Az ügymegismerési védői jogosultság és egyben kötelezettség csak úgy érvényesülhet hatékonyan, ha az iratokat - különösen nagy terjedelmű ügyekben - a védő birtokolja, azokat alaposan, hosszan tanulmányozhatja akár a terhelttel, akár eljárási segítőkkel (szaktanácsadókkal, munkatársakkal stb.) közösen, akár magában. Ezt szolgálja a másolat beszerzésének lehetősége, amit a hatályos Be. biztosít oly módon, hogy a nyomozási szakban a védős jelenlétű cselekményekről - a védő kérelmére - 15 napon belül másolatot kell kiadni.
Az 1998. évi LXXXVIII. törvénnyel bevezetett 1999 március 1-jei módosítás határozta meg helyesen az időbeli parttalanságot kiküszöbölő 15 napos határidőt, valamint a védői meghatalmazás, illetve kirendelés előtti iratok kiadásának kötelezettségét.
E törvény nem változtatott azon a kötelezettségen, hogy a másolatért a védőnek (csakúgy, mint a terheltnek) illetéket kell fizetnie, csak ennek fejében kaphatja meg az iratok másolatát. Az illetékkötelezettséget nem a Be. mondja ki, hanem a 4/1991. (III. 14.) IM-BM sz. együttes rendelet, amely a büntetőeljárás során keletkezett iratok másolati adásáról szól, és amely álláspontom szerint nemcsak törvényellenes, hanem alkotmányellenes a továbbiakban kifejtett érvek alapján.[1] (A jelenleg hatályos illetéktörvény, az 1990. évi XCIII. törvény 42. §-ának (3) bekezdése szerint a másolat illetéke oldalanként 100 forint.)
Arról, hogy ki és miről kérhet másolatot a büntetőeljárásban, az együttes rendelet 1-4. szakasza adott útmutatót 1998 végéig az alábbiak szerint.
"1. § (1) A büntetőeljárás során keletkezett iratokról - ide értve az eljáró hatóság által beszerzett, illetőleg a büntetőeljárásban részt vevő személyek által becsatolt iratokat is - az a hatóság, amely előtt a büntetőeljárás folyamatban van, a terhelt, a védő, a törvényes képviselő, a sértett, a magánvádló, a magánfél, az egyéb érdekelt, valamint a sértett, a magánfél és az egyéb érdekelt képviselője kérésére nem hiteles másolatot, külön kérelmére hiteles másolatot ad.
(2) A feljelentő részére csak a feljelentésről adható másolat.
2. § A terheltre vonatkozó erkölcsi bizonyítványról, adózására, jövedelmi és szociális helyzetére vonatkozó igazolásról, környezettanulmányról és orvosi iratról csak a terhelt, illetőleg a védő és a törvényes képviselő részére adhat másolat.
- 117/118 -
3. § (1) A nyomozás befejezéséig az 1. § (1) bekezdésében felsoroltak csak olyan nyomozási cselekményről készült iratról kaphatnak másolatot, amelyen jelen lehettek. A nyomozás befejezése után a nyomozás iratairól a 2. és 4.§-ban foglalt korlátozással adható másolat.
(2) A sértett, illetőleg a tanú vallomását tartalmazó nyomozási iratról készült másolaton nem tüntethetők fel a sértett, illetőleg a tanú személyi adatai.
4. § Nem adható másolat:
a) az államtitkot, illetőleg szolgálati titkot tartalmazó iratról;
b) az eljáró hatóság határozatának tervezetéről;
c) arról a tárgyalásról, illetőleg a tárgyalásnak arról a részéről készített jegyzőkönyvről, amelyről a nyilvánosságot kizárták;
d) a bíróság tanácsülési jegyzőkönyvéről;
e) a kisebbségi véleményen levő bíró írásbeli véleményéről."
Az Alkotmánybíróság a 6/1998. (III. 11.) sz. határozatával a 4. § a) és c) pontját alkotmányellenesnek minősítette és elrendelte azok 1998 december 31. napjával történő megsemmisítését. (A b), d), e) pontokkal kapcsolatos kezdeményezést - a védővel kapcsolatos irrelevancia miatt - elutasította.) A normakontroll nem terjedt túl a (bírói) kezdeményezésen, így nem érintette az illetékfizetési kötelezettséget, 1999. január 1-jétől tehát a bővített körű iratokért kell illetéket leróni.
