A dologkapcsolatok leírásának jogi szempontú megközelítése egyáltalán nem új keletű jelenség a magánjog tudományában. Az alkotórész, a tartozék, illetve a dologösszesség fogalmának meghatározása a római jogtól kezdődően foglalkoztatja a dologi joggal foglalkozó elméleti és gyakorlati szakembereket. Azok a jogi fogalmaink, definícióink, amelyek az egyes dolgok egymáshoz való kapcsolódását, egymásra utaltságát írják le, teljes mértékben kiforrottnak tekinthetők, hiszen az elmúlt évezredekben a kézzel fogható valóság egyes tárgyainak fizikai megjelenése lényegében nem változott, a folyamatos műszaki és technológiai fejlődés a dolgok egymáshoz való kapcsolódásának különböző, újabb és újabb technikáit hozta felszínre, ugyanakkor az egyes dolgok egymáshoz való kapcsolódásának meghatározása az évezredek során ugyanazon szempont szerint vizsgálható: a kapcsolat jellege minősíthető-e olyan erős, szoros köteléknek, amely az egységes dolog mivoltot megalapozza, avagy a kapcsolat - akár fizikai, akár funkcionális, esetleges gazdasági szempontból - nem tekinthető olyan szorosnak, hogy az egyes részeken önálló tulajdonjog jöjjön létre.
Kiindulópontként szolgál ugyanis - amelyet a jelen elemzésünk során is axiómaként kezelünk - a dologi jogi egyediség elve, amely szerint "a dologi jog tárgya mindig csak egyedileg meghatározott dolog lehet."[1] Mindez azt is jelenti, hogy a tulajdonjog az egyes egyedi dolgokon áll fenn, azaz egy adott időpillanatban egy konkrét dolgon csak egy tulajdonjog állhat fenn,[2] ami egyben az egyedi dolog és a dologösszesség közötti elhatárolás szempontjából is kiemelten fontos. A gyakorlatban ugyanis több esetben felmerül az a kérdés, hogy egymással szorosan összetartozó, egymással fizikai és/vagy funkcionális kapcsolatban lévő dolgok egységes dolgot képeznek-e, azaz a dologi jognak, a tulajdonjognak a tárgya kizárólag egyetlen dolog, avagy az adott dologösszességbe tartozó különálló több egyedi dologról-e van szó, amelyeken a tulajdonjog is egyedileg áll fenn. Az a kérdés a jogirodalomban nem vitatott, hogy a dologösszességen nem állhat fenn egységesen tulajdonjog, mindig csak a dologösszességbe tartozó egyes vagyontárgyakon.[3] A kérdés nehézségét általában az adja, hogy a határvonalat meghúzzuk az egyedi dolog és az összetett dolog között, azaz, hogy pontosan meghatározzuk a tulajdonjog tárgyát.
Ezt a vizsgálódást a továbbiakban egy speciális dologcsoporton fogjuk elvégezni: arra keressük a választ, hogy egy adott, több részletfolyamatból álló, összetett termelőtevékenység megvalósítása érdekében a gyártási folyamatban részt vevő, egymással kapcsolatban álló gépek, eszközök, berendezések összessége, egy technológiai sort képező gépcsoport elemei, azaz egy üzem vonatkozásában olyan dologösszességről beszélhetünk-e, amelybe tartozó egyes, egyedi dolgokon önállóan áll fenn a tulajdonjog, avagy a termelő funkció érdekében egymáshoz szorosan kapcsolódó gépek között fennáll-e olyan szoros kapcsolat, amely az alkotórészi minőségüket, azaz egységes dolog mivoltukat alapozza meg. Fókuszpontba az a kérdés kerül, hogy egy adott termelőüzem, Menyhárd Attila szóhasználatával: termelővállalat[4] csak forgalmi egységet képez-e, és ily módon a gazdasági tranzakciók, például adásvétel során viselkedik-e csak egységként, avagy dologi jogi értelemben is olyan összetett, de egységes dologról beszélhetünk-e, amely a tulajdonjognak önmagában képezi tárgyát.
