"Az utóbbi évtizedben divatba jöttek - és jó, hogy így történt - a jogrendszer egyes területeit átfogóan vizsgáló kutatási kézikönyvek. A hagyományos kézikönyvekhez képest az ilyen kötetek esetében fokozott a törekvés arra, hogy a területről nyújtott átfogó ismeretek eredeti kutatásokon nyugodjanak, a tanulmányok szemlélete kritikai legyen, és a szerzők különös figyelmet fordítsanak a komplex és gyakran nem kellő súllyal kezelt kérdéseknek. A nemzetközi emberi jogok végrehajtásáról szóló kutatási kézikönyv jól illeszkedik a sorba, a nemzetközi emberi jogi egyezményeknek való megfelelés kérdéskörét tárgyalva."
A hidegháború végét követően úgy tűnt, elérkezett az emberi jogok kora. A megszűnése előtt néhány héttel még a Szovjetunió is elfogadta, hogy egyetlen állam sem utasíthat vissza emberi jogi bírálatot arra való hivatkozással, hogy az belügyeibe történő beavatkozás lenne. (Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a konkrét megállapítást ne vitathatná.) A polgári és politikai jogok alapvető jelentősége és a nemzetközi emberi jogi ellenőrző mechanizmusok fontossága, ideértve az egyéni panaszjogot is, széleskörűen vallott állásponttá vált. Sőt, az is, hogy a korábbi évtizedek nemzetközi emberi jogi jogalkotása után a végrehajtás időszaka érkezett el. Ennek az időszaknak meg kellett határoznia, hogy miről is szóljon a politika. Így a nemzetközi emberi jogi egyezményekre politikai cselekvési programként tekintettek.
A helyzet azonban az elmúlt évtizedekben megváltozott. Hangsúlyossá váltak a helyi tradíciók, politikai, jogi és kulturális különbségek, amelyek viszonylagossá tehetik az emberi jogi problémákat, illetve az a nézet, hogy e problémák gyakori felemlegetése valójában hegemonikus törekvéseket szolgál. E mellett az idő múltával mind több és több gyakorló politikus kezdte a politikum félreértésének tekinteni azt a megközelítést, hogy mind a belső, mind a nemzetközi politikacsinálásnak az emberi jogok megvalósítására kell szűkülnie. A nemzetközi ellenőrző mechanizmusok keretében kapott bírálatok inkompetens beleszólásnak kezdtek tűnni, és mintha a felülvizsgálati folyamatok jelentősége egyre inkább csupán abból kezdett volna állni, hogy az adott kérdésben visszaigazolja az érintett állam álláspontját. A nemzetközi ellenőrzési testületek állásfoglalásai pedig nem annyira a jog, mint inkább a testületekben ülő, demokratikus legitimáció nélküli jogászok uralmának eszközeiként váltak bírálat tárgyává.
A sokat ígérő elnevezés - az emberi jogok kora - mára kikopott a használatból. Mi több, az emberi jogi imperatívusz következményei ahhoz az angol nyelvű szójátékhoz vezettek, amely szerint korunk nem age of human rights, hanem valójában cage of human rights. Olyan korszak, amely megkísérli ketrecbe zárni a világtörténelmet, úgy, hogy az mindössze emberi jogi folyamatként értelmezhető, és ez a hübriszt táplálja. A korszellemet egyre inkább jellemző egzisztenciális szorongás, illetve fatalista hedonizmus, valamint ezek politikai következményei nem kedveznek a nemzetközi emberi jogi normák társadalmi megértésének és elfogadásának.
Mindehhez társul a nemzetközi jogot és a nemzetközi intézményeket övező közkeletű szkepszis. A szikár tény persze az, hogy az emberi jogok védelme a belső, alkotmányos szervek feladata, és a nemzetközi védelem csupán kiegészítő jellegű. A nemzetközi védelem egyes esetekben utólagos korrekcióra hív fel, és standardokat állít az államok elé. Jogi védelmet csupán kivételesen, a nemzetközi emberi jogi bíróságok útján garantál, továbbá intézményei útján biztosítja egy-egy kérdés megvitatását, a párbeszéd fenntartását. A különböző nemzetközi szervezetek keretében kötött egyezmények, így az emberi jogi szerződések nem megfelelő végrehajtásából eredő kockázatok csökkentésére a részes államok ellenőrző, illetve általában beszámoltató mechanizmusokat hoznak létre, amelyek a teljesítés megfelelő jellegét vizsgálják, többnyire csupán ajánlásokkal zárva eljárásukat.