Véleményem szerint a rendelet 5. §-ának (3) bekezdése, nevezetesen az iratok másolatának illetékfizetési kötelezettsége - különösen - a terhelt, a védő, illetőleg a fiatalkorúak ügyében védő jogait élvező törvényes képviselő vonatkozásában ütközik az Alkotmány 57. § (3) bekezdésébe ("a büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga") és az ebből eredeztetett Büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. tv. 6. § (1) és (2) bekezdésébe. ("(1) A terheltet megilleti a védelem joga.) (2) A hatóságok kötelesek biztosítani, hogy az, akivel szemben a büntetőeljárást folytatják, az e törvényben meghatározott módon védekezhessék.") A rendeleti szabályozás formai okból is alkotmányellenes, mivel az Alkotmány 8. § (2) bekezdése értelmezése szerint valamely alapjog közvetlen és jelentős korlátozása csakis törvényben történhet.[2] Az iratmásolatok kiadásának terhelti, védői és törvényes képviselői "illetékezése" a védelemhez való jogot jelentősen korlátozza, így a rendeleti szintű szabályozás (is) ütközik az idézett alkotmányi rendelkezéssel.
Az Alkotmánybíróság már a 25/1991. (V. 18.) sz. határozatában kifejtette, hogy nem elégséges a védelemhez való jog formálisan biztosítása, hanem egyrészt annak hatékony érvényesülése szükséges, egyúttal kifejezetten kiterjesztette ezt a jogot a terhelt és a védő megfelelő felkészülésére, jogaik gyakorlására. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság a vádirat tekintetében nem tartotta elegendőnek, hogy "maga a megismerés biztosított", hanem kifogásolta, hogy a megismerés biztosítása ellenére a korlátozások miatt a "védelemre való felkészülés jelentős mértékben megnehezül". A határozat leszögezte, hogy a puszta betekintés joggal szemben "a vádirat birtoklása" alapvető fontosságú a tárgyalásra felkészüléshez mind a terhelt, mind a védő számára. (ABH 1991, 415, 416.) Az Alkotmánybíróság utalt arra is, hogy csak a védelemhez való jognak az elkerülhetetlenül szükséges, arányos és a lényeges tartalmat nem érintő korlátozása felel meg az alkotmányosság követelményének. (ABH 1991, 418-419.)
Az Alkotmány 57. §-ának (3) bekezdéséből ilyen módon levezetett követelmények teljes összhangban állnak a védelem jogára vonatkozó nemzetközi kötelezettségekkel, amelyek szerint eleve a védelemhez való jognak ez a tág értelmezése a kiindulópont. Mind a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya (14. cikk. 3. b.), mind az Emberi Jogok Európai Egyezménye (6. cikk. 3.b.) egyező angol ("adequate time and facilities") szóhasználattal írják elő a bűncselekménnyel vádolt minden személy számára feltétlenül megadandó "minimális" jogok között, hogy az "legalább" "megfelelő idővel és lehetőséggel rendelkezzék védelme előkészítésére", illetve "rendelkezzék a védelmének előkészítéséhez szükséges idővel és eszközökkel". Ezek az eszközök vagy lehetőségek pedig felölelnek minden olyan "elemet", amely a büntető felelősség alóli mentesülést vagy a büntetés csökkentését szolgálhatja. Álláspontom szerint - amely megegyezik az Alkotmánybíróság 6/1998. (III. 11.) sz. határozatában foglalt indokolással - teljesen egyértelmű, hogy a fentebb jelölt "eszközök" és "elemek" magukban foglalják az iratok tartalmának megismeréséhez való jogot. Az Alkotmánybíróság a hatékony védelemre való felkészülés biztosításának követelményét már 1991-ben úgy értelmezte, hogy az iratbetekintés nem pusztán az iratok megismerését jelenti, hanem azok "birtoklását" is magában kell, hogy foglalja.
