Amikor az első nagy ellenfél, Pürrhosz épeiroszi uralkodó győzelmet aratott a római seregek felett Herakleia mellett Kr. e. 380-ban, nyomban kísérletet tett arra, hogy lezárja a háborút, amelyet a dél-itáliai Tarentum megvédése érdekében indított. Az épeiroszi király kedvező békefeltételeket kínált: felajánlotta a hadifoglyok váltságdíj nélkül szabadon engedését, sőt saját szövetségét is az éppen legyőzött rómaiaknak - azzal az értelemszerű kikötéssel, hogy az általa támogatott Tarentum városát a rómaiak nem támadják meg a jövőben. A nagyvonalú feltételek jól illeszkedtek a nagy formátumú "hellenisztikus" hadvezérek háborús stratégiájába: kis létszámú, elitalakulatokból álló hadsereggel megvívott győztes csaták eredményeként kívántak jobb feltételekkel békét kötni és korlátozott külpolitikai célokat elérni.
A Plutarkhosztól ránk maradt történet szerint a megegyezésre hajló senatus üléstermében egy nagytekintélyű, de már nehezen mozgó és vak öreg, Appius Claudius jelent meg, emlékeztetve a testületet a római hagyományok diktálta szabályokra, kemény szavakkal ostorozva a testület megegyezésre hajló többségét: "Eddig keserves szerencsétlenségnek tartottam a szememmel történt bajt, rómaiak; de most fájlalom, hogy vakságom mellett nem vagyok süket is, és így hallanom kell szégyenletes tanácskozástokat és határozataitokat, amelyekkel Róma dicsőségét gyalázzátok." (Plut. Pyrrh. 19 - Máthé Elek fordítása)
A rómaiak a senatusi ülés végén elutasították a békét és Pürrhoszt Itáliából való távozásra szólították fel. A visszautasítást azonban nemcsak a rómaiak hagyományos büszkesége indokolta, hanem az a görögöktől markánsan különböző háborúfelfogás is, amely a pürrhoszi háborúban is jól érzékelhetően megmutatkozott. A győztes, de elutasított Pürrhosz ekkor szembesült először a saját vidékén bevett "diplomáciai háború" és a rómaiaknál megszokott "erőforrásháború" komoly különbségével és azzal, hogy nemcsak a tőle eltérő harcászati módszerekkel, hanem a számára teljesen idegen háborúfelfogással is meg kell majd küzdenie.
Az épeiroszi király számára oly szokatlan "totális háború" szabályai szerint a háború célja nem a jobb feltételek vagy korlátozott célok elérése, hanem az ellenfél erőforrásainak megsemmisítése - ideértve nemcsak az anyagi (föld, anyagi javak, emberállomány), hanem az erkölcsi, mentális megtörést is. Ez magyarázza a samnis háborúk nagy
- 19/20 -
veresége, a caudiumi megadás (Kr. e. 321) nyomán sokat említett (Liviustól ránk maradt) elvet, miszerint "a római az a nép, amely nem tudja a legyőzöttséget elviselni" ("ea est Romana gens, quae victa quiescere nesciat" - Liv. 9, 3, 12). A rómaiak büszkeségét kifejező ilyen, alapvetően felfogásbeli hozzáállás ugyanakkor szorosan összefüggött az erőforrásháborúk stratégiájával is. Pürrhosz követének nemcsak a békefeltételek elutasítását kellett elviselnie. Rómában járva és kémlelődve arra a meggyőződésre jutott, hogy "a lernai kígyóval kell majd harcolniok" mivel a római hadsereget vezető consulok nyomban a vereségük után a korábbinál is nagyobb hadsereget tudtak toborozni, mint győztes ellenfelük.
Az igazi erejét első ízben talán Pürrhosz ellen megmutató legendás római emberi erőforrásrendszer (szakirodalmi megjelölésében: Manpower) ellenfelek számára kimeríthetetlennek tűnő hadkiegészítési és mozgósítási lehetőségei kétségtelenül a római háborús sikerek és hódítások alapját jelentették. Talán azt sem kell külön igazolni, hogy Róma felemelkedését és terjeszkedésének történelmi mércével is példátlan folyamatosságát leginkább azzal magyarázhatjuk, hogy a rómaiak valamennyi riválisuknál nagyobb hatékonysággal tudtak háborúzni: az egyes háborúkra felkészülni, erőforrásaikat mozgósítani, végül magát a háborút megvívni.[1]
E nagy jelentőségű erőforrásrendszert ténylegesen is "aktiváló" eljárás, az állami sorozás, a dilectus folyamata és jelentősége mindebből következően messze túlmutatott a - technikai értelemben vett - hadkiegészítési eljárás és sorozás keretein.
A hagyományok szerint Servius Tullius (Kr. e. 578-534) nevéhez kapcsolt, vagyoni besorolás és cenzus alapján álló hadkiegészítési rendszer a római polgárok tényleges hadseregbe állítása és besorozása, az úgynevezett. dilectus eljárása révén realizálódott.[2] A hadsereg alapját jelentő légiók személyi állományát - a polgárok vagyoni beosztására épülő cenzusos rendszer létrejöttétől egészen Marius első consulságáig (Kr. e. 107) - a meghatározott vagyonnal rendelkező római polgárok köréből válogatták ki, akik nem hivatásos katonaként, csak alkalomszerűen, hadkötelezettségük részeként teljesítették a katonai szolgálatot.
A dilectust megalapozó hadseregszervezés és hadjárattervezés joga a római államot irányító politikai hatalom kiemelt elemét képezte, szorosan kapcsolódott a főtisztviselői hatalom, az imperium jogosítványához. Az állam vezető magistratusai hivatalba lépésükkel egy időben felhatalmazást kaptak hadvezéri feladataik ellátására, majd kijelölésre kerültek hadvezéri tevékenységük pontos keretei. A consuli tisztséghez járuló hivatali hatalom, az imperium alapelemét képezte a hadseregek feletti rendelkezés, magába foglalva a vezénylet mellett a hadseregek felállításának és szervezésének jogát is. Ezt a hadseregszervezési és háborútervezési jogot elsődlegesen a sena-
- 20/21 -
tus gyakorolta, így a hadvezéri tisztet viselő consulok a senatusi akarat kijelölt végrehajtóiként látták el ebbéli feladataikat. A hadseregszervezés és hadseregvezetés jogosítványainak gondos elválasztásának köszönhetően, valamint a senatusi hadseregszervezés lehetősége révén a patres testülete felügyelhette és kontrollálhatta a consulok politikai hatalomgyakorlását is.
