A 2009. december 1-jén tartott Foglalkoztatási, Szociális, Egészségügyi és Fogyasztóvédelmi Tanácson1a miniszterek nem jutottak politikai megállapodásra az Európai Bizottság azon irányelvjavaslatát illetően, amely egyebek mellett az Európai Közösségek Bírósága (mai nevén Európai Unió Bírósága, a továbbiakban: Bíróság) határon átnyúló egészségügyi ellátásokra vonatkozó ítélkezési gyakorlatának jogszabályba foglalását tűzte ki célul.2 A Bizottság korábbi, ilyen irányú próbálkozása is kudarcot vallott: a 2004-ben általa előterjesztett belső piaci szolgáltatásokról szóló irányelvből kikerültek az egészségügyre vonatkozó rendelkezések, mivel az Európai Parlament és a Tanács véleménye szerint a bizottsági javaslat nem vette kellőképpen figyelembe az egészségügyi ellátórendszer sajátosságait.
De miről is szóltak a Bíróság ítéletei? A Bíróság megállapításai milyen kötelezettségeket rónak a tagállamok egészségügyi és egészségbiztosítási rendszereire? Milyen módon érvényesül a szolgáltatásnyújtás szabadsága az egészségügy területén? A tanulmány ezekre a kérdésekre keresi a választ.
Az egészségügy sokáig nem kapott hangsúlyos szerepet az Európai Közösség életének szabályozásában. Ugyan mind az Európai Szén- és Acélközösséget, mind az Európai Atomenergia-közösséget és mind az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés tartalmazott egészségügyre - elsősorban a munkavállalók egészségvédelmére - vonatkozó rendelkezéseket, közösségi szinten megjelenő egészségügyi politika és célkitűzések megjelenésére sokáig várni kellett. A Maastrichti Szerződés volt az, ami a népegészségügyet már a Közösség politikái közé sorolta, és deklarálta, hogy a Közösség a tagállamok közötti együttműködés ösztönzésével, szükség esetén tevékenységük támogatásával hozzájárul az emberi egészségvédelem magas szintjének biztosításához.
Az egészségügyi rendszerek kialakítása, működtetése, szabályozása jogának tagállami hatáskörbe tartozását az Amszterdami Szerződés külön kiemelte: "a népegészségügy terén való közösségi fellépés során teljes mértékben tiszteletben kell tartani a tagállamoknak az egészségügyi szolgáltatások és az orvosi ellátás szervezésére és nyújtására vonatkozó hatáskörét", ezzel is hangsúlyozva a szubszidiaritás-klauzula3 egészségügyben való érvényesülését.4
Mindemellett azonban nem mondhatjuk, hogy a tagállamok határain átívelő egészségügyi ellátás szabályozásának szükségessége ne jelentkezett volna már az Európai Gazdasági Közösség működésének kezdetén. A Közösség egyik sarokköve, a munkavállalók szabad mozgásának biztosítása szükségessé tette, hogy az egymástól jelentősen eltérő tagállami egészségbiztosítási rendszerek5valamelyest átjárhatók legyenek. Az Európai Közösség létrehozásáról szóló Szerződés (továbbiakban: Szerződés) 42. - a ma hatályos Európai Unió működéséről szóló Szerződés6 (továbbiakban: EUMSz.) 48. - cikkében kapott felhatalmazás alapján, miszerint a Tanács a szociális biztonság területén elfogadja azokat az intézkedéseket, amelyek a munkavállalók szabad mozgásának biztosításához szükségesek, megalkotta a szociális biztonsági rendszerek koordinációjáról szóló rendeletet.
Már az itt előadottak alapján is jól láthatóan kirajzolódik a két, a Közösség jellegét oly erősen meghatározó tényező: a szubszidiaritás és ehhez kapcsolódóan a tagállamok azon érdeke, hogy egészségügyi rendszereik kereteit maguk határozzák meg, valamint a munkavállalók szabad mozgásának joga közötti ellentét. Amint látni fogjuk az elvek, jogok és érdekek csatája a Bíróság előtt is zajlott.