E követelménynek a védelem hatékonyságának biztosítása érdekében az iratokról készített másolatok kiadásával kapcsolatban is érvényesülnie kell, vagyis a védelemnek minden, az ügyész és a bíróság rendelkezésére álló iratot ugyanolyan formában és módon meg kell kapnia. A védelemre való felkészülés megköveteli, hogy megkülönböztetés nélkül a terhelt és a védő saját példányát felhasználva, azt (azokat) kizárólag sajátjaként használva, tanulmányozva készülhessen a védelemre. A védelem hatékonyságának és jogainak biztosítása megköveteli, hogy az iratokról (a terheltet és a törvényes képviselőt is beleértve) kizárólagos használatára(tukra) szolgáló másolatot kapjon. Ennek "terhesítése", illetékeztetése méltánytalan
- 118/119 -
hátrányt jelent, nem "elkerülhetetlenül szükséges", nem arányos, tehát lényeges korlátozása a védelmi jog gyakorlásának. Méltánytalan, mivel ilyen követelmény, korlátozás nem áll fenn a vád oldalán, holott a "tisztességes eljárás" ("fair trial" - az Egyezségokmány szerint, míg az Alkotmány 57. § (1) szerint: mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt vádat, vagy valamely perben jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság "igazságos és nyilvános tárgyaláson" bírálja el). A "tisztességes eljárás" (fai trial) olyan minőség, amelyet az eljárás egészében a körülmények figyelembevételével lehet csupán megítélni.
"Tisztességtelen" és "igazságtalan" a másolatok védői (terhelti, törvényes képviselői) illetékeztetése, mivel az egyezmény- és alkotmányszövegekben nem nevesített, de általánosan elismert "fegyverek egyenlősége" (Waffengleichtigkeit, Equal of Arms, Egalité des Armes) intézményét sérti. Ez az intézmény ugyanis biztosítja, hogy a büntetőeljárásban a vádnak és a védelemnek egyenlő esélye és alkalma legyen arra, hogy a tény- és jogkérdésekben véleményt formálhasson és állást foglalhasson.
Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a fegyverek egyenlősége nem minden esetben jelenti a vád és a védelem jogosítványainak teljes azonosságát, de mindenképpen megköveteli, hogy a védelem a váddal összevethető súlyú jogosítványokkal rendelkezzen. A fegyverek egyenlőségének egyik feltétele a felek mindegyikének személyes jelenléte az eljárási cselekmények során, illetve egyes eljárási szereplők (pl. szakértők) közreműködése semleges pozícióban.
A másik feltétel, hogy az ügyben releváns adatokat a vád, illetve a terhelt és a védő ugyanolyan teljességben és mélységben ismerhessék meg. Itt érintkezik a "fair trial" elve a védelemhez való jog hatékonyságának és a védelemre való felkészülés kellő idejének és eszközeinek követelményével, minthogy az eljárásban szereplő adatok és dokumentumok teljes és korlátlan megismerése - álláspontom szerint - ezek közé a "mindenképpen biztosítandó" jogok közé sorolható. Nem egyenlő a vád és a védelem helyzete, ha az ügyésznek automatikusan rendelkezésére áll a sokszor több száz, illetve több ezer oldalas nyomozási anyag, valamint bírósági jegyzőkönyvek tömege, miközben a védelem (itt mindig hozzáértendő a terhelt és a törvényes képviselő) mindezért illetéket kell, hogy fizessen.
Tisztában vagyok vele, hogy a védelemhez és az arra való felkészüléshez szükséges "idővel és eszközökkel" való rendelkezés joga korlátozható jogállami kereteken belül is. Ez azonban csak a feltétlenül szükséges mértékben és az arányosság követelményét betartva lehet alkotmányos.[3] Az alapvető alkotmányossági kérdés tehát a következő: a hatékony és a védekezésre megfelelő felkészülést biztosító védelemhez való jognak szükséges és arányos korlátozása-e az, hogy az iratokról készített másolatokért a védelem alanyainak - akár a nyomozási, akár a tárgyalási szakot tekintjük - fizetniük kell (illeték formájában)? Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint valamely alapjog lényeges tartalmát az a korlátozás sérti, amely - valamely más alapvető jog vagy alkotmányos cél érdekében - nem elkerülhetetlenül szükséges, továbbá ha szükséges is, a korlátozás által okozott jogsérelem az elérni kívánt célhoz képest aránytalan. Véleményem szerint az iratmásolatok illetékezése sem nem szükséges - és végképp nem elkerülhetetlenül szükséges -, sem nem arányos korlátozása a védelmi jog gyakorlásának. Egyúttal megerősítem, hogy valóban korlátozásról van szó, hiszen nem automatizmus, nem de iure jogosítvány az iratok kikérése ilyen módon, hanem gyakran nagyon súlyos - anyagi - korlátba ütköző védelmi aktus.
