A XX. század gazdasági kihívásai, a kereskedelem globális méretűvé válása, a multinacionális vállalatok kialakulása olyan alternatív vitarendezési módszerek életre hívását tették szükségessé, amelyek alkalmasak a nehézkesebb, lassabb nemzeti bírósági eljárások kiváltására. A gazdasági szereplők számára az egyik legoptimálisabb megoldást a választottbírói eljárások igénybevétele nyújtja.
A választottbíráskodás fogalmának meghatározása korántsem egyszerű feladat, ugyanis sem a jogtudomány, sem a jogalkotás nem dolgozott ki egységes definíciót. Az ENSZ 2005-ben kibocsátott "Dispute settlement - international commercial arbitration" című dokumentumában is csupán azok a főbb kritériumok kerültek megjelölésre, amelyek a választottbírósági eljárás nélkülözhetetlen jellemzőinek minősülnek. Ezek a következők: a választottbíráskodás a jogviták megoldásának sajátos mechanizmusa, olyan magánbírósági eljárás, melynek alapvető jellemzője a konszenzualitás, s amely a felek jogainak és kötelezettségeinek végleges és jogi kötőerővel rendelkező rendezéséhez vezet.
A magyar jogirodalomban leginkább elfogadott nézetek szerint a választottbíráskodás alatt olyan, a felek megállapodásán alapuló, a rendes állami bíróságoktól különböző "magánbíróságok" előtt folyó vitarendezési módozatot értünk, amelynek keretében a jogvitát kötelező jelleggel eldöntik. A választottbíróságok tehát olyan vitarendező fórumok, amelyek eljárása a felek magánautonómiájának, szerződéses rendelkezésének a függvénye (Horváth Éva-Kálmán György: Nemzetközi eljárások joga - a kereskedelmi választottbíráskodás. Osiris Kiadó, 1999, 44. o. és Nagy Csongor István: Nemzetközi magánjog, HVG-ORAC Kiadó, 2012, 270-271. o.).
A választottbíráskodás lehet belföldi és nemzetközi egyaránt. A klasszikus felosztás a nemzetközi választottbíráskodáson belül különbséget tesz eseti (ad hoc), valamint intézményes választottbíráskodás között. Az eseti választottbíráskodás nagyfokú szabadságot biztosít a felek számára abban a tekintetben, hogy nemcsak azt dönthetik el, hogy vitájukat a rendes állami bíróságok helyett más, alternatív fórum előtt kívánják rendezni, hanem az eljáró választottbíróság összetételét is megválaszthatják. Az intézményes választottbíráskodás merevebb forma, amely rendelkezik saját választottbírói lajstrommal, saját eljárási szabályzattal, kötött szervezeti renddel. Az ilyen választottbíróságok általában a kereskedelmi kamarák mellett szerveződnek, s a nemzetközi és külkereskedelmi ügyek mellett nemritkán belföldi vonatkozású gazdasági vitákban is eljárnak (Mádl Ferenc-Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. ELTE Eötvös Kiadó, 2012, 490. o.). A választottbíráskodás nemzetköziségének meghatározására a nemzeti és nemzetközi jogalkotók, valamint a jogtudomány képviselői is eltérő megoldásokat dolgoztak ki. Az európai jogirodalom a nemzetköziség meghatározását általában a felek eltérő államához, a vita tárgyához, illetve ezeknek kombinációjához köti (Csehi Zoltán: Választottbíróság és nemzetközi magánjog. In: Ünnepi tanulmányok Kecskés László professzor 60. születésnapja tiszteletére. Pécs, 2013., 173-174. o.).
A választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény - az UNCITRAL égisze alatt kibocsátott modelltörvényt követve - a választottbíráskodás nemzetköziségét vagy a felek székhelyéhez, vagy a kikötött választottbíróság, illetve a teljesítés helyéhez köti. A 47. § (1) bekezdése szerint
"a választottbíráskodás nemzetközi, ha a) a választottbírósági szerződést kötő felek székhelye, ennek hiányában telephelye a szerződés megkötésének időpontjában különböző államokban van, vagy b) a következő helyek egyike azon az államon kívül van, amelyben a felek székhelye (telephelye) van: ba) a választottbíráskodásnak a választottbírósági szerződésben meghatározott helye; bb) az a hely, ahol a felek jogviszonyából eredő kötelezettségek lényegi részét teljesíteni kell, vagy amelyhez a jogvita tárgya a legszorosabban kapcsolódik."
