A múlt elmúlt, ellenben az emlékek és az eszmék fennmaradhatnak, ha rögzítjük azokat. Hadd kezdjem ezért mondandómat ad hominem. 1973-ban kezdtem el egyetemi tanulmányaimat az ELTE ÁJK-n. Joghallgatóként nem véletlenül, hanem érdeklődésem következtében olvastam az akkortájt megjelent Peschka Vilmos munkát, A modern jogfilozófia alapproblémáit,[1] melynek jó híre volt köreinkben. Vonzó tematikájával és széles látókörével nagy hatást tett rám. A jog társadalmisága, történetisége, belső összetettségének általánosítható elemei, érvényessége, legalitás és igazságosság viszonya és a helyes jog mértékének kérdése, "örök", azaz történetileg különös módokon visszatérő témái a jogfilozófiának. Mit tesz Isten, Vilmos hamarosan szemináriumvezetőm lett. Polgári jogból és családjogból. Ezeken az órákon elsősorban jogeseteket oldottunk meg, bár nemegyszer szóba kerültek filozófiai vagy éppen jogfilozófiai kérdések is. Gyakran éppen a világirodalmon keresztül. Peschka kezdeményezésére Thomas Mann humanizmusa, a maga nemében felülmúlhatatlan intellektuális szépprózájával, jelen volt óráinkon, akár az idő és átélésének davosi szituációjával, akár Herr Naphta és Lodovico Settembrini eszméinek versengéseként, Hans Castorp lelkének megnyeréséért. Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről Vilmos szívesen beszélgetett velünk és beszélt nekünk. Mégis azt gondolom, hogy Peschka jogfilozófusként is szívesen tanított polgári jogot. Ugyanis az volt a véleménye - amit már később, kollegiális bölcs tanácsként mondott nekem - hogy "jogelméletesként is dolgozd be magad valamelyik jogterület jogalkalmazási szintű problémáiba". Tanácsa mélységes igazát akkor tapasztalhattam meg, amikor az Országos Választási Bizottság elnökeként nem jogirodalom ismerőként, hanem belülről átélve kerültem szembe jogalkalmazói-jogértelmezési kérdésekkel, az itt meglévő gazdag kérdéskomplexummal.
Kezdő egyetemi emberként, Sajó András felkérésére írtam recenziót Vilmos monumentális tanulmánykötetéről, a Jog és jogfilozófiáról,[2] amely emlékkonferenciánk jól kiválasztott címéül is szolgál. A kötet 1965 és 1978 között született 14, többnyire vaskos tanulmányt tartalmaz. Három részre tagolódik. I. "Kritika és történelem," amelyben két XIX. századi jelentős fejlemény, Hegel jogalkotás-koncepciója, ill. Thibaut és Savigny vitája máig érdekes vonatkozásokkal bírnak. Az érték és értékmentesség weberi koncepciója, ill. Hans Kelsen "tiszta jogtanának" ideológiai jellege máig hatóan klasszikus feldolgozása klasszikus elméleti alapvetéseknek. II. "Jog és filozófia" c. rész tárgyalta a célszerűség a
- 101/102 -
munkafolyamatban és a jogi normában témáját, a fikció, a típus és az analógia jogi és jogelméleti kérdéseit. Míg a III. részben, "A jogelmélet és a polgári jog határán"-ban Peschka a hazai magánjogtudomány jogbölcseleti alapjait, a jogügyletek értelmezését vette elemző bonckése alá. Példaként idézném az 1980-as könyvről készült recenzióm egy apró részletét, a joghézag és a jogi analógia fokozatainak problémájáról kifejtett világos álláspontját:
"1. Általában vett joghézagról akkor beszélhetünk, ha az objektív jogi szabályozást igénylő társadalmi viszonyok megléte esetén hiányoznak hatályos, pozitív normák. 2. Az általában vett joghézagon belül különbözik egymástól a pozitív jog körén belül és kívül jelentkező joghézag. A pozitív jog körén kívül jelentkező joghézagok analogikus jogalkotással sohasem, csak jogalkotói aktussal tölthetőek ki, míg a jogalkalmazói analógiával történő hézagkitöltésről kizárólag a pozitív jogon belüli hézagok esetén lehet szó. Ez a jogalkalmazói analógiának általános feltétele, amelynek további - a tanulmányban részletesen kifejtett - sajátos feltételei vannak."[3]