A dilectus politikai szempontból is kiemelt jelentőségét mutatja, hogy a korai idők polgárjogi harcaiban a plebeiusok fő nyomásgyakorló eszköze éppen a sorozás, a dilectus megakadályozása volt, Livius szemléletes megfogalmazásában: a katonai szolgálat megtagadása az atyákkal szemben bevethető "legélesebb fegyvert" ("teium acerrimum") jelentette (Liv. 3, 69, 2). Ilyenkor a néptribunusok mindenhová követték az imperiummal rendelkező consulokat, és amikor azok sorozásba kezdtek, minden egyes döntésük ellen nyomban főhivatalnoki vétóval, intercessióval éltek és módon is ellehetetlenítették a dilectust.
"Hanem a másik oldalon, a consulok, a tribunusok szeme láttára fölállították a székeket, és megkezdték a sorozást. A tribunusok oda rohannak, és magukkal viszik a gyűlés hallgatóságát. Kísérletképpen kikiáltják egykét ember nevét, és nyomban kitör a verekedés. Akit a consul parancsára a lictor megfog, azt a tribunus szavára el kell engednie. Egyik sem szabott korlátot a maga jogkörének, hanem az erejében bízott, csupán erőszakkal érhetett célt." (Liv. 3, 11 - Kiss Ferencné fordítása).
A sorozás leírt módon történő obstruálásával a néptribunusok lényegében "fizikailag" megakadályozták, hogy bárki is letehesse katonai esküt ("nemo invitus sacramento diceret" - Liv. 4, 53, 2).[3] A dictator katonai hatalmának rendkívüli jellegét, többek között, az is megalapozta, hogy az ő intézkedéseivel szemben a korai időkben még nem volt lehetséges a főhivatalnoki vétó, az intercessio, így ő a sorozást mindig meg tudta tartani.
Róma háborúinak stratégiai megszervezése és a hatáskörrel összefüggő politikai jogosítványok gyakorlása - a köztársaság utolsó évszázadáig - a senatus hatáskörébe tartozott. A senatus háborúszervezési joga magába foglalta a hadseregek parancsnokainak kijelölését, a hadseregek létszámának meghatározását és a főbb hadműveleti irányok kijelölését. Mivel a háborúszervezés és hadseregvezetés feladatain osztozó senatus és (hadvezér-) magistratusok egyaránt választott politikusok voltak és nem hivatásos katonák, ebből következően hadvezetési jogosítványaikat is elsősorban a közösséget képviselő politikusként gyakorolták. Ahogyan a hadseregek maguk is a közösséget kifejező fegyveres erőként jelentek meg - nem pedig önálló fegyveres szervezetként -, a politikusmagisratusok is a közösség választott vezetőiként gyakorolták vezetői (és nem hadvezéri) jogaikat.
Ezt a stratégiai és hadügyi kérdésekben játszott vezető szerepet ugyancsak számos szöveghely fejezi ki. Példaként idézzük a senatus azon iránymutatá-
- 21/22 -
sait és határozatait, amelyek a Kr. e. 200-as évre megválasztott consulok (P. Sulpicius Galba és C. Aurelius Cotta) hivatalba lépését követően kerültek kiadásra:
"Ezután a consulok és praetorok seregeiről tárgyaltak. A consulokat utasították, hogy sorozzanak be két-két legiót (binas legiones scribere iussi), s bocsássák el régi seregüket (veteres dimittere exercitus). Sulpicius, akire az új, igen jelentős háború vezetését bízták (decretum erat), engedélyt kapott (permissum), hogy a P. Scipióval Africából visszatért seregből válogasson össze annyi önkéntest (voluntarios), amennyit tud, de nincs joga egyetlen régi katonát sem, annak akarata ellenére, szolgálatra kényszeríteni." (Liv. 31, 8 - Muraközy Gyula fordítása)
A hadseregek felállításával összefüggő jogosítványokat, a senatusi kompetenciát, nem kevésbé a hadvezérmagistratusok végrehajtói és alárendelt szerepét különösen jól fejezik ki a Livius által megválasztott - szövegünkben külön is kiemelt - igék ("iussi", "decretum erat", "permissum").
Az új légiók felállítására (novus exercitus) irányuló sorozás a legfontosabb, de nem az egyetlen hadkiegészítési lehetősége volt a római hadseregnek. A dilectus irányulhatott a meglévő alakulatok kiegészítésére (supplementum) is, és - mivel a senatusi polgárhadsereg nem állandó haderőként működött - az új sorozással egyidőben elrendelhették a régi alakulatok feloszlatását is (exercitus dimittere). A hadkiegészítés egy további lehetősége volt a dilectus körén már túlmutató toborzás, amely önkéntesek (voluntarii) hadvezér általi kiválogatását jelentette (Liv. 31, 8). Ez utóbbi - senatusi kompetenciától leginkább távol álló - hadkiegészítési lehetőség a Kr. e. 1. század nagy jelentőségű változásaitól kezdve nyer majd különös jelentőséget.
A sorozással jellemzően egy időben, ahhoz igazodva, de attól elkülönült szervezésben valósult meg a szövetségesek (socii) közül kiállított csapatok szervezése, ami a római polgárjoggal nem rendelkező latin és más itáliai államok számára előírt, meghatározott létszámú katonai kontingens kiállításának elrendelését jelentette. A szövetséges városok követeit a (sorozásnak is helyt adó) Capitoliumra hívták és itt szólították fel őket arra, hogy hadköteles ifjaik arányában, a senatus által meghatározott számú csapatokat állítsanak ki, majd hazaküldték őket a sorozás megtartására ("ad dilectum") és a megfelelő számú katonai egység felvonultatására (Liv. 34, 56).
Mivel a hadsereg vezetése a kormányzás részeként intézményesült a római államrendben, a hadseregeket nem hivatásos főtisztek, hanem állami főtisztviselő magistratusok állították össze és vezették hadba, elsősorban a két consul, kivételes esetben a dictator, esetleg az ugyancsak hadvezéri jogokkal rendelkező praetorok révén. Ezzel a hadvezéri és hadvezetési jogosítvánnyal függött össze az új egységek felállításának joga és kötelezettsége is, amely hivatalosan ugyancsak a consulokat illette meg, így szorosan kapcso-
- 22/23 -
lódott a consuli hatalom elnyeréséhez, majd elfoglalásához.
A consulok hadvezéri szerepvállalásából következően a főtisztviselők megválasztásának körülményei meghatározták a sorozás kitűzését és lebonyolítását is. A consuli választásokat jellemzően ősszel, szeptember idusán tartották, míg a (addig csak 'kijelölt') consulok hivatalba lépésére május idusán, később március idusán került sor, igazodva a hadjáratok hagyományos tavaszi-nyári időszakához.