Az a tény, hogy a nemzetközi emberi jogi felülvizsgálati rendszerek felállításába belemennek az államok, értékelhető úgy, hogy általában komolyan kívánják venni a végrehajtás kérdését. Kevésbé optimista értékelés szerint inkább az esetleges egyezménysértésekért való nemzetközi jogi felelősség, az államfelelősség intézményes elkenéséről van szó. A felelősség megállapítására (a nemzetközi emberi jogi bíróságok határozataitól eltekintve) ugyanis a felülvizsgálati eljárások végén csak közvetett - "itt és ott kell azon javítani", mondják az ajánlások - és
- 87/88 -
nemzetközi jogilag nem kötelező módon kerül sor, formális jogkövetkezmények beállta nélkül.
Persze, a végrehajtás felett őrködő, autonóm interpretációra felhatalmazott nemzetközi testületek teleologikus, és ebből következően dinamikus szerződésértelmezése átrajzolja a részes államok részéről gyakorta tapasztalható feltevést az emberi jogi szerződésekbe foglalt kötelezettségek eleve teljesítettségéről. Sokkal könnyebb egyetérteni a tömören deklarált jogokat tartalmazó egyezményi szövegekkel, mint a felülvizsgálat eredményeként ajánlás formájában megfogalmazott elvárásokkal, illetve kiváltképpen az emberi jogi bíróságok egyéni ügyekben hozott kötelező döntéseivel. A rendszer működéséhez az szükséges - amint a nemzetközi szakirodalomban ezt többen is megfogalmazták -, hogy az államok értékelése szerint az együttműködés és az ellenőrzés hasznai meghaladják számukra a végrehajtási költségeket. Azaz, akkor éri meg az állam számára a végrehajtás, ha az növeli a legitimitását és a nemzetközi presztízsét, anélkül, hogy veszélyeztetné a hatalmi konstrukciót.
Az utóbbi évtizedben divatba jöttek - és jó, hogy így történt - a jogrendszer egyes területeit átfogóan vizsgáló kutatási kézikönyvek. A hagyományos kézikönyvekhez képest az ilyen kötetek esetében fokozott a törekvés arra, hogy a területről nyújtott átfogó ismeretek eredeti kutatásokon nyugodjanak, a tanulmányok szemlélete kritikai legyen, és a szerzők különös figyelmet fordítsanak a komplex és gyakran nem kellő súllyal kezelt kérdéseknek. A nemzetközi emberi jogok végrehajtásáról szóló kutatási kézikönyv (Research Handbook on Compliance in International Human Rights Law) jól illeszkedik a sorba, a nemzetközi emberi jogi egyezményeknek való megfelelés kérdéskörét tárgyalva. A kutatási kézikönyv a Max Planck Összehasonlító Közjogi és Nemzetközi Jogi Intézetben (Heidelberg) készült, a szerkesztők az intézet volt és jelenlegi munkatársai. Rainer Grote és Mariela Morales Antoniazzi jelenleg is ennél az intézménynél dolgozik, míg Davide Paris a Foggiai Egyetemen.
Az 546 oldal hosszú könyv címlapján egy fénykép szerepel, amelyen egy tengerparton sétáló fiú látható, akinek az árnyéka és az ég tükröződik a dagályból maradt tócsa felszínén. A kötet elején a szerkesztők reflektálnak a fényképre: amint írják, az olvasó hamarosan felismeri, hogy az államok gyakorlata nem tükrözi olyan élesen a nemzetközi emberi jogi kötelezettségeiket, mint a képen a víz az embert és az eget.
Ami a kötet felépítését illeti, az alapvető fogalmakat és problémákat megvilágító bevezető fejezet után - amit a szerkesztők írtak - az első rész Európával foglalkozik. Az egyes fejezetek az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) határozatai végrehajtásának ellenőrzésével foglalkozó mechanizmust, továbbá esettanulmányként az azoknak történő megfelelést vizsgálja Ausztria, Franciaország, Németország, Magyarország, Olaszország, Oroszország, Spanyolország, valamint az Egyesült Királyság jogrendszerében, figyelmet fordítva a nemzetközi szerződések és kiemelten a nemzetközi emberi jogi szerződések belső jogi helyzetére, a végrehajtó hatalom, a törvényhozás, az igazságszolgáltatás és a civil társadalom szerepére.
A bevezető fejezet a nemzetközi emberi jogi normák végrehajtásnak kérdését a nemzetközi jog paradigmája megváltozásának távlatába helyezi. A nemzetközi jog természetesen ma is főként államközi jog, de az emberi jogok nemzetközivé válásával az állami érdekek érvényesítése mellett alapvetővé vált a humánértékek, az emberi méltóság és az egyén alapvető jogainak védelme. A megfelelés lényege - mutatnak rá - nem egyszerűen a konformitás, hanem az alanyok magatartására kifejtett hatás. Márpedig - amint azt számos kutatás megállapította - a nemzetközi jogi normáknak, így az emberi jogi szerződéseknek való magas szintű megfelelés egyszerűen a már kialakult magatartás tükröződése. Azaz nem a nemzetközi jogi norma megalkotásának és követésének eredménye. A nemzetközi emberi jogi bíróságok határozatainak a végrehajtása inherens módon belső ügy. A fejezet szerzői rámutatnak arra is, hogy az esetek jelentős részében a "megfelelt vagy nem megfelelt" dichotómiával nem írható le a helyzet. Persze, a részleges teljesítés mint minősítés is nagyon különböző állami magatartásokat fedhet.
