A szubjektum, szubjektivitás meghatározása valamennyi emberrel foglalkozó tudományterületet - így többek között a jogtudományt, pszichológiát és pszichiátriát, szociológiát és mindezek mögött vagy inkább felett álló filozófiát - érinti. Jelen tanulmányomban azt vizsgálom, hogy a jogtudományhoz kapcsolódó más társadalomtudományi területeken mit jelent a szubjektivitás, ezek a meghatározások, értelmezések jelentkeznek-e a jogtudományban, jogalkalmazásban, és ha igen, milyen formában és miként használják fel azokat.
Az ember, mint szubjektum a XVII. században jelent meg a filozófiában, a polgári társadalmak létrejöttével, a felvilágosodás eszméjével és a szabadság átértelmezésével párhuzamosan alakult ki. A keresztény gondolkodás, azon belül a protestantizmus segített annak tudatosításában, hogy "az ember mint ember szabad" és hogy a "szubjektumnak végtelen értéke van." A szubjektum maga az ember, mint a világot megismerő és azt alakítani, megváltoztatni képes egyén, aki - a hegeli filozófia szerint - a maga szubjektivitásában "szerez jogot arra, hogy életében önmagánál és önmaga legyen."[1] A polgári társadalmak kialakulásával a szellemi-erkölcsi szféra, mint szubjektív kategória különválik a természeti világtól, és ebben az új közösségi formában az embernek mint társas lénynek a munkára és termelésre korlátozódik a léte. Ugyanakkor az embert értelmes, tudatos, egységes individuumnak tartja, akinek középpontja egy olyan "belső mag", amely születéskor már megvan, a létezés folyamán bontakozik ki, de lényegileg változatlan marad. Az én központja az egyéni identitás.
Stuart Hall identitás-elmélete szerint, az egyes történelmi korszakok mentén haladva ismerhetjük meg a szubjektum meghatározásának változásait. Hall az identitásnak három koncepcióját különböztette meg:[2] az első a "felvilágosodás szubjektuma," amely az előzőekben szerepelt. A második, a "szociológiai szubjektumnak" szintén létezik egy "valódi énnel" rendelkező belső magja, azonban ez nem állandó és autonóm, hanem az őt körülvevő környezeti hatások révén, azaz a társadalmi interakciók során folyamatosan formálódik, alakul. Ezen elméletet vették át és dolgozták ki a pszichológiában G. H. Mead és C. H. Clooney, valamint a szimbolikus interakcionista irányzatot[3] képviselők. Hall magyarázatában a harmadik identitás-koncepció szerint a modern társadalom folyamatos szerkezeti és intézményi változások következtében az addig egységes, stabil identitások széttöredeznek, összeomlanak és a szubjektum nem egyetlen, hanem több, néha egymásnak ellentmondó identitásból tevődik össze. Így a kulturális identifikációnk - azaz, hogy a szubjektum megtalálja az összhangját az őt körülvevő kulturális világgal - végtelenné, képlékennyé és problematikussá válik. Az így létrejött szubjektumot Hall posztmodern szubjektumnak nevezte, amely nem rendelkezik rögzült, lényegi identitással.
A szubjektivitás problémájára legerőteljesebben a filozófiában megjelenő fenomenológiai szemlélet nyomta rá bélyegét. A fenomenológiai megközelítés kiindulópontja, hogy minden ember jónak születik és az emberi természetből adódóan a cél önmagunk tökéletesítése: az ember arra törekszik, hogy egészséges, érett és önálló legyen. Ez a szemlélet az egyének szubjektív tapasztalatát helyezi középpontba, mely tapasztalatok mentén minden személy a maga egyedi módján észleli a körülötte lévő világot. Az objektív valóság lényegtelenné válik, "csak az a szubjektív vonatkoztatási keret számít, amely mentén az egyén a valóságot megtapasztalja vagy átéli."[4] A fenomenológia másik alaptétele, hogy mindenki szabadon határozza meg életének alakulását. Az emberi természet szerves része az öndetermináció, azaz önmagunk meghatározása a világban és mindez szabad akaraton alapul.[5]
A fenomenológia filozófiája áthatotta és meghatározta a jogtudományhoz legerősebben kapcsolódó tudományterületek elméleteit. Legjelentősebben a pszichológiában éreztette hatását, meghatározó lélektani szemléletmódot alakított ki. A jogban megjelenő szubjektív elemek - amelyek az emberben lejátszódó mentális és lelki folyamatokat foglalják magukban - definiálásakor a pszichológiában használatos szubjektivitás fogalmat használjuk, ezért áttételesen itt is a fenomenológiai megközelítés érvényesül. Ugyanakkor a szociológiai szubjektivitás sem értelmezhető függetlenül a fenomenológia hatásától, bár megközelítésmódja és a tulajdonképpeni meghatározása a szociológiai szemlélet sajátosságai miatt különbözik.
- 336/337 -
Elsőként Karl Jaspers és Ludwig Binswanger[6] alkalmazta a fenomenológia módszerét a pszichiátria területén. Jaspers (1913) szubjektív jelenségeknek nevezi a beteg által elmondott lelki élményeket és állapotokat, amelyeket saját tapasztalatainkon keresztül fogunk fel. Ez az úgynevezett genetikus megértés, amely az élmények összefüggését, mint egészlegességet ragadja meg. A másik ember lelki életébe való belehelyezkedést és együtt-átélést az objektív, külvilágban észlelhető jelenségek segítik, úgymint például a nyelv, a konkrét cselekedetek, gesztusok.
A fenomenológiai gondolkodás az egyént kizárólag társas közegben, a másokkal történő interakciók által képes értelmezni. George Herbert Mead társadalomelmélete[7] szerint a társadalom öntudatos alanyokból - szubjektumokból - áll, azonban az öntudatos alany csak cselekvő és egymással kommunikáló emberek közösségében alakulhat ki. Bevezeti a gyakorlati interszubjektivitás fogalmát, amely a cselekvő alanyok közötti kommunikáció struktúráját jelöli. A szociális interakció elengedhetetlen feltétele a szerepátvétel emberi készsége, amely biztosítja a másik emberre való ráhangolódást és beállítódás-átvételt. A szerepátvétel a nyelv, vagyis a verbális szimbólumok elsajátításával együtt az egyén szocializációjának eszköze és mechanizmusa. Így a szerepátvétel és a nyelv ismerete biztosítja a jelentések azonosságát a mindenkori társadalom egyénei számára, illetve az éntudat (self) is ennek eredményeképpen fejlődik ki. A mead-i szerepfelfogás újdonsága, hogy míg a korábbi strukturalista szerepelméletek (Parsons) a szerepet statikusan fogták fel és jelentése kizárólag az egyén társadalmi elvárásoknak való megfelelésére, azaz az alkalmazkodásra terjedt ki, addig a szimbolikus interakcionizmusban használt szerepfelfogás az ember cselekvő-változtató képességét is tükrözte. A szimbolikus interakcionizmus nézőpontjából a társadalom egyet jelent a szimbolikus interakciók együttesével. Az interakció résztvevői kölcsönösen figyelnek egymásra, formálják egymást és saját cselekvéseiket is a másik figyelembevételével alakítják. Az én a szociális interakciók nyomán alakul ki akkor, ha ismételten megpróbáljuk felvenni mások nézőpontját és ezáltal létrejön az általános másik perspektívája, azaz, amit mások rólunk láthatnak. Ha ez kialakult, akkor tudjuk viselkedésünket egy szociális egység részeként szabályozni, illetve hatással lesz arra, hogyan ítéljük meg jövőbeli önmagunkat cselekedeteink tükrében.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