Hivatalba lépésekor az új magistratus öt napon belül esküt tett a fennálló törvények betartására,[4] és elvégezte az elvárt vallási szertartásokat, melyek a főhatalom gyakorlásának, azon belül a hadvezéri jogokat jelképező hivatali jelvények felöltésének elengedhetetlen feltételei voltak. Ilyen volt például az állatáldozat bemutatása hivatalba lépéskor (Liv. 41, 14, 7), a capitoliumi fogadalom elmondása (Liv. 45, 39, 11), a kötelező ünnepek megtartása és a madárjóslás. A madárjóslásnak feltehetően csak rituális jelentősége volt, hiszen a madárjósi testület egyszer sem akadályozta meg a consulok hivatalba lépését, de az elvárt aktusok elmaradása esetén nem tekintették magistratusnak a tisztviselőt, csupán magánembernek (Liv. 21, 63, 11). Ha szükség volt rá, még tartományából is visszahívták a tisztviselőt, hogy eleget tegyen a hadvezéri jogok gyakorlásához szükséges rituális kötelezettségének. Ez történt 177-ben C. Claudius Pulcher consullal, aki fogadalomtétel és harci ruhába öltözött hivatalszolgák, lictorok nélkül, szándékáról csupán consultársát értesítve vonult ki tartományába és, Livius szavaival, "viselkedését még nagyobb meggondolatlanság jellemezte, mint elutazását" (Liv. 41, 10). A meggondolatlan főhivatalnoknak saját hadserege és tisztjei sem engedelmeskedtek, amíg el nem végezte az elmaradt rituálékat.
Csak a kötelező rítusok után ölthették fel a consulok a hivatalukat jelképező bíborszegélyű tógát, a hadvezéri hadiköpenyt és fogadhatták ismerőseik és a senatorok köszöntéseit. Ezután az ugyancsak hatalmukat jelző hivatali szék, a sella curulis hordozásával felmentek a Capitoliumra, ahol Juppiter Capitolinus templomában fehér bikákat áldoztak. A consulok beiktatását követően került sor a senatus összehívására és a hadseregszervezéssel összefüggő olyan feladatok meghatározására, mint a hadszínterek kijelölése, vagy a hadseregek felállításával összefüggő, sorozásokra vonatkozó döntések meghozatala. Kijelölésre kerültek a hadsereg felállításához szükséges új és esetleg feloszlatott légiók, meg lett határozva a besorozandó római polgárok száma, valamint a szövetséges kontingensek nagysága. Ezt követően a senatus feloszlott, a senatorok pedig hazakísérték a consulokat.
A dilectus idejét és helyét - ideértve a szövetségesek mozgósítását - a beiktatott, hadvezéri jogosítványokkal rendelkező consulok határozhatták meg. A consulok széleskörű jogosítványokkal rendelkeztek annak eldöntésében, hogy a hadkötelezettséggel érintett
- 23/24 -
római polgárokat regisztráló körzetek (tribusok) közül melyik lakosságát hívják be sorozásra és milyen szempontok szerint válogassák a légiók állományát. Ilyen szempont lehetett a háború terheinek arányos megosztása az egyes családok között. Például, ha egy család adott egy katonát az egyik hadjáratra és volt még elegendő potenciális alkalmas jelölt más családoknál, akkor a soron következő hadjáratra már nem onnan, hanem egy másik családból választottak. Az is előfordult, hogy nem a consulok döntése alapján, hanem sorsolással döntötték el, hogy melyik tribusokból soroznak (Liv. 4, 46, 1).
A több napig is eltartó sorozás elsődleges célja a hadköteles polgárok közül történő kiválasztás volt a hadviselésre való alkalmasság megállapítása révén.[5] A megfelelő fizikai képességek elsőszintű feltételét a serdültség, ill. a betöltött 17. életév elérése jelentette. Serdületleneket egyáltalán nem, a 17. év alatti serdülteket pedig csak kivételesen, védelmi veszélyhelyzetben, tumultus idején soroztak be (Liv. 25, 5, 7). Ugyancsak rendkívüli jelleggel, védekező háború esetén soroztak 46. életévüket betöltött polgárokat.
Bár szokásjogi alapon alakult ki, de állandónak mondható az a szabály, miszerint 17 és 46 év között határozták meg a katonaköteles kort, innentől számított egy katonaképes polgár a felserdült ifjak (iuniores) közé. Már a Servius Tullius-féle centuriák rendszerében is megosztották a politikai jogokkal rendelkező lakosságot a 17-46 közöttiek (iuniores) és a 46-60 év között állók (seniores) csoportjára. A két korcsoport szavazati joga megegyezett (ugyanannyi szavazócenturiát alkottak a népgyűlésben), ezzel a - minden bizonnyal - számbeli kisebbségben lévő időseknek kedveztek. Ahogyan azt Liviustól tudjuk, a (Liv. 1, 43) az időseket csupán a város védelmére ("ad urbis custodiam") vették igénybe, míg a fiatalok feladata volt, hogy részt vegyenek a (kül)háborúban ("ut foris bella gererent"). A szabály vélhetően nem zárta ki, hogy az idősebb korosztályokból is sorozzanak, a rendelkezésre álló forrásaink (leginkább: Gell. Noct. Att. 16, 10) alapján mégis azt feltételezhetjük, hogy amikor a katonakorú ifjúságnak szűkében voltak ("asperis reipublicae temporibus, cum iuventutis inopia esset") inkább az alacsonyabb vagyoni osztályokat mozgósították (és nem az idősebb korosztályokat) és a szegényebbek költségeit kompenzálták azzal, hogy az állam költségén adtak nekik fegyvereket ("armaque is sumptu publico praebebantuf - Noct. Att. 16, 10, 13).
A 45 fölötti, 'seniores' korosztály igénybevétele éppen ellenkező előjellel merülhetett fel azokban az esetekben, amikor a háborúban megedződött, kifejezetten "elit" emberanyagot jelentő és továbbszolgálni kívánó katonák mozgósítása merült fel. A második pun háborút követően a seniores körébe tartozó veterán katonáknak szinte "könyörögniük" kellett, hogy részt vehessenek a komoly hadizsákmánnyal kecsegtető keleti háborúkban,[6] sőt a consulok számára is a hadseregszervezés kivételes és megtisztelő módjának számított, hogy nemcsak sorozással, de válogatáson alapuló toborzással is kiegészíthették seregüket - amely lehető-
- 24/25 -
séget adott a "túlkoros", de harcedzett katonák felvételére is.
Így kapott engedélyt például Cornelius Scipio hétezer önkéntes (voluntarius) beszervezésére Kr.e. 205-ben az africai hadjárata előtt (Liv. 28, 45) vagy Sulpicius Galba öt évvel később arra, hogy Scipio hadjáratot megharcolt veteránjaiból magával vihesse "annyit, amennyit csak tud" ("de exercitu quem P. Scipio ex Africa deportasset voluntarios, quos posset" - Liv. 31, 8). A harmadik makedón háború előkészületeinek leírásakor (Kr.e. 171-ben) Livius hangsúlyozza, hogy a senatusi hadrend eldöntésekor "rendkívül kedveztek Macedoniának, hogy megengedték a consulnak: ötvenéves korig tetszés szerint behívhatja azokat a régi centuriókat és katonákat, akiket csak óhajt." ("praecipuum datum sorti Macedoniae, ut centuriones militesque ueteres scriberet, quos uellet, consul usque ad quinquaginta annos" - Liv. 42, 31).