A célunk a továbbiakban a fentiekben bemutatott egyértelmű jogirodalmi álláspontnak az összevetése a hatályos bírói gyakorlattal, azaz annak vizsgálata, hogy az üzem, mint termelő tevékenységet folytató, egymással fizikai és/vagy funkcionális, de mindenképpen gazdasági kapcsolatban álló berendezések összessége tekintetében a tulajdonjog tárgyát képezheti-e egy önálló, a termelési folyamatból, láncolatból, a technológiai sorból kiemelt önálló eszköz, avagy ez az eszköz más eszközzel való szoros kapcsolódása következtében önálló dologként nem definiálható. A kérdés megválaszolásához az alkotórész törvényi definíciójából, illetve annak bírósági gyakorlatából kell kiindulnunk. Azt vizsgáljuk, hogy a bírói gyakorlatban megjelenő funkcionális szemlélet, azaz a szoros fizikai kapcsolat hiányában a gépek funkcionális egymásra utaltsága önmagában megalapoz-e alkotórészi kapcsolatot, vagy a törvényi meghatározásnak csak az a megközelítés felel meg, amely a tartós fizikai egységre helyezi a hangsúlyt. A jogtörténeti előzmények átfogó bemutatását követően a bírói gyakorlatban jelentkező kétfajta szemlélet, mint a judikatúrában visszatükröződő érvrendszerek bemutatásával, majd ütköztetése útján kívánunk állást foglalni az alkotórész törvényi definíciójával összhangban álló helyesnek vélt megközelítés mellett, kísérletet téve arra, hogy meghatározzuk azokat a legfontosabb ismérveket, amelyek egy termelőüzem tekintetében iránymutatásul szolgálhatnak az egyes berendezések és gépek más dolgokkal való alkotórészi kapcsolata, illetve annak hiánya megítéléséhez.
1. Az alkotórész hatályos jogunk szerinti megítéléséhez segítséget nyújt a régi magyar magánjog jogiro-
- 705/706 -
dalma, azaz az, hogy a magyar magánjog az elmúlt évszázadban hogyan közelítette meg a dologkapcsolatokon belül az alkotórészi, illetőleg tartozéki jelleg vizsgálatát. A legfontosabb szabályozási mérföldkövek e körben az alábbiak voltak:
A XIX. század végének magyar jogtudománya behatóan foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy milyen a "dolog viszonya a maga egyes részeihez és más dolgokhoz".[5] A korabeli jogtudomány különbséget tett egyszerű dolgok és összetett dolgok között, előbbi alatt értve azt a helyzetet, amikor a több részből álló dolog esetén az egyes dologrészek az önálló létüket elveszítették, míg utóbbiak körébe sorolva azon dologkapcsolatokat, amelyeknél az "egyes alkatrészek még összetételük után is külön-külön felismerhetők, és esetleg ismét előbbi állapotukba visszahelyezhetők".[6] A megkülönböztetés gyakorlati jelentőségét már ekkor is abban ragadták meg, hogy az összetett dolog esetén az egyes részeken külön tulajdonjog is fennállhat. Az összetett dolgokon belül a mellékdolognak a fődologhoz való kapcsolatát már ekkor két kategóriára osztotta a jogirodalom: a növedéknek nevezett mellékdolog esetén az egyesülés olyan mértékű, hogy a mellékdolog önállóságát elveszti, a fődolog részévé válik, míg a tartozéknak nevezett mellékdolog esetében a mellékdolog a fődolog jogi sorsát csak törvényben rögzített esetekben osztja.[7] A növedék esetében a jogirodalom már ekkor is a fődolog és mellékdolog szoros fizikai kapcsolódását tekintette alapvető ismérvnek, amely fizikai kapcsolat kialakulhatott természetes és mesterséges úton, azonban hangsúlyozva, hogy "növedék alatt azok a testi dolgok értetnek, melyek egy más dologgal oly physikai összeköttetésbe jutnak, hogy ez által annak alkatrészeivé lesznek és önállóságukat teljesen elveszitik."[8] A szoros fizikai kapcsolat fennállta eredményezi azt, hogy a növedék osztja a fődolog jogi sorsát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