Raffaela Kunz mutatja be az EJEB-döntések végrehajtásának ellenőrzésére szolgáló intézményeket és mechanizmusokat. A végrehajtási folyamat számos esetben a szükséges jogalkotási és gyakorlati intézkedések összetett természete miatt lassú vagy részleges, más esetekben pedig az érintett állam elvi ellenkezése következtében. A rendszerrel kapcsolatban alapvető gond, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) szerint az államnak nem kell feltétlenül félretennie a jogsérelmet okozó belső jogi szabályt annak érdekében, hogy a panaszos számára a sérelem elszenvedése előtti helyzetet visszaállítsa, ehelyett anyagi kompenzációt kell nyújtani. Továbbá, az EJEB-nek nincs hatásköre felülvizsgálni a végrehajtás érdekében hozott állami intézkedést. A döntés végrehajtásának ellenőrzése az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának feladata. A Bíróság közvetett eszközökkel akkor segítheti a folyamatot, ha a
- 88/89 -
Miniszteri Bizottság felkéri az ítélet értelmezésére, illetve akkor, ha kétharmados többséggel, a 14. Kiegészítő Jegyzőkönyv rendelkezése alapján ítéletsértési eljárásra visszaküldi az ügyet. Ez utóbbi esetben a Bíróság vizsgálhatja az érintett állam intézkedéseinek megfelelőségét. Ezt a "nukleáris opciót" eddig egyszer alkalmazták, az Ilgar Mammadov Azerbajdzsán elleni ügyében.[1] A Miniszteri Bizottság egyébként elsősorban négy ügykörben született ítéletek végrehajtásának szentel figyelmet: sürgős intézkedést igénylő ügyek, próbaítéletek, jelentős szerkezeti, illetve összetett akadályokat feltáró döntések és államközi ügyek.
Az EJEB ítéleteinek ausztriai végrehajtásáról Christina Binder és Philipp Janig készített tanulmányt. A szerzők hangsúlyozzák, hogy a nemzetközi emberi jogi szerződések ausztriai helyzetét lényegében két tényező határozza meg. Egyrészt az, hogy az EJEE alkotmányos státuszt élvez, közvetlenül hivatkozható és alkalmazható. Ezzel szemben a többi nemzetközi emberi jog szerződés szerepe viszonylag korlátozott, ami főként abban nyilvánul meg, hogy közvetlenül nem alkalmazhatónak nyilvánítják ezeket a szerződéseket, az Erfüllungsvorbehalt jogintézményének segítségével. A Bíróság ítéletei számos esetben vezettek szerkezeti változásokhoz az osztrák jogrendszerben, így például a közigazgatási bíráskodás vagy a médiapluralizmus kérdésében.
A Franciaországról szóló fejezetet Laurence Burgorgue-Larsen írta. A szerző rámutat, hogy a legfelsőbb közigazgatási bíróság, valamint a büntető és polgári jogi bíróság - a Conseil d'Etat, valamint a Court de Cassation - mindennapi gyakorlatának része, hogy egyezményi ellenőrzést végeznek, azaz érvényesítik az EJEB döntéseit, de a közönséges bíróságok is közvetlenül alkalmazzák azokat. Ezzel szemben az Alkotmánytanácsot az EJEB-nek emlékeztetnie kellett, hogy egy alkotmányosnak tekintett törvényi szabályozás lehet egyezménysértő. A legfőbb ütközési pontot az Alkotmánytanács zárt ajtók mögötti, a feleket meg nem hallgató eljárása jelentette. A figyelmeztetés hatására csupán meghatározott okokból lehet a meghallgatások nyilvános jellegét korlátozni, illetve a testület vitája csupán kivételes esetekben tartható zárt ülésen. További problémát jelentett a semlegesség és pártatlanság kérdése, mivel a testület döntéshozatalában részt vehetnek a javaslatot előkészítő politikusok, immár az Alkotmánytanács tagjaiként. Kizáró okot csupán az képez, ha a javaslat szerzője tagja a testületnek.