A consulok dilectusszal összefüggő alapvető jogosítványait csak egészen kivételes esetben korlátozta a senatus. A 3. makedón háború (Kr. e. 171167) során fordult elő, hogy a consulok "népszerűséghajhászása" miatt a dilectus "elnehezült" ("ambitiosis consulibus dilectum difficilem esse") mivel a saját népszerűségükre hajtó főtisztviselők nem mindenkit soroztak be és a hadvezérek is hasonló megfontolásból (per ambitionem) jogtalan szabadságolásokkal (incertis commeatibus) elbocsátották katonáikat a hadszintéren állomásozó légiókból (Liv. 43, 14). Ezen visszaélések nyomán a censoroknak - példátlan és megszégyenítő módon - azt kellett elrendelniük, hogy a sorozásokat a consulok helyett a praetorok tartsák meg, noha csekélyebb a hivatali hatalmuk és a tekintélyük is ("vis imperii minor et auctoritas"). A censorok ezen felül személyesen jártak közben azügyben, hogy a szabadságolt katonákat visszairányítsák provinciájukba, és a katonai szolgálatból való elbocsátások okait is felülvizsgálták. Akinél úgy találták, hogy szolgálati ideje teljes kitöltése előtt (ante emerita stipendia) kedvezményes elbocsátással (gratiosa missio) engedtek el a katonaságból, azokat ismételten katonai szolgálatra kötelezték.
A dilectus ezen "nagy revíziója" keretében vezették be a censorok az általuk tartott vagyonbecslés során elmondandó "sorozási esküt" is, melyben a cenzusba vett személyeknek a szokásos esküjük mellett a sorozáson való megjelenésre is esküszerű ígéretet kellett tenniük.
"Te fiatalabb vagy negyvenhat évesnél, te megjelentél-e C. Claudius és Ti. Sempronius censorok rendeletére a sorozáson, s valahányszor sorozás lesz, amíg csak ezek a censorok hivatalban lesznek, ha még nem voltál katona, meg fogsz-e jelenni a sorozáson?" (Liv. 43, 14 - Muraközy Gyula fordítása)
- 25/26 -
A dilectus folyamatának rekonstruálásához elsősorban Polybios leírását vesszük alapul (Polyb. 6, 19-26), aki az eljárás két fő részét különbözteti meg: a sorozást végző katonai tribunusok kijelölését (légiónként 6-6), majd a légiók legénységi állományának kiválasztását. Polybios a sorozás lebonyolításának általános eljárásrendjét adja meg, melyet a felmerülő történelmi helyzet és más szervezési adottságok ugyanakkor jelentősen módosíthattak.
A dilectus első lépése, a légiókat összeállító katonai tribunusok kiválasztása már önmagában kiemelkedő jelentőséggel bírt, hiszen ezeknek a főtiszteknek a felelősségi körébe tartozott a légiók megfelelő, lehető leghatékonyabb személyi összetételének kialakítása az egyes polgárok kora, harci tapasztalat és vagyoni lehetőségei alapján. Polybios - a consuli seregek klasszikus rendszerét alapul vevő - folyamatleírása szerint mindkét consul két-két légió felállítására kapott engedélyt a dilectus keretében, így 6-6 tribunus kijelölésére volt lehetőségük. Az összesen 24 tribunusból 14-nek legalább 5, 10-nek legalább 10 év harci tapasztalattal (vagy ekkora számú hadjárat tapasztalatával) kellett rendelkeznie (Polyb. 6, 19, 1). A consuli seregekben az egyik légió 4 idősebb és 2 fiatalabb, a másik 3 idősebb és 3 ifjabb tribunust kapott. A kezdetben teljes mértékben (12-12 fővel) consulokat megillető jog utóbb jelentősen csorbult, mivel a 24 tribunusból Kr. e. 361 után hatot, 311-et követően tizenhatot a népgyűlés választott, 207 óta pedig az összes katonai tribunust a comitia centuriata választhatta.
Polybios leírása szerint a hadköteles római polgárok, vagy a hadseregben még nem harcoló ifjak (iuniores) a Capitolium előtti téren sorakoztak fel a kiválogatás céljából (Polyb. 6, 19, 1). Mivel a Capitolium előtti tér befogadóképessége 12 és 15 ezer fő között lehetett, sejthető, hogy egy időben nem vonulhatott fel valamennyi érintett (a 2. és 3. századi adatok szerint 300-350 ezer római polgár), de még a 17 és 46 év közötti közvetlen hadkötelesek (cca. 200-250 ezer polgár) sem.[7] A leginkább valószínűnek az tűnik, hogy a városi körzetek, tribusok szerint vonultak fel a polgárok a Rómába jutás lehetősége szerint, amely jóval nagyobb könnyebbséget jelenthetett például a 4 városi tribushoz tartozóknak, mint a 31 vidéki körzet lakóinak.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a tribusok szerinti toborzás alapját is a cenzus képezte, ennek alapján osztották be elsődlegesen a polgárokat a jogaikat megalapozó, centuriákból álló népgyűlésbe. A tribusok szerint felsorakozó polgárokból válogató tribunust egy hivatalnok (scriba) tájékoztatta a felsorakoztatott polgárok vagyoni helyzetéről, továbbá az érintett polgár tribus- és centuria szerinti helyéről is. Az egyes tribusokra eső, elvárt újoncok (iuniores) száma a köztársaság nagy háborúinak "klasszikus korszakában" nagyjából 6-7 ezer fő lehetett, ez azonban értelemszerűen nem jelentette a ténylegesen is besorozott polgárokat, mivel a "példa-
- 26/27 -
szerűen felállított" négy légióba kb. 20 ezer embert soroztak be.
A légió szervezettségét és hatékonyságát megalapozó kiválasztás professzionalitását az adta, hogy az eljárás nemcsak a hadkötelesek fizikai adottságainak felmérését jelentette: az életkor, a harci tapasztalat és a vagyoni helyzet gondos, egyidejű mérlegelése nyomán jutottak el az egyes katonák kiválasztásáig és a légió megfelelő alakulataiba történő besorozásáig. A válogatás ezen nagy jelentőségű és érdemi része (a klasszikus, négy légiós sorozás polübioszi modelljén) a felsorakozott hadkötelesek tribunusok általi négyfős csoportokban történő kiválasztásával kezdődött, amelyekből minden légióba egy-egy fő nyert beosztást. A dilectus ezen az első fázisa biztosította, hogy valamennyi légióba egyenlő arányban kerüljenek a különböző fizikai adottságú hadkötelezettek.
