Napjaink felgyorsult jogalkotásában egyre többször fogalmazódik meg az a kérdés kodifikátorokban és jogalkalmazókban egyaránt, hogy ez a dinamikus normaalkotás tartalmilag megfelel-e a társadalom helyes jogról alkotott felfogásának. Egyesek ezt a jelenséget az államhatalom - mint a jog előírójaként és betartójaként jelenlévő entitás - növekvő térnyeréseként látják, míg mások az embereknek juttatott szabadságjogok kiteljesedéseként tartják számon. Kétségtelen, hogy a társadalmi, gazdasági és technikai fejlődés indukálta új környezet újabb kihívások elé állítja a modern jogrendszereket, újabb életviszonyok kerülnek a jogalkotás látókörébe, így sajátos jogviszonyok szabályozása válik szükségessé. A jogbölcseleti gondolkodás ősi kérdése a tételes joggal szembeni elvárások megfogalmazhatósága, a jog és az erkölcs kapcsolata, a jog társadalmi elfogadásának kritériumai. Ez a kérdés napjainkban a polgári jog egyes területein jelentkezik elsődlegesen. A szerződések - mint mindennapjainkat behálózó dinamikus jogintézmények - joga olyan forradalmi változáson ment keresztül egy évtized alatt, mely változásokra a tételes jog jellemzően csak a társadalmi magatartásformák kialakulása után reagált. A megalkotott jogszabályokkal kapcsolatban azonban minden állam jogrendszerét erős kritika éri, és a szabályozás körébe vont életviszonyok kapcsán joggal vetődik fel az a kérdés, hogy vajon az új normák valóban a jogkereső közönség érdekeit szolgálják, vagy csupán a szerződési szabadság újabb (gyakran indokolatlannak titulált) korlátaiként jelentkeznek. A tanulmány arra vállalkozik, hogy a jogbölcseleti gondolkodás történeti korszakaiból szemezgetve felvázolja és egybegyűjtse a pozitív joggal kapcsolatban megfogalmazott alapvető elvárásokat, melyek kihatással lehetnek akár napjaink jogalkotásának viszonylatában is a helyes jog megtalálására.
A jogbölcselet első gondolatait már a görög filozófiában látjuk felcsillanni. A demokratikus államokban felmerült a helyes jog (helyes állami berendezkedés) kérdése, amely etikai kutatást igényelt. A jog- és állambölcselet tehát a görög filozófia etikai vizsgálódásának megindítója. A görög etikát az igazságosság gondolata jellemzi, míg a keresztény etikát a szeretet eszméje. Már a szofistáknál (Kr. e. V. sz.) megtaláljuk a tételes emberi törvénynek és az örök értékű természeti törvénynek a szembeállítását. A természeti törvény alapja az igazságosság és az erkölcsi érzés, amit minden emberbe beleoltott az Istenség. Van, aki azt mondta, hogy a tételes emberi törvény a hatalmasok érdekeit szolgálja. Mások pedig úgy tartották, hogy a hatalmasnak nincs szüksége a jogra, a jog éppen a gyengék érdekében áll fenn. Mindenesetre a jog vagy egyik fél, vagy a másik fél érdekeit szolgálja, tehát a tökéletlen emberi jog mellett kell egy isteni, egy természeti jognak is léteznie.[1]
Ez a felfogás végigvonul az egész görög filozófián. A görög természetjogi gondolkodás sajátossága, hogy a természetjog és a pozitív jog közötti határvonal élesítése érdekében a természetjogról mint általánosan
- 259/260 -
meghatározott, magasabb rendű törvényről beszél, tételeit nem bontja ki úgy, mint ahogyan a követendő magatartási szabályokat a pozitív jog írná elő. A görögök megelégedtek néhány egészen általánosnak tartott alapelv (például ne kövess el igazságtalanságot, add meg mindenkinek a magáét) kifejtésével, amelyeket a természetjog szabályaként jelöltek meg. Ennek hangsúlyozása azért is fontos, mert a későbbi jogbölcseleti gondolkodás folyamán, a XVII. századtól kezdve megjelenik az úgynevezett természetjogi iskola, ahol a jogfilozófusok már nem elégszenek meg azzal, amivel a görögök, hanem megpróbálják a természetjog szabályait éppen olyan paragrafusokba szedni, mint ahogy a tételes jog szabályai jelentkeznek.