A németországi helyzetet elemző tanulmány Nicola Wenzel munkája. A szerző kiindulópontja, hogy az alapvető jogok német alkotmánybíróság általi értelmezése jelentős részében megfelel a nemzetközi ellenőrző testületek által támasztott követelményeknek, illetve túl is megy azokon. Minden törvényalkotási javaslatot összevetnek az EJEB esetjogával. A Görgülü-ügyben[2] az alkotmánybíróság kimondta, hogy az EJEB döntései kötelezik a bíróságokat. Ami az egyéb szerződési testületek nemzetközi jogilag nem kötelező döntéseit illeti, az alkotmánybíróság szerint a bíróságoknak érvelő módon és jóhiszeműen eljárva kell vizsgálniuk ezeket, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül érvényesíteni is kell azokat. A szerző rámutat, hogy a gyakorlatban nem opció az EJEB-nek való nem megfelelés Németország számára. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy egyes esetekben ne lennének nehézségek az EJEB és Németország viszonyában végrehajtás késedelmes vagy részleges jellege miatt.
A Magyarországról szóló fejezet szerzői Polgári Eszter és Nagy Boldizsár. Amint megállapítják, egyes kormányzati megnyilatkozások ellenére az EJEB Magyarországot illető ítéleteinek többségét, a bevándorlási ügyek kivételével, időben végrehajtják. Az alkotmánybíróság a nemzetközi emberi jogi követelményeket általában minimumstandardnak tekinti, ami alá a jogalkotás nem mehet. A Bíróság esetjoga értelmezési elsőbbséget élvez. Ugyanakkor az alkotmánybíróság nem jár el következetesen, egyes esetekben inkább elhalasztja a döntést, míg más ügyekben elfogadja a kormányzati álláspontot. A rendes bíróságok számos esetben nem hajlandók komolyan megfontolni az EJEB esetjogán alapuló érveket. A kormányzat a civil szervezetek emberi jogi bírálatának ellensúlyozására baráti NGO-k létrehozását kezdeményezi, amelyeket anyagilag támogat. A többi NGO-t ugyanakkor arra kötelezi, hogy külföldről származó bevételeket esetén (bizonyos összeg felett) tüntessék fel nyilvános dokumentumaikon a külföldi (rész)finanszírozás tényét.[3]
Az Olaszországot vizsgáló tanulmányt Giorgio Repetto írta. Az olasz alkotmány 2001-ben történt módosítása alapján, a 117. cikknek megfelelően a központi és a regionális jogalkotásnak összehangban kell állnia az EU és a nemzetközi jog követelményeivel. 2007-ben az olasz alkotmánybíróság megállapította, hogy a rendes bíróságoknak el kell fogadniuk az EJEB értelmezését, de annak a tényleges hatását az alkotmánybíróság állapítja meg, a testületé az utolsó szó. Az alkotmánybíróság később úgy finomította álláspontját, hogy kötelező jellege az EJEB jól megalapozott, esetjogot tükröző egyedi döntéseinek van. Az elmúlt évtizedek gyakorlata azt mutatja, hogy az olasz jogrendszer egyre inkább megfelel a nemzetközi emberi jogi követelményeknek.
Ausra Padskocimaite a szerzője az Oroszországot vizsgáló fejezetnek. Sajnálatos módon az események
- 89/90 -
átléptek a tanulmányon. A 2022. februárban kezdődő Ukrajna elleni orosz agresszió következtében Oroszország kilépett az Európa Tanácsból, és 2022. szeptember óta nem részes állam az Egyezményben. A terjedelmes feldolgozás mindenesetre rámutat, hogy 2015-től - az orosz alkotmánybíróság nevezetes döntése óta, amely szerint a testület blokkolhatja a nemzetközi emberi jogi szervek alkotmányellenes döntéseit - az EJEB döntéseinek egyébként sem következetes végrehajtása meggyengült. Míg a pénzbeli kompenzációt általában kifizették, a szerkezetet érintő intézkedések meghozatala - különösen, ha politikailag kényes kérdésről volt szó - mindig elmaradt.
A Spanyolországról szóló tanulmány szerzői Encarna Carmona Cuenca és Sara Turturro de los Cobos. A szerzők rámutatnak, hogy a legutolsó reformig a spanyol jogban nem létezett megoldás arra az esetre, ha az EJEB ítéletének végrehajtása egy belső bírói döntés megváltoztatását igényelte. A spanyol alkotmány 10.2 cikke alapján az alkotmánybíróság megerősítette, hogy minden közhatóságnak a nemzetközi emberi jogi egyezményekkel összhangban kell értelmeznie az alkotmányos jogokat. Ilyen módon azonban új alkotmányos jog nem születhet, de az elismert alkotmányos jogok új tartalmat nyerhetnek. Az alkotmánybíróság azt is kimondta, hogy a nemzetközi emberi jogi szerződések nem tehetők alkotmányjogi panasz tárgyává. A rendes bíróságok közvetlenül alkalmazhatják egyéni ügyekben a nemzetközi emberi jogi egyezményeket, és ennek követeztében egyes belső jogszabályok alkalmazásától eltekinthetnek, de ez az utóbbiak hatályát nem érinti.