A dilectus központi elemét a kiválasztottak légiós csapattestek szerinti szétosztása jelentette az újoncok kora, vagyoni helyzete és harci tapasztalata alapján (Polyb. 6, 21, 7-9). A legifjabb és legszerényebb anyagi helyzetű újoncok a könnyűfegyverzetűek (velites) közé kerültek. A hadrend legfontosabb részét képező légiós nehézgyalogság (polübioszi légió szerinti) 3000 fős seregrészének első, fiatalabb vonalát a hastati, második, idősebb körét a principes jelentették 1200-1200 fős állománnyal. A légiós hadrend első két vonalát képező állomány elsősorban harci tapasztalatában, és a végigharcolt hadjáratok számában (és ezen keresztül természetesen életkorában) jelentett minőségileg különböző kategóriát. A nagyobb létszámú légiók összeállítása esetén a legkevésbé költségesnek és korlátozottnak tűnő hastati állományát emelték meg (1800-2000 főre), ebből az állományból soroztak több katonát (értsd: itt kívánták meg a legkisebb harci tapasztalatot, ezért itt lehetett a leginkább széles körből válogatni).
A válogatás utolsó, egyben legfontosabb része az elitet jelentő légiós tartalék, a harmadik vonalban álló triarii kijelölése volt légiónként 600 fős létszámban. A triariusok nemcsak a légió leghátsó hadrendi sorát, hanem az egész hadsereg minőségi tartalékát jelentették. Kijelenthető, hogy az egész légiós hadrend ellenséges gyalogsággal szembeni minőségi fölényét a triariusok gondosan kiválogatott és felfegyverzett elit alakulata és annak bevethetősége, valamint harci teljesítménye alapozta meg.
A polgárkatonák vagy "népfölkelők" besorozását jelentő dilectus professzionalitását az biztosította, hogy az elit alakulatot jelentő triariusok esetében (és valószínűleg az ugyancsak gyakorlott katonáknak számító principes körében is) a harci tapasztalat jelentette a kiválasztás alapját és csak másodsorban a polgár vagyoni helyzete - az ő esetükben tehát lényegében kiképezett és harci tapasztalattal rendelkező elitkatonákat soroztak a hadseregbe. Amennyiben a polgár nem volt abban a helyzetben, hogy megfelelően, vagyis alakulatánál elvárt minőségű fegyverzettel felfegyverezze magát, az állam biztosított fegyvereket, sőt: maga a "zsold", a stipendium is elsősorban egyfajta hadviselési költségtérítést szolgált, amiből számlaszerűen le lehetett vonni
- 27/28 -
az állam által hitelezett fegyvereket és további, katonáskodással összefüggő költségeket. Ahogyan azt Polybiostól tudjuk: a katonai tribunus külön is felkereste a fegyvertelenül megjelent besorozottak házát, és szemlét tartott azok otthonában a fegyverzetük felett, ezt követően döntött az esetleges kiegészítésekről.
A "védelmi veszélyhelyzet" modern fogalmával körülírható tumultus a különlegesen veszélyesnek minősített háborús állapot idején elrendelt sorozást jelentette, lényegében a dilectus rendkívüli formáját takarta, amelynek keretében - a polgárok rendes hadkötelezettségén túlnyúló - rendkívüli jellegű, általános mozgósítást rendeltek el. A tumultus védelmi veszélyhelyzete idején a sorozással összefüggő mentességek nem érvényesültek: így például a 46. életévüket betöltötteket is besorozhatták, felfüggesztették a testületeknek, városoknak, kikötőknek megadott általános mentességeket éppúgy, mint a személyes jellegű felmentéseket. A háborús veszélyhelyzetet is a senatus állapította meg és nyilvánította ki (Liv. 34, 56, 11).
A terminus technicusnak nem tekinthető,[8] "külső" támadás által kiváltott tumultus több szempontból párhuzamba állítható a lázadás (seditio) állapotával, amely elsősorban "belső" felkelést, zavargást, politikai válságokat takart (domi seditiones), külső ellenséggel szemben vívott háború (bellum) nélkül.[9]
Ahogyan Livius a második pun háború és az akkor előállt ellenséges katonai jelenlét nyomán felfüggesztett mentességek részletezése (Liv. 27, 38) során jelzi: a háborús veszélyhelyzet alapja az ellenség Italia területén tartózkodása és az azzal összefüggő megnövekedett fenyegetettség, félelem ("belli terror duplicatus"). A veszélyhelyzeti hadiállapot ideje alatt a rendes dilectus szabályai és mentességei nem érvényesültek, mivel ellenség állomásozott Italia területén ("cum in Italia hostis esset"). Ilyen okok miatt például Kr. e. 207-ben a korábbi emberveszteségekre tekintettel hét, egyébként szolgálatmentességet élvező, pontosabban saját partszakaszának védelmével megbízott tengerparti kolóniából már csak kettőnek hagyták meg a sorozás alóli mentességet, de még az ezekben élő hadköteles korúak sem hagyhatták el 30 napnál hosszabb időre városukat, hogy szükség esetén mégis rendelkezésre állhassanak, vagyis a felmentés az ő esetükben is bármikor felfüggeszthető volt (Liv. 27, 38, 3).
A dilectust érintő mentességek ilyenkor azért nem érvényesültek ("dilectus sine vacationibus habitus esset"), mivel a hivatalba lépő magistratus a felmentési okokat figyelmen kívül hagyhatta (Liv. 8, 20), vagy a felmentések jogosságának vizsgálatát későbbre halaszthatta (Liv. 3, 69).
A mentességek felfüggesztésére több példát is szolgáltatnak a második pun háború válságos évei. Kr. e. 214-ben a római censorok négy évre visszamenőleg ellenőrizték a felmentésben részesülőket, majd mozgósítottak kétezer, korábban felmentésére tekintettel hadba nem lépett újoncot úgy, hogy
- 28/29 -
nem hivatkozhattak sem felmentési okra, sem betegségre (Liv. 24, 18). Két évvel később (Kr. e. 212-ben) külön vizsgálóbizottságokat állítottak fel, hogy vegyék számba minden nyilvános helyen a besorozható polgárokat, és még akkor is állítsák be őket a seregbe, ha nem érték el a 17 éves kort. A "fiatalok felkutatását" ("conquisitionem ingenuorum") végző háromfős bizottságokat senatusi határozat alapján állították fel (Liv. 25, 5).