Indokolatlanul és szükségtelenül kirekeszti a kifogásolt megoldás azokat a személyeket a védelem jogának hatékony gyakorlásából, akik anyagi-szociális helyzetüknél fogva nem képesek megfizetni az iratmásolatok illetékdíját. Azokkal szemben sem tisztességes, akik képesek megfizetni ezeket az összegeket, mivel a vádlónak juttatott jogosítvánnyal szemben nem áll semmi, nem felel meg a fegyveregyenlőség követelményének az ő esetükben sem. Ütközik egyúttal az ártatlanság vélelmének alkotmányi és büntetőeljárási szabályozásával is, mivel a későbbiekben bármilyen címen - akár bűncselekmény hiányában - felmentett terhelt számára, illetve eljárás megszüntetése esetében sincsen kompenzáció, illetékvisszafizetés. A terhelt, aki egyébként is "halmozottan hátrányos helyzetű"[4] azzal is sújtott, hogy saját védelmének ellátása érdekében fizetnie kell azokért az iratokért, amelyeket a vádlója automatikusan, teljes mértékben, hiánytalanul megkap.
Az illetékeztetés - úgy vélem - egyes-egyedül fiskális érdeket szolgál,[5] mintegy a másolatok költségfedezeteként szolgál. Ez az - esetleges érv, mint korlátozó jog vagy cél - semmiképpen nem szolgál más - a védelmen kívül eső - alkotmányos érdeket, illetve jogot. Márpedig a két bekezdéssel előbb feltett alapvető kérdés megválaszolásánál a mérlegelés eredményét az dönti el, hogy a korlátozás megengedhető-e más alkotmányos jog védelme érdekében. Mivel - álláspontom szerint - a fiskális érdek nem és nem lehet alkotmányos érdek, különösen nem a büntetőeljárásban, a mérlegelés afelé hajlik, hogy indokolatlan és szükségtelen a védelem alkotmányos jogának ilyen irányú, fajtájú és mértékű korlátozása, megnehezítése, adott esetekben pedig szinte tel-
- 119/120 -
jes ellehetetlenítése. A hatékony és megfelelő felkészülést biztosító védelemhez való jog, összefüggésben a tisztességes eljárásnak a fegyverek egyenlősége fogalmában is megnyilvánuló követelményeivel azt követeli meg, hogy a védelem alanyai az összes - feladatuk ellátásához szükséges és igényelt - iratot teljes terjedelmében - minden fizetési korlátozástól mentesen - megkapják. Ezeknek ugyanis alapvető jelentőségük van a védekezésben és az arra való felkészülésben. Az iratoknak a vád általi kizárólagos, korlátlan és feltétlen bírása annyira sértené a fegyverek egyenlőségének elvét, hogy mindezzel szemben az iratmásolatokból befolyó összeg fiskális érdekére nem lehet arányos korlátozásként hivatkozni.
A gyakorlatban könnyen és praktikusan megoldható lenne, hogy az eddig - a 40/1987. BM utasítás, a NYUT iránymutatása szerinti - két példányban készült iratok három vagy több példányban készülnének és a nyomozás befejezése után a harmadik (illetve további) példányt megkapná teljes egészében a védő, illetőleg a terhelt, a törvényes képviselő a nyomozás lezárását követően.