Alice Donald írta az Egyesült Királyságról szóló fejezetet. Az 1998. évi Emberi Jogi Törvény szerint a bíróságoknak "számításba kell venniük" az EJEB esetjogát, amennyiben relevánsak az adott ügyben. Ezt a legfelső bíróság úgy értelmezte, hogy a tiszta és folyamatos esetjogot alkalmazni kell, hacsak nem állnak fenn különleges körülmények. Az egyéb emberi jogi szerződések végrehajtása jogalkotási és adminisztratív úton történik. Az Egyesült Királyságban több ízben jelentős politikai ellenállás alakult ki az EJEB egyes döntéseivel szemben, például az elítéltek szavazati jogával és a biometrikus adatok kezelésével kapcsolatban született határozatokkal szemben. A feszült viszonyt jól ábrázolja, hogy 2016 áprilisában Theresa May belügyminiszter az Egyezményből történő kilépésre szólított fel. Mindezek ellenére a Bíróság ítéleteit általában tudatosan végrehajtják a szigetországban.
A kötet második része Latin-Amerikáról szól. Az első fejezet az Amerika-közi emberi jogi rendszer -amely az Emberi Jogok Amerika-Közi Egyezményén alapul - követelményeinek történő megfeleléssel foglalkozik. A további fejezetek Argentína, Brazília, Chile, Kolumbia, Mexikó és Venezuela helyzetét vizsgálják.
Az Amerika-közi rendszerről René Uruena készített tanulmányt. Az emberi jogok regionális védelmének ez a rendszere a döntések végrehajtása feletti ellenőrzés megújítója, mind az Emberi Jogok Amerika-közi Bizottsága, mind a Bírósága (AEJB) által hozott határozatok esetében. A Bizottság, amely nincs felhatalmazva jogilag kötelező döntések meghozatalára, az egyéni panaszok tekintetében hozott érdemi jelentés, illetve a baráti rendezés esetében az azoknak történő megfelelés vizsgálata esetén háromféle következtetésre juthat: teljes megfelelés, részleges megfelelés, illetve függőben lévő megfelelés. A megfelelést illető minősítéseket az évi jelentésébe foglalja. Az áldozatot érintő, sürgős lépést igénylő, komoly veszély esetén a Bizottság elővigyázatossági (közbenső) intézkedést rendel el, amelynek érvényesülését helyzetjelentésben vizsgálja, miután tájékoztatást kért az érintett részes államtól, illetve az érintett személyektől. A bizottság tematikus, valamint egyes részes államokra vonatkozó ajánlásokat is kiad; ezek végrehajtásának ellenőrzésre még nem jött létre mechanizmus. A Bíróság, amelynek joghatóságát a részes államoknak külön el kell fogadniuk, ítéletei végrehajtásának ellenőrzése céljából információt szerezhet be az áldozattól és az államtól, ellenőrzési meghallgatásokat tarthat, az együttes felülvizsgálati mechanizmus keretében több részes államot vizsgálhat, illetve helyszíni látogatásokat tehet. A Bíróság rendeletet adhat ki, amelyben megállapítja a pénzbeli kárpótlás mértékét, és a kárpótlási ügyekben további intézkedéseket tehet. A vizsgálatok szerint azoknak a bírósági ítéleteknek az esetében tapasztalható a legmagasabb mérvű megfelelés, amelyek pénzbeli kárpótlást rendelnek el, ezeket követik a jelképes jóvátételt meghatározó, majd pedig a megelőző intézkedést előíró ítéletek. A legkevésbé végrehajtott ítéletek a tanúk és az áldozatok védelmét előíró, a felelősök büntetését kiszabó, végül pedig a jogi reform szükségességét kimondó ítéletek. A szerző hangsúlyozza az egyes országok civil társadalmának szerepét a megfelelést illetően.
Laura Clérico és Celeste Novelli a szerzője az Argentínáról szóló fejezetnek. Argentína alkotmánya szerint a nemzetközi emberi jogi szerződések - amelyek alkotmányos státuszt élveznek - kiegészítik az előbbiben foglalt jogokat és garanciákat. 2017-ben a legfelső bíróság megállapította, hogy ezeknek az egyezményeknek az alkalmazására csupán akkor kerülhet sor, ha nem mondanak ellent a hazai közjog alapvető elveinek. A más államok ügyeiben született AEJB-döntések alapvető irányelvek az értelmezés-
- 90/91 -
hez. Egyébként a legfelső bíróság mellett bármely más bíróság is vizsgálhatja, hogy a jogszabályok megfelelnek-e a nemzetközi emberi jogi szerződéseknek. Argentínában 2000 és 2008 között a bíróságok nagy szerepet játszottak abban, hogy megszülethessen a reform, amely véget vetett a katonai diktatúra idején súlyos emberi jogi jogsértéseket elkövetők büntetlenségének.