A védelmi veszélyhelyzetnek külön nevezett típusa volt a gall támadás miatti veszélyhelyzet (tumultus Gallicus), amely a Rómát érintő tragikus, Kr. e. 387-es gall invázió élményéből táplálkozhatott. A tumultus gallicus rendkívülisége is elsősorban a mentességek figyelmen kívül hagyásában tükröződött. A Kr. e. 390 körül keletkezett lex de vacatione militiae értelmében még a papi testületek tagjai is csak azzal a kitétellel kapták meg a katonai szolgálat alóli, jogszabály biztosította mentességet (és vélhetően a hadiadó-mentességet is), hogy a tumultus gallicus idejére azokat felfüggesztették (Plut. Marc. 3, 3; Plut. Cam. 41, 6). A gall támadások kiemelt jelentőségét mutatja további példaként a Kr. e. 329. év, amikor a gallok elleni hadjáratra Mamercus consul mindenkit, még a fegyveres katonai szolgálat alól általában felmentett mestereket és kézműveseket is besorozta, mivel arra kapott parancsot, hogy a mentesség "bármely engedelme nélkül" ("sine ulla vacationis venia") tartson sorozást (Liv. 8, 20).
A folyamatos háborúszervezés legfontosabb kormányzati feladatként való állandósulása nyomán a római állam közjogilag folytonosan egy - modern értelemben vett - "háborús veszélyhelyzet" keretei között működött, függetlenül attól, hogy "rendes" magistratusok (leginkább: consulok) vagy a "rendkívüli megbízatásokat" viselő főtisztviselők (például dictator) irányították az államot és vezették a római hadseregeket.
A "rendes" és "rendkívüli" jellegű tisztviselői felhatalmazások - mai szempontok szerinti - elkülönítésének problematikája nyomán utalhatunk még arra is, hogy a - szakirodalmi kategorizálásban - "rendes jogrendet" jelentő kettős consulság főtisztviselői által gyakorolt főhivatalnoki hatalom, a consuli imperium is tartalmazott "rendkívüli jellegű" felhatalmazást, hiszen a consulok domi militiaeque viselték tisztségüket úgy, hogy a római városhatárokon (pomerium) belül (és annak körzetében) korlátozottabb, "civil jellegű" imperiumot gyakoroltak (imperium domi), míg a városfalakon túl, a római hadsereg főparancsnokaként, az imperium militiae keretében már kifejezetten katonai természetű, "háborús veszélyhelyzetnek" megfelelő jogosítványaik voltak. A rendkívüli tisztviselést és imperiumot jelentő dictatort is az egyik consul nevezte ki egy "rendes" hatalomgyakorlás keretei között megtehető "rendkívüli" intézkedés formájában. Ez a sajátos kettősség érvénye-
- 29/30 -
sült a hadiállapot magasabb szintjének minősülő "védelmi veszélyhelyzet", a tumultus esetében is, amikor a "rendes" jogrend szerint főhivatalt viselő consuloknak biztosítottak "rendkívüli" jogokat, ráadásul éppen a városfalakon belüli, "civil" imperium körében értelmezhető hadseregszervező sorozás, a dilectus során.[10]
Rómában már a korai időktől - a hagyomány szerint a Kr. e. 6. században uralkodó Servius Tullius királytól, majd a 6-5. század során folyamatosan - az állam legfontosabb feladataként intézményesült a folyamatos háborúszervezés és az évről évre ismétlődő hadseregszervezés, ami jelentős különbséget jelentett a korábbi, alkalmi jellegű és az erőforrásokat csak részben kihasználó nemzetségek, gensek általi katonaállításhoz képest.[11] A polgárok fegyverképesség alapján kialakított vagyoni osztályozásán alapult az ekkor intézményesült "katonai jellegű" népgyűlés (comitia centuriata), amelynek keretében a fegyverképesség és hadseregszervezés a politikai jogoknak is alapjává vált.
A hadseregszervezés és háborútervezés államszervező főfeladatából következett, hogy az állam legfontosabb testülete a(z) - ugyancsak Servius Tullius királyhoz kötött - "szavazó-centuriákból" álló népgyűlés, a comitia centuriata intézményesítette a hadsereget, de nem a tulajdonképpeni, aktuális fegyveres erőt, hanem a katonáskodó római polgárok által alkotott hadviselő közösséget. A római hadseregközösség köztársasága, res publicája a hadseregközösség politikai képviseletét biztosította, ami természetesen nem hasonlítható a modern értelemben vett demokratikus népképviselet intézményeihez. A comitia centuriata lovasságot és jól felfegyverzett gyalogságot domináns helyzetbe hozó szavazócenturiák szerinti szavazási rendje például éppúgy diszkriminatív volt, mint a vagyonilag fegyverképtelen polgárok, a capite censi rétegeinek kizárása a politikai döntéshozatalból.[12]
A politikailag intézményesült hadseregközösségből képződött meg évről évre az éppen hivatalba lépő consulok vezetésével az aktuális háborúkban részt vevő hadsereg az állami sorozás (dilectus) eljárásának keretében úgy, hogy a hadseregközösség politikai képviseletét ellátó comitia centuriata választotta meg a hadsereg vezetőit, a hadvezéri hatalommal bíró magistratusokat. A hadseregközösség tagjai számára differenciált politikai jogokat adó római államrend keretei között a hadseregközösségből megképződött hadsereg nem vált állandó testületté, és a hadseregközösséget megillető politikai jogok sem fejlődtek a hadsereg által gyakorolható közhatalmi jogosítványokká. A római légiókra és szövetséges kontigensekre épülő haderőt minden évben újjászervezték úgy, hogy nemcsak újoncokat soroztak, hanem a régi katonák egy részét el is bocsátották és visszairányították "polgári életükbe", megakadályozva egy hosszú ideig egyben tartott és élethivatásszerűen katonáskodó, társadalom felett álló "hivatásos" katonai csoport kialakulását. Ugyancsak kiemelendő, hogy a hadsereg vezetését "politikus civilek", pontosabban a hadseregközösség
- 30/31 -
által jellemzően egy évre választott vezetők, a consulok és praetorok látták el.
Első ízben talán Veii ostromakor (Kr. e. 406) merült fel komolyabban a hadseregközösség és a hadsereg elválasztásának kérdése, a költségtérítését szolgáló állandó zsold, a stipendium juttatásának bevezetésével. Amellett, hogy "a nép még sohasem fogadott ekkora örömmel semmiféle intézkedést" (Liv. 4, 60, 1), a lépés politikai szempontból meglehetősen aggályosnak tűnhetett, mivel a polgárok katonáskodásának téli szünetet átívelő meghosszabbítása előre vetítette egy állandó jellegű hadsereg létrejöttét. Különösen a "folyamatos háború jogcímét" ("continuatae militiae causam") tartották a néptribunusok aggályosnak, amely a korábbi, rossz emlékű, rendkívüli jogrendekre emlékeztetett. A stipendium bevezetése és a több éven át tartó katonáskodás lehetővé tétele azért nem jelenthette mégsem a katonaság politikai hatalmának intézményesítését, mivel a tényleges hadsereget "alkotmányosan" ezt követően is elválasztották a hadseregközösségtől, szigorúan utóbbinak hagyva meg a politikai hatalomgyakorlás jogosítványait. A hadseregközösség politikai hatalomgyakorlása így nem alakult át a hadseregközösség döntései nyomán létrehozott hadsereg politikai hatalomgyakorlásává.
