"Mi a jogtörténet feladata? Tud-e lényeges segítséget nyújtani a hatályos jog megértéséhez? Vagy pusztán önmaga kedvéért, céltalanul művelhető? Esetleg egyáltalán nincs feladata - azon túl, hogy a mindenkori tárgyra vonatkozó ismereteinket elmélyítsük? És mi a helyzet a jogösszehasonlítással? A jogtörténet ikertestvéréről van-e szó, amely hasonló kérdéseket és módszertani problémákat feszeget? Van-e kapcsolódási pont a jogtörténet és a jogösszehasonlítás között? Ha igen: miben áll ez és hogyan lehetne kiaknázni? Hogyan motiválhatja az egyik diszciplína a másikat?" Ezzel a kérdésözönnel vezette be Reinhard Zimmermann az általa szervezett 32. Német Jogtörténeti Napok előadás- és vitasorozatát 1999-ben Regensburgban.2
A felvetett problémák aktualitását már Ernst Rabel felismerte: a kiváló római jogászként induló tudós pályája végén a jogösszehasonlítás elismert szaktekintélyévé vált. Munkáira a jogtörténet és a jogösszehasonlítás magas szintű és eredeti szintézise jellemző; legjobb példa erre az adásvételről írt átfogó monográfiája.3
Nagy elődök nyomdokain jár tehát és közvetve a bevezetőben felvetett kérdésekre keresi a választ Hamza Gábor legújabb kötete. A szerző már a bevezetőben hangsúlyozza, hogy célja a magánjog külső történetének, intézménytörténetének és tudománytörténetének párhuzamos bemutatása. Ez a koncepció módszertanilag újszerű és alkalmas arra, hogy szemléletesen kiemelje a magánjog történetén belül a római jog továbbélésének, illetve hatástörténetének a kontinuitását.
A klasszikus római jogászok általa Kr. u. I-III. században kidolgozott joganyaghoz nyúlt vissza a Római Birodalom újraegyesítésére tett kísérlete alkalmával Jusztiniánusz császár a VI. században, mert már ő felismerte, hogy "a császári fenségnek nemcsak fegyverekkel kell ékesítve lennie, hanem törvényekkel is fel kell fegyverkeznie, hogy mind a háború, mind a béke idejében helyesen tudjon uralkodni."4
A frissen elkészült, Institutiones című, tankönyvként szolgáló elemi jogszabály-gyűjteményt bevezető császári rendelet két gondolatot hangsúlyoz: egyrészt a jog alapvető funkcióját az államépítésben, másrészt a jog történetiségét. A kimunkált jogrendszer stabilizálhatja a nemzetállamot és egységesíthet egy többnemzetiségű birodalmat. A magánjog azonban hosszú történeti fejlődés eredménye. Az aktuális kodifikáció pusztán újraszerkeszti, átrendezi, megszűri az elődöktől örökölt anyagot, ezáltal saját szükségleteire formálja. Minden későbbi generációnak, ha újat akar alkotni, szükségképpen vissza kell nyúlnia az egész történeti folyamat gazdag kínálatához és abból válogatni, nem pedig az utolsó törvényhozás morzsáin tengődni.
Ebben a szellemben vállalkozik Hamza Gábor az európai magánjog fejlődésének bemutatására. A 2002-ben publikált kötet komoly előtanulmanyokra épít. Az 1996-ban megjelent A római jog története és institúciói című egyetemi tankönyv5 már bővíti a mintául szolgáló Pólay-féle anyagot a római jog továbbéléséről: a Földi-Hamza szerzőpáros már 13 oldalon elemzi a római jog hatás- és tudománytörténetét, amelyben új anyagot képez Portugália, Németalföld, Svájc, Ausztria, Cseh- és Morvaország, Litvánia, Észak-Európa, a balkáni államok, Bulgária, Szerbia, a Román Fejedelemség, Oroszország és az Európán kívüli területek (Brit-gyarmatok, Lousiana, Kanada, Latin-Amerika, Dél-Afrika, Ázsia) jogfejlődési anyaga. A további kutatómunka eredménye az önálló kötetként való publikálás 1998-ban.6 Az itt bemutatandó könyv ezen utóbbi munka lényegesen kibővített, átfogó, a római jog továbbélését és a magánjogi rendszerek fejlődésére gyakorolt hatását az egész világon bemutató, továbbfejlesztett kiadása.
