Az ingó dolgon fennálló hitelbiztosítékok[1] számos dogmatikai kérdést vetnek fel mind a nemzeti, mind a nemzetközi magánjogban. Az Európai Unió is régóta foglalkozik az ingó dolgokon fennálló hitelbiztosítékok által felvetett kérdésekkel tekintettel a határon átnyúló gazdasági kapcsolatokra: gyengíti ugyanis az Európai Unió versenyképességét, ha az "A" tagállamban létrehozott biztosíték ellenőrizhetősége, kereshetősége, érvényesíthetősége, végrehajthatósága "B" tagállamban körülményes, vagy egyenesen lehetetlen. E dogmatikai kérdések egyetlen érdekkonfliktusra vezethetőek vissza: nevezetesen, hogy e hitelbiztosítékok jogi szabályozásában a forgalom hatékonysága vagy a forgalom biztonsága kerüljön-e előtérbe. Egyrészről ugyanis a forgalom hatékonysága megköveteli, hogy az ingó dolog gyorsan, költséghatékonyan biztosítékként leköthető legyen olyan jogi konstrukció keretében, amely rugalmas, és a határokon átnyúló gazdasági kapcsolatokban is jól alkalmazható. (Például ne ütközzön akadályba a biztosítékul adott áru továbbforgalmazása, feldolgozása.) Ugyanakkor a forgalom biztonsága megkívánja a biztosíték kötelezettjének és harmadik személyek érdekeinek hathatós védelmét. A forgalom biztonságát szolgáló jogi eszközök a dologi jogi alapelvekben érhetőek tetten.
Az ingó alapú hitelbiztosítékok jogának fő kérdése tehát úgy is megfogalmazható, hogy a forgalom hatékonyságának növelése érdekében áttörhetőek-e a dologi jog alapelvei, és ha igen, mennyiben. Megengedhető, hogy a típuskényszert áttörje a tulajdonjog-fenntartás, a biztosítéki célú adásvétel vagy a lízing dologi biztosítékként való elfogadása? Engedhetünk-e kivételt az egyediség elve alól a lebegő zálogjog ("floating charge") intézményének bevezetésével?[2] Végül pedig szükség van-e a nyilvánosság elvének érvényesülésére az ingó dolgon alapított biztosítékoknál, ha azoknak a hitelező birtokába adására nem kerül sor, és ha igen mennyiben?
A nyilvánosság elve a dologi hitelbiztosítékokkal összefüggésben alapvetően a publicitás és a prioritás (rangsor) követelményeihez kapcsolódó fogalom.[3] A publicitás eszköze az ingókon alapított hitelbiztosítékok esetében eredetileg csak a birtok volt, mára azonban előtérbe került a nyilvántartásba vétel. A nyilvánosság elve - főszabályként a qui prior in tempore, potior in iure elvére alapítottan - segít továbbá kialakítani a biztosított és biztosítatlan követelések, illetve a biztosított követelések egymás közötti rangsorát (prioritás). Jelen tanulmány a továbbiakban az ingó dologi hitelbiztosítékok nyilvántartáshoz kötött publicitásával foglalkozik. A tanulmányban a biztosítéki nyilvántartás megjelölést használjuk annak kifejezésére, hogy ez a nyilvántartás többféle biztosítéki jog rögzítésére is alkalmas lehet a magyar jogból ismert zálogjogi nyilvántartástól eltérően.
A vizsgált jogrendszerek megoldásai - egyes kivételektől eltekintve[4] - annyiban azonosak, hogy a nyilvánosság követelménye elengedhetetlen az ingó dolgokon alapított hitelbiztosítékok esetében is. Ugyanakkor különböznek a tekintetben, hogy mit is értenek nyilvánosság alatt, milyen széles körben engedik azt érvényesülni. Az eltéréseket négy kérdéskör mentén vizsgálhatjuk. Különbség lehet abban, hogy funkcionális vagy dogmatikai megközelítésű nyilvántartást alkalmaz-e az adott jogrendszer (1), a nyilvántartás a reálfólium vagy a perszonálfólium elvén alapul-e (2); e nyilvántartásba való bejegyzés informatív, vagy konstitutív hatályú-e (3); végezetül eltérően foglalnak állást a jogrendszerek a nyilvánosság és a közhitelesség összefüggéséről (4). Noha a tanulmány középpontjában az Európai Unió tagállamainak gyakorlata áll, számos helyen hivatkozunk az amerikai Uniform Commercial Code (UCC) egyes rendelkezéseire, melyek az Európai Unió, és tagállamai számára vitathatatlanul modellként szolgálnak.
