https://doi.org/10.59851/jk.79.04.1
Az állami jelképek az állami lét és szuverenitás szimbólumaiként a 19. század óta kiemelt alkotmányos védelmet élveznek. Közjogi státuszuk védelmét Európában (az Egyesült Királyság kivételével) kartális alkotmányok biztosítják, amelyek a három fő állami jelkép: a zászló, a címer és a himnusz közül egyet, többet vagy mindet (adott esetben egyéb jelképeket is) védelemben részesítenek. Mindössze tíz olyan európai ország van, amelynek alkotmánya hallgat az állami jelképekről. A jelen tanulmány alapjául szolgáló összehasonlító jogi kutatás hipotézise az volt, hogy valószínűleg azonosíthatók olyan történelmi, kulturális, gazdasági vagy (geo)politikai jellemzők, amelyek alapján az európai országok az alkotmányos jelképvédelem tekintetében jól meghatározható szempontok alapján kategorizálhatók. A kutatás azonban arra az eredményre jutott, hogy ilyen jellegadó kategóriaképző ismérvek nincsenek.
Tárgyszavak: állami jelképek, himnusz, zászló, címer, alkotmány, összehasonlító jogi módszer
State symbols, as symbols of state existence and sovereignty, have enjoyed special constitutional protection since the 19th century. Their public law status in Europe (with the exception of the United Kingdom) is protected by codified constitutions, which grant protection to one, several or all of the three main state symbols: the flag, the coat of arms and the national anthem (and possibly to other symbols as well). There are only ten European countries whose constitutions are silent on state symbols. The hypothesis of the comparative legal research on which this study is based was that it is possible to identify historical, cultural, economic or (geo)political characteristics that would allow European countries to be categorised according to well-defined criteria for constitutional protection of symbols. However, the research concluded that there are no such defining criteria.
Keywords: state symbols, anthem, flag, coat of arms, constitution, comparative legal method
A jelkép köznapi értelemben egy "kép, tárgy stb., mely valami önmagán túli dologra utal".[1] Szemiológiai pontossággal egy olyan inger, amelynek az eszmei képe elménkben össze van kötve egy másik ingerrel.[2] A jel, legalábbis a hagyományos saussure-i terminológia szerint[3] két jelenség: a jelölő és a jelölt közötti viszony.[4] A jelkép (szimbólum) pedig egy olyan jelölő, mely egy tőle független jelöltre vonatkozik. A jelkép tehát hétköznapi értelemben egy jel, melynek funkciója lehet egyszerű információközlés (ebben az értelemben a jel egy jelzés); és lehet ennél mélyebb, absztraktabb tartalma is, melynek során eszméket vagy értékeket fejez ki.[5] Zászlókat példaként hozva: jelzés például a fehér zászló, amennyiben azt az információt hordozza, hogy használói megadják magukat, vagy a sárga zászló a hajókon, jelezve az ott kitört járványt vagy elrendelt karantént; utóbbi pedig az államot, annak szuverenitását kifejező állami, az uralkodót kifejező királyi stb. zászló lehet.[6] Látható, hogy a jelkép több, mint egyszerű, információközlésre szolgáló jelzés; az egy olyan jel, mely valamilyen erkölcsi szubsztrátumot jelenít meg vagy fejez
- 157/158 -
ki, egyúttal viszonyulásra[7] (azonosulásra, elismerésre, tiszteletadásra, avagy éppen ellenkezésre, ellenállásra, elhatárolódásra) késztet.[8] Amennyiben egy jel egy csoporton belül az egyéni vagy a csoportidentitásra vonatkozik (az állami és nemzeti szimbólumok esetében ez a helyzet), úgy szemiológiai értelemben jelképről beszélünk.[9]
Jelképekkel már nagyon korán találkozhatunk, azok használata az írott történeti források óta megfigyelhető. Kezdetben, az ókorban és a középkorban elsősorban katonai használatuk terjedt el; a középkor második felétől Európában már hatalmi szimbólumként is használták azokat. Ugyanezen időponttól figyelhető meg egy adott személy vagy család, esetleg tágabb közösség (város, megye, ország, egy adott vallás híveinek közössége stb.) szimbolikus kifejezése iránti igény betöltése, mely nemcsak megjelenítette - absztrakt módon - e személyt vagy közösséget, illetve az általa fontosnak tartott értékeket vagy tulajdonságokat,[10] hanem az érzelmi kapcsolódás lehetőségét is nyújtotta.
A közösségi jelképeket már az ókori népek is alkalmazták; Egyiptomban, a perzsáknál, a médeknél és a párthusoknál megfigyelhetünk különböző anyagokból (fém, szövet, bőr stb.) készült[11] zászlószerű jelképeket, melyeknek spirituális eredetük volt, a közösség és a túlvilági hatalmak közötti kapcsolatot szimbolizálták, melyeket egy rúd végére tűztek ki, főként csaták alkalmával, és így a győzelem és az önkifejezés általános szimbólumaivá váltak.[12] Firth szerint az első ilyen jelképeket az ókori keleten találták ki, és azok a szaracénok által kerültek át Európába.[13] Az Egyesült Királyságban működő Flag Institute által elindított, számos kiadást megért kiadvány szerint az első ismert zászlókat Kínában használták, annak érdekében, hogy a hadsereg különböző részeit jelképezzék velük,[14] tárgyiasult formában pedig a legrégebbi ilyen jelkép egy fém zászlórúd Iránból, mintegy ötezer évvel ezelőttről.[15] E zászlók tehát Európán kívüli találmányok, Európába a Római Birodalom idején kerültek át;[16] ellenben a címerek a középkori Európában jöttek létre.
A 11-12. században megjelent a páncélruha; majd megjelent és a 14. századra meghatározóvá vált az egybepáncél. E fejlődési folyamat során fokozatosan egyre nehezebbé vált a lovagi páncélzat, és a test egyre nagyobb részét fedte el (beleértve a 12. századtól a teljes fejet eltakaró és csak hosszas procedúrával eltávolítható sisakot is). Ezáltal a páncélos lovagok felismerése megnehezült; egy csatában már nem lehetett látni, hogy ki van egy adott páncélban.[17] Emellett Európában a kereszt használata a zászlókon általánossá vált, és ez tovább nehezítette annak megállapítását, hogy ki a barát, és ki az ellenség.[18] Annak érdekében, hogy az azonos oldalhoz tartozó lovagok vagy katonák felismerhessék egymást, illetve urukat, vezérüket, a 11-12. századtól egyedi megkülönböztető jelzéseket kezdtek használni.[19] Ezeket vagy a páncél fölé húzott köpenyen használták, vagy pedig (később) a pajzsukon. A megkülönböztető jelzés használatára kezdetben semmilyen előírás nem vonatkozott. Sem állami normák, sem szokásjogi normák nem szabályozták azt; ám ilyen jelképekkel rendelkezőnek lenni nemcsak praktikus szempontokat szolgált, hanem idővel annak elfogadott bizonyítékává vált, hogy az illető - lévén "sereget" tart fenn, illetve alá tartozó lovagokat irányít, előkelőségnek számít, ezért a 12-13. századra a hűbérurak presztízsokok miatt hasonló jelképeket csináltattak maguknak - akkor is, ha egyébként soha nem vonultak csatába. A lordok több vazallussal is rendelkeztek; e lovagok szintén saját címert alakítottak ki, melyek nem lehettek azonosak egymással.[20] Továbbfejlesztette a címerek szabályozását
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