A Brazíliáról készített tanulmány szerzői Flávia Piovesan és Julia Cortez da Cunha Cruz. A legfelső bíróság értelmezésében a nemzetközi emberi jogi szerződések a belső jog felett (de az alkotmány alatt) helyezkednek el, és valamennyi bíróság fel van rá hatalmazva, hogy ellenőrzést gyakoroljon a megfelelést illetően. A jogalkotás előfeltétele a nemzetközi emberi jogi követelményeknek való megfelelés. A bíróságok háromféleképpen használják fel a nemzetközi emberi jogi esetjogot: az argumentáció erősítésére, az egyes jogok tartalmának kiterjesztésére, illetve az áldozat számára legkedvezőbb értelmezés kiválasztására, ha ellentmondás van a nemzetközi jogi és a belső jogi követelmények között.
Judith Schönsteiner és Marcella Zúniga készítette a fejezetet Chiléről. Chile alkotmányában nincs olyan norma, miszerint az államot kötelező nemzetközi emberi jogi szerződésekkel összhangban kellene értelmezni az alapvető jogokat. Ugyanakkor az AEJB ítéletei az egyéni reparáció tekintetében közvetlenül végrehajthatók. A jogalkotást illetően egyre nagyobb számban vannak olyan javaslatok, amelyek indokolása nemzetközi emberi jogi követelményekre utal. Ez utóbbiakat az alkotmánybíróság gyakorlata nem tekinti többnek, mint a hivatkozás kényelmesen felhasználható forrásának. A legfelső bíróság számos esetben érdemben használja a nemzetközi jogot, ellenőrizve a belső jog megfelelőségét.
Kolumbiáról Juana Acosta-Lopez és Giovanny Vega-Barbosa írt a kötetbe. Az alkotmány szerint a benne foglalt emberi jogokat az állam által megerősített nemzetközi emberi jogi szerződéseknek megfelelően kell értelmezni. A védett jogok tartalmának értelmezésekor az alkotmánybíróság folyamatosan hivatkozik az AEJB esetjogára. A Bíróság megállapítása szerint a (jogilag nem kötelező) döntéseinek 92%-át Kolumbia maradéktalanul végrehajtja. Ehhez jelentősen hozzájárult, hogy 1996-ban törvény született a kártalanítás tényleges kifizetésére vonatkozó eljárásról.
A Mexikóról szóló fejezet írói Guillermo E. Estrada Adán és Patricia Cruz Marin. 2011-ben Mexikó alkotmányának 1. cikke úgy módosult, hogy minden egyén jogosult az alkotmányba foglalt és az állam által aláírt nemzetközi szerződések által garantált emberi jogokhoz. A legfelsőbb bíróság megállapította, hogy az AEJB döntései kötelezőek a bíróságokra, akkor is, ha más részes állam ügyében születtek. Utóbbi esetekben a precedens alkalmazása attól függ, hogy fennáll-e az ok Mexikó vonatkozásában, ami miatt az adott döntés született. A nemzetközi testület döntéseit harmonizálni kell a belső joggal, és ha ez nem lehetséges, akkor az egyén emberi jogai szempontjából kedvezőbbet kell alkalmazni. Az alkotmánybíróság az Amerika-közi Egyezménynek történő megfelelési kérdést, amennyiben a vizsgálat tükrében szükséges, mindig összekapcsolja a kérdéses norma alkalmazásának megszüntetésével.
A Venezuela esetében mutatkozó súlyos végrehajtási problémákról Carlos Ayala Corao írt a kötetbe. A legfelső bíróság Alkotmányügyi Kamarája egy 2013-ben született határozatában mondta ki először, hogy az AEJB döntése elfogadhatatlan beavatkozás a venezuelai bírók jogkörébe és függetlenségébe. Azóta az AEJB-ítéleteket alkotmányossági vizsgálatnak vetik alá, és a végrehajtást csak zöld jelzés esetén kezdik meg. 2012 szeptemberében Venezuela felmondta az Egyezményt, 2017 áprilisában pedig kilépett az Amerikai Államok Szervezetéből. Az egyezményből történő kilépés egy esztendőnyi átmeneti időszak mellett volt lehetséges, és az ebben az időszakban született ítéleteknek meg kellett volna felelni, de Venezuela ennek az elvárásnak nem tett eleget.