Számomra e két Peschka Vilmos kötet olyan sokat jelentett, hogy bátran mondhatom: aligha foglalkoztam volna jogelmélettel ezek megismerése és megszeretése nélkül. Értek persze más hatások is, többek között Eörsi Gyuláé, akinek négy szemeszteren át minden előadásán szorgalmasan jegyzetelve ott voltam, és akinek a jogtípusok, jogcsoportok és a jogfejlődés útjairól szóló opus magnuma, Az összehasonlító polgári jog[4] rendkívül gazdag jogelméleti ismeretanyagot mozgat. Nemcsak a jogfejődés kérdéseiről - Savignytól és H. S. Maine Ancient Law-jától Max Weberig máig klasszikus jogelméleti témákról - hanem a jogintézmények (tulajdonjog, szerződés, felelősség), az adaptációs jogtechnikákról, a jogmegkettőződésről és a jogi konvergenciák jelenségköreiről. Azt már csak korosabb fejjel - retrospektíve - fedezte fel az ember magában, hogy a Peschka-Eörsi vonzások organikusan hathattak, hiszen egy családi indíttatásában is a dialektikus filozófiai hagyományon felnevelkedett emberfővel találkoztak.
A személyes vonatkozások után váltsunk perspektívát. Mielőtt a lételmélet és a jogi objektiváció kapcsolatának peschkai jogfilozófiájára kitérnék, szeretnék adni egy távlatos áttekintést hazai jogfilozófiánk fővonaláról. Ezt az aspektust is fontosnak tartom Peschka értékeléséhez, ezért tézisszerűen kiugrasztanám.
Jogbölcseleti-jogelméleti gondolkodásunk XVIII. század végi természetjogi előzmények után a XIX. század utolsó harmadában fellépő Pulszky Ágost tudományos munkásságával önállósodott. Tanítványa, Pikler Gyula is mestere pozitivizmusát vitte tovább. A két világháború közötti korszak domináns törekvését, a neokantianizmust pedig már olyan jelentős egyéniségek reprezentálták, mint Somló Bódog, Moór Gyula és Horváth Barna. A neokantiánus módszerdualizmussal szemben pedig a marxista elméletek a módszertani monizmus jegyében léptek fel, mivel a materialista társadalom felfogás alapján álltak. Elmélettörténeti ívében az irányzatok párbeszéde és harca
- 102/103 -
tehát érdekes mozgást fog át hazánkban: természetjogra jogpozitivizmus, tény és érték módszerdualizmusára pedig materialista monizmus következett. Amíg az első két szakaszban az uralkodó német felfogások recepciója zajlott le hazánkban, különösebb kreativitás nélkül, addig a harmadik és a negyedik etap nemzetközileg is számottevő eredményeket hozott. Somló neokantiánus pozitivizmusa, s fő műve, a Juristische Grundlehre (1917) túlmegy az egyszerű recepción és legalábbis couleur locale-ként gazdagítja a neokantianizmust. Hasonlóan Horváth Barna synoptikus jogfelfogásához, amely a mérsékelt neokantiánusként, de a módszerdualizmuson belül adódó reflexiós lehetőségeket teljesítette ki, s támaszkodva a bécsi Verdross, a skandináv realizmus és az angolszász processzuális jogfelfogások némely eredményére. Épp ezért nemzetközi visszahatása is volt mindkettőjük fellépésének.
Ebben az összefüggésben különösen érdekes a marxista befolyás alatt álló szakasz. Az 50-es években és a 60-as évek elején uralkodó normativista dogmatizmus és a Szabó Imre "jogászfejedelemségével" reprezentálható recepcióhoz hasonlót - ha nem is mennyiségi termését tekintve és jogászi műveltségéből fakadó egyedi vonásaival - más, "szovjet típusú marxista jogelméletesek" (pl.: Samu Mihály,[5] Szotáczky Mihály[6] vagy V. A. Tumanov[7]) is produkáltak.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