A jelenlegi szabályozás fonákságára és tarthatatlanságára utal véleményem szerint az a tény is, hogy a jogalkotó az új Be. (1998. évi XIX. tv.) szabályozásban már lehetőséget ad személyes költségmentességű terhelt esetében az illetékmentességre. A 74. § (3) bek. szerint: "Ha a külön jogszabály rendelkezése alapján a terheltet személyes költségmentesség illeti meg, a kirendelt védő díját és a védőnek az állam által előlegezett, indokolt készkiadását az állam viseli. A személyes költségmentességre jogosult terhelt számára a büntetőügy iratairól kért másolat kiadása illetékmentes." A szabályozás csak egy lépés a kifogásolt rendelkezés feloldása irányába, azonban ilyenformán is - a fenti érvelés alapján - elfogadhatatlan. Mint ahogyan elfogadhatatlan az is, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítő határozata ellenére a hatályos Be. szerint a titkos iratokról készített másolatot a védő nem viheti ki a hatóság épületéből (119/C. § (3) bek.), az új Be. 193. § (5) bekezdésében pedig szintén fennmaradt, hogy "Az államtitkot vagy szolgálati tikot tartalmazó iratról készült másolatot a gyanúsított és a védő nem viheti magával; részükre államtitkot vagy szolgálati titkot nem tartalmazó kivonatot kell adni. Az államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmazó másolatot az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság őrzi, a gyanúsított és a védő indítványára elolvasásra át kell adni." Az Alkotmánybíróság idézett döntése alapján nem vitás, hogy a szigorúan titkos iratok másolatát is birtokolhatja a védő és a terhelt, hiszen a "feltétlenül biztosítandó" jogok keretébe illeszthető az ügymegismerés. Az ügyvéd jogállására és annak az igazságszolgáltatás rendszerébe illeszkedésére tekintettel indokolt lenne olyan védelmi kötelezettséget előírni a törvényben, amely biztosítaná a terhelti titoktartást és a titok (fizikai) védelmét.
A teljes és megnyugtató, az Alkotmánynak megfelelő szabályozás csak az lenne, ha a terheltet jövedelmi viszonyaitól függetlenül ugyanazon jog illetné meg mint a vádlót, vagyis az iratok - anyagi - korlátozás nélküli hozzáférése, birtoklása a nyomozás végeztével. A gyakorlatban alkalmazható megoldás lenne - a szabályozás alkotmányossá tétele után -, ha az esetleges illetékfizetési kötelezettség pusztán költségfedezetként fennmaradna, ám az a bűnügyi költség részét képezné. Ezt az állam előlegezné és a felelősségre vont terheltnek kellene megfizetnie, mint ahogyan a többi ide tartozó költséget. Így készpénzkímélő lenne, és mind a terhelt, mind a védő (törvényes képviselő) hozzájuthatna az iratokhoz, nem lenne mértéktelen és parttalan az iratok követelése, hiszen nem érdekük a bűnügyi költség növelése. Felmentés és megszüntetés esetén azonban - összhangban az ártatlanság vélelmével - e kiadást az állam viselné, nem a terhelt. Így érvényesülhetne a védelemhez kötődő tisztességes eljárás követelménye és fegyverek egyenlőségének elve is.
Követhető megoldásnak tűnik a következő német verzió is. A védő saját használatra megkapja az iratok eredeti példányát a nyomozás befejezésekor és abból tetszés szerint készít másolatot saját vagy a védence költségére. Ha a védő az iratokat irodájába kézbesítteti, gondosan kell azokat kezelnie. Az iratok nem sérülhetnek meg, nem veszhetnek el. Illetéktelenek nem tekinthetnek bele. A visszaadási határidőket gondosan be kell tartani. Azoknak az ügyészeknek, akik közvetlenül, tehát nem a helyi bíróság útján küldik át az iratot a védőnek, postai úton kell visszakézbesíteni és gondoskodni arról, hogy az irat ne vesszen el. Mindezek ellenére elfordul, hogy az eredeti akta elveszik. Ha elvesznek a büntetőiratok, a bűnüldöző szervek rekonstruálják azokat. Ha az akta elvesztése az igazságszolgáltató szerveknél történt, a védő az ügyfél hozzájárulása nélkül nem köteles és nem jogosult a birtokában levő fénymásolatokat rendelkezésre bocsátani. Ha azonban az iratok a védőnél vesztek el, köteles azok rekonstrukciójában segítséget nyújtani. A német jog szerint a védőnek kézbesített eredeti büntető akta senkinek nem adható át, még a szakértőnek sem. Előfordulhat azonban, hogy indokolttá, illetve szükségessé válik az iratoknak szakértő részére történő átadása. Ilyen esetben az eredeti iratok kizárólag az illetékes ügyész, illetve bírósági szakban a bíró engedélyével adható ki a szakértőnek. Az ügyfélnek sem adhatók ki az iratok, bármennyire is kéri. A né-
- 120/121 -
met ügyvédi kamara, valamint ügyészség egyaránt elutasította annak az ügyfélnek az ügyvéd elleni panaszát, aki megtagadta egy gyilkossági ügyben keletkezett iratok kiadását. Az ügyfél, aki memoárjait akarta megírni, arra hivatkozott, hogy a másolatokat a kirendelt védő államköltségen megkapta, így ténylegesen azok tulajdonjoga őt illeti meg.[6] A német megoldás követésével a magyar állam, illetve a nyomozóhatóságok is mentesülnének a másolással járó költségektől és egyéb kötelezettségektől.