[2] A természetjogi felfogás általános alaphangja az egész görög filozófiában az, hogy ez a természetjog elérhetetlen ábránd, az ember lelkében élő vágyódás a tökéletesedés után. Teljesen magától értetődőnek tartották, hogy van egy természetjog. Ez éppen úgy élt az emberek lelkében, mint ahogyan a keresztény vallás odaállítja a tökéletesedés után vágyó emberi lelkek elé a túlvilágot, ahol megszűnik minden baj és nyomorúság, és a tökéletes igazság uralkodik. A természetjogi felfogás ezt az örök jogot, az isteni jogot a földi tökéletlen tételes jog fölé állítja.[3]
A gyakorlati államelmélet szemléletéből kiinduló szofista bölcselkedés után Socrates az általános érvényű erkölcsi jónak a meghatározására törekszik. Elmélkedései ekként az erkölcstan alapvető kérdéséhez vezetnek, és a speciálisan jogfilozófiai vizsgálódásoktól távolabb esnek. Socrates tanítványa, Platón (427-347) részletesen foglalkozik az államelmélet problémáival. Politeia (Állam) című művében a tökéletes állam képét igyekszik megrajzolni konzervatív, arisztokratikus, idealisztikus és utópisztikus alapon. Racionalista módon itt azt írja le, hogy milyennek kellene az ideális állam berendezkedésének lennie, és nem törődik a történelmi fejleményekkel, sem az ideál megvalósítható vagy megvalósíthatatlan voltával.
Alapfelfogása, hogy az állam érdeke előbbre való, mint az egyén érdeke (konzervatív felfogás). Az egyén feltétlenül alá van rendelve az állami mindenhatóságnak. Az állami élet vezetésére pedig a bölcsek, a filozófusok hivatottak. Segítő társaik akaratuk keresztül vitelében a katonák és a hivatalnokok. Nekik engedelmeskedik a nép nagy tömege: a parasztok és a kézművesek, kik munkájukkal az állam fennmaradásának anyagi feltételeiről gondoskodnak. Ekként Platón államának polgárai három osztályba tagozódnak: a vezetők (uralkodók), a segítők (katonák és hivatalnokok), valamint a munkások osztályába.
Amint Platón lélektana szerint az emberi lélek három részre oszlik: az eszes, az akaró, és a vágyódó részre, és e három résznek három erkölcsi főerény, a bölcsesség, a bátorság és a mértékletesség felel meg. A három rész helyes aránya adja a negyedik főerényt, az igazságosságot. E főerényeknek feleltethetőek meg a társadalmi osztályok is. A vezetők a bölcsességet, a segítők a bátor kötelességtudást, a munkások az önfegyelmezett alárendelődést juttatják kifejezésre. Az igazságosság pedig a három osztály megfelelő viszonyában érvényesül.
Platón államtanának legjellegzetesebb vonása arisztokratikus felfogása: kevés kiváló vezető uralma. A vezetők azonban uralmukat nem a saját boldogságuk érdekében gyakorolják, hanem a köz érdekében. Éppen ezért nem rendelkezhetnek földi javakkal. Magánháztartás és vagyon nélkül kell élniük, hogy érdeklődésüket ne köthesse le a magánérdek. A vezetők és a segítők osztályában ezért a magántulajdon megszüntetését és a nők és a gyermekek közösségét javasolja. Az azonban távol áll tőle, hogy a nagy tömegekre nézve el akarná törölni a magántulajdont.[4]
Platón államtana az ideális alkotmány elveit kutatva, a helyes jog problémájának területén mozog. Platón maga is érezte, hogy államintézménye, mint minden abszolút ideál elérhetetlen messzeségben fénylik, s ezért Nomoi (Törvények) című munkájában a könnyebb, megvalósítható, "másod és harmadsorban legjobb" állam képét rajzolja meg. A Politikor (Államférfi) című művében pedig a vezető államférfi képét írja le.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