Ez utóbbi, kiemelkedően fontos kritérium megvalósulása szempontjából volt lényeges az az esemény, amikor a Kr. e. 357-es év egyik consulja, Gnaeus Manlius a táborban tartózkodó seregével szavaztatott meg egy törvényjavaslatot, amit végül a senatus is jóváhagyott. A néptribunusok "nemcsak a törvénytől, de méginkább a példától" ("non tam lege quam exemplo") megrettenve halálbüntetést indítványoztak arra, aki a jövőben a Városon kívül tart katonai népgyűlést, hiszen így a consulok hűségére felesküdött katonákkal ("per milites iuratos in consulis verba") még a nép számára - értsd: a hadseregközösséget kifejező népgyűlés tekintélyvesztése szempontjából - végzetes döntést is meg lehetne szavaztatni (Liv. 7, 16).
A hadseregvezetéssel összefüggő politikai jogok gyakorlásának állandó intézményekhez, valamint Róma városához kötése garanciális biztosíték volt arra, hogy ne alakulhasson ki olyan "alkotmányellenes" állapot, amelyben a hadseregközösség helyett a - Róma határain kívül állomásozó - "tényleges hadsereg" gyakorolja a legfontosabb, közösséget megillető politikai jogosítványokat. Ezt biztosító további közjogi szabály volt az is, miszerint a hadseregparancsnokságot jellemző módon betöltő dictatort kizárólag "római földön" ("agro Romano") lehetett kijelölni és felhatalmazni,[13] ahogyan a "rendes" consulok sem vehették át a hadsereg irányítását addig, amíg Rómában el nem végezték a kötelező szertartásokat.
Tekintetbe véve, hogy a Róma folyamatosan "hadiállapotban" állt, és az évente választott - akár "rendes", akár "rendkívüli" - főtisztviselők első és elsődleges feladata volt az aktuális háború és azt megvívó hadsereg megszervezése, talán kimondható, hogy a római állam "alkotmányos működésében" a háborús állapot nem "rendkívüli alkotmányos jogrendet", valamiféle "hábo-
- 31/32 -
rús veszélyhelyzetet" jelentett, hanem éppen a közjogi intézmények rendes kereteit. A római "köztársasági alkotmány" és a res publica referenciapontjait jelentő intézmények (senatus, magistratusok, népgyűlések) leginkább közjogi keretet adtak a háborúszervezés elsődleges közfeladatához, amelyre az egymást követő "rendkívüli állapotok" kívánalmainak megfelelően építhették az éppen felmerülő kihívásokhoz igazodó kormányzati megoldásokat.
Bármennyire is kiemelt szerepet játszott a háborúszervezés a római állam közfeladatainak rendszerében, az állami intézményként szerveződő hadsereg - szemben a karthágói és hellén birodalmak zsoldoshadseregeivel -nem vált egy állandó állami intézménnyé, éppen azért mert a kormányzati rendszert keretező közjogi szabályok elősorban éppen a kormányzati szervek (mindenek előtt a senatus) politikai kontrollját kívánták biztosítani a fegyveres erők felett, és meg tudták valósítani a hadsereg lehetőség szerinti kizárását a tényleges politikai hatalomgyakorlás eszközeiből.
Ahogyan azt láttuk, az állami hadseregszervezés Rómában nemcsak egy fegyveres testület vagy csapat megszervezését és összeállítását jelentette, hanem a hódításszervezés feladatát is. Ez az "állandó hadsereg nélküli állami hadseregszervezés" és "háborúviselés" (bellum gerere) jelentette az állam elsődleges közfeladatát, az állami főtisztviselők és testületek elsődleges tevékenységét. A római hadügyek vonatkozásában nem a 'hadügyek', inkább 'háborúszervezés' vagy 'hódításszervezés' kifejezést célszerű használnunk az említett közfeladatra, ami a szűk értelemben vett hadseregszervezés mellett magába foglalta a diplomácia, a háborús erőforrásbővítés és hadseregbővítési célú integráció számos elemét is (pl. városalapítás, szövetségi rendszer koordinálása).
Az évente felülvizsgált, légiókból szervezett hadsereg összetétele a sorozások alkalmával folyamatosan változott, a parancsnoki tisztségek is igazodtak az állami főtisztviselők évenkénti változásához. A sorozás (dilectus) során nemcsak új hadsereget (novus exercitus) gyűjtöttek, de elbocsátásban (missio) is részesítették a katonák egy részét a felmerülő hadi helyzetnek és stratégiának megfelelően. A parancsnoki kar sem képezett egy állandó testületet, hanem a magistratusok éves választása alkalmával kijelölt politikus főtisztviselők (consulok és praetorok), valamint az általuk és a népgyűlés által választott főtiszti kar (katonai tribunusok) parancsnokságára épült.
A "köztársaság", a hadseregközösség állama, a filozófiai vagy állambölcseleti értelemben kevert alkotmányként (mikté politeia) kifejezett res publicának[14] a működése abban állt, hogy az egymást kiegyenlítő három hatalmi tényező (népgyűlés, senatus, magistratusok) egymást kiegyenlítve és kiegyensúlyozva rendelkeztek a háborúszervezés jogkörei felett. A rendszert realizáló alapintézmények: a polgárok állami tisztviselő (censor) általi vagyoni besorolása (cenzus), a hadseregközösségből hadsereget formáló sorozás (dilectus), továbbá az állami főtisztviselők által betöltött hadseregparancsnoki tisztségek, lényegében már a királysá-
- 32/33 -
got követő évtizedekben felállításra került és intézményesültek.
A hadseregközösség képviseletét kifejező comitia centuriata, a vezérkart jelentő magistratusok között - állandóságára és befolyására tekintettel - leginkább a senatus vállalta fel a koordináció feladatát, melynek keretében, egyfajta háborús vezérkarként, megszabta a hadseregszervezés és háborúszervezés legfontosabb elvi kereteit. Nem véletlen, hogy a köztársasági hadtörténet talán legfontosabb forrását jelentő Polybios is hosszan taglalja a senatus államigazgatásban és hadseregszervezésben játszott vezető szerepének okait és jogi kereteit (Polyb. 6, 12-17) kifejezetten megfogalmazva, hogy a hadsereget vezető consulok "semmit nem tehetnek a senatus egyetértése nélkül" ideértve a ruházat, zsoldfizetés vagy éppen a haditerv kérdéseit és kompetenciái is (Polyb. 6, 15, 4-5).