Főképp a jogirodalomban találkozni olyan nézetekkel, amelyek a választottbíráskodás nemzetközi és nemzeti jellegét, megkülönböztetését a nemzeti és külföldi
- 11/12 -
fogalmának elválasztásával határozzák meg. A kezdeti felfogások szerint nem létezett különbség hazai és külföldi ítéletek között, mivel a választottbírósági eljárás a felek szerződéséből fakad, és nincs kötve semmilyen közintézményhez. Az államok jogalkotása ezt a tételt azonban hamar megcáfolta, mivel a nemzeti és nemzetközi jogszabályokban is megjelenik a "külföldi választottbírósági ítélet" kifejezés. Példaként felhozható, hogy a Genfi Egyezmény vagy a New York-i Konvenció már a címében is a "külföldi választottbírósági határozatok" elismeréséről és végrehajtásáról beszél, illetve ezeket a fogalmakat az angol Arbitration Act, 1979, III. cikk 7. pont is ismeri.
Az eljárás vagy döntés nemzetiségének meghatározására alkalmas pár kritérium ismertetése következik az alábbiakban. A nemzetközi egyezmények előszeretettel ruházzák fel az eljárást annak kijelölt helye alapján. Az az állam, ahol az eljárás székhelye található, fogja meghatározni a "nemzetiséget", amihez képest a többi államban ez az eljárás külföldinek fog minősülni [Rubino-Sammartano, Mauro, 2001, (i. m. 3) 31-32. o.]. A Genfi Egyezmény és a New York-i Konvenció is hasonlóképp határozza meg, hogy mi minősül "külföldi ítéletnek". A New York-i Egyezmény I. cikke kimondja, hogy:
"1. A jelen egyezmény természetes, vagy jogi személyek között felmerült viták tárgyában hozott olyan választottbírósági határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozik, amelyeket más Állam területén hoztak, mint amelyben e határozatok elismerését és végrehajtását kérik. Az egyezmény olyan választottbírósági határozatokra is vonatkozik, amelyeket abban az Államban, ahol azok elismerését és végrehajtását kérik, nem tekintenek hazai határozatoknak."
Egy másik kritérium, amely a kérdésben döntő szerepet játszhat, hogy melyik ország eljárási szabályai érvényesültek a jogvita eldöntése során. Ezt az elvet alkalmazta, fejtette ki indoklásában a U.S. Court of Appeal Bergesen vs Müller ítéletében. Az ügy során Bergesen (norvég illetékességű) és Müller (svájci illetékességű) New York-i székhelyű választottbíróság előtt rendezték jogvitájukat. Ezt követően a döntés egyesült államokbeli elismertetésénél vita támadt, a New York-i Egyezmény alkalmazásával kapcsolatban, mivel a támadó fél szerint az Egyesült Államokban hozott döntés nem számít külföldinek. A másodfokú bíróság kimondta, hogy a területi kritérium mellett más elemeket is figyelembe kell venni, mint például az eljárásban használt processzuális szabályok eredetét. A bíróság az indoklásában a New York-i Konvenció I. cikk 1. pontjában található "nem tekintendő hazai határozatnak" kitétel abban az esetben alkalmazandó, ha az eljárás egy adott államban, de más állam eljárási jogának keretei között zajlik [Rubino-Sammartano, Mauro, 2001, (i. m. 3) 32-33. o.]. Például egy budapesti székhelyű választottbírósági eljárás, amelyben az irányadó eljárási jog svájci, később svájci választottbíráskodásnak fog minősülni. Mint látható, ennek az elvnek az alkalmazásával könnyebben meghatározható az eljárás "nemzetisége", mint a területi meghatározottság használatával (Hajdú Gergely: A nemzetközi kereskedelmi és beruházási választottbíráskodás fogalmának vizsgálata, Kézirat, 2013, Pécs, 3. o.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