A nemzetközi jogalkalmazói gyakorlat az iratbetekintés jogának határát úgy húzta meg, hogy abba a dokumentumok szabad birtoklása is beleérthető. Csakis a hivatalbóli kézbesítés vonatkozásában utasította ugyanis el mind az egyezségokmány tekintetében az Emberi Jogi Bizottság, mind pedig az Emberi Jogok Európai Egyezménye tekintetében az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) azokat a követeléseket, amelyek a vád által használt - a vádiraton túlmenő, egyéb - dokumentumok hivatalbóli kézbesítését követelték a védelem részére, azaz az iratok kérelemre történő rendelkezésre bocsátása az egyezmények védelmi körén belül marad.[7]
A védői (terhelti-ügyféli) iratmegismerést korlátozó döntések jogellenességét állapította meg a Bíróság az alábbi két ügyben.
a) Kerojarvi Finnország elleni ügyében 1995. július 19-én megállapította az Egyezmény 6. cikke 1. pontjában foglalt jog (a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog) megsértetését azzal, hogy a finn Legfelsőbb Bíróságon kártérítés iránt folyamatban lévő perben a kérelmező nem tanulmányozhatta az iratokat. Az elsőfokú bíróság nem adta át az iratokat az ügyvéd nélkül eljáró érdekeltnek és ezt a Legfelsőbb Bíróság sem pótolta, nem tett semmilyen intézkedést arra, hogy a kérelmező tanulmányozhassa az iratokat. Így a Legfelsőbb Bíróság előtt lefolytatott eljárásban nem volt lehetősége a kérelmezőnek arra, hogy megfelelő módon vegyen részt benne. Ebből kifolyólag nem lehet kijelenteni, hogy a Legfelsőbb Bíróság előtt tisztességes eljárásban részesült volna.
b) Reinhardt és Slimane-Kaid Franciaország elleni ügyben a Bíróság 1998. március 31-én kelt határozatában úgy foglalt állást, hogy a Semmítőszék előtti eljárás nem volt tisztességes, mert a kérelmező, illetve jogi képviselője nem kapta meg a tárgyalás előtt azt a bírósági iratot, amely az ügyésznek rendelkezésre állt. Rámutatott arra, hogy jóval a tárgyalás előtt a főügyész megkapta az ítélet tervezetét, valamint az előadó bíró által készített jelentést, amelyet nem juttattak el a kérelmezőknek, illetve jogi képviselőiknek. Márpedig a főügyész nem tagja az ítélkező tanácsnak. Feladata az, hogy ügyeljen a törvények pontos alkalmazására akkor, ha ezek világosak, és a pontos értelmezésére, ha kétértelműek. "Tanácsot" ad a bírónak valamennyi ügyben az elfogadható megoldásra, és a funkciójával járó autoritással befolyásolhatja döntésüket. Mivel az előadó bíró által készített jelentés az ügy kimenetele szempontjából igen lényeges, a Bíróság egyhangúlag úgy ítélte meg, hogy a felek és a főügyész közötti kiegyensúlyozatlan helyzet nem felel meg a tisztességes bírósági tárgyalás követelményeinek. Ezenfelül még úgy döntött, ugyancsak megsértették a 6. cikk 1. pontját azzal, hogy a főügyész indítványát nem küldték meg a feleknek.