Afrika esetében a kontinens szintjén érvényesülő emberi jogi rendszer áttekintése mellett Kamerunról és Burkina Fasóról közöl a kötet esettanulmányt.
Frans Viljoen írt az emberi jogok afrikai védelmi rendszerében született döntések végrehajtásáról. A szerző szerint, noha az Emberi Jogok Afrikai Bizottságának érvei nemzetközi jogilag nem kötelezik a részes államokat, több tudományos érv is szól amellett, hogy legalábbis közvetett módon mégiscsak kötelezőnek kellene tekinteni azokat. Noha a Bizottság viszonylag keveset tesz annak érdekében, hogy információt kapjon döntései végrehajtásról, az érintettek jogi képviselői erről sok esetben gondoskodnak. A Bizottság egyébként egy-egy ügyben jelentést kérhet, és meghallgatásokat is tarthat. Az egyes részes államoknak szóló általános ajánlásai kapcsán is kitér a Bizottság a döntések végrehajtására. Az Emberi Jogok Afrikai Bírósága elé csupán a Bizottság továbbíthat ügyeket, saját érdemi döntését követően. A kis számú bírósági ítélet végrehajtása érdekében a testület a döntések értelmezése, információgyűjtés, a megfelelés mértékének felbecslése és jelentéskérés útján próbál fellépni.
Kamerunról Debra Long írt tanulmányt. Az alkotmány szabályai szerint a ratifikált vagy jóváhagyott nemzetközi szerződések, így az emberi jogi egyezmények is, a belső jog felett és az alkotmány
- 91/92 -
alatt helyezkednek el a jogforrási hierarchiában. A bírák kevéssé ismerik az államot kötelező nemzetközi emberi jogi szerződéseket, az Emberi Jogok Afrikai Bizottságának egyedi ügyekben hozott döntéseit nem tekintik kötelezőnek. Az ország anglofon részében emberi jogi civil szervezeteket tiltottak be. A kormány minisztériumok közötti bizottságot hozott létre a nemzetközi emberi jogi szerződések jobb végrehajtása érdekében.
A Burkina Fasóról szóló fejezet szerzője Kounkiné Augustin Somé. A hatályba nem lépett új alkotmány[4] kimondja a nemzetközi jog elsőbbségét a belső jog felett. (Annak helye az alkotmány és belső jog között van.) Noha a nemzetközi egyezmények közvetlenül alkalmazhatók, jelentős mennyiségben születik végrehajtást szolgáló belső joganyag. A végrehajtást minisztériumközi bizottság segíti, valamint több parlamenti bizottság. Problémát elsősorban a bírák tudatlansága, a közvélemény jogszolgáltatás iránti bizalmatlansága, valamint a rezsimmel szembeni ellenállás jelent. Általánosságban elmondható, hogy a nemzetközi emberi jogi testületek döntéseinek való megfelelést a "válassz és fizess" (pick and pay) megközelítés jellemzi, azaz a pénzügyi következményekkel járó határozatok jobb eséllyel kerülnek végrehajtásra, mint azok, amelyek végrehajtása jogi, adminisztratív vagy intézményi reformot igényelnek.
Az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya végrehajtása felett őrködő Emberi Jogi Bizottság jogilag nem kötelező döntéseinek tiszteletben tartásáról Anja Seibert-Fohr és Christine Weniger írt. 116 állam tette lehetővé, hogy a testület foglalkozzon az ellene felhozott egyéni panaszokkal. A Bizottság ezekkel kapcsolatos "nézetei" nem csupán az egyedi jogorvoslat tekintetében mutatnak irányt, de a rendszerszintű akadályok leküzdése tekintetében is. Amint a testület egy tekintélyes tagja rámutatott, a döntések normatív és intézményi legitimitása indokoltan kelt elvárásokat a végrehajtás tekintetében. A további jogsértések megakadályozása szempontjából nagy jelentősége van az elkövetők felelősségre vonásának és a bizottsági döntésekről szóló információ eljuttatásának a jogi közvéleményhez. Az államoknak jelentési kötelezettségük van a "nézetek" végrehajtásáról. Az Egyezségokmány tiszteletben tartásáról valamennyi részes államnak jelentenie kell a Bizottságnak. A testület ezek nyomán "következtetéseket" és "megállapításokat" dolgoz ki, amelyekben különböző osztályzatokat adhat az érintett államnak. A végrehajtás értékelhető nagyjából megfelelőnek, részben megfelelőnek, nem megfelelőnek, illetve jelezhető a Bizottsággal való együttműködés hiánya vagy a "nézetekkel" ellentétes intézkedések meghozatala. A szakirodalmi bírálatok szerint a "nézetek", illetve a "következtetések" és a "megállapítások" általában túlzottan is absztrakt formában kerülnek megfogalmazásra. Amellett, hogy szükség lenne konkrétabb állásfoglalásokra, a részes államoknak meg kellene teremteniük a végrehajtás intézményes mechanizmusát.
