Az "egységes európai igazságszolgáltatási tér"1 kialakulásának egyik, ha talán nem a legfontosabb mérföldköve volt az, amikor 1968. szeptember 27-én az Európai Gazdasági Közösség akkori hat tagállama Brüsszelben aláírta a polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló Brüsszeli Egyezményt (a továbbiakban: Brüsszeli Egyezmény).2 A konvenció módosított változata - harminc év alatt bizonyítva szabályainak életképességét3 - 2002. március 1-je óta a 2000. december 22-én a Tanács által megalkotott 44/2001/EK rendelet (a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról) mint másodlagos közösségi jog formájában él tovább, és helyettesíti az Európai Közösség tagállamaiban a Brüsszeli Egyezményt.4 Az egyezmény újjászületésének, nevezetesen közösségiesíthetőségének jogi alapját a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés terén az Amszterdami Szerződés által hozott lényeges módosítások teremtették meg. Az Amszterdami Szerződés ugyanis ezt a területet átemelte a kormányközi jellegű harmadik pillérből (eredetileg Bel- és Igazságügyi Együttműködés) a közösségi első pillérbe: ez pedig már jogalkotási szempontból is közösségi jelleget kölcsönzött az egyezménynek.
Mind a Brüsszeli Egyezmény,5 mind a "jogutód" rendelet értelmezésére az Európai Bíróságnak van hatásköre. Az Európai Bíróság Brüsszeli Egyezménnyel összefüggő gazdag esetjoga a rendelet értelmezését is jelentősen segíti.
A 44/2001/EK tanácsi rendelet (a továbbiakban: Rendelet) 2002. március 1-jétől hatályos a Közösség tagállamaiban. A rendeleti szintből következik, hogy a jogforrás általános kötelező aktus, amely közvetlenül hatályos és közvetlenül alkalmazható: vagyis a jogkeresők hivatkozhatnak rá a jogalkalmazó szervek - elsősorban a bíróságok - előtt, a bíróságok pedig közvetlenül alapíthatják ítéletüket a Rendeletre. Mivel a Rendelet alapvetően a Brüsszeli Egyezmény szabályozási rendszerét és - csupán néhány helyen kiigazított - konkrét rendelkezéseit "adoptálta", ezért az egyezmény egyes cikkeinek értelmezését elvégző Európai Bírósági ítéletek a Rendelet vonatkozásában is helytállóak és iránytűül szolgálnak.
Az általános joghatóságot a Rendelet 2. cikke szabályozza. Eszerint valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy - állampolgárságára való tekintet nélkül - az adott tagállam bíróságai előtt perelhető. Az általános joghatósági szabály tehát a római jog óta ismert "actor sequitur forum rei" elvét fekteti le abból a jogpolitikai megfontolásból, hogy senkivel szemben ne lehessen olyan helyen pert indítani, ahol számára a védekezés nehézségekkel jár.6 E joghatósági princípium általánossága azt jelenti, hogy a perelhetőség e szabály alapján bármilyen más vagylagos joghatósági ok megléte esetén is fennáll.
Az általános joghatósági szabályt azonban széles körben kivételek törik meg (különös joghatóság), mely esetekben a valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban is perelhető (Rendelet 5-6. cikk). Ezek a különös joghatósági okok tehát a felperes érdekeit helyezik előtérbe, hiszen azt engedik meg, hogy a felperes az alperesi lakó-, tartózkodási stb. hely szerinti bíróságtól eltérő bírósághoz forduljon.7 A különös joghatósági okok tehát kivételt képeznek az általános joghatósági princípium alól, hiszen - az alperesi védelmet feláldozva - egy speciális fórumot8 biztosítanak abból a meggondolásból, hogy a különös joghatósági ok szorosabb kapcsolatot nyújt a jogvita és az eljáró bíróság között. Éppen ezért mindig vizsgálni kell, hogy ez a szorosabb kapcsolat ténylegesen, effektíve adott-e: a különös joghatósági előírások értelmezése során mindig csak szűk értelmezések adhatók.9
A tanulmány e különös joghatósági okok közül a jogellenes károkozással összefüggő joghatósági ok bemutatását kísérli meg egy elvi szempontból fontos és a joghatósági ok fejlődésmenetét összegző döntés, a Shevill-ítélet tükrében.