A bírósági ítéletek alapjául szolgáló esetekben a korábban hatályos 1408/71/EGK rendelet szabályai voltak irányadók, amelyet a 2004-ben elfogadott és 2010. március 1-jével alkalmazandó 883/2004/EK rendelet váltott fel, részben modernizálva és egyszerűbbé téve az uniós rendelkezéseket a szociális biztonság területén. Az új rendelettel a tervezett külföldi egészségügyi ellátás tanulmányban tárgyalt szabályai alapvetően nem változtak: a rendelet biztosítja a betegek jogát arra, hogy ne csak egy másik tagállamban való tartózkodás során felmerülő megbetegedés esetén részesülhessenek egészségügyi ellátásban külföldön, hanem - egészségbiztosítójuk engedélyével - kifejezetten gyógykezelés igénybevétele céljából utazhassanak oda.
A rendelet alapján a biztosított személy7, akit az illetékes intézmény - jellemzően az egészségbiztosító - feljogosít arra, hogy kezelés igénybevétele céljából egy másik tagállamba utazzon, az illetékes intézmény nevében a külföldi kezelés helye szerinti tagállam intézménye által alkalmazott jogszabályoknak megfelelően nyújtott természetbeni ellátásban részesül, mintha a kezelés helye szerinti tagállamban lenne biztosított.8
A rendelet meghatározza a külföldi ellátás engedélyezésre vonatkozó alapvető feltételt is. Az engedély megadása kötelező, ha az ellátás szerepel a beteg lakóhelye szerinti tagállam - azaz azon tagállam, ahol az illető biztosított - jogszabályai által előírt ellátások között, és ha a kezelést az orvosilag indokolt határidőn belül a lakóhely szerinti tagállamban nem biztosítható.9
A szociális biztonsági rendszereket koordináló rendelet a munkavállalók szabad mozgásához való jogának, az egészségbiztosítás keretein belül való érvényesülését szolgálja10. A rendeletben kialakított rendszer alapját a Szerződés által biztosított jog képezi, az a Szerződésben a Közösség polgárai számára biztosított szabadságjogot teszi élővé, ami által a személyek szabad mozgásához való joga konkrét szabályokon keresztül is testet ölthet.
A Bíróság, egy holland nyugdíjas külföldi ellátásra való jogosultsága kérdésében hozott ítéletben11 ezt külön kiemelte. A szociális biztonsági rendszereket koordináló rendelet külföldi egészségügyi ellátás igénybevételét szabályozó rendelkezései a Szerződés általános célkitűzéseinek keretében azon intézkedések közé tartoznak, amelyek célja az, hogy a valamely tagállam jogszabályainak hatálya alá tartozó betegeknek (munkavállalóknak) lehetővé tegye, hogy az abban előírt feltételek szerint a többi tagállamban természetbeni ellátásokban részesüljenek, függetlenül attól, hogy melyik nemzeti intézményhez tartoznak, illetve hogy hol van a lakóhelyük.12
A rendelet és a Szerződés viszonyára utalva a Bíróság több másik ügyben kimondta: a rendelet említett szabályai az egyik tagállam jogszabályai szerint biztosított és engedéllyel rendelkező személy számára a többi tagállambeli ellátásokhoz való, az ez utóbbiak jogszabályai szerint biztosítottakkal megegyező kedvező feltételek mellett történő hozzáférés garantálásával hozzájárul a biztosítottak szabad mozgásának megkönnyítéséhez.13
A szabad mozgás jogának, a rendelet keretrendszerében való kizárólagos érvényesíthetőségében hoztak jelentős változást a Bíróság Kohll-14 valamint Decker15-ítéletei amelyekben a vonatkozó nemzeti szabályozást a Szerződés szolgáltatásnyújtás szabadságát illetve az áruk szabad mozgását biztosító rendelkezései szemszögéből vizsgálta meg.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
