelmi körét. Ez a helyzet például akkor, ha egy szabadságjog egyéni gyakorlása nem látszik veszélyeztetettnek, az esetek összességében azonban az alapjog által garantált szabadság vagy életviszony intézménye kerül veszélybe. Olyan kisajátítások például, amelyek önmagukban nem állnak ellentétben a tulajdonhoz való alanyi joggal, bizonyos szám fölött és rendszeresség mellett a tulajdon intézményét veszélyeztetik."[12]
Az alkotmányozó a köztulajdon fokozott védelmével lényegében annak - az elmúlt húsz évben kialakuló gyakorlatnak - kíván megálljt parancsolni, amely a köztulajdont - számos esetben - "feláldozta" a magánérdekek "oltárán". Ezt igazolják az állami tulajdon értéken aluli eladásainak és a magántulajdonban álló földterületek kisajátítás révén - azaz bújtatott "közérdekből" - más magáncégek javára történő átjátszásának esetei is.[13]
Amíg a privatizációs folyamat kezdetén az állami tulajdon aránya meghaladta a 85 százalékot, mára a magyar gazdaság közel négyötöde magántulajdonban van. Ehhez képest a XX. század második felében a nyugat-európai tőkés gazdasági viszonyok között az állami tulajdon olyan országokban is a gazdaság jelentős százalékát képezte, mint például Franciaország,[14] Olaszország és Ausztria.
Amíg tehát a rendszerváltozást követően az Alkotmány - és ezáltal az Alkotmánybíróság - célja a hatalmas mértékű állami tulajdon lebontása volt, addig az Alaptörvény hatálybalépésétől éppenséggel a még megmaradt állami vagyon megőrzése, esetleges gyarapításának szem előtt tartásával kell mérlegelnie a köztulajdon és magántulajdon védelmével kapcsolatos szabályokat. Az Alaptörvény ugyanis számos olyan kötelezettséget ró az államra - az egyéneknek biztosítandó alapjogokon, illetve államcélokon keresztül -, amelyeket az állam megfelelő mértékű tulajdon nélkül nem képes megfelelő szinten teljesíteni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