4. A kép- és hangfelvételek másolata
Az írásos jegyzőkönyv mellett vagy helyett a hatályos Be. szerint a nyomozóhatóság elrendelheti a cselekmények gyorsírással, kép- vagy hangfelvevővel, vagy egyéb berendezéssel történő rögzítését hivatalból vagy a védő (terhelt, sértett) kérelmére. Az utóbbi esetben a kezdeményezőknek kell a költséget előlegezniük. (115. § (6) bek.) Az új Be-ben hasonló a szabályozás, azzal a különbséggel, hogy a kérelem esetén el kell rendelni a rögzítést - költségelőlegezés mellett. (167. § (1) bek.)) Kérdés, hogy az így elkészített felvételekről kaphat-e a védő másolatot? Mindkét törvény hallgat erről.
Alacsonyabb szintű jogszabályok, illetve belső utasítások azonban rendelkeznek erről. A rendőrségi nyomozási utasítás (a 40/1987. BM utasítás - NYUT) 326. pontja a következők szerint fogalmaz: "A gyanúsított vagy a védő kérésére - átjátszás után másolat készíthető az olyan cselekmények hang- és mozgóképfelvételéről, amelyeken részt vett vagy részt vehetett, illetőleg amelynek a tartalmát jogosult megismerni. A másolatok készítésének költségeit a gyanúsított vagy a védő viseli." Mint látható ugyanoda jutottunk, mint a jegyzőkönyvek (egyéb írásbeli anyagok) esetében. Kaphat másolatot a védő, de csak költségtérítés ellenében. Ez ugyan már nem illeték, hanem ténylegesen felmerült költség, azonban még mindig térítésköteles, nem ingyenes, miközben a másik félnek korlátlanul rendelkezésre áll. Szerintem a büntetőeljárásról szóló törvényben kellene megfogalmazni - az iratmásolat mintájára -, hogy a védő (terhelt) - kérelmére - jogosult a nyomozás során készült kép- és hangfelvételekről, valamint az egyéb berendezésekkel készült felvételekről térítésmentes másolatot kapni.
Egyetértek azzal az állásponttal,[8] hogy lehetőséget kell adni a védőnek (terheltnek), hogy - kérelmére -jelen lehessen az átjátszás, másolás végrehajtásakor, egyúttal célszerű lenne azt is meghatározni, hogy a felvételekről meddig lehet másolatot kérni. Ugyanis a nyomozó szerveknél maradó, a bizonyításban még fel nem használt felvételek megsemmisítését mindaddig nem ajánlatos elvégezni, amíg az időpontot nem határozták meg, illetőleg az eljárást nem fejezték be. Ha az eljárásban a hatóság nem használja a felvételeket és ezt nem is tervezi, az esetleges megsemmisítéshez kérni kell a védő (terhelt) hozzájárulását. Ezt már az iratismertetési jegyzőkönyvben is rögzíteni lehet. ■
JEGYZETEK
[1] A jogszabály alkotmányos felülvizsgálatára irányuló indítványomat az Alkotmánybírósághoz is benyújtottam 1998 júniusában. (Lásd részletesebben: Csorbul-e a védelem elve az iratmásolat illetékezésével? Belügyi Szemle, 1999. 3. sz. 45-52. o.
[2] Erre az értelmezésre az Alkotmánybíróság már a 64/1991. (XII. 17.) sz. határozatában utalt.
[3] Ezt az Alkotmánybíróság is kimondta egyik határozatában. (ABH 1991. 418.) Ott nemzetbiztonsági érdekre hivatkozott a védelmi jog alkotmányos korlátozásánál.
[4] Lásd Tremmel Flórián: Magyar büntetőeljárás, Dialóg-Campus, Budapest-Pécs 2001. 154. o.
[5] Valójában túlzott mértékű is, mivel a piaci szférában 4-6 Ft-ért másolnak egyetlen oldalt. Ám ennek az érvnek okfejtésemben nincsen szerepe.
[6] Müller, Elmar: Strafverteidigung im Überlick. Decker und Müller, Heidelberg 1989. 58. o.
[7] Lásd O.F. vs. Norway, B 158/1983. Séries A 268-B ügyet.
[8] Horváth József: Videó a büntetőeljárásban. Belügyi Szemle 1990. 4. sz. 37-45. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