A kötetet a három szerkesztő által írt három szintetizáló tanulmány zárja. A politikai szervek szerepéről a végrehajtásban Rainer Grote írt. Megállapítása szerint a kormányokban és a parlamentekben az közös, hogy amikor a megfeleléssel összefüggésben lépnek fel, abban központi szerepe van a politikai megfontolásoknak. A kormányzat az, amely kedvező vagy kedvezőtlen környezetet teremthet a nemzetközi emberi jogi követelmények belső végrehajtásának. Amikor a kormányzatok és a parlamentek ellenállnak a végrehajtásnak, akkor szívesen hivatkoznak arra, hogy a távolban ítélkező nemzetközi bírák döntései figyelmen kívül hagyják a helyi sajátosságokat. A pénzbeli jóvátételt könnyebb a gyakorlatba átültetni - különösen, ha nem jelentős összegről van szó -, mint érdemi változtatásokat eszközölni a belső jogban.
Davide Paris írta a regionális emberi jogi rendszereknek történő megfelelésről szóló fejezetet. Amint rámutat, a bíróságok gyorsabbak e téren, mint a politikai intézmények. Nem bizonyítható, állapítja meg, hogy a központosított, absztrakt módja a megfelelés jogi ellenőrzésnek hatékonyabb volna, mint a diffúz jogi felülvizsgálat, vagyis az, amikor minden bíróság jogosult a felülvizsgálatra. Persze, a jogi úton történő ellenőrzés bírói szerveinek nincs módjuk jogalkotásra. Sajnálatos módon egyes esetekben a bíróságok maguk állnak a nemzetközi emberi jogi döntések végrehajtásának útjába. Nagy különbséget jelent, ha adott esetben kifogásolják ugyan a döntést a bíróságok, de azért végrehajtják, ahhoz képest, amikor nyíltan megtagadják a végrehajtást.
A civil társadalom szerepéről szóló fejezetnek Mariella Morales Antoniazzi és Vivianna Krsticevic a szerzői. Amint hangsúlyozzák, az emberi jogi mozgalmak helyzete országonként eltérő, ami függ a civil társadalom általános helyzetétől, valamint attól, hogy formálisan - de főként a gyakorlatban - milyen lehetősége civil szervezeteknek a végrehajtási folyamatokat ellenőrző belső mechanizmusokban való részvételre. A tanulmány földrészenként tekinti át ezt a kérdést. Az emberi jogi téren tevékenykedő nem kormányzati szervezetek jelentős átalakító hatást gyakorolnak azokra a folyamatokra, amelyeknek el kell vezetniük a nemzetközi emberi jogi döntések hatékonnyá válásához az államok belső jogában a bírói döntést megelőző, illetve követő szakaszban és azon túl, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, külö-
- 92/93 -
nösen akkor, ha kutatóintézetektől vagy egyetemektől támogatást is kapnak.
A kötet - egy nagyszabású kutatási program eredménye - meggyőző módon tárja fel a kérdéskör legfontosabb nézőpontjait. Megkerülhetetlen azon elméleti és gyakorlati szakemberek számára, akiket ilyen vagy olyan okból foglalkoztat az emberi jogok nemzetközi védelme. ■
JEGYZETEK
* Rainer Grote - Mariela Morales Antoniazzi - Davide Paris (eds.): Research Handbook on Compliance in International Human Rights Law, Research Handbooks in Human Rights, Edward Elgar Publishing, Cheltenham, (UK) - Northampton (MA, USA), 2021.
[1] 15172/13. számú kérelem. A részes állam intézkedéseiről szóló döntés a Nagykamara 2019. május 29-én kelt döntése.
[2] 74969/01. számú kérelem, a Bíróság 2004. február 26-án kelt ítélete.
[3] Azóta - az Európai Bíróság döntésének megfelelően - a külföldről támogatott szervezetek átláthatóságáról szóló 2017. évi LXXVI. számú törvényt már hatályon kívül helyezte az Országgyűlés, de helyette az Állami Számvevőszék ellenőrzési feladatait terjesztették ki a civil szervezetek fokozott ellenőrzésére. 2023 decemberében ún. szuverenitásvédelmi törvényt fogadott el az OGY, létrehozva a homályos jogkörökkel rendelkező Szuverenitásvédelmi Hivatalt. (A szerk.)
[4] A Kaboré elnök vezetésével kidolgozott új alkotmány elfogadása előbb elhúzódott, majd a 2022-es katonai puccs(ok) következtében, vélhetően végleg, lekerült a napirendről. (A szerk.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