A mű négy fő témakörben foglalja össze a gazdag információtömeget: I. Az európai magánjog kezdetei; II. Az európai magánjog fejlődése a középkorban; III. Az európai magánjog fejlődése és kodifikálása az újkorban; IV. Az európai magánjogi hagyományok hatása az Európán kívüli államokban. Az első fejezet (23-37) a Jusztiniánuszi kodifikáció előzményeivel, történeti hátterével, annak menetével és a korabeli jogéletre gyakorolt hatásával foglalkozik. A második fejezet vázolja az európai ius commune kialakulását a középkorban, a kánonjog szerepét: majd egyes országokra, ill. birodalmakra lebontva részletes betekintést ad a jogfejlődésről (39-89). Az olvasó megismerteti Itália. Franciaország, az Ibériai-félsziget. a Szent Római birodalmat Lengyelország és Litvánia. Magyarország, Anglia és Wales, Skócia, Észak-Európa, a balkáni országok és a dunai fejedelemségek, valamint az orosz fejedelemség középkori jogfejlődésének rövid történetét.
A harmadik fejezet az újkort mutatja be (91-260). Tiszteletre méltó a szerző teljességre való igénye, amely a korszak minden államát feltérképezi. Kuriózumnak számít kutatása pl. Lichtenstein, Málta, Andorra vagy Ciprus jogáról. Az impozáns anyag részletesen foglalkozik az európai jogtudomány főbb vonulataival, mivel az elmélet döntő befolyás) gyakorolta kodifikációs mozgalmakra. A negyedik fejezet (261-306) az európai magánjogi tradíció hatását vizsgálja az Európán kívüli államokban. A szerző kitekintést ad Észak-Amerika, Közép- és Dél-Amerika, Dél-Afrika és Ázsia érintett országaira.
A kötet használatát név- és címmutató, részletes irodalomjegyzék és rövidítések jegyzéke könnyíti. Az irodalomjegyzék témakörök szerint felosztva foglalja ösz-sze a legfontosabb műveket: ez a rendező elv segíti ugyan a szakmabeli számára a korszakok szerinti tájékozódást, de nehezíti az általános áttekintést. Ugyanakkor az egyes témakörökön belül sem a hagyomáyos analfabetikus sorrend, hanem a művek megjelenési éve szerint történik a rendszerezés. A témára vonatkozó legfrissebb munka így azonnal szemünk előtt áll, de egy konkrét szerzőre csak hosszas böngészés után találunk. Megnyerő gondolat viszont a tudósportrék illusztrációként való felhasználása az egyes fejezeteknél.
A kötetet egyaránt ajánlom a római jog, a jogtörténet és a hatályos jog képviselői számára. De a szűkebb értelemben vett szakmán kívül is kiváló olvasmány, illetve információs bázis lehet minden jogász vagy történész számára, aki a jogrendszerek történeti fejlődése vagy az európai jogharmonizáció történeti gyökerei iránt érdeklődik. Itt szeretném megjegyezni, hogy időközben a könyv német nyelvű változata is megjelent az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem kiadványainak sorában.7
Hamza Gábor fent ismertetett műve ismételten felhívja a figyelmet arra, hogy európai jogi kultúránk a római jogból kínálkozik Koschaker már 1938-ban panaszolja, hogy a római jog ideológiai okokból való háttérbe szorítása és a "nemzeti jogtörlénet" favorizálása miatt a fiatal németországi jogásznemzedék már nem beszéli a közös európai jogásznyelvet a lingua Franca-t, a római jogot. A nemzeti szocializmus erőszakos propagandája miatt az ifjú jogászok már meg sem értik ezt a nyelvet, nincs fogalmuk a római jogról.8 Koschaker hangsúlyozza, hogy Európa elsősorban kulturális jelen-ség:9 a germán és a klasszikus római kultúra összeolvadásából keletkezett) a keresztény egyház befolyása alatt. Az európai műveltség az ókori tudomány és kultúra alkotásaiból táplálkozik, amit a keresztény egyház közvetítet) és bizonyos fokig a tömegekkel is megismertetett. Wieacker hasonlóan az európai jogrend alapját a Római Birodalom hagyatékában látja: a Nyugatrómai Birodalom közigazgatási szervezetének maradványai, a latin nyelvű egyház és a posztklasszikus korjogi iskolái beépültek a népvándorlás során ide sodródott népek és törzsek kultúrájába.10
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