(1) Egy nyilvántartás funkcionális megközelítésű, ha hitelbiztosítéknak tekint minden, gazdasági szempontból biztosítéki célt szolgáló jogintézményt. Eszerint biztosítéknak minősül a tulajdonjog-fenntartás, a biztosítéki célú adásvétel és a lízing is. Ezt támogatja a UCC 9-109 cikk (a) pontja[5], amely "secured transaction" alatt az ingó dolgon, valamint ingatlanok ingó alkotórészein, továbbá értékpapíron és követelésen jogügylettel létrehozott biztosítéki jogokat ("security interests") érti. Funkcionális megközelítésű nyilvántartása van az Európai Unió tagállamai közül például Bulgáriának, Romániának és Szlovákiának.[6]
A dogmatikai megközelítésű nyilvántartásokban dologi biztosíték az, amit a dologi jog annak ismer el, vagyis, ami megfelel a típuskényszer elvének. A dologi jog által elismert biztosítékoknak pedig meg kell felelnie a nyilvánosság követelményének. Ezekben a rendszerekben nem minősül dologi biztosítéknak a fent említett lízing, de még a tulajdonjog-fenntartás megtűrt formái sem abban az értelemben, hogy esetükben nincs nyilvánossági követelmény, azaz nyilvántartásba vételükre nem kerül sor. Ezen biztosítékokat rejtőzködő ingó biztosítékoknak ("secret liens") nevezzük. Ma is erősen dogmatikai megközelítésű a belga jog, amely nem ismeri az ingó jelzálogjogot egyetlen kivételtől ("gage sur fond de commerce"/"pand handelszaak") eltekintve, ugyanakkor megtűri a tulajdonjog-fenntartás és a pénzügyi lízing intézményét azzal, hogy azoknak a nyilvánosság követelményének nem kell megfelelniük.[7] Szintén dogmatikai elven szerveződik a holland hitelbiztosítéki jog, amely a típuskényszerre építve dologi biztosítékként szabályozza a kézi zálogjogot ("vuistpand") és az ingó jelzálogjogot ("besitzloos pand"), míg a tulajdonjog-fenntartás intézményét nem köti biztosítéki nyilvántartásba való bejegyzéshez.[8]
Összességében, amíg a funkcionális megközelítés eredményeképpen a hitelbiztosíték gazdasági és jogi fogalma egybeesik, addig a dogmatikai megközelítés különbséget tesz a gazdasági és jogi értelemben vett hitelbiztosítékok között. Az előbbi nemcsak a numerus clausus elvéből fakadó kötöttségektől mentes, hanem a létrejövő, vagy a gazdaság által preferált újabb biztosítéki célú jogintézményekkel szemben is nyitott.[9] Ebből következően a funkcionális megközelítés előnye az, hogy rugalmas és egységes szabályozást tesz lehetővé a biztosítéki jogra előírt nyilvánossági szabályok tekintetében, azaz valamennyi biztosítékként használt jogintézményre - annak jogi természete adta korlátok között - azonos nyilvánossági követelményeket állapít meg.[10] A dogmatikai megközelítés ezzel szemben a nyilvánosság szempontjából úgymond kettős mércével mér: a nyilvánosság elvének érvényesülését megköveteli a dologi jogi típuskényszernek megfelelő biztosítékoknál, nem így az e körön kívül rekedő biztosítékok esetében. Ez a megoldás azzal a hátránnyal jár, hogy megjelennek olyan hitelbiztosítékok, amelyek a biztosítéki nyilvántartásba bejegyzésre nem kerülnek, s bár költséghatékonyak, ugyanakkor nagyobb kockázattal is járnak a forgalomban résztvevők számára.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