A hadizsákmány nagyságának ugrásszerű megnövekedése és a Kr. e. 2. századtól jelentkező zsákmányháborúk éppen a háborúszervezés senatusi jogosítványaiban eredményeztek később nagy jelentőségűnek bizonyuló változásokat. A háborúvállalkozások szervezését egyre jobban kisajátító hadvezérek, valamint a fővezéri tisztségeket és annak hasznait egyre látványosabban maguknak megszerző patricius nemzetségek mellett maga a hadsereg is elszakadt a hadseregközösségtől és a hadseregszervezési jogosítványok is folyamatosan "leváltak" a senatus testületéről.[15]
Az a - Marius nevéhez köthető - hadseregszervezési reform, melynek keretében a hadseregközösséghez nem tartozó, vagyontalan, népgyűlésben szavazati joggal nem rendelkező polgárokat is felvették az immáron állandó, hivatásos hadseregbe, azért kiemelkedő jelentőségű, mivel jogilag is lezárta a hadsereg és a hadseregközösség elszakadásának évszázados folyamatát. Ez a folyamat teljesedett ki a hadseregközösség elitjét jelentő cenzuslovasság sorozásának megszüntetésében, a hadseregközösség politikai jogait gyakorló comitia centuriata tekintélyvesztésében, és legfőképpen a hadseregközösségből hadsereget alakító sorozás, a dilectus elenyészésében.
Azzal, hogy a hadsereget már nem a hadseregközösségből állították össze a polgárokból álló "nép" megszűnt hadviselő közösségé lenni, és ezzel együtt kiüresedtek azok a politikai intézmények is (leginkább a comitia centuriata népgyűlése), amely a hadseregközösség akaratát érvényesítették. A hadseregközösség megszűnésével értelemszerűen megszűntek azok a kontrollmechanizmusok is, amelyeket a hadseregközösség gyakorolt a tényleges hadsereg fölött és - tekintetbe véve, hogy ezeket a kiegyensúlyozó eszközöket a senatus realizálta a neki rendelt hadseregszervezési feladatkörök révén - magának a senatusnak is folyamatosan "elkoptak" a hadseregszervezéssel összefüggő jogosítványai.
Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a hadseregközösség megszűnésével a római állam a hadseregközösség res publicájából a hadsereg köztársaságává vált, mivel a politikai jogokat megalapozó fegyverképesség már az állandó hadsereghez és nem a népgyűlés által kifejezett hadseregkö-
- 33/34 -
zösséghez kapcsolódott. A hadseregközösséget megillető, senatus által koordinált politikai jogosítványok rendszerét is lassacskán a hadsereg feletti parancsnokság, a hadseregszervezés, valamint háborúszervezés jogosítványait megszerző hadvezérek vették át úgy, hogy a római államszervezet még hosszú évtizedekig (sőt: évszázadokig) nem intézményesítette politikai szereplőként sem a hadvezéri hatalmat, sem a hadsereget - végzetszerűen vezetve el a res publicát a Kr. e. 1. századra már jól érzékelhetővé váló válságához. ■
JEGYZETEK
[1] Brunt, Peter A. (1971): Italian Manpower 225 BC. to AD 14. Oxford University, Oxford 1971. 3-10. o.; Rich, John: The Supposed Roman Manpower Shortage of the Later Second Century B.C. Historia: Zeitschrift für Alte Geschichte, 1983, 32(3), 287-331.o. 288. o; Rosenstein, Nathan: Marriage and Manpower in the Hannibalic War: Assidui, Proletarii and Livy 24.18.7-8. Historia: Zeitschrift für Alte Geschichte, 2002 51(2), 163-191.o., 164.o.
[2] Pearson, Elizabeth H.: Exploring the Mid-Republican Origins of Roman Military Administration. With Stylus and Spear. Routledge, London 2021. 24-30.o.
[3] További alkalmak a sorozás, tribunusok általi megakadályozására: Liv. 2, 43; 2, 44; 3, 25; 3, 30.
[4] Liv. 31, 50, 7.
[5] Liv. 43,15,1 szerint például tizenegy napig.
[6] Ld. pl. Liv. 42, 34; 23, 6; 25, 3; A városi légió, mint rosszabb minőségű alakulatként említése (sejtetése) ld. pl. Liv. 6, 9; 23, 14; 23, 25.
[7] De Ligt, Luuk (2007): Roman Manpower and Recruitment During the Middle Republic. In Erdkamp, Paul (szerk.): A Companion to the Roman Army. Blackwell Companions to the Ancient World. Ancient History. Blackwell, Malden 2007. 114-131.o. 115-116.o.
[8] Golden, Gregory K. (2013) Crisis Management During the Roman Republic: The Role of Political Institutions in Emergencies. Cambridge University Press, Cambridge 2013. 42-86.o.
[9] A "külső" háború (bellum) és a "belső" (domi) felkelés (foris bella, domi seditiones) határozott elkülönítésére lásd Liv. 4, 35, 3; 6, 1, 1.
[10] Rüpke, Jörg: Domi militiae: die religiöse Konstruktion des Krieges in Rom. Franz Steiner, Stuttgart 1990. 67.o.; Drogula, Fred K.: Imperium, Potestas, and the Pomerium in the Roman Republic. Historia: Zeitschrift für Alte Geschichte, 2007, 56(4), 419-452.o. 420.o.
[11] Pókecz Kovács Attila: A királyság és a köztársaság közjogi intézményei Rómában. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2014. 15.o.
[12] Brand, Clarence Eugene (1968): Roman Military Law. University of Texas, Austin, TX -London 1968. 9-10.o.; Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila (2021): Római magánjog. Ludovika Kiadó, Budapest 2021. 28-29.o.
[13] Kunkel, Wolfgang - Wittmann, Roland: Staatsordnung und Staatspraxis in der Römischen Republik. 2. Abschnitt: Die Magistratur. C.H. Beck, München 1995. 702.o.; Lübtow, Ulrich vo n: Die römische Diktatur. In Fraenkel, Ernst (szerk.): Der Staatsnotstand. Hess, Berlin 1965. 91-137.o., 109.o.
[14] Hamza, Gábor (2006): Cicero De re publicája és az antik állambölcselet. In: Hamza, Gábor-Nótári, Tamás: Mit hoz a múlt? Jog és kultúrtörténeti tanulmányok I. Korona kiadó, Budapest, 53-85.o.,64.o.
[15] Alföldy Géza: Római társadalomtörténet (ford: Borhy László), Osiris kiadó, Budapest 2002, 54.o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi- és Nemzetközi Tanulmányok Kar Állam- és Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