A Rendelet 5. cikk 3. pontja kimondja, hogy "valamely tagállamban állandó lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban perelhető: […] 3. pont: jogellenes károkozással vagy jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekménnyel vagy ilyen cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügyekben annak a helynek a bírósága előtt, ahol a káresemény bekövetkezett vagy bekövetkezhet […]".
Az Egyezmény 5. cikk 3. pontjának rendelkezése az eredetileg szerződő államok jogrendjeinek többségében található előírások mintáját követi.10 Általános jogelv, hogy aki mást jogellenesen károsít, az a cselekmény helyén számadásra köteles. Ám a károsulttól (mint felperestől) sem mindig várható el, hogy a károkozót kövesse annak lakóhelyére, hiszen ebben az esetben a felperesi érdekek az alperes védelmi kedvezményével (favor defensoris) szemben - indokoltan - előnyösebb helyzetet követelnek maguknak.11 A deliktuális joghatóság esetében ezért egyes jogrendekben hamar joghatósági választási szabadság alakult ki, melynek tudományos-szakmai igazoltságát - utólag - a bizonyítékok és az ezek feldolgozásához szükséges jogközelségben látták. Persze nyilvánvaló, hogy ez az érv gyenge lábakon áll, hiszen nem vonható párhuzam a joghatóság és az alkalmazandó jog között. Mivel a kollíziós jogi kedvezőségi elvnek egyébként is a károsultat kell védelmeznie,12 a felperesnek adott minden további eljárásjogi előny az évezredes alperesi védelem elvének kárára történhet. Eljárásjogi szempontból ezért csak csínján szabad bánni a felperesi érdekekkel.13
A nemzetközi deliktuális felelősségi jogban általánosan a "tetthelyszabály" érvényesül,14 vagyis egy jogellenes cselekmény feltételeit és jogkövetkezményeit a jogsértés helye szerinti jog alapján kell megítélni (lex loci delicti commissi). Jóllehet, a nemzetközi magánjogban is felvetődött a "jogsértés helye" fogalom értelmezése iránti igény, mégis viszonylag hamar uralkodó állásponttá vált a magatartásorientált felfogás, mely szerint azt, "hogy valamilyen magatartás társadalmilag és jogilag felróható és elmarasztalandó-e, azt ésszerűen csak annak a helynek a joga szerint lehet mondani, ahol megvalósult."15
Ami a nemzetközi magánjogban viszonylag kis problémát okozott, az az európai polgári eljárásjogban joghatósági szempontból éles viták kereszttüzébe került. A Brüsszeli Egyezmény ugyanis - a Jenard-jelentés16 hangvétele alapján "tudatosan" - nyitva hagyta ezt a kérdést: így az Egyezmény 5. cikk 3. pontja obskúrusan csak "ahol a káresemény bekövetkezett" formában szól a jogsértés helyéről. Ez a fordulat objektíve többértelmű: egyfelől jelentheti azt a helyet, ahol a jogsértő magatartást tanúsították (károkozási vagy kárkeletkezési hely), másfelől azt a helyet, ahol e magatartás elsődleges eredménye bekövetkezett (kármegvalósulás vagy káreredmény helye). A kármegvalósulási hely fogalmában jelentős az "elsődleges" kitétel. A Bíróság előbb a Marinari-, majd a Kronhofer-döntésben is emlékeztetett arra a fogalmi szigorra, hogy az "ahol a káresemény bekövetkezett" fordulat körébe már nem vonható az a hely, ahol a ténylegesen más helyen keletkezett és más vagyonra kiható kár hátrányos következményei érezhetők.17 Ez ugyanis nyilvánvalóan a joghatósági koncentráció,18 továbbá az alperesi védelem ama elvét sértené, mely szerint az Egyezmény 2. cikkében szabályozott általános alperesi joghatósági elvtől eltérő joghatósági rendelkezéseket oly módon kell értelmezni, amely lehetővé teszi a szabályszerűen értesített alperes számára, hogy ésszerűen tudhassa előre, melyik lakhelyétől eltérő bíróság elé idézhető meg.19
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
